Nulla egész kilenctized

Arra azért kíváncsi lennék, ez hogyan jött ki. Miért nem egy egész egy, vagy a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért kerek egy. A nyugdíjakról, és az ő emelésükről beszélek természetesen, amely adattal sikerült – oly sok más után – ezt a réteget is pofán baszni, és jó alaposan.

Persze és természetesen most sem egyenlő mértékben. Mint ahogyan az egykulcsos adó is azoknak volt kedvező, akik többet kerestek, nincsen ez ebben az esetben sem másként. Olyan egyszerű ezt kiszámolni. Akinek százezret hoz havonta a postás, az épp kilencszáz forinttal kap többet havonta. Fölfelé lineárisan emelkednek a dolgok.

És lefelé is. A nagyszerű új tankönyvekben nem celebek bugyogójával kéne ezentúl föladni a számítási feladatokat. Ez is életszerű ugyan, de korántsem annyira, mintha azt adná fejtörőül a tankönyv szerzője, hogy mennyivel kap többet az a nyugdíjas, akinek eddig negyvenezer járt, most pedig rászakadt a Kánaán, és nulla egész kilenctizeddel kap többet.

nyugdíjemelésSegítek: háromszázhatvan pénzzel jut több neki. Ha ezt virágos jókedvében nem dorbézolja el egy összegben, akkor naponta tíz forintnál is több kerül, alaposan feladva a leckét, mire is verje el az ember, mert a lehetőségek tárháza végtelen. Elsősorban is Selmeci kiflicsücskét ajánlanám, arra épp elég.

Nem szeretnék én itten Bánk bánozni, ellenben a képviselő elvtársaknak, a kormány tagjainak pedig föltétlenül ajánlanám a becstelen figyelmébe Tiborc panaszolkodását, nem a vejét természetesen. Ő megáll a kedves feleségével a saját lábán, míg a nyugdíjasok erősen inognak, s előbb vagy utóbb – a ’la Ady – mint rossz tornyok, ledőlnek.

Ahogyan fölöttébb imbolyog az a négy és félmillió honfitársunk is, aki a létminimum alatt tengeti nyamvadt életét. Nem véletlen, hogy a KSH lemondott arról, hogy ezt kiszámolja, olyan cikis az adat, miközben az ország jobban teljesít. Mindegy, megtette helyette más.

És nem is az a lényeg, hogy kiszámolja-e valaki, hanem az, hogy hányan nyomorognak a statisztikától sújtva. Az ország lakosságának fele, mint kitetszik. Tudja ezt az örökös miniszterelnök is, aki a stuttgarti fotózkodás mellett azzal igyekszik idecsábítani a pénzt, hogy nálunk rohadtul olcsó a munkaerő.

Tehát tisztában van azzal, milyen viszonyok uralkodnak a feudumban. Azon már rég túljutottam, hogy hazudik, nem érdekel. Ám elérkeztünk oda, hogy tudatosan éhezteti ki a népét, amely cselekedet épp bűnnek nevezhető, és nem is kicsinek. És akkor játsszunk össznépi óvodást: mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezemben van? Na, mit?

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!