Amióta megszületett a „Nemzeti összetartozás dala”, és talpaink egymásba értek, kietlen honunk lineárisan halad az urambátyám giccsbe, vagy hova a pokolba. Voltaképp meghatározhatatlan az irány, olyan horthys, matyós, falvédős valami ez, trutyis massza. Erre futja, erre van igényük a vénülő ifjaknak, akiknek a tolakodás elvette a fiatalságát, úgy maradtak, és amely zakkanás valami bizonytalan rossz érzést kelt az emberben. Korántsem véletlen tehát, hogy egyre gyakrabban és egyre hangosabban zakatol bennem Ady: „Gémeskút, malomalja, fokos…”
Ott vagyunk megint, ahol száz évvel ezelőtt. Így megfogtam hát végtére, mitől van bennem az undor. Nem csak a diktatúra és nem is a szabadság hiánya, hanem a „Jó ebédhez szól a nóta” világa az, ami megüli a lelkeket. Ebben vagyunk, ebből fakad a vak komondor, a mise és a kinyílott a pitypang, és ezért ódzkodnak annyira Európától is, amely túlságosan világos és átlátható terep, nehezen érthető és értelmezhető a bokacsattogtatók számára.
Innen nyer értelmet a test kultusza, a mindennapos testnevelés és éneklés, az oktatás lebutítása és a másság gyűlölete. A különbség tehát köztünk elsősorban kulturális, s hogy elkerüljük a félreértéseket: a miénk, akik soha nem szavaznánk ezekre, nem feltétlenül több. Alapvetően más. Ha valahol kettészakadt az ország, akkor itt, viszont nem ezt kéne mutogatni a világnak. Erre akkor döbbentem rá, amikor az orrom elé került az a formaruha, amelyben a riói vágóhídra hajtanák a sportolókat, és amikor megláttam a Budapestre lázározott olimpia logóját.
Mindez a múltba feledkezős szemlélet nem zavarja az embert mindaddig, amíg megmarad eszménybéli különbségnek, s nem telepszik rá a magánélet mindennapjaira, csak és sajnos ezt teszi. Ez tükröződik, amikor a nő szerepét meghatározzák, aki húst klopfol, kölket nevel, és odatartja a valagát az urának, hogy az meg ne gyakja. A férfiember pedig olajtól iszamos kézzel hajol az esztergája fölé, pálinkát főz, sört iszik, böfög, és szotyit köpköd a meccsen vasárnap.
Az elképzelt családmodell miatt épülnek a stadionok, nem a futball szeretete okán, és ezért voltak zárva a boltok a hét végén. Az idealizált világot azonban olykor felülírja a valóság, ami nagyon fájhat most. Mindamellett, hogy a megnyomorított nép egyre inkább lázad, ez az, amit nehéz lehet elviselni, hogy mégsem lehet hatalmi szóval visszaterelni a népeket egy évszázaddal. Remény, ha van, akkor az az alternatív zenében, a stúdiószínházakban, az internetben, a könyvben rejlik, és a napsütésben. Az ellenőrizhetetlen világban, mert ezek az igaz polgári körök, és nem azok, amelyeket annak idején Hende monyákolt orbáni parancsszóra, és el is tűntek, akárha a vadnyom. Türelem tehát népek, előbb-utóbb eloszlik a köd, csak addig kell kibírni valahogyan fél lábon. Ugrálva.
Vélemény, hozzászólás?