Kampec dolores XXIV. – Béla for president

Ott hevert hát Béla dicstelenül a szék és az asztal alatt, miután haverja, a fröccsök ura eldurrantotta a nevezetes staniclit. A templom harangja kongatott, nem tudni, mit dicsérve, vagy mire figyelmeztetve ezúttal, de éppen alkalmas időben, hogy keretbe foglalja a történetet. Legyőzték hát ők ketten ezzel a gesztussal a terrorista hordákat, és indulni kellett más, újabb belső kalandok felé a végtelenben, miután kellően kimulatták magukat a lét abszurditásán.

Nem volt mit tenni, haza kellett indulni végtére, a szék alatt heverő állapotra mégsem lehetett a hátralévő életet alapozni. Béla föltámasztotta magát, és belegyalogolt az éjszakába azzal a tudattal, hogy már rég túl van minden jón és rosszon, és ezzel a megengedő lelkiállapottal botladozott a madárszaros, kutyapiszkos járdán, viszont nem lehetett tudni, honnan költözött belé a szentlélek. A redőnyök mögött ott horkolt, sípolt és forgolódott az egész falu, mint kérlelhetetlen massza.

Ez a szürreális világ01Béla ebben a spleenben tért nyugovóra, maga sem értvén, honnan ez a seduxenes állapot, viszont nem érezte magát rosszul benne, ezt meg kell hagyni. Hajnalban azonban a rohadt rigók visszarántották a valóságba. Ezeknek a megátalkodottaknak megvolt az a rossz – vagy jó – tulajdonsága, hogy egy órával hajnal hasadta előtt éktelen zajjal jelezték, mindjárt fölkel a Nap. Így történt ez most is, mutatták az időt hősünknek, és a reményt is egyben, hogy mindjárt véget ér a ragacsos izzadságban forgolódás kínja, s lehet indulni új kalandok felé az ivóba.

Amikor a templom harangja hatot kongatott, Béla már ott állt a kocsma ajtaja előtt, és nem kellett csalódnia. A második harangütéssel föltárult az ajtó, és ott állt a fröccsök ura kipihenve, illatosan, frissen borotválva, mintha nem is pár órája váltak volna el egy bizonytalan, halvány éjszaka után. Viszont ilyenkor nem lehetett egyedül lenni. A dolgos népek, mielőtt kirajzottak volna értelmetlen életükbe, még magukhoz vették a nyugtatót arra a napra, hogy el lehessen viselni a világot. A fröccsök ura úgy osztotta a beöntéseket, mint a bádogbános a szomszédban az ostyát, a duplagyűrűsök pedig a vegyesbolt előtt toporogtak, így kelt életre a falu.

Mindez a hangyalét tizenöt percig, ha tartott, voltaképp Béla számára ekkor kezdődött el az élet, amikor lehetett bámulni a dobozt, hogy épp mi történt a kerek világban. Magába szíhatta az aznapra rendelt tudást és a megvitatandó dolgokat is egyszersmind. Máma a köztársaság nélküli köztársasági elnök témakörét feszegették a barmok a vízióban, hogy vállalja-e még tovább a morcos bajuszos, vagy, ha nem, akkor ki követi őt a székben. Béla hosszan merengett. – Bejelentkezek elnöknek. – Ezt bökte oda a fröccsök urának. – Mi van? – Értetlenkedett a barátja.

Ekkor Béla hosszan fejtegette a köztársasági elnök jogállását, kijelentve, hogy már elmúlt harmincöt – hajjaj! -, magyar is, következésképp semmi akadálya annak, hogy lakhelyét a budi mellől a várba helyezze. Ebbe teljesen belemerült, a fröccsök ura úgy nézett rá, mintha szellemet látna. – Mér, semmit csinálni én is tudok. – Jelentette ki Béla, és ezzel az érvvel nem lehetett mit kezdeni. Így a kocsmáros üveges tekintettel, gépiesen töltötte újra meg újra a poharát, mígnem Béla lelkesedése hét óra körül már megszállottságba váltott át, és félrészeg állapotra is, valljuk be, nem volt csoda hát, ha eljutott odáig, ő lesz a polgármester féke és ellensúlya a faluban.

megezItt kezdődött el az igazi előadás. Béla szavazást rendelt el, amely nyomán az az egyetlen vendég, aki még valahogyan az ivóban ragadt, páni sebességgel menekült. Valami régi emlékek szakadtak föl benne, hadonászott és hangoskodott. – Kiugrasztjuk a patkányokat a bokorból. – Ilyeneket ordibált, mígnem zaklatott lelke meg nem nyugodott, és elcsöndesült. A fröccsök ura pislogott a pult mögött félénken, mert ilyen eszelősnek régen látta a barátját. – Na, mi van? – Igyekezett oldani a feszültséget. – Mi lenne? – Böfögte vissza Béla. – Megválasztottak. – A kocsmáros ekkor látta meg a szemében a furcsa fényeket.

Alá kell írnom, alá kell írnom. – Ilyeneket motyogott maga elé, tollat kért, és a koszos szalvétán gyakorolt. De ez nem volt elég. Kinézett a légyszaros ablakon, meglátta a két közmunkást, és kiimbolygott hozzájuk. Munkalapot követelt tőlük, amit szignózhatna, de a két szerencsétlen nem tudott ilyennel szolgálni. A fröccsök ura mentette meg a helyzetet. Kisietett hozzá, visszatuszkolta az ivóba, és elébe tolt egy papírlapot. Béla szép, kerek betűkkel rajzolta oda a szignót: Béla. Megnyugodott, de nem elégedett meg ennyivel. Tárgyalni indult a bádogbánoshoz, élénken ütötte a parókia ajtaját, és ordított.

Senki sem felelt neki, de elérte azt, a fél falu kifeküdt a redőnyök elé, hogy nézzék a cirkuszt. A parókia ablakában meglebbent a függöny, a bádogbános úgy nézett ki mögüle, mintha ostromlott várban volna, és várja a felmentő sereget. Tett is érte. Tíz perc múlva szirénázás hallatszott, ám ezúttal nem a rendőrök érkeztek, mint karácsonykor, hanem a mentő. Fölmérték a terepet, és betuszkolták Bélát egy trükkel, azt mondva neki, ez az elnöki autó. Mindez villámgyorsan zajlott le. Kilenc óra sem volt még, amikor a fröccsök ura sóhajtott, mert tudta, hogy barátja ezúttal nem jön haza olyan hamar, mint amikor a rendőrök vitték el.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum