Régóta mondom én

Elárvult szögesdrót ücsörög a szívünkben már huszonöt éve is. Megplajbászoltam én már egyszer ezt az egészet, így szólt, és így lett megint. Nyugati ember vagyok én magam. Már országilag, ugye. Határszéli manus, megverve és megáldva. Ha így halad ez tovább az előre kitaposott ösvényen, már az az idő sincsen túl messze, amelyet a létezés furcsaságaira csodálkozó tizenhét éves fejemmel tapasztaltam valamikor. Ez még a Jurassic-parki időkben esett meg, abban a létállapotban, amikor a hatalom feljogosítva érezte magát, hogy mindenbe belepofázzon.

Akármit – még az ember gondolatait is – ellenőrizzen, azaz jóval a rendszer megváltozása előtti történet ez, de mindenképpen figyelemre érdemes, mert a vátesz szerint nincs messze az idő, hogy ugyanaz megtörténjen ugyanott (itt). Példázza ezt az úttesten rossz helyen átkelő anya esete, amit nem részletezek, de az egész delírium kezd kiteljesedni, a maga módján rendszerré összeállni, és ez az oka és indoka, hogy belenézzünk az 1978-ban történtekbe, amely ezen a helyen, jelesül Szombathelyen esett meg a mostani bötűk firkálójával.

hatarvagonAz volt, hogy sportolási céllal a fenséges Prága városában kellett megjelennem akkor rövid időre, aztán, mivel a repcsi későn szállt le a mi túlragozott fővárosunkban, egy, a Déli Pályaudvaron töltött lélekemelő éjszaka után csak a hajnali vonattal tudtam haza, azaz Szombathelyre jutni. Ennek folyományaként a kora délelőtti napsütésben volt muszáj – fekete széldzsekiben és eléggé nagy táskával – vonszolni testem, az otthonom felé gyalogolni, amely a Hadnagy utcában leledzett, ezért pedig a Vöröshadsereg (ne röhögj, ma 11-es Huszár út) utcában vánszorogtam a vázolt zűrös éjszaka után láthatóan elcsigázott állapotban, amikor a fehér Zsiguli (fiatalabbak kedvért ekkor még ez volt a menő), oldalán a rendőrség felirattal fékezett mellettem, és nem mosolygós, hanem tudatosan marcona alakok szürke egyenruhában, fejükön vörös csillagos tányérsapkával – mert akkor még ilyen mundérban szolgálták a dolgozó népet – ugráltak ki belőle, hogy kérdőre vonjanak, hová a francba megyek.

Erre én a ma született bárány jámborságával válaszoltam: haza. De ez sem volt elég, arra is kíváncsiak voltak, honnan jövök, amire magam, hogy a hosszas magyarázkodást elkerüljem, a világ legtermészetesebb módján feleltem: Prágából. Ez persze kicsapta a biztosítékot, és személyi igazolványt követeltek mondván, bizonyítsam én, hogy tényleg onnan pár száz méterre lakom, csakhát ennek egészen prózai okok miatt nem lehetett megfelelni, ugyanis akkortájt a drága kis szig-et nem volt “szabad” külföldre vinni, így csak útlevelem volt a piros fajtából, amelyben (persze) lakcím nem szerepelt.

Ezzel szemben a fent már emlegetett úton laváztam, amely egyenesen Kőszeg, azon túl pedig a Sátán lakhelye, a Nyugat felé vitt, így potenciális disszidensnek számítottam, ennek okán csak fél órás faggatózás után, amiből még azt is tudni akarták, hogy mennyi hangya futkározik a hány szobás lakásban – de fajsúlyosabb kérdések pergőtüze mellett – nagy nehezen tovább engedtek. Mégsem volt sok híja, hogy a „kapitányságon” kössek ki csak azért, mert arrafelé mentem. Régen volt. Elfeledtük, s visszajött. Építik megint, csak a másik irányból. Röhej. Ilyeneket írtam én már elég régen, s lám, hipp-hopp itten van. Akkor kinek a kurvaannya? Az enyém, persze, meg a rohadó országé. Egy a tábor, ugye.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!