Orbánember melegségre vágyik, avagy Astana messzire van

1526232_10151852196501828_2037924203_nOrbán Viktor ma részt vesz a labdarúgás aktuális cirkuszának újabb előadásán, bérelt röpülője – óránként két misiért – Párizsból hazafelé beugrik vele Svájcba. Csak remélni merjük, nem azért megint, hogy hülyét csináljon magából, mint egy évvel ezelőtt, amikor a magyar futball esküdt ellenségének, Zlatan Ibrahimovicnak nyomta a kezébe a Puskás-díjat. Ezen a gálán kiderül, Lionel Messi, Cristiano Ronaldo vagy Manuel Neuer kapja-e meg idén a FIFA aranygömbjét, az elmúlt szezon legjobb láblabdásának járó elismerést, mindez azonban igen messze van a mi világunktól. Nem csoda, hogy a Felcsúton szocializálódott kolbásztöltő idegenül mozog ebben a közegben, ez mégse Azerbajdzsán, mint tudvalévő. És mégis, mint védelmező anyaöl, olyan a nemzetközi futballszövetség a mi saját bejáratú örökös miniszterelnökünk számára. Kialakult az életében egy fix pont Zürichben, ahol évente egyszer még ha nem is teljes szívvel – mint Moszkvában –, de azért vendégül látják.

A mi örökké való prime ministerünk avas szagú parasztudvaron látta meg Isten szent egét, még mindig élénken él emlékezetében, amikor párttitkár nemzője kézen fogta, és elkísérte az első edzésre. Arra a libapiszoktól szabdalt legelőre, amelynek helyén mára – saját budijának tövében – Puskás Panchóról elnevezett stadiont építtetett a népek boldogulására és pénzéből. Éppen ez, a száguldó ezredesről elnevezett díj teszi lehetővé számára, hogy megmerítőzzön a rivaldában, ilyképpen ehhez is annyi köze van, mint ennek az elátkozott országnak más eredményeihez, azaz semmi. És mégis megy. Megy, persze, mert a FIFA is hasonszőrű társaság, mint amit ő maga fabrikált össze a szebb napokat látott Fidesz-ből. Épp tutul a fél világ, hogy mely funkci zsebébe vándorolt mennyi pénz, hogy a ’22-es VB-t Qatarnak adják. Korrupciótól remeg az egész tákolmány, így ha valahol, akkor körükben igazán otthon érezheti magát a mi félreértett zsenink, Goodfriend és a hazaáruló civilek zaklatása itt nem kíséri őt. Blatternek megvannak a saját bejáratú csesztetői, vérünk a javából, igaz proletár, jómunkás-jóember, körében Viktor megnyugvásra lelhet.

Mert zavaros idők ezek, amikor hősünk homokos, füves, vizes síkra ért. Párizsban is állt a bál kicsinyt, vonulhatott a tömegben tegnap, csak épp nem röstellték feltenni a kérdést néhányan, hogy mi a jó francot keres ott. A liberális aljanép vállalhatatlannak minősítette oly igen szimpatikus sorstársaival egyetemben, mint Ahmet Davutoglu török miniszterelnök, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter, Ali Bongo gaboni elnök, II. Abdallah és Rania, a jordán királyi pár, Sameh Choukryou egyiptomi külügyminiszter és Naftali Bennett izraeli gazdasági miniszter. Az a másfélmillió ember a sajtószabadságért – is – lavázott épp, s mivel nem a közszolgálati tévéből tájékozódnak, nem nézték jó szemmel szabadságharcosunk megjelenését, mint ahogyan Litvániában is csak a jó modor miatt viselték el nem is oly rég. A nagy víz túlpartja meg már rég nem szerepel az úticélok között, ott talán kérdeznének süvölvény egyetemisták. Meg különben is, ezidőtájt a megdöntésünkre készülnek, ami miatt már országvédelmi ötéves tervet kell bevezetnünk, űzött vadként keresni egy biztonságos aklot, és persze, hogy ezt az ezerszer áldott futball nyújtja. Neki. Orbánnak, ezt azért el ne feledjük.

putyinAz ember melegségre vágyik, mint azt Örkénytől tudjuk, és hát mit tehet ebben a hideg világban, ahol a saját népe már naponta kéri csendesen, hogy takarodjon, meg még más, egészen furcsa dolgokra is felszólítják. Lázáros világából kitekint kicsinyt, és remél, de nem csalás nélkül néz szét, és nem könnyedén. Astana messzire van, Kazarbajev elnök meg túl közel, mégis csesztek papírt venni az unortodox kajlaszeműtől, ráadásul Putyin valagából sem lafog ki a Déli áramlat. De addig is, míg fénylő csillagunk meglátogat bennünket, bizonyítani kell létezésünk jogosságát – vélheti basink, a drága, és Zürichbe indul. Itt találkozhat futballistákkal is, nem úgy, mint a stadionoktól egyre jobban virágzó magyar földön, és ott lesz még Bözsi néni is, az ezredes felesége. Most, hogy az utolsó mohikán, Buzánszky Jenő is elhunyt csendesen, csak ő maradt nekünk az aranykorból, abból az időből, amikor a nemzet csillaga fennen ragyogott a futball hamiskás egén, kopasz elődünk fekete Pobedái cikáztak szerte az országban, és rend volt, igazi illiberális álomvilág, ami a célunk nekünk. Csakhogy: egy lófaszt mama, (Copyright Hofi Géza), azt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!