Azokra a csúcsokra, amelyet ő meghódított, követni lehetetlen, egyedül a főminiszter, Lázár János próbálkozott meg a feladattal, aki manapság történelemben utazik, és ilyeneket tud: „Szent István óta az állam létezésének és hazánk megmaradásának egyik fontos feltétele, hogy a magyar állam mondja meg, ki élhet a területén és ki nem. Ha ezt a jogot átadjuk Brüsszelnek, annak beláthatatlan következményei lesznek. A soknemzetiségű Magyarország korábban háborúhoz, majd Trianonhoz vezetett.”

Nézzük meg akkor axiómáit közelebbről, elsőként ezt a Szent istvánosat, aki szerencsétlenre lépten-nyomon – mint a vezérminiszter is – hivatkoznak, meg a jobbját hurcolásszák, ilyenek. Szívük joga, ellenben, ha már így kívánják alátámasztani a hagymázukat, akkor nem ártana tudni valamit arról, amiről beszélnek, de már rég kiderült, hogy ez nincsen így. Mikrofon van előttünk, böfögünk bele. Ez van. Én most lusta leszek nagyon, és nem erőlködök, magának Szent Istvánnak a szavaival mutatom be Lázár úrnak, hogy első királyunk – aki maga volt az állam, ugye – mit gondolt arról, kik is éljenek országának belsejében.

„VI. A vendégek befogadásáról és gyámolításáról
A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak…”
(Szent István király intelmei Imre herceghez)

Szólni többet erről nem szükséges.

Másodjára: „A soknemzetiségű Magyarország korábban háborúhoz, majd Trianonhoz vezetett.” – Mondja nekünk a tudós János. Meglátásunk – és a történettudomány – szerint háborúhoz nem a soknemzetiségű Magyarország, hanem egészen más okok vezettek, viszont nincsen nekünk ahhoz helyünk, hogy mindezt részleteiben elmagyarázzuk a hódmezővásárhelyi győzőnek.

Trianonhoz viszont az akkori uralkodó réteg – a jelenlegihez hasonló – baromsága vezetett. A háború előtt ugyanis a magyar elit folyamatosan szűkítette a nemzetiségek jogait, a kisebbségek egyre erősödő nacionalizmusával szemben ez a politika pedig csak a feszültség növelésére volt képes, mélyítette az ellentéteket, ami végül az ország feldarabolásához vezetett. A konfliktusok elharapódzásáért és a kompromisszumok elmulasztásáért hibáztatható a nacionalista lázban égő magyar politikai elit éppúgy, mint a nemzeti érzésektől fűtött, túlzó követelésekkel előálló nemzetiségi vezetők.

Ez van. Illetve volt, tényleg csak dióhéjban.

Most viszont megint lázban égünk, ahogyan elnézegetem a Fidesz folyását. Mellesleg itt a környékünkön éldegélnek csendesen horvátok meg svábok, az ország más részein románok, szerbek, tótok, örmények, lengyelek, meg még ki tudja, hányféle náció. Akkor most mi van? Takarodjanak, mert nem mélymagyarok? Ugyan Orbán Viktort illette keresetlen szavaival, de ezek szerint – Lázár nyomán – az egész Fidesz vezérkarra vonatkozik Zeid Raad al-Husszein ENSZ főbiztos meglehetősen lehangoló megállapítása.

“Eltérő módon, de mindannyian arra vágynak, hogy olyan tiszta és csodálatos formában támasszák fel a múltat, amelyben a napsütötte mezőket a nemzetiségi vagy vallási alapon egységbe tömörült népek lakják, ami ebben a formában valószínűleg soha nem volt igaz. Ez fikció, az ilyen leegyszerűsítő és féligazságokat használó vezetők pedig az aggódó emberekben szunnyadó félelmet táplálják.”

És tesznek a tűzre derék módon, a tudatlanság mellett nem riadva vissza – hm, legyünk eufemisztikusak – valótlanságok állításától sem. Lázár ugyanis azt is elmesélte nekünk, hogy:

“Mostanában száz-százhúszezer emberről beszélnek Brüsszelben a hazánkra érvényes kötelező betelepítési kvóta kapcsán. Ez a családegyesítést, valamint a gyermekvállalást figyelembe véve néhány éven belül már egy öt-hatszázezres, folyamatosan gyarapodó közösséget is jelenthet. Kérdéses, hogyan lennénk képesek a teljesen eltérő kulturális és társadalmi hátterű, Európában gyökér nélküli, Afrikából vagy a Közel-Keletről származó és saját vallási és kulturális identitásához erősen ragaszkodó közösség integrációjára.”

Mindehhöz annyit fűznénk hozzá csöndben – mert tényleg mindegy ezeknek -, hogy nem jön ide senki sem, hacsak nem a kötvényeik által néhány ukrán maffiózó. Viszont kiegészíthető ez az egész Balog tiszteletlenes elszólásával, aki meg azt vallotta be, hogy mit is kezdenénk az idegenekkel, amikor még a saját romáinkkal sem tudunk mit tenni. A lázári logikát követve: eridhetnek ők is a búsba.

Az a világ tehát, amely mindezek nyomán és után fölvázolódik az emberben, meglehetősen lehangoló képet mutat. Mert vagy fasizálódunk, amire minden esély megvan, vagy csak a kampány hevében égnek a mostani megmondók. Viszont a végeredmény mindkét esetben ugyanaz. Ezek aljas, manipuláló mocsadékok, más megfejtés nincsen. És az a baj, hogy van hozzá közönségük is, egyre gyarapodó mennyiségben. Semmi sem változott száz év alatt.

Nagypapának lenni nagyszerű dolog lehet. Ahogyan az ember kebelén ott szuszog és nyüszkölődik a kisded a keresztelő után, akkor elönti Isten bárányának szívét valami melegség. Ilyen élményekkel gazdagodott Orbán Viktor a napokban, és nem volt olyan szerencsénk, hogy megmaradt volna ebben a kegyelmi állapotban, rágyújtott volna egy pipára a teraszon veresbort szopogatva, vagy valami ilyesmi.

Aki örökös miniszterelnök, az örökös miniszterelnök, ez olyan átok, amiből képtelenség kikecmeregni. Zárójelben fölhívnánk a keresztelést végző pap bácsit, mindezek után legyen résen, és vigyázó szemeit Iványi Gáborra vesse. Tudnia kell, miért. No, mindegy – nekem legalábbis -, viszont amidőn a nagypapa visszavedlett miniszterelnökké, legott eliramlott Krynicába egy kicsit visegrádozni.

Nos, innen jöttek a bajok, mert meg is szólalt, amely őnála az utóbbi években már semmi jót nem jelent. Most azt találta delirálni, hogy az európai álom Nyugat-Európából Közép-Európába költözött. Továbbá: az európai politikusok egy nemzedékének volt egy titkos álma, amely szerint az Európai Unióval el lehet érni azt, hogy a tagállamok elfelejtsék nemzeti és vallási identitásukat, meggyengüljön a történelmi identitásuk, és mindezt egy európai identitás váltsa fel. (Csupa egy kibaszott identitás ez a rohadt élet.)

Az ilyen kijelentések miatt sorolta őt Zeid Raad al-Husszein ENSZ főbiztos meglehetősen illetlen társaságba, kijelentve a nagypapáról és cimboráiról: „Eltérő módon, de mindannyian arra vágynak, hogy olyan tiszta és csodálatos formában támasszák fel a múltat, amelyben a napsütötte mezőket a nemzetiségi vagy vallási alapon egységbe tömörült népek lakják, ami ebben a formában valószínűleg soha nem volt igaz. Ez fikció, az ilyen leegyszerűsítő és féligazságokat használó vezetők pedig az aggódó emberekben szunnyadó félelmet táplálják.”

Egyébiránt éppen a prime minister születésekor, amikor különös módon álltak az égen a csillagok, más embereknek is voltak álmaik. Pédául: „…A mai és holnapi nehézségeket ugyan még le kell küzdenünk, de nekem már van egy álmom, amely mélyen gyökerezik a nagy amerikai álomban. Van egy álmom: egy nap ez a nemzet fölkel, és méltó lesz régi hitvallásához: az pedig magától értetődő, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett…”
(1963. augusztus 28. – Martin Luther King)

Aztán mára meg ide jutottunk. Mert további álomképekről is beszámolt ez a jóember, mármint OV, és arról elmélkedett, hogy húsz éve azt mondták a fiataloknak Európában, ha rendesen járnak iskolába, tanulnak, tiszteletben tartják a törvényeket és szorgalmasan dolgoznak, előrébb jutnak, teljesebb lesz az életük, mint a szüleiké. A legtöbb régi uniós tagállamban azonban ma már a fiatalok kinevetnének, ha ezt mondanánk nekik. – Így vélekedett.

És milyen igaza van. Őrajta is hangosan röhög az a párszázezer fiatal, aki Londonba indult megkeresni az álmokat, amelyeket Orbán és kiszolgáló személyzete jó alaposan eldugott itt, Közép-Európában, viszont ezek szerint csak kutakodni kell a víziók után. Ám ezek a mai fiatalok, ezek semmire sem valók, nem keresgélnek a ládafiában, hanem menne, ki merre lát. Egy dologban viszont nem tévedett ez a mi vajákosunk, a kebelén aldogáló kisunoka az nem megy innen sehová. Itthon van már ő ebben a világban, amit a papi összegrundolt neki.