Elég öreg vagyok, viszont annyira még nem likacsos az agyam, hogy ne emlékeznék rá, már akkor sem beszélgetett, se nem vitatkozott, hanem, amikor nála volt a pofázás joga, belefordult a kamerába, és kinyilatkoztatott. Viszont akkor még volt annyi józan belátás a választópolgárban, hogy elhajtsa őt a jó francba.

Azóta ez a képesség kiveszett a magyar alattvalóból – mármint a gondolkodás áldása és átka -, mint ahogyan már köztársaság sincsen. Sőt, azóta Orbán senki emberfiával nem ül le egy asztalhoz, aki kérdéseket tehetne föl neki, még az Országgyűlésben sem válaszol semmire, hanem csak mondja a maga fixációit, mint szerte a nagyvilágban mindenütt.

Álmodott egy világot magának, és ott áll a kapui előtt, mint azt az egyik udvari bohóca, amikor még nem volt ufológus, hanem csak miskolci proligyerek, megdanászta. Azóta egyfolytában álmodik ez a mi jótevőnk, és ebből fakadóan – az álmok természetének megfelelően – egészen szürreális világban leledzik, és kirángatni belőle immár nem lehet.

És nem beszélget, nem vitatkozik senkivel sem. Gyurcsány azzal a tévés vitával akkora gyerekkori traumát generált benne, hogy azon egyik szakállas zsidó – sem Freud, sem Jézus – segíteni már nem képes. Lehetne ez az ő egyéni szociális problémája, viszont egy olyan országot vezet ebben az elvarázsolt állapotban, amelyben pedig mi ücsörgünk. És ez a baj.

Most éppen Vona Gábor – épp Orbán édes gyermeke, aki momentán apagyilkosságra készül – nem volt tisztában azzal, hol is él, és meggondolatlan módon nyilvános vitára invitálta őt, valamint az MSZP-s – hogy ezt hogy? – Molnár Gyulát. Vona szerint civilizált országokban egy ilyen jelentős esemény előtt a pártok vezetői ütköztetni szokták álláspontjukat.

Hogy Vona mit tart civilizált országnak a maga részéről, arról ugyan van halovány sejtésünk, ám az biztos, hogy az ő elgondolása szerinti civilizáció nem esik egybe a sajátunkkal. Meg persze ez sem, amit Orbán kreált, így hát, ki nem szarja le, hogy a vita elmaradt, mert természetesen elmaradt. Azért Vona kapott egy választ, igaz, nem a megközelíthetetlen embertől.

„A miniszterelnök nemzeti és nem pártügynek tartja a kvótanépszavazást, ezért nem vesz részt pártvitákban, hanem azt várja a felelősen gondolkodó politikai erőktől, hogy a referendumon való részvételre buzdítsák az embereket.” – közölte Havasi Bertalan, Orbán sajtófőnöke.

Viszont ezen az egészen nem árt elgondolkozni, mert mintha épp ellenkező előjelű lenne a dolog. Mármint, hogy pártviták tényleg nem tartoznak a nyilvánosságra, a nemzetiek meg azért csak-csak, ha mondjuk én magamat a nemzet részének tartom, amiben az elmúlt évek történései alapján nem vagyok egészen biztos.

A dolog úgy fest tehát, hogy a nemzet ügyeit Orbán eldönti, és kuss. Mintha Virág elvtársat hallanánk: „…Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?…Nincs homok? Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!…”

Valahogyan így, de fölidézhetnénk egy másik klasszikust is, aki XIV. Lajos névre hallgatott, és ezt mondta volna lovaglóostorral a kezében: „Az állam én vagyok.” A dokumentumok szerint ilyet nem tett, de az bizonyos, hogy senkinek sem hagyott beleszólást a kormányzásba, a Fronde idején sok bajt okozó nemesség hangadóit pedig kegydíjakkal udvarába csábította, hogy politika helyett fényűző mulatságokkal foglalkozzanak. Éppen itt tartunk, elvtársak, de azért iramodjatok ikszelni!

Áder erre hajazott, amikor nem volt rest kijelenteni, és ezt hangsúlyozta a fel-feldobott pórnépnek: az első kérdésünk ne az legyen, hogy mit tesz értünk a szomszédunk, a barátunk, a rokonunk vagy a hazánk, hanem azt, hogy mi mit tehetünk őértük. Kiemelte, a magyarok a történelem sikeres nemzetei közé tartoznak, de akkor gyarapodott és erősödött legjobban országunk, amikor képesek voltunk szót érteni önmagunkkal, és bölcs megegyezésre jutni környezetünkkel. (Mindez két dolgot jelezhet, az egyik, miszerint Áder igyekezett normálisabb lenni a környezeténél, és gondolkodott is, a másik verzió szerint csak koncott dobott, mert így követelte na nem a haza, hanem a nap. Ez utóbbi valószerűbb.) Mert nem akarom én bántani a legfőbb közjogi bérencet, de hülyeségeket beszélt szegény, ugyanis azt is bírta mondani, hogy az állam mi vagyunk, tán ezzel kívánta ellenpontozni a Napkirálynak tulajdonított kifejezést. De ez sincs úgy, mint ahogyan tudni lehet.

Hahner Péter történész 100 történelmi tévhit című könyvéből megtudhatjuk, hogy a XIV. Lajosnak tulajdonított kijelentés (“L’État, c’est moi!“) sohasem hangzott el ebben a formában. A legendássá vált mondat, amely híven jellemezné a Napkirály abszolutisztikus uralmát, a történészek szerint csupán egy szállóige, amely a király halála után született. Bossuet (XIV. Lajos fiának nevelője, Meaux püspöke) egy helyütt így ír a Napkirályról: “Az egész állam őbenne van, az egész nép akarata az övében foglaltatik…” Ez a mondat lehetett a későbbi szállóige alapja, amelyet az ismert formában 1818-ban írtak le először. Valójában XIV. Lajos éppen az ellenkezőjét jelentette ki halála előtt: “Én elmegyek, de az állam örökre itt marad.”

Itt, a mi országunkban az állam akkor voltunk mi, amikor márciusban az igazi állam a hóviharban egy elcseszett sms-t volt képes kipréselni magából, hogy üljünk át másik autóba, meg amikor a nyár elején jött a Duna, és homokzsákokat köllött pakolászni. Meg amikor a nem megszorításnak nevezett kismilliónyi adót köll bepöngetni, akkor is mi vagyunk az állam, meg minden olyan esetben, amikor a szívatásról van szó, akkor mi vagyunk, bizony, és ebben a formában a jelenlegi hatalom tanult is XIV. Lajostól, csak éppen a neki tulajdonított szavakat forgatja ki, hogy jobban hangozzék, amúgy működési formájában tényleg hasonlít hozzá, csak még a megvénült király bölcsességével nem rendelkezik, hogy belássa, egyszer ő bizony elmegy. No, eddig a gondolatig még nem sikerült eljutni, de ne legyünk telhetetlenek.

Hogy az ő államuk milyen fájintosan működik, arra is csak egy tegnapi példa, egyszerűen nem bírnak mit kezdeni a ’kéthétalattrendetteszek emberek egy egyszer már betiltott szervezettel, amely a pofájuk előtt él és virul, és üli torát.

„Akasztón a Stadler stadionban került sor – a Gárda hagyományaihoz híven – a próbaidős gárdisták és csendőrök avatására” – írta az ultrasliberi.hu. A szélsőséges portál – az Új Magyar Gárda honlapja nyomán – részletes tudósítást közölt hétfőn az eseményről, amelyen idén a rendkívül profi szervezésnek köszönhetően rendőri vegzálásra nem került sor, a rendezvényt a nagyjából százfős csendőrség biztosította. Az Új Magyar Gárda mintegy száz új tagot avatott, az eseményt Ferenczi Henrik, az Új Magyar Gárda főkapitány-helyettese moderálta, részt vett a rendezvényen és beszédet is mondott a Gárda egyik alapítója, Murányi Levente, valamint Vona Gábor, a Jobbik elnöke. A beszámoló szerint Vona kiemelte, hogy a gárdisták ezekben a percekben is történelmet írnak, és büszkén lehetnek részesei ezeknek az eseményeknek. De a gárdistának nemcsak be kell kerülnie a történelembe, hanem tovább is kell vinnie azt. Nekik az a küldetésük, hogy megakadályozzák, hogy eltűnjön a magyar nemzet. De ez a harc nem lehet magányos harc, hiszen az esküje után a gárdista soha nincs egyedül – fogalmazott a politikusféle.

Nem vegzálták őket persze, mert Ozorán biztosan kimerültek szegények, és most pihegnek. Magam az elmúlt hetekben két alakban találkoztam az állammal. Még amikor a negyven fokok tomboltak a mi utcánkban, a boltból jövet láttam, hogy a flaszteren fekszik egy ember, láthatóan öntudatlanul, és senki rá sem baszik. Telefon nem volt nálam, ezért fölrohantam a lakásba, ami két percbe telt, hívtam a mentőket, és megkaptam a lebaszást, hogy mért hagytam ott. Mondom, mert akkor nem tudtam volna maguknak telefonálni, de ez nem érdekelte a mentős képében pofázó államot, és azt mantrázta, hogy én ezzel szabálysértést követtem el, még jó, hogy le nem csukatott rögvest. De nem járt jobban az a pár sem, amelynek női tagját az egyik este megtámadták, a táskáját akarták kiszakítani a kezéből, de ő olyan erősen fogta, hogy földre került, és a táska segítségével a földön vonszolta a rabló, majd belátva, hogy győzni nem tud, elszaladt. Viszont a nő az attak közben sérüléseket szenvedett, ezért is – no meg a támadás ténye miatt is – férjével elbandukoltak a rendőrségre feljelentést foganatosítani, ahol a szerveknek nem a rablótámadás ténye volt a fő baja, hanem a férjet cseszegették, hogy bizonyítsa: nem ő kalapálta el az asszonyt. Magunk közt szólván még szerencséje is volt, hogy nem vallatták halálra, mint az másutt megtörtént, mint tudvalévő.

Nos, ezért nem vagyok én az állam, bármennyire is szeretné ezt az idillt Áder – mint a mesében -, mert nagyon jól tudja, hogy az állam az ő maga, meg a haverjai, akik azt nem éppen komilfó módon működtetik, csak ezt hiába igyekeznek tagadni, mi azért tudjuk, és ezért lesz baj, mert ha ők mennek is, az általuk létrehozott képződmény az marad. Ebben igaza volt a Lajosnak, sajnos.