Szépen voltunk tehát megint a spleennel, ezzel a kurva spleennel, de mit tehetne az esendő lélek, amikor ködök szitálnak, a hold csak valami távoli derengés, és tényleg, ilyenkor, ha tudna, vonyítana csak az ember, de ilyet ő nem tud, sóhajtozni csupán, és, összébb húzni a kabátját. Pedig már kilenc nap is eltelt a százból, ami Béla sajátos kalendáriumában a telet jelezte november első napjától február utolsójáig, mintha ennek akármi értelme is lenne. Mégis, jó, ha vannak jelzőkarók meg gátak, ha értelmetlenül is. Mert hiába szomorkodik Béla, november elején, hogy jujj, itt a tél, amikor ingujjban napoznak a traktoristák, és hiába örül a tavasznak a márciusi havazásban. Ezekből is kitetszik, a naptár csak cifra nyomorúság, mert az időjárás azt csinál, amit csak akar.

És voltaképp Béla is. Láttuk már, milyen cimboraságban van mindenféle hatalmakkal, macskákkal, Wolandokkal, Budhákkal, hogy voltaképp akadály nem is lenne előtte, ha akarná, de ilyet soha nem is óhajtott, mert az ember nem él vissza a befolyásos ismerősei hatalmával. Akkor traktorista lenne, sőt, egyenesen egyszerűen tébolyult, mint amúgy a világ, de ő Béla volt, aki azért volt ezen a földön, hogy figyelje, s ha lehet, túlélje a földrengéseket, de nem elrendelésszerűen, hanem, mert így alakult, ezt dobta a gép. Van, aki csak néz, mások ordibálnak vagy kinyomják a szomszéd szemét. Meg különben is, Béla határozottan öregedett, nézni sem akart már csuklyás szemekkel, csak lenni, Malacka, Micimackó és az örökkévaló módján, esetleg kisnyúl.

Arról volt szó voltaképp, hogy gyorsult az idő, a telek száz napja huss, szempillantás alatt odalett, a nyarak meleg sóhajtások voltak csak, és ilyen örvény volt az élet, ahogyan bucskázott alá benne minden, nyelve el a valóságot, de újat nem kínálva helyette sohasem. A kavargás közepe a Nirvana maga volt, csak azt kellett eldönteni, határozni róla, hogy él-e az ember a szíves invitálásával, mert azt elfogadni nagy döntés és vissza nem fordítható. A macska tudta ezt, és volt annyira önző, mert élvezete Béla társaságát, ezért itt tartotta még, és nem varázslással, hogy ájn, cváj, dráj, ahogyan ezt megszokhattuk tőle, hanem fütyölni kezdett, és egy zenekar volt a szájában, komplett hangüzem, amit Bélára szabadított, hogy ne menjen ő sehová, és ne is akarjon.

Nem is ment, nem is akart, nem is tudott volna. S nem azért, mert láncok béklyózták a földhöz, hanem, mert dolga volt, mégpedig az, hogy gondoskodnia kellett a legyéről otthon. Évek óta élt a lakásában, ki nem ment volna a szobából soha, hiába a tárt ablak és a hívogató napfény meg vízcsobogás odakünn, ő, a légy mindig konokon maradt, mindig visszafordult a szabadságtól, pedig nem is volt fogoly. És most, hogy közelített a tél, Bélában felötlött, hogy valami élelmet kell készíteni neki, szem kockacukrot, penészes parizert, amit kiváltképp kedvelt, hogy a tavaszig kihúzza valahogyan, s lehetőleg jól és elégedetten. Ilyenek jutottak eszébe a macska fütyölésétől, és ő tudta ezt, a bajuszos mókamester, mert ismerte a lélek esendőségét és naivságát is.

Így irányítgatta a macska Bélát, illetve az egész világot, finom kis utalásokkal, hangulatok adagolásával, mert Reviczky tanítvány volt, ezért pipázott is meg mulatott, így nézte a se jó, se ferde világot, meg tekintett a végtelenbe. – Hervad már ligetünk. – Bökte oda Bélának, sőt. – Díszei hullanak. – Ezt sutyorogta, de ez már túlzás volt, mert Béla fejében a légy járt csupán, hogy milyen rég látta, hogy lehet, hogy szolgál az egészsége, ilyenek. Úgyhogy a macska túllőtt a célon, nem, hogy kirángatta a feledés örvényéből Bélát, hanem olyan erőt tett belé akaratlan, hogy ő már szaladt is, rohant csontjait meghazudtolva, haza, a légyhez, bevallani neki, sajnálja, hogy oly rég nem diskuráltak és lapogatták meg egymás vállát. Semmire sem vágyott jobban épp, és pont jól volt ez így.

És a pockok, istenem, a pockok is, az ürgék egerek, alagutakon, vájatokon, iramlottak elfele, gyűltek a gólyák, fecskék, mintha nem is ősz jönne, hanem az Armageddon maga, és rajta csücsülne Bruce Willis. De a macska róla még nem hallott, mozit, ha nézett Truffaut-nál alább nem adta, és olykor, ha nem figyelt oda, eltartott kisujjal itta a teáját, mert sznob, falusi macska volt, akire ráfért volna egy kis ökörnyálon repkedés, de nem ment sehová. Szerette Bélát, akit megszelidített, és így felelősséggel tartozott érte. És most, hogy már őszült is, itt hagyni különösképp nem lehetett, mert ki tudja, ki sejtheti, hogy mi következik a csalfa időben, hogy jön a fagy majd, s vele a miniszteri értesítő, üljön át másik kocsmába, jövünk. Így mormogott a kurvaélet a macskában, amit Béla viszont dorombolásnak halott, ettől ellágyult, mint a gyertya viasza, már nyúlós lett a lába, terült szét, hogy a macskának jégért kellett iramodni, különben elpárolgott volna a barátja.

S ahogyan a veszélyek elmúltak, úgy ügetett a páros a falu felé, a Szentháromság térre, a végcélhoz, minden dolgok ősatyjához és újszülött fiához, az ivóba, hogy tegyenek valamit ezzel a melankóliával, ezzel a spleennel, amely a napból szivárgott már vízszintesen és olyan erővel, hogy a pókok feléje fordították ökörnyál hajójukat, és igyekeztek a fénybe. A téren viszont odalett az összes varázslat, meg a ragacsos csönd is mind odaveszett, mert a közmunkások, a tér és idő másik állandó és fix elemei, hogy a fülükhöz kötve a világot ki is lehetne fordítani a sarkaiból, szóval a közmunkások álltak most háborúban, mint a falu népe az előbb a napraforgókkal, ők pedig a záporozó levelekkel. Úgyannyira őszült, hogy gyorsított felvételként sorvadtak, sárgultak, asztak össze a fák, a bokrok és a sors levelei a téren, és bombázták a közmunkásokat, akik úgy úsztak az avarban, eveztek a söprűjükkel, mint a gályarabok az életükért.

A nyakukig ért olykor, fuldokoltak benne, úgy jöttek azok a levelek, mint a stukák, nyári zápor és hóvihar elegye, és az egész Szentháromság szobor minden alakja csak bambán nézett. S nem azért, mert ilyet még soha nem láttak, hanem, mert tehetetlenek voltak, pancser, szemfényvesztő banda. S ahogyan a közmunkások hajtották el a zúgó leveleket, halmozódtak azok, hegybe álltak, már a templom tornyáig értek azzal fenyegetve, hogy elnyelik az egész kócerájt, bádogbánost, parókiát, sekrestyést és minden aprószenteket. A sekrestyés valamennyi és végső erejét összeszedve átúszott, áttempózott az avartengeren, félreverte a harangot, mintha az ért volna valamit is a veszedelem ellen. De nem felelt senki rá a távol, ájulatba burkolt Neriából, mert őszült is, és mindenkit elfelejtett. És, amikor már a közmunkások sem bírták, s ott fulladoztak, a macska mormogott, hogy ájn, cváj, dráj, csettintett, és mindennek vége lett.

Mert, mint tudjuk már nagyon régóta, a drága és jóságos Behemót volt ő, akit Woland mester azért hagyott itt, ebben az elfeledett szegletében a világnak, hogy minden erejével, az összes hatalmas bűbájával óvja Bélát, hogy ne szippantsa be őt sem az idő, sem a templom tornya, vagy más gyalázatosságok. Terve volt vele a vénnek és örök fiatalnak, felemelő és gyalázatos terve, hogy ő legyen, ha nem is az új próféta, de Woland ostora majd, ha szólít az óra, és ki kell vezetni az ostobaság gyalázatából a falut, amely ott feküdt a lekaszabolt napraforgókon most is, észre sem véve, hogy szól az idő, a történelmi és emberi idő, trombitál rosseb módra, hogy ébredj a valóra. De ezeknek fújhatta. Így hát a macska kézen fogva Bélát mendegélt vele a térre, és elkezdett szelíd öregek módján köhögetni. Ez mutatta az őszt végérvényesen,újabb szakaszát a végtelen időnek.

Így kellett rájönnie arra, hogy a Walpurgis éj, amelyet magára szabadított, soha nem ér véget, mert Behemót itt járt ugyan, Abadonna azonban még nem vette le teljesen a szemüvegét, csak kilesett alóla, s miközben a templom harangja egyre csak az éjfelet kongatta, és a népek megbabonázva sántikáltak a misére, itt, a kocsma udvarán Woland azt akarta, hogy csak nevessen rajtuk, és ehhez nem sajnálta a drága rigó életét sem, a mocsok, pedig tudhatta volna, nem kell ölnie az ördög incselkedéséhez, de csak a Mester meg az ő Margaritája járt a penészes agyában minduntalan.

Ekképp döbbent rá Béla arra, hogy sem a Sátán és sem az Isten nem mindenható, ezt csak mutatják és bűvészkednek a halandók számára azzal a kegyes szándékkal, hogy fölmentsék őket elcseszett döntéseik súlya alól, hogy ne kelljen beleőrülniük, ha mindent és mindenkit szétbarmoltak. Erre szolgált a bádogbános hókuszpókja, amellyel folyamatosan szedálta a duplagyűrűsöket, a traktoristákat és bánatos szemű asszonyaikat, azt hazudva nekik, hogy a földi poklot, amelyet maguk okoztak, egy kis imával és énekkel Barbie-földjévé változtathatják így hazudott nekik a csalafinta hoppmester.

Azt hitték ezek a szerencsétlenek, hogy ezt lehet. Így, amikor Abadonna az orrnyergére csúsztatta az okuláréját, hogy elhívja őket, sivalodtak és visítoztak abban az örök tévedésben, hogy valami jót hagynak oda, pedig egész életük csak festett világ volt málló temperával megrajzolva, amit vihogva mos le a soha véget nem érő idő. Idáig jutott Béla, és már reggel volt hirtelen és egyszerre, de a rigók nem köszöntötték a Napot, hanem kisírt szemekkel, bambán, tanácstalanul és másnaposan bámultak Bélára, aki hosszan mesélt nekik, mint Ferenc a múlt ködében a verebeknek.

A fröccsök ura nézte ezt az idillt, mert nem ismerte a benne megbúvó drámát és tragédiát. Elégedett volt, mert azt hitte, barátja messze került templomromboló igaz énjétől, pedig soha nem munkált jobban benne a dühös indulat minden ellen, hogy mért kell értelmet hazudni annak, aminek értelme nincs. Viszont arra is rájött, elnézve a szipogó rigókat, hogy változtatni ezen nem lehet, és menekvés két módon lehetséges, ha maga is beleáll a debil, vég nélküli mosolygásba, vagy pedig a fára költözik újra, és ezúttal végleg. Ebben kellett volna dűlőre jutni magában, ezért elkomolyodott, nagyon

Fölnézett hát az égre álmai gőzei alól, és a párák között meglátta Isten csalfa, háromszögletű szemét, aki kajánul nézte, mire jut megvilágosodott antiszolgája ott alant, a porban. Tehetetlenül nézte, és Béla tudta ezt, ezért kinyújtotta középső ujját, magasra tartotta a kezét, keményen bemutatott a felhőnek, és ekkor a lázadás és ellenállás eme tornyára rászállott az egyik rigó, aki ocsúdni kezdett a gyászból. Kócos szárnyával megtörölte csipás szemét, és rákezdett az napköszöntés millió éves dallamára, ami a génjeiből fakadt.

És Béla már diadalmasan nézett volna az égre, de a rigó nem bírta beleiben a görcsöt, Béla hősi ujjaira csinált, tisztesség ne essék szólván, úgy köszöntötte a felhőkben megbúvó Urat. A magasztosság és mocsok így keveredett egyetlen masszává, ami Béla karján folyt végig, fehéres, szürke pudingként. És Abadonna, aki még mindig figyelt a fal mellől, hogy kire is nyissa zúzós szemeit, hangosan felsóhajtott: – Ilyet én még nem láttam. – Ezt bírta kinyögni a halálhozó, és Woland elé járult, hogy adjon neki másik feladatot, mert nem bír ezzel a bagázzsal az udvaron. Cihelődtek hát, és indultak vissza, Moszkvába, a varjú pedig Bélának tisztelgett a volán mellől, mert nem tehetett jobbat a hitetlenség őserejével szemben.

Ami varázslat lengett esetleg röpke időkig, hirtelen elmúlt, elpárolgott, mintha történt volna valami érdemleges is egyáltalán a mosókonyhában, ezért az egész falu belemerevedett egy rajta kívül álló képregénybe, amelynek nincsen vége soha, mert az utolsó lap elveszett, amit vásott kölkek tépték ki, és labdáztak vele golyóvá gyúrva, pedig abban lapult a megváltás. A másfél hétig tartó lázáros álom odaveszett, és olyan élményeket hagyott maga után, mint a hányással, vérrel átitatott, halványan derengő, éjszakai, gyűrött filmkocka, amelyet értelemmé kell áthüvelyezni, ha élni akar az ember.

Zéró kimenetelű játszma volt, ami véget ért, nem akadt ember, akinek maradt volna belőle valami, egyetlen megélhető másodpercet sem találtak a zsebükben kotorászva. A kamaszok már nem óbégattak a Szentháromság szobornál, a gazdák nem nemzetiszínű pántlikával indultak a koszlott földet kaparászni hörgő gépeikkel, amelyek alig tudtak haladni a méteres porban. A pelenkások műanyag dömperjei nem dübörögtek, csak fölkavarták a sziket. Senki nem járt jól, mindenki annyira boldogtalan volt újra, mint amilyennek megszületett. Nem volt kegyelem, olyan volt a világ, mint újév kóválygó hajnalán, reménytelen és kilátástalan, mert nem volt csapat, aki miatt érdemes lett volna nemzeti színűre pingálni az egész Univerzumot.

Papírtrombiták hevertek minden kapualjban, néhányra már rászáradt a tehénlepény.

– A legenda oda. – Jelentette ki gonoszul a kocsmáros, fitogtatva versbéli tájékozottságát, de senki meg sem hallotta. Nem érdekelte őket, és fölösleges is volt ilyenekkel előhozakodni a csalódott egyszerűeknek, sőt, még Béla sem értékelte az előrángatott szavakat, mert mit lehetett volna tenni a négy nullás zuhogás után. Pedig az elvakultabbak már memorizálták az új héroszok névsorát, hogy Király…, és így tovább, az a veszély fenyegetett, hogy még Puskást is elfeledik. Ha valaki a városba indult, tucatnyi szürke mackógatyával kellett hazatérnie, mert mindenki ezt akart és követelt. Egyik nap a bádogbános reverendája alól is ilyen villant ki, amint cölibátust szegni iramlott, de ez még a diadalmas időkben történt.

Az eufória, amely megszállta a lelkeket, úgy illant tova, mintha film lett volna csupán, avítt mozi az élet küszöbén néhány pillanatig, amíg is a mi láblabdás fiaink elbúcsúztak az álmok színpadától. A labda leeresztett, és azt mondta élénk búcsúzással: pukkmukkfukk, és sziszegett. Ez a kín durrant hatalmasat a véres Hold alatt, nem az örömöktől röpdöső petárdák, nem az óvodás képzeletek, mert a falu nem volt alkalmas a futball nélküli életre, amit pedig annyira kívánt mégis. A kiáltozások visszapattantak a templom tornyáról, és kilátástalanul lebegtek a plébánia kéménye fölött értelmetlen betűhalmazt alkotva.

Így újra rátelepedett az egész szigetre – ami a falu volt az idő szalagján – a vég nélkül forgolódó izzadságos insomnia. Csak sötét folt maradt a „Minden nap meccs” táblából is, amelyet a fröccsök ura lekapirgált az ajtóról, hogy minden abban a bejáratott, végletekig kikotort mederben csorogjon tovább, mint mindig máskor is, úgyszólván örökkön, amikor semmi nem zavarta meg a pálinka-munka-fröccs szentháromságát, amely maga volt az élet, a mindent meghatározó ritmus.

Ez a bevett ütem természete volt már a szigetlakóknak, mert így élt az összes svájcisipkás apjuk, így ámította magát debillé az apjuk-apja, sőt, még az apjuk-apjának-apja korában is ezzel visongott tova minden élő és élettelen napjainak reménytelenségétől a vásott, karcos poharak mélyeire. Ez működött, ez hatott egyedül, mert ez volt a sors maga, amelyet alzheimer kóros csontsovány lovakkal ábrázoltak korábban festő emberek a vásznaikon. Az örökös ingást, mintha hátasok gerincén imbolyogtak volna, mert ez volt a nemzet veleje, letagadhatatlan szexepilje, ami itt ragadt még a sztyeppék idejéből.

Valami varázsszer lehetett a kocsmáros fröccseiben azonban, mert a falut megülte az örökös ébrenlét kínja, ami maga lett volna a való világ. Az álmatlanság áldásaival és egyben veszélyeivel viszont senki nem volt tisztában oly tudományos alapossággal, mint Béla. Ő valamikor régen, az idők torkolatánál Faithlesst üvöltetett a légyszaros ablakok mögött a sziget rökönyödésére, amelynek lakói nem tudták, mi lehet ez a pokoli lárma. Ám Béla kíváncsi volt arra, miről mond mesét neki katatón módon kántálva a kopasz néger, és hiába ütötték az ablakát meg az ajtaját, nem halkított le semmit, így a falura rátelepedett a rendszeridegen ritmus, ami zilálta a traktorosok lelkét, de ez már nagyon régen volt.

És, amikor rájött a titokra, magában köszönetet mondott az ismeretlen idegennek, mert segített neki megérteni, milyen erők tartják ébren folytonosan, holott mindent elkövetett, hogy ha kis időre is, de legalább néha elmenekülhessen maga elől a végtelenbe, amit azonban nem bírt fölfedezni sem a szénaboglyák alatt, sem mellettük, és mögöttük sem. Kikezdhetetlen egy massza volt a faluja, ahol a hátteret mindig gomolygó köd ülte meg, mert rossz volt a színpadtechnika, falsul működött az élet ugyanis és természetszerűleg.

Viszont a most kialakult lehorgadó állapot legnagyobb vesztesei a zsíros hajú, melegítős, süldő asszonyok voltak mégis, akik a dolgok ilyen drasztikus omlása után hiába állították gondosan a sarokba taknyos kölykeik műanyag dömperjeit, már soha nem várhatták a nemzeti diadaltól minden szemérmüket odahagyó uraikat, hogy azok göcsörtös ujjaikkal remegő combtövüket kaparásszák, eleget téve a rebegő pillák alatt rejtező kívánságoknak. Az álmok attól fogva hazudtak.

Falnak fordultak csupán a hímek, és a hitesek – akik maguk sem gondolták volna, hogy valaha erre vetemednek – imába igazították óhajtásaikat, hogy bár együgyű párjuk szeressen meg akármilyen más rugdosódó csapatot, hogy szurkoljon annak a hátralévő szűkös időben, és így térhessen vissza minden a hirtelen és szokatlan mederbe, amikor a férfiak futballbéli örömeiket a hitesi ágyban tették teljesen kerekké, ezzel csalva bamba álmot magukra, és örömöt hazudva persze minden egyes melegítő alsónak, és az otthonkáknak meg pláne.

De minden öröm forrása elveszett, elmúlt, eltűnt az idő könyörtelen tengerében, mert a fiúk kiestek. Már a bádogbános sem rimánkodott extra istenhívásokon, ami bajt nem csak az ifjabb arák, hanem a penészes duplagyűrűsök is megéreztek, mert kevesebb alkalmuk adódott csodás kornyikájukat eregetni. Nekik is maradt csak a hús klopfolása, ez azonban egyáltalán nem ért fel a templomi slágerek bódító ritmusával, az álmok sem egyformák, mint az kiderült a szűkös időkben.

Minden megváltozott, még a Nap öröme is alábbhagyott, már nem okádta magából a perzseletet, és a mi fiaink, akik a televízió tanúsága szerint a lábuk elé hevertették az egész Univerzumot, távoli tengerek vad habjain pihenték ki a fáradalmakat, azokat az embert próbáló küzdelmeket, amelyekkel megaranyozták a sokat szenvedett kis ország egyszerű szavazógépeinek életét, akik akárhogy is, de a véreik voltak.

Így zuhant vissza minden a varázsló kalapjába egy Hősök téri lehengerlő szeánsz után, amelyen utoljára még megmutatkozott, hogy vannak nekünk héroszaink, viszont ez az egész itt, az istállók alatt, a dudvás járólapok között semmit sem ér, mert a való élet az nem labda, nem a Himnusz kifordult szemmel való rikoltozása, hanem a vasvilla és a trágya embert próbáló és mellbe vágó szaga és vízhólyagja, szalonnával.

Ez az igazi hazánk minekünk, és Béla látta ezt, ha nem is örömökkel. Ekkor döntötte el, hogy önvizsgálatot tart, nyitott szemmel fog emlékezni és álmodni, hogy egyszerre lássa a múltat, a jelent és a jövendőt, amitől a megjózanodott parasztok teljesen hülyének nézték. A fröccsök ura azonban tudta, hogy messzi és régmúlt vidékeken jár, ott, ahol a maiak közül már senki nem lehetett vele. Tágra ásító szemekkel ingott a széken, markolászta a poharát, amelyből emlékeket szopott.

Szétnézett múltjában, amelyben előjöttek a gyerekkor képei a faluban töltött nyarakról. Ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztak az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtak el egy doboz cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejük a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha. Mintha az idő könyörtelen folyása megállt volna egy rövid pillanatra, csak annyira, hogy repedések keletkezzenek a mindent rezzenéstelenül elfedő falon, hogy megérthesse sajátos természetét, ami arra való, hogy eltaposson.

Béla szemeit üresen a plafonra emelte, és ennek vásznán vonultak el előtte azok, akik miatt itt lehetett, itt kellett lennie. Dédanyja, aki szerint Kádár újra a körülbelül titkára lett, ezt olvasta ókuláréjában a méteres dunna alatt, a nagyanyja, aki megkeserítette a gyerekkorát, mert mindent hányásig meg kellett enni nála, az ő férje, az anyai nagyapa, a kánortanító, aki méterrúddal nevelte tisztességre, ha a forró spaheltre pisált gőzöket vizsgálni. Nagyanyja nővére, a Nenne, aki annyira meghülyült, mire a városba került, hogy miközben a gázkonvektor mellett ült, amit az előbb gyújtott be, annak örült, hogy máma jól befűtöttek, aztán az ő bátyja, a kacska lábú Pista bácsi termeket betöltő hangjával.

Már alig is fértek el a plafonon, amikor az egyik pókháló mögül előbújt az apai nagyatya, aki vénségében a fotelba szart, a számolatlan nagynénik, nagybácsik meg unokatestvérek: Rózsi, Pista, Terus, Józsi, Laci, Irén, Béla, Erzsó, Miklós, Csaba, Erzsi, Iboly meg a többi vég nélkül, már csak a Hakapeszi majom hiányzott a komplett idillhez, hogy Zsebtévé legyen az egész elcseszett világ. Özönlöttek a plafonon a holtak, az anyja a törött combcsontjával, az apja a levágott lábával, egy freskó voltak már, és, amikor Béla szeméből szivárogni kezdett a sós lé, mindenki lezuhant és elporladt, mintha véget ért volna Woland professzor bálja.

Arra riadt, hogy a fröccsök ura mellette ül, a hátát lapogatja, és fogalma sincs arról, ő merre járt, és honnan jött vissza. Alkonyodott már, és a közben eltelt száz év alatt a faluból eltűnt a por, a templom harangja újra földi idő szerint kongott, a melegítős fiatalasszonyok újra szembenéztek a maguk cölibátusával, a friss fattyak újra teljes gázt adtak műanyag motorjaiknak, és minden úgy nézett ki, mintha normális lett volna a világ.

Béla tudta, hogy nincs így, de ezt most nem mesélte el a barátjának. Magába döntött még pár vodkát, hogy tiszta maradjon a feje, és ennyit mondott: – Na, én megyek. – Hóna alá csapta az álmatlanságát, hazaindult, hogy szembe nézzen a plafonról aláhulló démonaival, és végre kiderítse, ki is ő, és hogyan vált azzá, aki.

Az ismeretlen lénnyé, hömbölögve épp itt, a Tejút peremén, a Naprendszerben egy Föld nevű bolygón, Európában, Magyarországon, és ebben a koszlott faluban, amely egész kóceráj együtt valami irgalmatlan sebességgel száguld a jéghideg, ismeretlen űrben valahová, amit fölfogni sem lehet. – Futball. – Motyogta maga elé, mert már dolgozott benne a vodka. – Futball. – Mondta még egyszer, és röhögött. Vánszorgott, hogy benépesítse a plafonját, mert rengeteg kérdése volt még, amit az élőknek soha nem tett fel, de a mészgalacsinoknak nekiszegezni már volt mersze. Ilyen megfontolásokkal zuhant hanyatt az ágyában, és nem tudott elaludni most sem.