A műalkotás, amely miniszterelnök úr ebédjét ábrázolja, gyermeki lelket mutat. A szemek az ételre koncentrálnak, a partedli is a helyén van nagyon, csupán a két kis fülecskét nem látjuk, amint a fenséges nyakhoz rögzítették a textilt. Valószínűleg az ingnyakba gyömték. A pörkütt bőséges, köret alig mutatkozik a tányéron, a húsételt bőségesen ellátta erős paprikával a munkás kéz. Villát is használ a beteg, kést nem adtak neki, ezért csupasz baljában nyugszik az ubi. A környezet egyszerű, magyaros, a háttérben egy nőnemű választópolgár mutatkozik, a kevlárt a partedli jótékonyan eltakarja, viszont TEK és harci jármű nem látszik a fotón, mindettől bukolikus báj terül szét a képen. Az ingujj föltűrve, ahogyan hősünk nekiveselkedik a föladatnak. Csupán egy mókás kutya, valamint egy gőgicsélő kisded hibádzik a tökéletes idillhöz.

Tényleg cukorfalat miniszterelnök úr, midőn egy lepedőt teker hurkás tokája, imporodó gyohellája köré, akár egy lómai szenátor, hogy a pörkütt szaftya nehogy pettyeket hagyjon a habos, hófehér ingen. Mer’ munkát adna a ’Zanikó asszonynak a tisztogatása, pedig neki erre ideje nincsen, hiszen az év összes napjának minden órájában és percében az elesettekért munkálkodik serényen. Mármint a ’Zanikó asszony.

Nem vagyok én ördögfattya-alávaló, aki azon mesterkedik napra nap, hogy miniszterelnök urat előnytelen színben tüntesse föl, olyan, aki a kákán is keresi a csomót, hiszen erre szükség nincsen egyáltalán. Miniszterelnök úr tálcán kínálja nekünk saját esendőségét, midőn pörküttet lefetyel, kisüstit vesz magához demizsonból a vej mosolyától kísérve, gumicsizmát húz felséges csülkeire, vagy a tornácon lafogó kalbászt firtassa guvadt szemekkel, megelőlegezve mintegy a nagy zabálás minden gyönyörűségét, akárha született agytörzsi organizmus volna a lelkem.

Midőn a tegnapi ebédről megjelent a kép a világhálón, az új egység rögtön leborult az asztal lábai elé, és elmesélte az egész nyamvadt Univerzumnak, amit a királyi pörküttzabálásról gondol, ím: „Szeretem, hogy Miniszterelnökünk be tud ülni egy lakótelepi étterembe, holott megtehetné, hogy csak osztályon felüli helyeken étkezzen. Számomra ez nagyon szimpatikus, emberi, tiszteletre méltó megnyilvánulás.”

Vagy épp: „Hihetetlen, hogy még ma is milyen alázattal, gyermeki tisztasággal ül le egy terített asztalhoz. Semmi úri gőg, semmi felesleges hacacáré. Jó étvágyat Miniszterelnök Úr!” Mindez oly kerek, és annyi mindent elmond a szavazó réteg elmebéli állapotáról, hogy teljesen fölösleges ragozni, hagyni kell, hogy a szöveg betöltse hivatását. Röhögni is ér.

A bőséges kalória-bevitelt egyébként és állítólag a Trumppal folytatott kimerítő telefonbeszélgetés indokolta, mint a bulvármocsok ezt föltételezte. Nagy lelkek találkoztak tehát, ámde, ahogyan Donald sem Faulkneren nőtt föl, sokkal inkább a nők szoknyája alatt matatott, ez a mi fiunk sem olvasta például Móricz „Tragédia” című humoreszkjét, amely mű a zabálás veszélyeire hívja fel a figyelmet, midőn Kiss Jánost a töltött káposzta gombócaiba fullasztja bele.

Ezt nem azért emlegettem föl, hogy iderajzoljam egyetlen elöljárónk egyszerű voltát, inkább a szerető féltés mozgatta klaviatúrámat, nehogy, ugye. Mert amíg Vlagyimir a scsít kanalazza két kórház bombázása közben, vagy Donald hamburgert majszol muffok fölött merengve, a két példaképet nem fenyegeti, hogy torkán akadna a falat, de a mi fiunkat esetleg, ahogyan Zsiga bácsi oly plasztikusan leföstötte az emlegetett írásmű finisében.

És most, hogy megtettük a globális kitekintést, térjünk vissza fatornyos hazánkba, hogy ez a létforma, amely első számú vezetőnk sajátja, mármint a kulinária part nélküli imádata csakis, milyen emelkedettségeket produkál, amikor épp nem dakota közmondások kiagyalásán munkálkodik a szaftok állaga fölött ábrándozva. Így néz ki az például, amikor árvíz fenyegeti a sokat szenvedett nemzetet:

„Öblözet – mondja Orbán Viktor
“Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.”

Mert mifelénk így megy ez, így irányítódik az ország szakavatott kezek és elmék által, miközben rotyog a pörkütt a bográcsban.

Egyébiránt Beckett most kocogtatta meg a vállamat, és sírva könyörgött a receptért. Azért, amelyben gyermeki tisztasággal ülnek le egy terített asztalhoz, mellőzve az úri gőgöt és felesleges hacacárét, lehúzzák a gumicsizmát sajgó lábaikról, és akkor jön el csak Godot egy kommentelő rajongó képében, hogy teljessé tegye az abszurdot ilyen szavakkal: „Jó étvágyat kívánok, így lehet a sok idétlen beszédet tűrni. Jó egészséget, és türelmet, reméljük, sokan belátják ezt a sok munkát, amit a Miniszterelnök Úr végez.”

Belátjuk. Van még kérdés? Nincsen. Na, ugyehogy.