„A balliberális ellenzék kritikájában nincsen semmi új, a balliberálisok gyűlölnek és elleneznek mindent, ami a nemzeti identitást erősíti, hiszen ők nem a nemzetek Európáját akarják megőrizni, hanem egy bevándorlókkal teli, identitását vesztett Európát akarnak létrehozni, gyenge nemzetállamokkal, gender-iskolákkal, amelyekben a diákok se nemzeti, se nemi identitást nem kapnak. Mi nem ilyet akarunk.” – Ezt sikerült összehoznia a Fidesznek a NAT védelmében, ami közlemény így első ránézésre egyenértékű egy fasiszta elbődüléssel, midőn az organizmus gyomráig lelátni az eltátott száján át.

„…Mondom, leszoktunk a káromkodásról még tizenhárom éves korunkban, talán azért, mert eleinte humorosnak tartottuk, hogy finoman beszéljünk, vagy talán dacból, ellenkezésből, vagy valamiféle művészi egyensúlyérzék késztetett rá vagy éppen kontár eredetieskedés – nem tudom; nem határoztuk el soha tudatosan, egyszerűen csak ehhez volt kedvünk, s akár a lázadás szelleméből fakadt, akár valamilyen ellenpontozásnak szántuk ösztönösen, erről soha nem esett szó köztünk. Igen, csakhogy én az utóbbi években egy kicsit visszaszoktam megint a trágárságokra a festők közt, meg egyáltalán, a fiatalok is így beszéltek mindenütt; egyszóval illedelemből káromkodtam újra, hogy alkalmazkodjam a többiekhez, s még csodálkoztak is rajtam néhányan, mint akiről váratlanul kiderül, hogy folyékonyan beszél egy idegen nyelvet, szinte hibátlan kiejtéssel, de persze azért mégsem úgy, mint az anyanyelvét: holott nekem volt ez az anyanyelvem, és most, negyvenöt éves koromban az ő kedvükért és az ő kissé hibás kiejtésükkel kezdtem újra beszélni, puszta udvariasságból. Szeredy Daninak azonban, aki mindezt tudta, és nevetett, csak mordultam egyet dühösen, halk torok- és ajakhanggal, „Mb!” vagy „Hmp”, de a hiteles, eltéveszthetetlen, valódi kiejtéssel, s ő értette, hogy mit akarok mondani…”

Ez Ottlik, ilyen az Iskola a határon, aki tehát ezt olvassa, azt szeretné, ha a nagymamáját megerőszakolnák a turbánosok, és őszintén szólva nem látom be, ezt a delíriumot miként lehetett összehozni. Bizonyára úgy, hogy nagyon akarták, ekkor viszont felvetődik a kérdés, hogy az aljasságnak vannak-e fokozatai, vagy elég csak azt mondani, Fidesz-KDNP, és máris előttünk áll az iszapos mocsok maga. Másrészről pedig eszünkbe jut például Németh Szilárd fizimiskája, malacszemei, a velős pacalja, és máris megértünk mindent. Németh Szilárd nem kompatibilis Ottlikkal, ennyi az egész.

„…Aki még nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit. Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsony. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja s a szorgos angyalok nyomban aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönn karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja ezt mindenki…”

Ez a szövegrészlet Wass Albert Magyar karácsony az égben című dolgozatából való. S hiába mutatnék rá a két idézet elképesztő minőségi különbségére, fideszest ilyennel meggyőzni nem tudnék, mert neki ez az utóbbi tetszik a pátoszával és révedezésével, a falvédős nívójával együtt. Tehát Wass Alberttel nemcsak az a baj, hogy fasiszta briganti – az is –, hanem, hogy szar író. Ezt a nemzeti pátosz el nem takarja, ám annak bizonyára elég, akinek a horizontja kimerül az isten, haza, család ordításában, és már helyben is vagyunk.

Amikor Niedermüller mondta, amit szerencsétlenül mondott, ezeknek az erkölcsi nívójáról beszélt, amikor pedig ránézünk arra, mit tartanak irodalomnak az igazi helyett, az intellektusuk is előttünk bicsaklik meg. Hogy ezt számításból, vagy esztétikai neveletlenségből teszik, valójában mindegy is. A nyelv a gondolkodás tükre, s ha annak finomságait, elhallgatásokat, utalásokat, asszociációkat nem értjük, hanem csak a jelszavakat bármilyen Wass Albert-es csöpögő pátoszba és giccsbe csomagolva, az azt jelenti, hogy agytekervényeink kezdenek kisimulni.

Most cizelláltan mondtam azt, hogy bunkók ezek, cseszmeg. És voltaképp ennél nagyobb baj nem is érhet minket. A kultúránkat készülnek elveszejteni, lecserélni valami nemzeti pántlikába csomagolt szarra, s ha van nemzethalál, akkor ez az. Ezek súlyos szavaknak tűnnek, de a helyzet is az. Ezzel, hogy fölkerült a stigma a magyar irodalom javára, hogy aki ahhoz ragaszkodik, az migráncssimogató, olyan rubikonhoz értünk el, amit, ha átlépünk, ha engedjük, hogy átlépjék, tényleg nem lesz visszaút. És még most is nézegetjük csak a koszos köldökünket.

Amit a holnap reánk kényszerített gyalázatról el lehetett mondani, már mindent elmondtak. Mindkét oldalról. Aztán alulról, meg belülről, kívülről és fölülről. Magam is. Legfőképpen a másik irányból, ami nem a fősodor, és ami fölforgató tevékenységem miatt néhány kedves NER-hívő úgy rázta anyám urnáját vicsorogva, mint a rumbatököt, cédának nevezve a rég elhunytat. Én ilyen alkalmakkor nagyon jóízűen bírtam mosolyogni, mert a gonoszságig vagyok nagyvonalú alak. Holnap tehát fülke, és egy másfajta urna, ideje van tehát, hogy lezárjuk ezt a nagyívű szimfóniát, legfőképpen azért, mert ha ezzel az utolsó aktussal csak egyetlen trogloditát is józanabb belátásra bír az ember, akkor már nem élt hiába. Efelől nem nyitok vitát.

„Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad. Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.”

Ha a nyájas olvasó hűségesen követi tevékenységemet, akkor bizonyára fölfigyelt arra, hogy gondolkodásomat mily erősen befolyásolja egy Füst Milán nevű alak, aki – igaz ugyan, hogy – nem egy Wass Albert, de nem lehet mindenki tökéletes. A föntebbi macskakörmös rész is tőle ered mindnyájunk gyönyörűségére valamint tanulságára, és ez engemet nagyon megnyugtat. Xanax-ként használom a szövegeit, ha meg tetszenek engedni ennyi intimitást, és mindezek után nézzük, mi a jó franc van itt!

Közel másfél éves kitartó vonyítás után csütörtökön Orbán Viktor mindenféle lelki megrázkódtatás és erkölcsi dilemma nélkül jelentette ki, hogy a holnapi népszavazásnak az ég egy világon semmi jelentősége nincsen. Ezzel voltaképp tökön szúrta önmagát meg a pártját, de kicsire ő nem igazán szokott adni. Könnyen tehette a jól megfontolt gesztust, hiszen a gyűlölet magja, amelyet elültetett a tévelygő lelkekben – szaros tizenhárom milliárdért -, immár szárba szökkent. Sokat nem kellett erőlködnie, honfitársaink jó része fölöttébb fogékony az effajta lélekállapotra, hogy ne mondjuk, természete ez már a magyar embernek. Mégis – Istenem -, ölég lehangoló látni, milyen kevés idő, és mennyivel kevesebb energia kell, hogy az emberhez hozzá szegődjön a gyalázat. Hipp-hopp, és jön Vuk. Ellenben már megint – hogyan is mondjuk – lódított a ganaj lélek.

Valószínűleg vért hugyozik, hogy érvényes és eredményes legyen, amit kifőzött az ő konyhájában. Több okból is, amelyek közül egyet még nem vizsgáltunk. Régóta tudjuk már, hogy ő voltaképp Napóleon reinkarnációja, és Európa urának álmodja magát, ha már a ’zUSA elnöke nem lehet. Lévén, hogy ott működik az Alkotmány – amely nálunk egy szeméthalom alján hever –, és az efféle gőzös álmokat lehetetlenné teszi, mert ahhoz ott köllött volna születni. Neki meg Felcsút jutott, ami egy klafa hely, de mégsem egy Nyújork, ugye. Így marad a vén kontinens fölötti agykigőzölgés, ellenben hathatós seregei nincsenek. Sőt, egyáltalán semmilyen serege nincsen neki, marad tehát az aknamunka, amelynek egyik állomása a haza védelmében meghirdetett szent kvótanép-kvótaszavazás-kvótakrumpli-kvótaingyenbe.

A hazai kártevéseken most nagyvonalúan pósalakibácsizzuk túl magunkat, és lankadó figyelmünket fókuszáljuk tágabb hazánkra, amely az Európa nevet kapta a keresztségben. Itt – illetve hát ott – óhajt följebb hágni a grádicson ez a mi szívünk szottya, és ezért is ez az egész. A nagyívűvé tervezett karrierhez előfeltétel, hogy a holnapi szarul megrendezett színjáték sikeres legyen, ezért követett el minden ocsmányságot, hogy országunkban – amelynek szolgálatára amúgy felesküdött, de ki a francot érdekelnek apróságok – egy éven át fenntartsa a mocskos feszültséget.

Vagy-vagy. Mindent vagy semmit, számára ez a tét holnap. Vagy sikerül a diabolikus terv, amely európai mértékű politikai földcsuszamlást idéz elő, és előtérbe löki őt, vagy nem. (Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ, hogy más klasszikust, úgymint AE Bizottság is idebiggyesszünk, de mindegy.) És ha nem, akkor Orbánunk lázáros európai ambíciói szenvednek Mike Tyson-i csapást, sőt, és pláne a fideszes bevándorláspolitika is illegitimmé válik. Erről szól a holnap, és nem egyébről, amelyen a szeretett nép egyedei sajátos bábként szerepelnek. Te is, nerhívő elvtárs. Vidd a krumplidat, és vissza ne nézz!

Viszont most emeljük föl a szívünket, és vizsgáljuk meg annak zavaros állagú tartalmát! Azt látjuk benne, hogy menekülő embert sehol se láttunk már jó ideje, asszonyunkat nem kefélte cefetté, szaros munkánkat nem vette el, és gyermekünket sem rontotta meg, aztán mégis utáljuk, ami szar egy ügy. Szomszédjaink is vannak, így rendelkezett a teremtő, hogy az embernek legyenek ilyenjei, és nem ő választja őket, a Pistát sem, a Józsit sem, a Rózsit meg főleg. Aztán vagy együtt vedel velük, és álmodozik más asszonyok megrontásán (Az ucca végibe az Icu, hogy sunáznám, mi, Jenő. Phú csezmeg Pityu! És böfög.), vagy a tökeit szabná le a fűnyíró miatt. Mert ez az eccerű élet. Ebbe más gyüttmentek bele nem férnek, ugye, szavazz!

Meg amúgy is csurig az egész utca a hajléktalanokkal, azzal a könyörgő képükkel, meg a kuncsorgásukkal, hogy egy kis apró, ilyenek, hogy az ember nem bírja elhessegetni őket, akárha legyek. A rohadékok. Az ember kérdőíves katolikus meg keresztény, akit államtitkár bácsi és népes ügyosztálya véd meg a borzalmaktól, dohos Isten házát viszont belülről nem ismer („Nem tudtam, mi a siralom. Most siralommal zokogok, bútól aszok, epedek./ Zsidók világosságomtól, megfosztanak én fiamtól, az én édes örömemtől./ Ó, én édes Uram, egyetlenegy fiam, síró anyát tekintsed, bújából őt kivonjad!/ Szemem könnytől árad, szívem bútól fárad. Te véred hullása szívem alélása.”), ilyeneket meg pláne nem. Szavazz! Meg rettegj, és félj!

„Az ember tehát fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt… Az eredendő rémület a lényeg. Van erre az embernek oka? Mondani se kell, ezernyi. Mivelhogy ez az egész világ a legszörnyűbb kegyetlenség rendszerére van építve, alapítva…Egyszóval milliónyi itt az ellenség kívűl és belűl. Bent a betegségek és a lélek önsanyargatása, kint az éhesek: minthogy egyik lény a másik lábát akarja megenni mindenáron, vagy a máját, vagy a vérét akarja kiszívni, amely dolgokról pedig azt lehetne hinni, hogy mégse ilyen célból vannak megteremtve. S mi magunk emberek nem örökös ölésre kényszerülünk-e? Nem öljük-e a fát, terményt, az állatot, nem csupa megkínzott hulla vesz-e minket is körűl? Nem sírnivaló-e ez a látvány? És Buddha sírt is, de mit tehetett mást? Megátkozta, megtagadta a teremtést. Mert ha legalább az volna az általános rendszer itt, ami a gyümölcsöt termő növényeké: hogy magam én adom az áldozatot, a falánkoknak az adót életemért, olyasmit, amit adnom nem fáj nekem, – de nem! Sokkal súlyosabb itt az adó. A fáknak ágaikat kell áldozniok, az állatoknak, ha nem az életüket, akkor fiaikat, egyik tagjukat vagy a vérük egy részét kell odaáldozniok s az embernek szintúgy: a szemét, a fülét, a tüdejét, vagy a gyerekét, – vagyis hát alig van olyan, aki ne megtépázva hanyatlana sírjába.”

Ilyeneket is mond nekünk ez a Füst, mert végképp nem bír magával, továbbá azért, mert nem NER-kompatibilis. Viszont, ha jól odafigyel a halandó, akkor tapasztalhatja, hogy félni nagyon sok mindentől lehet ezen a Földön, csak a menekülők nem szerepelnek a listán. És, hogy föltegyük a nyamvadt „i” bötűre azt az elcseszett pontot, emlékezzünk meg az én köznapi hősömről, Sheldonról, aki egy kibírhatatlan alak, ellenben nagyon jókat bír mondani. Esetünkre, ami holnap következik, ezt: Szükséges az élethez a táplálék és a víz bevitele, a salakanyagok távozása, meg oxigén a sejtek működéséhez. Minden más választható. Innentől fogva rajtunk az erkölcsi teher, hová tesszük azt a nyamvadt ikszet. Nekünk is vagy-vagy. De leginkább maradjunk otthon! Maradjunk otthon, nézzünk tévét! Ébresszük szerelemmel az asszonyt, aztán legózzunk a gyerekkel. Ozsonnázzunk a zöldben, vagy duhajkodjunk a kocsmában. Annyi jobb hely van a világban, mint a fülke ocsmány magánya. Sorolhatnám, mégis most fejezem be. Mert többet minek akármit is?

Mindeközben mitőlünk kicsit délre, és csöppet nyugat felé hajlongó aprócska országban megszavazta a nem kétharmaddal bíró, és nem is NER kompatibilis országgyűlés, hogy ezentúl a melegek is házasodhassanak, sőt – horribile dictu – még kisdedeket is örökbe fogadhassanak a karmaik közé. Ez az ország az élhetetlen Szlovénia. Innentől Semjén ura legyen velük, mert föltartózhatatlanul jutnak a pokolra, ahol meg majd furcsa mód igen jól fogják érezni magukat velünk ellentétben, akik K&K morálunkba beleájulva döglünk meg harsonaszóra.

Kitetszik hát, hová igyekszünk, Rákosi Jenő korába megint. Ő volt az az áldott úriember, aki a mostani kurzus vágyott időszakában a félfeudális Magyarország – ahová tartunk épp -, meg pláne Tisza Pista, a geszti bolond ellen fölhorgadó Ady Endrét négyeltette volna föl szívesen. Az ő iszákjából nőttek elő a Wass Albertek, akik tananyagok máma a bevezetőben emlegetett szoborcsoport stíljében készült irományaikkal, miközben a nemzet főtere tövéből József Attila is száműzetett az ő Dunájától. Mindez azonban mellékszál, fecsegő felszín csupán, ha nem is lényegtelen.

Sokkal érdekesebb minekünk ez a Slovenija Pride, ami zajlik közvetlenül a határaink mellett, és mégis milyen távol. Fölteszem, kormányzó nagyjaink számára értelmezhetetlen az a vircsaft, ami ott zajlik. Mindez annak fényében tüneményes, hogy az ilyesfajta elhajlást, mármint a melegek pátyolgatását még Cameron, a brit is támogatja, holott ő meg a csúti bolond haverja lenne az Unió elleni küzdelemben. De míg Cameron pragmatikus, józan manus, a mi vezérünk csupán szellemi kövület. Zsákutca az összes szoborjával, keleti cimboráival, és amúgy sohasem volt eszméivel egyetemben, ami magunk közt szólván tragikus.

Nem neki. Nekünk. Európa szerencsésebb helyein általában népeik üdvére próbálnak meg kormányozni a fölkentek, csak nálunk van az, hogy egy ember lidérces álmai öntetnek bronzba törvények által. És ehhez minden eszköze meg is van. Mert épp e nevezetes napon, amelyen a fent taglalt dolgok történtek, a mi drága parlamentünk harminc évre titkosította Paksot és folyományait. Ehhez kétharmad kellett, amijük már nincs, és mégis van. Jobbikos segedelemmel átment ez is. Mindez épp akkor történhetett, amikor a tábori püspökök kérték az – úgy tetszik végképp elfajzott – Isten áldását a kurzus új csodájára odakint. Tán harangoztak is. Szlovénia délre van, kicsit nyugatra. A tektonikus mozgások minket sodornak egyedül kelet felé. Nem jól van ez így.

De még ez sem lenne baj, mindenki arról álmodozik, amiről akar, mégha ez a jobb érzésű honfitársaknak a szőrt is borzolja a hátán. A baj az, hogy a kormányzó párt – bár a külvilág felé berzenkedik -, mégis kimutatta leglényegét, amikor azt a kulturális-oktatási parlamenti bizottsági elnöki posztot adta oda a magyar újfasisztáknak, amely az ilyen kérdésekkel foglalkozik, Horthy után kinéz tehát a Wass Albert kultusz is.

Ilyképp a Fidesz és a Jobbik közötti összjáték közjogilag is megpecsételődött azzal, hogy a Jobbik vezetheti a parlamenti kulturális bizottságot, így a szélsőséges párt szélsőséges ideológiája teljes mértékben eluralhatja a hazai szellemi életet, azaz, a Jobbik lesz a Fidesz-kormány választott „konstruktív” ellenzéke. A két párt szellemi gyökerei közösek ugyanis, ezért is fontos számukra annyira a szimbolikus politizálás.

Károlyi Mihály szobrának eltávolítása a Kossuth térről, vagy a Horthy-restauráció eredetileg a Jobbik programja volt. A jobbikosok indítottak támadást Alföldi Róbert Nemzeti Színháza ellen, és „kárpótlásul” megkapták az Új Színházat. A szélsőjobboldali lobbinak „köszönhető”, hogy Wass Albert, Nyirő József bekerülhetett a tantervbe. A Jobbik koncepciójában szerepelt az iskolák államosítása, a szegregált oktatás, a tankönyvek „központosítása”. Ezért is elképesztő, hogy ezek után a Fidesz létrehozott egy olyan felduzzasztott parlamenti bizottságot, amelyben minden humán, szellemi területet összevont. És az egészet a Jobbikhoz rendelte.

Nincs min csodálkozni, amikor Orbán Viktor miniszterelnök négyoldalas levelet írt, amelyben hosszan érvel a német megszállás áldozatainak emlékműve mellett, amely sajátos világlátásról és erkölcsiségről tanúskodik. A levél címzettje Dávid Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész, a kormány által támogatott Magyar Művészeti Akadémia tagja.

Orbán úgy látja, az ügy „bonyolult történeti, erkölcsi, politikai szövevény”, de a róla szóló vita nem haladja meg az olcsó politikai lökdösődés kocsmapultját. Orbán kifejti, hogy miért szerepel az emlékművön a német birodalmi sas – mert Magyarországot nem a nácik, hanem a németek szállták meg vélekedése szerint -, és a Magyarországot szimbolizáló angyal. Utóbbiról azt írja: az ezzel kapcsolatos kritikákat egy olyan kor tünetének tartja, „amelyben a politikai, harci értelmezések vonzóbbak, mint szellemi-lelki természetűek”.

„Ez a műalkotás erkölcsi szempontból, gesztusrendszerének történelmi tartalmát tekintve pontos és makulátlan” – írja Orbán. A miniszterelnök azt írja, hogy ugyan a szobor nem olyan didaktikus, mint ahogy azt kritikusai elvárnák, de „a didaktikus történelmi alkotások, melyek általánosak voltak fiatalkoromban, rám inkább lehangoló benyomást tettek”.

Magyarország megszállásáért Orbán szerint Németországot terheli a felelősség, ahogy azért is, ami 1944. március 19-e után történt, de felvethető Magyarország felelőssége is. Orbán szerint annyiban, hogy nem kezdeményeztek ellenállást, nem szegültek szembe a megszállókkal, bár Orbán megjegyzi azt is, hogy fájdalmasan széles volt ekkor a kollaboránsok köre. „Bocsánatot kértünk, habár tudjuk, hogy a népirtókkal való kollaborálás bűne megbocsáthatatlan” – írja Orbán –, „jóvátételt adtunk, holott tudjuk, ami történt jóvátehetetlen. Ugyanakkor olyan felelősséget nem vállalhatunk, amely nem illet bennünket […] német megszállás nélkül nincs deportálás, nincsenek vagonok, és nincsenek százezerszám elveszett életek.

Még ennyi zárásul: tegnap a Mazsihisz vezetői jártak Orbánnál. A Szabadság téri emlékművel kapcsolatban a Mazsihisz vezetői kifejtették fenntartásaikat és ellenérzéseiket, amire válaszul a miniszterelnök megerősítette, hogy ebben a kérdésben „nincs mozgástere” ahhoz, hogy elmozduljon a korábbi koncepciótól. Oszt jónapot.