Nem feledtük el még a fedett sportlétesítmény nagyszerűségét, amely szörnyeteg a közpénzek rendszeres elkúrását volt hivatott elrejteni úgy, hogy a stadion szót száműzte volna a szótárból. Ilyen cselekedetekre csak diktatúrák képesek. „Az egységes szóhasználat segíti a közérthetőbb megszólalást, s egyúttal a kormányzati politika irányát is mutatja.” Így, s ezzel magyarázta az emberminiszter azt a különösséget, hogy beosztottjai nem ejthetik ki szájukon a stadion szót, meg még sok egyebet.

Ez az ukáz azonban még mindig csak meglévő hangalakokkal operál, de van egy másik szint is, amely új szavakat hoz létre, s ennek élharcosa maga a nagy tudjukki, aki bevezette a köztudatba az addig nem igazán létező illiberális szót, hogy a fejében lévő katyvaszt valahogyan el tudja mondani, és mégsem sikerült neki. Viszont általános visítást váltott ki szerte a világon, amely folyomány valószínűleg meg is felelt lázáros terveinek. A dolgok viszont felgyorsultak, így ezt az egész történetet már be is fedte az idő a maga migráncsaival, a nyelvújító törekvés azonban nem veszett ki pártunkból. Tisztára Kazinczyk ők, mint most épp Víg Szilárd, a konyári győző.

Nagy idők nagy embereket kívánnak, mint az Svejk óta tudvalévő. Polgármester úr ebben a szellemben éli életét a végeken, s mivel tanárként már nem fungálhat, mert belengette a büdös és koszos roma gyerekek megruházásának felemelő ideáját, s emiatt valagba rúgták, most, mint a szemétdomb első embere nevelné népét, s nem is akárhogy.

„Ha akármilyen félelemkeltő megnyilvánulás zajlik, kiilleszkedés, akkor nyilván engem szoktak értesíteni a konyári lakosok. Nekem az a célom, hogy ezeket az embereket visszaillesszük a többségi társadalomba, az elvárt viselkedésre neveljük át, hogy a nemzetünk és a közösségünk javára viselkedjenek.”

Ilyeneket delirált aranyom. Minderről hámozzuk le azt a vegytiszta fasizmust, amely süt a szövegből, és csupán azért, hogy fölhorgadásunkat félre téve – mert ezt a tempót már megszoktuk sajnos – csupán a nyelvújítás nagyszerűségére koncentráljunk, hogy meglássuk új, frissen született szavunkat: kiilleszkedés. Ez maga a csoda. Kosztolányi szegény kiválasztotta a tíz legszebb magyar szót. Ezek: anya, gyöngy, szűz, ősz, kard, vér, csók, sír, láng és szív. Most recsegő csontokkal fordul egyet, és tizenegyediknek beemeli ezt az unikumot is: kiilleszkedés. Amely ugyan semmit nem jelent – azaz tisztára citrancs -, ámde jól mutatja új elitünk szellemi nagyságát a gödör alján. Ahogyan az illiberális demokráciában kiilleszkednek a fedett sportlétesítményben. Uram, irgalmazz!

Mint a falu Orbánja, hatalmában áll dönteni élet és halál fölött, és ezt a jelek szerint meg is teszi. Tüzelőt is oszthat egy személyben, ennek pedig az a metódusa a bevezetett regula szerint, hogy nem kaphatnak szociális tüzelőt, szenet a „hangosan részegeskedők”, a pénzüket „dohányra és alkoholra” költők, a „tiszteletlenek”, a „neveletlenek”, a szabálysértést és bűncselekményt elkövetők, sőt még azok családtagjai sem.

A mi újabb hősünk arról volt nevezetes, hogy valaha tanított, s ott kifejtette jellegzetes goebbelsi világlátását, miszerint a konyári cigány tanulók többsége „teljesen hülye”, és velük szemben sokszor nem használ más, csak „a fizikai erőszak”.

Aztán megválasztották polgármesternek, mert ez egy ilyen része a világnak.

Én már semmin nem csodálkozom ebben a szétbombázott országban. Mert az, hogy ilyen alakok buknak föl a mélyből, csupán a rendszer folyománya, az termeli ki magából a böszméket, ítélni élőkön és holtakon. Egy kérdés azonban fölmerül, hogy ki és miért választja meg a láthatóan hátrányos szellemi helyzetű egyedeket – úgy is, mint Érpatak – egy közösség vezetésére, és a lehangoló válasz, hogy persze, a közösség, a mikroklíma önmaga.

Mindez így egyben egészen sajátságos képet fest arról a helyről, ahol élünk. Kitetszik, hogy a bajok sokkal nagyobbak annál, mint amit az összkép országos kitekintésben mutat, azaz, lesz még rosszabb, efelől szemernyi kétségünk ne legyen. Ahogyan egyre szarabbá válik a helyzet, úgy kerülnek majd elő szerte a hazában a vígszilárdok egyre többen.

Így őröl föl bennünket az idő.

És míg a szerencsétlen menekülteken zajlik a rugózás, maga az ország válik menekültté, ahogyan a sajátos módon mindig zsinóros-mentés jelmezbe öltözött degeneráltak diktálják a szén osztását. A legnagyobb baj pedig az, hogy a most regnálók minden egyes elcseszése ezt az utat alapozza, és nem látják, hogy miközben azt hiszik, most nagyon jó nekik, a saját gödrüket is ássák egyúttal. Ennél nagyobb öngól pedig nincsen.

Mi magunkról, a mi megpecsételt sorsunkról már nem is beszélek, szóra sem vagyunk érdemesek.

„Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ”