Nem létezik sem a sportnapilap számára, sem a köz-, és akármilyen televíziónak, most éppen kivételt képez a sport1mega2. Mondok valamit kedves olvasó. Ha nem vagy épp elvakult fan – de hálistennek nagyon sokan vannak, mindegy -, akkor tudtad azt, hogy a magyar férfi kosárlabda válogatott pár napja alig két ponttal maradt le az EB döntőről? Csupán gólarány miatt, egy nyamvadt kosár miatt nem lehet ott. Szolnokon volt egyébként a csehek elleni meccs, leszakadt a plafon, és csak azért voltak kétezerötszázan, mert ha többen lettek volna, szétborult volna a csarnok. Tízszer annyian is nézték volna, de az MKOSZ – mint aktuális hülyegyerek – nem volt képes emberi léptékű csarnokba vinni a meccset, igaz, nincs is neki Groupama Arenája, de mindegy. Ha a nemzeti aranylábúak akárha ezt megközelítő eredményt értek volna el – amire évtizedekig esélyük sincs a lábukba pumpált milliárdok ellenére sem -, most az egész orbánmédia zengené a halleluját. Ez van.

Valójában arról szólna ez a dolgozat, hogy valami hatvan éves szimbólumra hivatkozva, lásd: Aranycsapat – a labdarúgáson, és pár olyan sportágon kívül, amelyek a nemzet nagyságát hivatottak jelképezni, mint a kajak-kenu, olykor úszás, egyebek, minden más le van szarva. De nem is ez a baj igazán. Az inkább, hogy a vezír valagát fényezik tudatosan, tudattalanul, de mindenképp látványosan. A mai Magyarországon a sport a futball. Ez megy orrba és szájba, aminek a leglátványosabb jele, mutatója, ha péntektől vasárnapig nézi az anyja kölke a tévét, és a Dunán, az M1en, a mindenhol a szotyolazajos labdakergetést látja kitartó eltökéltséggel hintve. Ami persze érthető, ha már a stadionok, ugye.

Arról született film a nemzeti főripacs Eperjes svájcisipkás alakításával, hogy a labdát lábbal kergetők legyőzték az angolokat, arról azonban ki tud, hogy ugyanakkor Európa bajnoka lett a magyar férfi kosárlabda válogatott? Épp a Népstadionban győztük le a testvért, a Szovjetúniót, és tele volt az aréna, igaz, nem Groupama volt. Szelektív egy világ ez, és válogatós az emlékezet. Csak a hiszti ne volna mindeme labdarugdosós lázálom körül. Nem tudom, hogyan van ez, én szeretem a focit, mint Gálvölgyi, de magyar tálalásban rám jön tőle a hasgörcs. Nem a kosárlabda Vb. miatt vagyok okádékony hangulatban, a nyár közepén is rajtam volt a frász, kénytelen vagyok magamtól idézni.

„Foci VB van, és akkor? Már régen kiveszett belőlem a lélek, amely vonzana hozzá. Épp holland-spanyol ment az egyik csatornán, mármint futballilag, amikor, épp akkor ismételték az NBA nagydöntőjének negyedik meccsét (Miami-Spurs), és bár láttam már, újból megnéztem, mert ott sportot mutattak. A javából, ahogy Leonard alázza védekezésben és támadásban is a nagyhatalmú LeBront, meg amúgy is, nem kellett azt néznem, hogy a futballban utazó milliárdosok kétpercenként csuláznak a gyöpre, ami bevett szokás, mintha már a darab része volna, úgy adják elő. Senki sem kivétel, mindegyik ezt teszi, a hetente milliókat zsebelő szupersztár csakúgy, ahogyan a magyar akadémiákról kikerülő suhanc. Legyen bár Felcsút, MTK vagy Illés, tök mindegy. Köpnek, és még a frizurájuk is ugyanaz rendre, mostanság a ’hitlerjugendes van nagyon divatban, mindenhonnan jól fölnyírt, a taréjon meg meghagyva, belőve pár liter zselével, hogy fölfelé álljon. De ez nem a hajdanvolt punkos irokézes forma, ez valami más, ez nem a kívülállást szimbolizálja, hanem azt, hogy trendi a gyerek. Ám legyen. Azt mondják, hogy a futball a legnépszerűbb sportág szerte a világon. A hivatalos adat szerint 208 tagja van a futball nemzetközi szövetségének, a FIFA-nak. Csendben jelzem, a FIBA-nak (ami ugye a kosárlabdásokat tömöríti bolygói szinten) meg 213. Ennyit a népszerűségről, de nem azért irkálom ezt, hogy palávert kavarjak itt a két sportág között, ugyan dehogy. Csak a pénzmaffia miatt. A futballt nézi a pórnép, szereti, lelke rajta, de a baj az, hogy erre horribilis biznisz épül, ami megint nem baj, csak hát saját zsebre dolgoznak a mindenkori csókosok, mint az mostanság kezd kiderülni Katar okán. Na, ez a baj.”

Az, ha futball van, akkor kötelező összehugyozni magunkat, a valóság más részlete meg resztli. (Milyen szép ez így a végén.)

De azért mégis, tényleg szomorún nézem, hogy mivé lett az általam – is – fölépített műintézmény. A műsorstruktúra dettó, mint amit annak idején kialakítottunk, az arcok lettek lecserélve hajlongó seggnyalókra, akik joviális műmosollyal rúgják valagba azt a dolgot, amit amúgy újságírásnak neveznénk. Ha ehhez tapsol a város irányítása, lelke rajta, de tudnia kell, hogy rosszul teszi. 2010-ig azeeemúttnyócban megelégedtünk azzal, ha Ipkovich Gyuri havonta egyszer, a közgyűlések után kapott fél órát, azóta a mai ellenzékiek már nem igazán kapnak semmi időt, az egész információt nyújtani hivatott műsor nyálas alákérdezés az új moguloknak, de minden arcot meg lehet unni egyszer – nagyon hamar. De mit várjon az ember egy olyan médiumtól, amelynek igazgatója alpolgármester kíván lenni egy olyan városban, amelynek pártatlan tájékoztatását kéne szolgálnia, s hogy nem teszi, föl sem fogja, és még csak nem is szégyelli. Ez a baj.

Ojbá tűnik, a helyi harsona elindult az Észak-koreai úton, ami ilyen mostanában. Tíz napja írtam ezt, de idevág. Észak-Koreában a közszolgálati – mi más is – televízió híradójában azt mutatták be, hogy az ország válogatottja túljutott a csoportkörön a brazíliai világbajnokságon, és persze óriási volt az öröm. Régóta tudjuk, hogy Kim Jong-un csak olyan híreket enged közölni a helyi médiában, amelyek pozitív fényt vetnek az országra. Így történt ez most is, amikor a labdarúgó vb-híreit hazudták el mosolyt gerjesztve azokban, akik úgy hiszik, hogy különbül élnek mint a rizsföldek rabszolgái.

A bemondónő szerint Észak-Korea mindenkit megvert a csoportjában, holott ki sem jutottak a tornára – írja a metro.co.uk. A híradóban büszkén jelentették be, hogy Észak-Korea Japánt 7-0-ra, az Egyesült Államokat 4-0-ra, Kínát pedig 2-0-ra győzte le, a kieséses szakaszban pedig Portugália következik. A nő vigyorgott a kamerák előtt, mutatták a gólokat, a maga módján ez technikai csoda volt, pedig nem is az MTVA készítette a nagy átverést. Csak azt nem tudom, ők tanultak-e a magyar kollégáktól vagy fordítva, kibogozhatatlan ez az egész, viszont az biztos, hogy efelé tendálunk. Ázsiai szinten még nem járunk, de erősen küzdenek a közmédiumok, hogy eljussanak a tájékoztatás olyan magasságaiba, mint a ferdeszeműek.

Aki ma Magyarországon a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző; a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve; a polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken; s a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne. Érvényes már minálunk Noam Chomsky nyelvész híres tíz pontos listájáról kettő bizonyosan.

Ad egy: az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.(Story, a sztármagazin, Ómolnár: cél, talál, süllyedt.)
Ad kettő: a népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni. (RTL Klub buli)

1984 közelít, sőt itt is van, Orwell mintha a Fideszről beszélne, amikor fikcióként ábrázolja a diktatúra jelmondatait, szomorú, hogy ennyire látta a mi jövőnket: A háború béke. A szabadság szolgaság. A tudatlanság erő. Az ő újbeszélje hagyja el ma a fideszkdnp ajkakat: „Persze az igék és a melléknevek közt végezzük a legnagyobb irtást, de a főnevek százait is teljes joggal kiirthatjuk. S nemcsak a rokon értelműeket, hanem az ellentétes értelműeket is. Mert ugyan miféle létjogosultsága van egy olyan szónak, amelyik pusztán csak egy másik szónak az ellentéte? Vegyük például a »jó« szót. Ha egyszer van egy olyan szavunk, mint a »jó«, ugyan mi szükség olyan szóra is, hogy »rossz«? A »nemjó« éppen olyan megfelelő… […] Ha pedig a »jó« nyomatékosabb kifejezésére van szükség, mi értelme annak, hogy egész csomó olyan, teljesen haszontalan szót használjunk, mint például a »kitűnő«, a »ragyogó« meg a többi hasonló? Ezeknek a jelentését tökéletesen fedi a »pluszjó«, vagy a »duplapluszjó«, ha még fokozottabb értelmére van szükségünk. […] A végén a jóság és a rosszaság egész fogalomkörét ki fogja fejezni hat szó – azazhogy igazában egyetlenegy szó.”

Kínában volt valaha a vörösgárdisták forradalma – a mi fülkeforradalmunk azért nem volt akkora, de kétségtelenül éppolyan hatásos –, aminek eredményeként kialakult Mao totális uralma. Született belőle egy kis vörös könyvecske, ami a kötelezőt tartalmazta, és olyan hatásosan működött, hogy nem egyszer lengetésével és a benne foglalt maoi bölcsességek skandálásával még erdőtüzet is próbáltak oltani. Nem sikerült, de megpróbálták, különben honnan tudták volna, hogy nem megy. A mi Orbánunknak ugyan nincs kis vörös könyvecskéje, de van egy 2010-ben kiadott „Rengéshullámok” című könyve, amit 3.350 huf-ért dobtak piacra, de most 300 huf-ért árulják, ha egyáltalán. Nem tudom, hogy Mao elnök elvtárs részesült-e kiadói díjazásban, de a mi Orbán elvtársunk igen: „Orbán Viktor a 2010-es vagyonnyilatkozata szerint hatmillió forintot kapott a kiadótól “könyvkiadás” címen. 2011-ben ez az összeg 248 ezer forintra, 2012-ben pedig 114 ezer forintra csökkent, a 2013-as vagyonnyilatkozatban pedig már nem szerepel semmilyen összeg a könyvvel kapcsolatosan.” De hát, ez nem a kínai kommunista párt, csak a Fidesz.

Azután Mao elnök elvtárs vidéki kényszermunkára küldte a vörösgárdistákat ismerkedni a paraszti élettel. Orbán elvtársnak nincsenek vörös gárdistái, de van neki a CÖF és van neki a NER, így az ő fülkeforradalma – aminek szlogenje: csak a Fidesz – az önálló gondolkodás megszüntetéséről szólt. Mert ha nem tudod, miről mit gondolj, majd mi megmondjuk helyetted. Csak a Fidesz. Mert már Liu Sao Csi elvtárs is megmondta: az önálló gondolkodás káros. Kínában egymillió ember volt a kulturális forradalom közvetlen áldozata, Orbán fülkeforradalmának – közvetetten – négy milliónyian estek áldozatul. Hiába, Viktor szeret mindenben másoknál jobban teljesíteni.

Kész csapata van a saját tévéjében, ahol a sokaság szellemi szintjét és morális nívóját egy személyben testesíti meg az Obersovszky nevű. Ő a mi állatorvosi lovunk, akitől alkalom adtán az se állna távol, hogy a magyar aranylábúak világbajnoki győzelméről számoljon be, ha azt kívánná a haza és főnöke, aki nem a televízióban, hanem a Parlamentben, hamarosan meg a Sándor-palotában formálja saját torz képére a világot. Ilyen ember a György, és ebből a fajtából nagyon sok van, Duna-rekesztő mennyiség.

Amúgy ezt az embertípust az ilyen rendszerek termelik ki. Ahol a tehetséget leváltja a “tehetség” (azaz mi mondjuk meg, ki a tehetséges), ott a szervilizmus életképes stratégia. Ez különösen igaz olyan embereknél, akiknek nincs énképük, így nem probléma ezek után a tükörbe nézni. Ott úgyis alapvetően senki sem nézne vissza, így mindig van hely a “példaképnek”, hogy ezt az űrt betöltse. Kíváncsian várom és figyelem, hogy a csúcsra járatott pátosz gyakorlatilag már a határokig kitolt és kihasznált (nemzeti) giccsfaktor elegendő lesz-e a következő négy évben is a kormányzatot támogató választók ilyen széles rétegének meggyőzésére. Eddig még győzik szusszal, de egyszer csak eljön a Télapó. Ebbe az idilli állapotba irányulunk itt is, a cél közel.

Amely csapat érdemes arra, hogy a futball előtaggal illessék, nos, az ilyen alakulat tétmeccsen nyáron nem rúg labdába, edz csupán, vagy pénzszerző túrára megy. Ilyen megfontolásokból érkezik hozzánk, illetve mindenki Fradijához augusztus havában a Chelsea. Mourinho biztos a padon ül majd, aktuális gladiátorai közül nem tudható, kinek engedi meg, hogy pályára lépjen a stadionavatón azért a pár millió euróért, amit egy ilyen szintű csapat vendégszereplése kóstál a futball-univerzum peremén. Meglesz azonban a cirkusz a népeknek, akik akkorra már tán azt is feledik, hogy imádottjaik aláhullottak a rostán. (Ez csupán sámáni érzet, a nemzet zöldjei épp ma készülnek elbukni Rijekában, miután oly „meggyőző” módon léptek túl a máltai sasokon.)

Nincs teljesen minden veszve azonban, örömök is szállonganak a légben. A magyar válogatott kilenc helyet javítva a 38-ik a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) legfrissebb, csütörtökön nyilvánosságra hozott világranglistáján, amelynek új éllovasa van, mégpedig a friss világbajnok német csapat. A vasárnap véget ért brazíliai tornán döntős argentinok az ötödikről a második helyre léptek előre, de jelentősen javítottak pozíciójukon a vb-bronzérmes hollandok, valamint a kolumbiaiak és a belgák is. A vb-n címvédőként már a csoportkör után búcsúzott spanyolok ugyanakkor az első helyről a nyolcadikra csúsztak vissza, és a vb-házigazda brazilok is jelentősen rontottak, jelenleg csupán a hetedikek.

Kegyetlen egy lista ez, és snassz dolgokat kényszerít a megváltóra, aki O. V maga. Ősszel is, amikor a magyar futball már rég lenullázta magát, őszentsége nem állhatta meg, hogy ne virítson. Akkor nem volt riói VIP, megtette egy díjátadó, ahová – mily bajok – a Gáspár gyerek nem kísérhette el. Nem, ez bizony nem Felcsút, gondolhatta Orbán Viktor, amikor a Puskás-díjat Zlatan Ibrahimovicnak adhatta át az év góljáért, amely az angoloknak harminc méterről ollózott találat a Fifa.com közönségszavazása alapján. Csodát látott a mi vezérünk, és csodát láthattunk magunk is: az arrogáns köpcös köpni, nyelni nem tudott, csak tátott szájjal meredt fölfelé, hogy jé, ez egy igazi focista. Kizökkent a lelkem a magyar valóból.

Mondjuk ki, meglehetős hülyén viselkedett, de csodálkozni ezen nincs mit, égette ő már a magyarokat sok helyen eleget. Az volt, hogy hirtelen rázuhant a nagyvilág az utált Európa képében, miután levetette a gumicsizmát a kertje alatt épülő stadion tövében, bebocsáttatást nyert a klubba, és még arra sem maradt igazán ereje, hogy szokásához híven belehugyozzon a zongorába, nem. Istent látó szeme elkerekedett, szája kitárult, és leste a mágiát maga előtt, azt az embert, aki amúgy a magyarok esküdt ellensége, hiszen hányszor ejtett ki már bennünket az utolsó pillanatban gólt rúgva, ó én édes Istenem. Külön szerencse, hogy nem épp egy ilyen találatért kapta ezt a díjat, mert az pikáns kaland lett volna.

Mi jöhet még? Ő lesz az UEFA elnöke? Egyáltalán nem találom hétmérföldes hülyeségeknek ezeket a felvetéseket, hiszen Orbán Viktor futballkarrierje már tényleg csak akkor juthat még feljebb, ha ezt megcélozza. Nem lenne annyira kínos, mint a díjátadó. A FIFA – amely a legkisebb politikai akciót is szankcionálja – jelenlegi züllöttségét, elnökének totális leépülését semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy regnáló miniszterelnököt felengedett az egyébként totálisan pártsemleges színpadra, hogy a 2013 legszebb góljának járó Puskás-díjas Zlatan Ibrahimovićnak a népszerűségében fürödjön egy kicsit.

A magyar miniszterelnöknek ez a gesztus nem is jöhetett volna jobbkor, hiszen a belpolitika inkább saját ellenfeleinek vitáitól hangos, így neki csak annyit kell megmutatnia, hogy nemzetközi színtéren partnernek tekintik, aki hitelesen képviseli Puskás Ferenc szellemi és materiális örökségét. Orbán Viktor ezt magabiztosan felvállalta, és senkinek eszébe sem jutott, hogy rámutasson, amit ő képvisel, az egy inkább a Puskás Ferenc nevét és hagyatékát lenyúló falusi középcsapat, és eléggé veszélyes, ha az embereknek Puskás Ferencről egy idő után a Felcsút és nem pedig a világ egyik legjobb futballistája fog eszébe jutni.

Orbán színpadi szereplése azért is érthetetlen, mert az elmúlt négy évben Puskás Ferenc özvegye, Bözsi néni is adott át díjat, és ő is ott volt Zürichben, tehát kényszerűségről nehezen beszélhetünk, és azt sem tudjuk, ki kezdeményezte Orbán szereplését. Persze az is lehet, hogy Orbán nem aktuálpolitikai okokból, hanem azért lépett a színpadra, hogy magát a futballvilág egyik fontos szereplőjeként építse fel. Ez már nem is olyan hülyeség, hiszen vitathatatlan, hogy Magyarországon Csányi Sándornál csak egy ember tudna több követ megmozgatni a labdarúgás érdekében, és az Orbán Viktor. Egyszer majd ő lehet az MLSZ elnöke, aztán onnan már csak egy ugrás az UEFA. Van az a pénz.

Mégis – bár nem illik a mély növésen élcelődni -, szerencsésebben alakulhatott volna a dolog, ha egy Messi-gól kapja a díjat, vele legalább magasságban egy szinten lett volna a mi prime ministerünk. Tudásban, emberségben nem igazán, de az ott és akkor nem derült volna ki. Jó volt azonban ez a történet arra, hogy vallását, a futballt még inkább elmélyítse szívében, és újult erővel folytathassa a stadionok építését. Nagy buzgalmát az sem fogja megzavarni, hogy az ott megjelentek – Ribéry, Ronaldo, Messi, Ibrahimovic – többet érnek, mint az egész magyar futball épülő stadinostul együtt. Ez őt csöppet sem zavarja, megvolt a rivaldafény, pár szavazat jött ezzel a bohóckodással is, és a világ haladhat tovább a maga röhejesen mocskos útján.

Vannak mellékszálak: Ha magam várúr lennék korlátlan hatalommal, mint most ő, és – mondjuk – az íjászat volna a kedvtelésem, akkor mindenféle skrupulus nélkül lődöznék? Nem hiszem. Mindenhová Tell Vilmosnak képzelném magam, és mellé, vagy hozzá pályákat építenék, hogy lehessen hol gyakorolni az értelmetlenséget? Ez sem bizonyos, sőt, biztos, hogy nem. Akkor viszont adódik a kérdés: ő miért építgettet úri passzióból soha meg nem telő, senkinek nem kellő stadionokat, amelyek megalomán természetéből fakadva zabálják fel a százmilliárdokat, amit a rezsicsökkentés persze majd visszahoz. Millernek van egy csodás novellája, amely ezt a létállapotot rekonstruálja, amikor – mert a vezér szereti a steppet – arról ábrándozik, hogy milyen szép és jó lesz, amikor majd a stadionokban tömegek steppelnek. Ide tartunk. Grund nincs, labda nincs, foci végképp, stadionok épülnek mauzóleumok vagy piramisok helyett. Tényleg zárolni kellene.

Csak hát a szemét kapitalisták, akiknek ugyan nem lenne a helyében, és tanítaná őket az unortodox magyar igazságra, na, azokkal mégse bír mit kezdeni, a vesztét is kívánják, így nem csoda, hogy Rióban megint lebukott, amikor családi pikniket csinált a vb döntő VIP páholyából. Azt a területet azért alakítják ki, hogy a notabilitások onnan nézhessék az öldöklő csatákat, illetve a rendező megmutathassa egy halomba terelve ezeket a népeket, hogy milyen fasza, nagy horderejű dolgot hozott össze, hogy lám, még ők is itt vannak.

Merkel értelemszerűen jelent meg vasárnap az arénában, arra készült, hogy a végső sípszó után köszöntse a győztes németeket, és ez sikerült is neki. Elgondolom, mit nem adna a mi Viktorunk egy ilyen lehetőségért, úgy vélem, a fél karját meg a vagyonát bizonyosan, de köszönhetően aranylábú ifjainknak ez a veszély nem leselkedik rá, így nekünk sem lesz meg ez az örömünk.

Merkel épp fölötte ült a mi emberünknek, jobbján – hohó – na ki volt ott, hát Putyin papa. Mellesleg jogosan, neki is dolga volt, négy év múlva ő rendezi meg ezt a cirkuszt, és át kellett vennie a stafétabotot, amit aztán le is tudott. Ott ült hát Viktor fölött az ő történelme szinte teljes egészében. Egy ember, aki olyan országot irányít, amelytől szinte az egész magyar gazdaság függ, meg a másik, amelyik éppen most adott némi aprót gigászi adósságba taszajtva az Orbán Viktor&Co-t, s vele persze magunkat is. De ez mellékszál, minden megtörtént már, a sebeket csak nyalogatni lehet, ámde.

Közkeletű igazság az, hogy a nagyok között a fajsúlyos dolgok többnyire informális csatornákon és helyeken – mondjuk golfozás, miegyebek közben – dőlnek el. Amikor vigyorogva csapnak egymás kezébe a delikvensek, az már csak hab a tortán, csillivilli cirkusz az alattvalók számára. Ebben a kontextusban egy futballmeccs is jó alkalom némi lobbizásra, amiben semmi kivetnivaló nincsen. A mi vezérünket azonban nem ilyen fából faragták, fingja sincs protokollról, és más ilyen haszontalan dolgokról. Ő nem az országot, a családját képviselte a világ előtt, nem diskurált Putyinnal, nem bókolt Merkelnek, nem. Odacipelte a fiát, a Gáspárt, baljára ültette, jó hogy elő nem vettek egy kis hazait, ilyen mentalitással már az se lett volna ördögtől való. Mindegy már, túl vagyunk rajta, értelmét azonban nem tudom – a taplóságon kívül, de ezt már megszoktuk -, hacsaknem az utódlást készíti elő már most. Igaz, ebben éppen aktuális eszmetársa, Putyin nem mutatott neki követendő példát, nem vitte el oda sem az unokaöccsét, sem a szeretőjét. Ilyképpen előtte járunk az evolúcióban.

Aki ma Magyarországon a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző; a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve; a polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken; s a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne. Érvényes már minálunk Noam Chomsky nyelvész híres tíz pontos listájáról kettő bizonyosan.

Ad egy: az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.(Story, a sztármagazin, Ómolnár: cél, talál, süllyedt.)

Ad kettő: a népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni. (RTL Klub buli)

1984 közelít, sőt itt is van, Orwell mintha a Fideszről beszélne, amikor fikcióként ábrázolja a diktatúra jelmondatait, szomorú, hogy ennyire látta a mi jövőnket: A háború béke. A szabadság szolgaság. A tudatlanság erő. Az ő újbeszélje hagyja el ma a fideszkdnp ajkakat: „Persze az igék és a melléknevek közt végezzük a legnagyobb irtást, de a főnevek százait is teljes joggal kiirthatjuk. S nemcsak a rokon értelműeket, hanem az ellentétes értelműeket is. Mert ugyan miféle létjogosultsága van egy olyan szónak, amelyik pusztán csak egy másik szónak az ellentéte? Vegyük például a »jó« szót. Ha egyszer van egy olyan szavunk, mint a »jó«, ugyan mi szükség olyan szóra is, hogy »rossz«? A »nemjó« éppen olyan megfelelő… […] Ha pedig a »jó« nyomatékosabb kifejezésére van szükség, mi értelme annak, hogy egész csomó olyan, teljesen haszontalan szót használjunk, mint például a »kitűnő«, a »ragyogó« meg a többi hasonló? Ezeknek a jelentését tökéletesen fedi a »pluszjó«, vagy a »duplapluszjó«, ha még fokozottabb értelmére van szükségünk. […] A végén a jóság és a rosszaság egész fogalomkörét ki fogja fejezni hat szó – azazhogy igazában egyetlenegy szó.”

Kínában volt valaha a vörösgárdisták forradalma – a mi fülkeforradalmunk azért nem volt akkora, de kétségtelenül éppolyan hatásos –, aminek eredményeként kialakult Mao totális uralma. Született belőle egy kis vörös könyvecske, ami a kötelezőt tartalmazta, és olyan hatásosan működött, hogy nem egyszer lengetésével és a benne foglalt maoi bölcsességek skandálásával még erdőtüzet is próbáltak oltani. Nem sikerült, de megpróbálták, különben honnan tudták volna, hogy nem megy. A mi Orbánunknak ugyan nincs kis vörös könyvecskéje, de van egy 2010-ben kiadott „Rengéshullámok” című könyve, amit 3.350 huf-ért dobtak piacra, de most 300 huf-ért árulják, ha egyáltalán. Nem tudom, hogy Mao elnök elvtárs részesült-e kiadói díjazásban, de a mi Orbán elvtársunk igen: „Orbán Viktor a 2010-es vagyonnyilatkozata szerint hatmillió forintot kapott a kiadótól “könyvkiadás” címen. 2011-ben ez az összeg 248 ezer forintra, 2012-ben pedig 114 ezer forintra csökkent, a 2013-as vagyonnyilatkozatban pedig már nem szerepel semmilyen összeg a könyvvel kapcsolatosan.” De hát, ez nem a kínai kommunista párt, csak a Fidesz.

Azután Mao elnök elvtárs vidéki kényszermunkára küldte a vörösgárdistákat ismerkedni a paraszti élettel. Orbán elvtársnak nincsenek vörös gárdistái, de van neki a CÖF és van neki a NER, így az ő fülkeforradalma – aminek szlogenje: csak a Fidesz – az önálló gondolkodás megszüntetéséről szólt. Mert ha nem tudod, miről mit gondolj, majd mi megmondjuk helyetted. Csak a Fidesz. Mert már Liu Sao Csi elvtárs is megmondta: az önálló gondolkodás káros. Kínában egymillió ember volt a kulturális forradalom közvetlen áldozata, Orbán fülkeforradalmának – közvetetten – négy milliónyian estek áldozatul. Hiába, Viktor szeret mindenben másoknál jobban teljesíteni.

Kész csapata van a saját tévéjében, ahol a sokaság szellemi szintjét és morális nívóját egy személyben testesíti meg az Obersovszky nevű. Ő a mi állatorvosi lovunk, akitől alkalom adtán az se állna távol, hogy a magyar aranylábúak világbajnoki győzelméről számoljon be, ha azt kívánná a haza és főnöke, aki nem a televízióban, hanem a Parlamentben, hamarosan meg a Sándor-palotában formálja saját torz képére a világot. Ilyen ember a György, és ebből a fajtából nagyon sok van, Duna-rekesztő mennyiség.

Amúgy ezt az embertípust az ilyen rendszerek termelik ki. Ahol a tehetséget leváltja a “tehetség” (azaz mi mondjuk meg, ki a tehetséges), ott a szervilizmus életképes stratégia. Ez különösen igaz olyan embereknél, akiknek nincs énképük, így nem probléma ezek után a tükörbe nézni. Ott úgyis alapvetően senki sem nézne vissza, így mindig van hely a “példaképnek”, hogy ezt az űrt betöltse. Kíváncsian várom és figyelem, hogy a csúcsra járatott pátosz gyakorlatilag már a határokig kitolt és kihasznált (nemzeti) giccsfaktor elegendő lesz-e a következő négy évben is a kormányzatot támogató választók ilyen széles rétegének meggyőzésére. Eddig még győzik szusszal, de egyszer csak eljön a Télapó.

Még csordogál a Vb, és nagyon jó, hogy a vér nem teszi ugyanezt. Vannak ezek a népek a nagy vízen túl, akiknek két istene van, az egyik Jézus formájában öltött testet, a másik meg kerek, és labdának nevezik, futball labdának. Az ezeket rugdosó emberek a félistenek, akik meg is halhatnak, így ott messze az is belefér, hogy olykor feláldozzák őket a stadion oltárán, mert azt követeli a haza. Kolumbia most is ott volt a Vb-n, de már nincs, kiesett, és ha hazamentem volna mint illetékes futballista, akkor sem biztos, hogy szívesen járnék nyilvános helyekre, mert ki tudja, mi történhet, a sors olykor nem tudja, mit akar. Intő példa is van, hogy mért legyek óvatos, mint kolumbiai futballista.

Az 1994-es világbajnokságra esélyesként érkező Kolumbia Andrés Escobar öngólja miatt már a csoportkörben kiesett. A védőnek nem bocsátottak meg a fogadásokon rengeteget bukó kartellek, két héttel később egy medellíni bárban brutális kegyetlenséggel kivégezték. A kolumbiai válogatott úgy utazott el az amerikai világbajnokságra, hogy többen – köztük Pelé – a végső győzelemre is esélyesnek tartották. Ha ez túlzás is volt, a selejtezők mutatták, a csapat valóban kiváló volt: a dél-amerikai selejtezőt úgy nyerték meg, hogy a csoportelsőségről döntő Buenos Aires-i meccsen otthonában törölték fel a pályát Argentínával (0-5).

A csapatból Carlos Valderrama, Tino Asprilla és Freddy Rincon nevére valószínűleg sokan emlékeznek, Andrés Escobaréra pedig biztosan mindenki. A kolumbiai védő a nemzetközi labdarúgás első halálos áldozata lett. Kolumbia az 1994-es világbajnokság első meccsét a későbbi elődöntős Románia ellen bukta el, ezért az Egyesült Államokat mindenképpen le kellett győznie – de legalábbis nem volt szabad kikapnia tőle. A 33. percben Escobar John Harkes élesen kapu elé csavart beadásába ért bele szerencsétlenül, a kapus már nem tudta korrigálni a mozgását, a labda a rövid sarokba gurult. Az amerikaiak a második félidőben még egy gólt lőttek, a kolumbiai szépítés már semmit nem számított, a dél-amerikaiak az utolsó forduló eredményétől függetlenül gyakorlatilag kiestek.

Az utolsó körben becsületből legyőzték Svájcot, de aztán csomagoltak, és mentek haza. Két héttel később Escobar egy medellíni bárban ült, amikor három férfi támadt rá. Kirángatták a parkolóba, ahol gyilkosa közvetlen közelről tizenkét golyót eresztett bele, minden lövés után a dél-amerikai kommentátorok Góóól! kiáltását hallatva. Gyilkosát, Humberto Muñoz Castrót bűnösnek találták 1995-ben, és 43 évig tartó szabadságvesztésre ítélték. Később mérsékelték a büntetését 26 évre, 2005-ben azonban visszanyerte szabadságát, úgymond „jó magaviseletet” tanúsított.

De hol van már a tavalyi hó? Kérdezhetnénk, ha ma ismét nem lenne halálos csapdában egy kolumbiai, akit most épp nem a helyi kartell, hanem a brazil féleszűek fenyegetnek, mert lerúgta a délebbi istenkirályt, Neymart úgy, hogy csigolyája tört.

Juan Camilo Zúniga, a kolumbiaiak védője több halálos fenyegetést is kapott, pedig elmondása szerint nem akarta bántani, de mégis véget ért Neymar világbajnoksága, legalább négy-hat hetes kihagyásról lehet szó. A brazil sérülését okozó védő a találkozó után elmondta, nem akarta bántani a Barcelona klasszisát.

„A meccs hevében eszembe sem jutott, hogy ezzel fájdalmat okozhatok neki, nem ez volt a célom, egyszerűen csak mindent beleadtam. Nem tudok már mit tenni, csak reménykedem, hogy Isten segítségével hamarosan felépül” – mondta Zúniga. De ez sem segített a drukkereken, a közösségi oldalakon szinte folyamatosan érkeznek a kolumbiaihoz a halálos fenyegetések, sőt, állítólag Brazíliában már többen megpróbálták élőben is szembesíteni a tettével Zúnigát.

Ezzel szemben milyen jó itt minálunk. Itt senkit sem fenyegetnek, Magyarországon mindenki oly mélységes apátiába süllyedt, hogy már meccsre sem jár. Az itteni lábbal labdát kergetők közössége is méla nyugalomban élheti életét a pályán és azon kívül is, mert ez egy más világ, futballisták ellen véletlenül sem horgad föl a jónép. Arra jók a kommunisták és a buzik.

Valami más okból az is közkeletű a médiában – csak a magyarban-e, nem tudom -, hogy ezekre a napokra csak sör van, meg chips. Én magam egyiket sem szeretem, múlt éjjel, mivel rohadt meleg volt, beszoptam másfél liter jó hideg kólát, bár ártalmasabb, mint a sör, nem véletlenül áll extra adó terhe alatt, és nápolyit zabáltam hozzá, ezt nem tudom, terheli-e valami államnak nyújtandó extra bevétel-kiadás a részemről, és nem is érdekel.

Foci VB van, és akkor? Már régen kiveszett belőlem a lélek, amely vonzana hozzá. Épp holland-spanyol ment az egyik csatornán, mármint futballilag, amikor, épp akkor ismételték az NBA nagydöntőjének negyedik meccsét (Miami-Spurs), és bár láttam már, újból megnéztem, mert ott sportot mutattak. A javából, ahogy Leonard alázza védekezésben és támadásban is a nagyhatalmú LeBront, meg amúgy is, nem kellett azt néznem, hogy a futballban utazó milliárdosok kétpercenként csuláznak a gyöpre, ami bevett szokás, mintha már a darab része volna, úgy adják elő. Senki sem kivétel, mindegyik ezt teszi, a hetente milliókat zsebelő szupersztár csakúgy, ahogyan a magyar akadémiákról kikerülő suhanc. Legyen bár Felcsút, MTK vagy Illés, tök mindegy. Köpnek, és még a frizurájuk is ugyanaz rendre, mostanság a ’hitlerjugendes van nagyon divatban, mindenhonnan jól fölnyírt, a taréjon meg meghagyva, belőve pár liter zselével, hogy fölfelé álljon. De ez nem a hajdanvolt punkos irokézes forma, ez valami más, ez nem a kívülállást szimbolizálja, hanem azt, hogy trendi a gyerek. Ám legyen.

Azt mondják, hogy a futball a legnépszerűbb sportág szerte a világon. A hivatalos adat szerint 208 tagja van a futball nemzetközi szövetségének, a FIFA-nak. Csendben jelzem, a FIBA-nak (ami ugye a kosárlabdásokat tömöríti bolygói szinten) meg 213. Ennyit a népszerűségről, de nem azért irkálom ezt, hogy palávert kavarjak itt a két sportág között, ugyan dehogy. Csak a pénzmaffia miatt. A futballt nézi a pórnép, szereti, lelke rajta, de a baj az, hogy erre horribilis biznisz épül, ami megint nem baj, csak hát saját zsebre dolgoznak a mindenkori csókosok, mint az mostanság kezd kiderülni Katar okán. Na, ez a baj.

Foci VB van, lesz is, mert kell a cirkusz a népnek, ami amúgy most épp a rendező braziloknak nem igazán tetszik, de a glóbusz ájultan figyel. Sört iszik a reklámok szerint, chipset zabál, vagy bármi mást, és dől a lé különböző zsebekbe. Nos, ebbe a bizniszbe óhajt most beszállni országunk, igaz még kispályás módján, de a magunk pénzét azért megadva a csókosoknak. Világméretű cirkusz ez, ki kell venni a részünket belőle, ha már így követeli a haza.