Szuszogva húzta föl a cipőjét. A madzagokkal nehezen boldogult, de harmadszori próbálkozásra sikerült bekötnie azért, miközben félhangosan kurvaanyázott az olyan ember ösztönös hangsúlyaival, aki már mérhetetlen idők óta van önmagában. A fémkapu élesen nyikorgott, ahogyan behúzta maga után, hosszan és jajdulósan. – Meg köll kenni. – Ezt is kimondta, de már abban a pillanatban tudta, hogy bár csak két percébe kerülne, mégis nagyon sokat kell várnia arra, hogy mindezt meg is cselekedje. Így volt mindennel. Nem patópálmódján, hanem a szétcsúszó idő miatt. Ha nem is látszott sem rajta, sem a házán, de a maga módján szerette az élire állított rendet. Csak úgy volt vele, hogy ezt senki sem kérte rajta számon, ezért hiába látott meg a falon egy porlepte pókhálót, ami igazán zavarta a szemét, ha abban a pillanatban nem állt föl levakarni, akkor végtelen időkig úgy is maradt minden.

Mindig újra meglátta, mindig megállapította, hogy helyre kéne állítani a megbomlott egyensúlyt, de valami megmagyarázhatatlan erő – amiről maga sem tudta, mi lehet – sohasem engedte, hogy meg is tegye a néhány egyszerű mozdulatot. Csodálkozott, értetlenkedett a világ ostobaságán, pedig csak öregedett, és mérhetetlenül egyedül volt. A kapu nyikorgott tehát, Béla eldöntötte, hogy megzsírozza, de amint elmúlt a világból az éktelen zaj, máris megfeledkezett róla, és lépéseinek irányát az ivó felé irányította. Voltaképp oda járt haza, de nem tudott róla. Megtapogatta magát. Mostanában mindig ezt tette, ha kihúzta a lábát avas otthonából, mert csak így érezte biztonságban az életét, amióta egyszer elhagyta a kulcsát valami zűrös hajnalon, és reggelig kellett várnia, amíg a lakatos Józsi szabaddá nem tette az utat. Majdnem megfagyott ebben a kalandban, és mindez a kántáló öregek módján tette szertartásossá.

Új kulcsait egy madzagra fűzte, ezt induláskor a nyakába akasztotta, és pénzt gyűrt a zsebébe. Ezek voltak az ő túlélésének zálogai. Minden induláskor ezeket kereste magán, mielőtt nekivágott volna a néhány méteres útnak, mert tudta, hogy a gyűrött ezresekre hamarosan, a kulcsokra meg majd akkor lesz szüksége, ha öntudatosan, mégis olykor dicstelenül hazatér egyszer. Hiába érezte az eszével, hogy két másodperce rakott el mindent megfelelően, addig nem emelte a lábát, míg újra meg újra meg nem bizonyosodott, hogy az összes jószág az általa kijelölt helyen leledzik. Kulcs a nyakban, pénz a zsebben. És ekkor megindult. Bolond április volt, észveszejtően tutult a szél. A tócsák fodrozódtak, s mintha a templom harangja is megkondult volna az orkánban, pedig nem volt ideje semmiféle kolompolásnak. Ugyan az utóbbi napokban a megszokottnál is élénkebb üzem mutatkozott a parókia környékén, de ezt Béla a bádogbános egy újabb bolondériájának tudta be.

A ravaszdi mindig kitalált valamit, hogy tovább szédítse a duplagyűrűsöket és a frissen térítendőeket, ezek a mesterkedések azonban Bélát teljesen érintetlenül hagyták. Már kamaszkora előtt leszámolt mindenféle vallással, aminek jó oka volt, és már feledte is. De azóta ösztönösen irtózott a szervezett lélekveszejtéstől, istene, ha volt neki, csak neki muzsikált, azt is lelkének a legmélyén. Hirtelen élesen hasított belé az éhség, és ekkor döbbent rá, hogy igazából miért is indult el. Vasárnap volt, és amióta egy héttel ezelőtt visszapattant a vegyesbolt ajtajáról, mert az az évtizedes szokásától eltérően nem nyitott ki ezen a napon, megtanulta, mint valami tehetséges kutya, ha a hét mások által megszentelt napján nincs otthon kenyere, akkor korgó gyomorral marad. És hiába szidta a jó édes nénikéjét mindenkinek, aki kitalálta, hogy ő vasárnap ne vehessen életet, szokásához híven lepörgött róla a tapasztalat, és most sem gondoskodott időben élelemről. Korgott a gyomra, amire egyedüli gyógyszerül a fröccsök urának aszott, piros paprikától koszos zsíros kenyere mutatkozott, ezért indult el végül is. Meg hát a borok okán, de ez említést sem érdemel.

Kinyitotta a kocsma ajtaját, és mellbe vágta az emberhang. A péppé összesűrűsödő beszédek, amelyekből olykor csúcsosodott ki egy-egy részeg ordítás, ami szokatlan volt ilyenkor, nem is értette. Bement azért, megszokott helye szerencsére szabad volt. Megkapta a buborékosát, az életmentő kenyerét az aszott hagymával, beleharapott, és szokásához hűen a tévére bámult, bár a hangját nem lehetett hallani a megkorcsosult teremtés koronáitól. Nyulak voltak benne minden mennyiségben. Béla ekkor döbbent rá, hogy Húsvét van. Hirtelen értelmet nyert az utóbbi napok templom körüli nyüzsgése, meg az, hogy miért ez a sok nép az ivóban. Ők itt dicsérték az urat, ám mindez már nem érintette meg emberünk lelkét, mert a nyulak látványa megadta az ő saját bejáratú madeleine-jét, és felrémlett benne a régen volt gyerekkor ugyanebben a faluban olyan emberek képeivel, olyan hangokkal, amelyeket már rég eltemetett az idő, és most itt voltak újra.

Bérmakeresztapja gyűrött arca, zsírosan szálkás ősz haja került elő a világ kezdetéből, és az a reggel, amely örökre megölte benne a Húsvét szentségtelenségét. Ott, nála történt a gyalázat, valójában alig egy utcára innen, mégis mérhetetlenül távol, mert mindent meg köllött szorozni az évek négyzetével. Akkor is tavasz volt meg szikrázó reggel, szürke nyúl tapodott a tyúkszaros udvaron. Béla rövidgatyás suttyóként simogatta a szerencsétlent, és répával tömte volna, de az a gonosz ellenállt az etetésnek. A gyerek meg is utálta volna emiatt, ha nem lesz tanúja a kivégzésnek. A bérmakeresztapa kisétált a napsütésre, megfogta a szerencsétlen füles hátsó lábait, és egy SS tiszt csecsemőgyilkos kegyetlenségével cseszte neki a nyúl fejét a falnak. Béla rövidgatyájában bambán nézett hol a férfira, hol meg a rángatózó állatra, aki összehugyozta magát. – Most sír a legjobban. – Vigasztalta a kölköt a férfi. Béla okádott az idő e szegmensében, a nyúl meg tíz perc múlva pörköltként rotyogott, amit meg is akartak etetni vele. – A kurva életbe. A rohadt kurva életbe. – Tért vissza a jelenbe, az ivó közönsége pedig egyként meredt rá, mert túl hangosan csúsztak ki az emlékek a száján. – Hülye ez, mindig is az volt. – Nyugtázták, és folytatták tovább a múlt nélküli ünnepet, miközben odakint tényleg megkondult a harang.

Aztán magam is megszívtam, de nem vasárnap reggel kezdődött a dolog. Máma tapasztaltam a semjéni mindenhatóság ganajerejét teljesen, bár utaló jelek este is mutatkoztak. Úgy alakult, hogy randevúztam a kedvesemmel, aki – mivelhogy nem boltos – a megszentelt napon is dolgozott, mert szabadott neki. A presszoda mellett, ahová a találka megbeszélődött, vígan éldegél egy nemzeti dohányos, aki, illetve az üzlete ezideig éjt nappallá téve állott a polgárok szolgálatára. Így minden leendő tüdő-, gége-, etc. rákos örömöknek kitett polgártársunk bízhatott abban, hogy a nap minden szakában beszerezheti itt a szájöblítőjét. S mivelhogy magam is az irtandó fajhoz tartozok, itten reméltem bűzrudat venni, tekintettel az este bekövetkező el classicora, amely futballünnep megkívánja a dohányfüst tiszteletét mindenképp.

Aztán pofára zuhogtam. Vasárnap és ünnepnapokon március 16-a után zárva: ezt hirdette fennen a dohányos, és még ekkor sem számítottam semmi rosszra. Ezidáig nem vette el a saját anyósát a manus, hogy igen közeli családtag álljon a pult mögé, mint ahogyan az keresztényileg előíratott, de előbb-utóbb meglesz ez is. Így ment agyamnak folyása, volt még vagy hat szál vitaminbomba a dobozomban, ezzel ha szűkösen is, de megérem a hajnalt, gondoltam, aztán haligali. Megvan, illetőleg megvolt eddigi reggeleim metódusa. Álmatlan alak lévén, ha zsömle köllött, akkor ötkor már mehettem, a kicsi kis csodám akkor tárta kapuit. Ha cigi is szükségeltetett, fél hat volt a nyerő, a mellette lévő – itteni – bagósbagázs nyitott két éve örökidők óta mindig ebben a percben. Éjjel nyert a Barca, egy volt a világ, sőt, arra is ügyeltem, hogy az utolsó szálamat ötkor szívjam el.

Fél hatig kihúztam, és a valóságot ismerők mindent lebíró erejével és tudatával gyalogoltam bele a csipkedős reggelbe. Fél hat, dudorásztam, a cigis nyit, a piciny boltom meg már túl az első rohamon. De egy pillanat alatt lett mindennek vége. A tabakérián hatalmas lakat mutatkozott, közelebb érve látszott a cetli, hogy ő március tizenöt után ekkor nyit: márminthogy hatkor. Áthúzódik neki az éjszakán a vasárnap, véltem, és elvonszoltam magam a kicsiny kis fixériás boltom felé, amely amióta a világ forgásban van, ötkor tárult a csodát váró, gyűrött arcú választópolgárok pénztárcája elé. Ez is zárva volt, a bűvös dátum óta hatkor nyit, és vasárnap nem fogad bérmálkozókat. Ezt is kézzel írt felirat mutatta. Ekkor dőlt össze teljesen a világ. A Fidesz ím megtalálta a fix pontot, amely segítségével ki tudta forgatni sarkaiból az Univerzumot, meg engemet is. Nevettem volna a világ ostobaságán, mint azt Sören javallja, de biztos voltam benne, hogy megbánom. Vagy-vagy. Nincsen más lehetőség.

Hosszú út vezetett eddig majd öt esztendőn át és keresztül, emberünk mosolygó bódhiszattvává válásának szemszögéből azonban csak az utolsó négy hét vehető számba. Ámde semmi sem érthető meg belőle, ha fel nem idézzük a majdnem tragikussá váló előzményeket, amelyek végül is szerencsés véget értek. Már ha annak nevezhető, hogy Lajosnak teljesen elment a kedve az élettől, annak minden egyes szegletétől, alighogy visszatért beléje az oly igen hosszan bolyongó lélek.

Minden itt kezdődött: április huszonötödike volt, az Úrnak éppen a kétezertizedik esztendeje, feltéve és megengedve persze, hogy az idő számításának azt az igen önkényes módját tekintjük egyedül üdvözítőnek, amelyet az ács fiának születése határoz meg a legenda szerint. De nyugodjunk ebbe bele, fölösleges dolgokkal nem kötözködünk. Tehát ez a nap volt, amikor Lajos pártja hülyére nyerte magát, így a csömörlött nép felhatalmazást adott neki arra, hogy sarkaiból forgassa ki az egész világot, sőt és pláne: a Nap másképpen sütésére ugyancsak.

Emberünk és sikerre kiéhezett haverjai azt a nevezetes októberi napot, amikor lángokban állt az egész kurva tévé, és egy kósza tank riogatta a népeket a fővárosban, forradalomnak tekintették, amely elvetélt. Azóta érezték úgy, mintha hereszorítóban éltek volna, és visongva viselték a mindennapokat, holott nem voltak fájdalmaik. Fizikaiak nem, de nyomást éreztek lelkükben, akárha valami satuban leledzett volna, és reménykedve várták a megszabadulást, amely imhol elérkezett.

Voltaképp fogalmuk sem volt arról, mi a bajuk, de valami adódott mindig. Ez volt az igazán közös bennük, ahogyan a felszabadult kényszer is, hogy ezt a győzelmet meg kell ünnepelni a felemelő jövendő biztos reményében. Öten-hatan vágtak neki a szeszélyes áprilisi éjszakának, mert hittek a bolondnak. Vándoroltak csehóról-csehóra, számolatlanul borítva magukba mindenféle nedveket, már semmi sem számított és minden ártott, amint ez az ilyen lidérces éjszakákon szokásában van a sorsnak. Valamelyik meghatározhatatlan állomásán a fékeit vesztett tombolásnak Lajos azon kapta magát, hogy egy lebujban a pult tetején imbolyog.

Szavai is hasonképp viselkedtek mint lábai, amelyek zizegtek erősen, miközben ordított alig is érthető kásásan. És ami ebben a helyzetben még abszurdabbá tette a dolgot, úgy kiabált, hogy suttogott: – Egy, kettő, három, fasza Lajos legjobb a világon. – Ekkor történt meg, aminek meg kellett történnie. A kocsmáros üvöltött, de nem ez okozta a bajt. A magába döntött elképzelhetetlen mennyiségű cefrétől a mondat végén a kikiáltó lábai egyszerre mondták fel a szolgálatot, és harmonika-szerűen csuklottak össze.

Hanyatt esett a pultról, fejét beverte egy pöttyös terítővel burkolt asztal sarkába, amelyet egy pillanat alatt borított el a vér. Lajos nem volt magánál, mint ahogyan ezután közel öt évig nem. A rendőrség megérkezett, villogtak a fények, igazoltattak, de úgy találták, hogy semmi különleges nem történt. Lajost a mentők már elszállították, a vért fölmosták, és nem mentek haza a legények a győzedelmes napon, amely nem látszott véget érni sohasem. Lajos egy hűvös terembe került, lelke messze ingott, miközben kiszolgáltatott teste csipogó-csillogó gépektől ölelve törekedett arra, hogy valahogyan életben maradjon, amikor elhangzott a szó: kóma.

Elképzelhetetlen hónapok jöttek. Nem neki, a hősnek, aki vérét adta valamiért, amely úgy teljesedett ki, hogy ő maga semmit sem tudott róla, hanem szerencsétlen anyja számára, aki vad tigrisként – aki annak előtte sohasem volt – küzdött azért, hogy ebbe az élő és mégis öntudatlan szuszogó testbe valami módon olyan életet leheljen, ami emlékezteti a hajdanvolt fiára. Pár hónap után hazavitte a kórházból, a szomszéd segítségével, aki ápoló volt és örökké elégedetlen, megteremtette annak a lehetőségét, hogy visszapörölje fia eltűnt lelkét az ismeretlenből.

Miközben infúzión keresztül folyt belé az élet, mosdatta, forgatta és beszélt neki. Amikor már nem tudta, mit mondjon, a meséket vette elő, sorra suttogta rekedtes hangján a Jancsit meg a Juliskát, az egész rohadt meseirodalmat, a vériszamos Grimmeket és az összes népi horrort, akárha óvoda előtt altatná a fiát akit pedig fölébreszteni akart, és ezért még énekelt is. Aztán elővette a cd-it, és végtelenítve szólatta belőle az Ákost, akit ez a test tudatos korában oly igen szeretett. Így teltek a napok, hetek, hónapok és az évek.

Kétezertizenöt februárjában, egy szeles, esős napon, miközben az immár gépiesen cselekvő anya a fiát mosdatta oly helyeken is, ami máskülönben illetlen lett volna, az addig kókadt testen egy ismeretlen rángás futott végig, és Lajos szeme fölpattant, mint harmadosztályú vámpíros filmekben a hegyes fogú alvatag vérszopóé. Érthető tehát, ha a hosszú magányos küzdelembe belehorgadt idős asszony visított: – Terus, Terus! – Ez az ápolónak szólt a szomszédban, aki egyedüli társa volt olykor a héroszban, amit fia visszapörléséért folytatott, és Terus át is jött.

Ketten együtt babonázva bámulták a csodát, ahogyan Lajosba nem apránként tér vissza az élet, hanem úgy, mint a villám csapása. Fölült, fölmagasodott, és csodálkozva bámult az új világra, ahol nem tudata vetített neki képeket, hanem a dolgok a maguk valójában tünekedtek, így látta meg a szoba falán az idő kérlelhetetlen múlását, az asztalon álló naptárra nézett, ahol piros pöttyök mutatták mindazt a szünetet, amelyet öntudatlanul töltött, és elborzadt, mennyi örömös napot volt kénytelen átaludni az új világból, mert most már mindenre emlékezett.

Míg a nők odakint a konyhában együtt ünnepelték a csodát, és dicsérték Szűz Mária immár bizonyított hatalmát, Lajos öltözködött. Minden úgy volt, mint amikor beleájult a végtelenbe. Visszafogott örömmel vette tudomásul, hogy az eltelt idő alatt nem fogyott, és nem is hízott, gatya, ing minden passzolt rá, akárha tegnap este dobta volna a szék hátára, sőt, még az a bevásárlólista is az asztalon volt, amelyet akkor régen az anyja írt össze neki, mert vasárnap nem szeretett boltba menni. Mindig a fiát küldte, és azon a győzedelmes napon vasárnap volt, mint ahogyan most is, újjászületésének ezen a piros bötűs ünnepén.

Lajosban valami érthetetlen forrásból fakadt az erő és a tettvágy a hosszú öntudatlanság után, boltba akart indulni. Mindenek feletti vágya volt ez, az anyja bár akart, nem tudott neki ellenállni, képtelen volt visszatartani ezt az erős embert, megadta magát az óhajának, kosarat nyomott tehát a kezébe, meg pénzt. És Lajos elindult visszahódítani elveszett és elfeledett birodalmát, amelytől azt remélte a hosszú lebegés után, hogy gyökereiben változott meg, és tényleg.

Baktatott le a negyedikről, és nem tudta, mi vár rá. A lépcsőházi ajtók mögül fokhagymás szagok szálltak, ami ismerősen ingott, és otthonossá tette a világot. A földszinten viszont meglátott egy vitrinszerű dolgot. Benne papírok voltak rajzszögezve mindenféle sárga foltokkal, amelyek azt bizonygatták annak a kevéske szerencsétlennek, aki még vetett rá pillantást, hogy mennyivel csökkent a rezsi. Lajosnak mindez új volt, tetszett is meg nem is, amit látott, de arra most már visszavonhatatlanul rádöbbent, hogy ez egy tényleg teljesen más valóság, mint amit ő odahagyott a hanyattesős éjszakán.

De hát, és végül is, erre szerződtek akkor, évekkel ezelőtt. Kipörgött a napvilágra, kicsit zavarta a szemét a fény, de nem igazán bántón. Régi megszokásból megtapogatta a zsebét, hogy biztosan benne van-e a pénz, és igen, ott volt, de szokatlanul vastagnak találta a köteget. Kivette, megszámolta, és magában nevetett az anyján. Szegény – gondolta – mindig szeretett túlzásokba esni. Odaért a bolthoz, ennek ajtaján fénymásolt papír szorongott.

Kedves vásárlóink, tudatjuk, hogy március tizenötödike után vasárnaponként zárva tartunk. Istenem – vélte Lajos -, ha nem köllenek, akkor nem köllenek, ez volt az esze járása, ellenben a boltban hiába volt a megszentelt nap, alig lehetett mozdulni. Nem volt lelkizős alkat, nem törődött sohasem a más nyomorával, most sem tette. Belehányta kosarába, ami a cetlin szerepelt, még pudingot is vett, ami nem volt fölírva, dehát tele volt pénzzel, anyja vélt túlzott óvatosságának köszönhetőn, és igencsak meglepődött, hogy a java elfogyott, amikor cigarettát kért a megszeppent pénztárostól, aki nem értette, hogy mit akar.

Lajos sokszor elismételte a kívánt márka nevét, de a bamba nő kijelentette: – Cigarettát nem árulunk, uram. – Most már érteni vélte, hogy miért mentek ezek tönkre, de azért azt megkérdezte, hol talál itt a közelben trafikot. – Nincsen trafik, uram. – Suttogta a földönkívülinek vélt alaknak a pénztáros lány, és Lajos, a báránylelkű kifakadt váratlanul. – Hol vehetek cigit? – A nemzeti dohányboltban. – Jött a felelet. – És az hol van? – Kérdezte Lajos, és igyekezett nyugodt maradni.

Hallott egy címet, amely messze volt ugyan, de elmegy busszal, ezt gondolta, mert ki akarta szellőztetni a fejét. Odabattyogott a megállóhoz, ennek a töviben van az újságos, ott kap buszjegyet meg olvasnivalót. Az újságos azonban zárva volt, kopogott az ablakán. Zörgetett. – Már régen bezárt. – Ezt egy fess idegen mondta neki csupa jóindulatból, mert látta a szűkölést a szemében. – Akkor hol vehetek buszjegyet? – Vette immár sírósra a mi emberünk. – Hát a buszon. – Felelte az idegen. Mindettől Lajosunk végleg elveszítette a józan eszét, és úgy érezte magát, mint azon a napon, amikor ennek a világnak a lehető eljövetelét ünnepelte.

A busz megjött, szuszogva fékezett. Egy ötszázast adott a sofőrnek, aki tekerte a fejét, és nem adott jegyet. – Mért? – Hörögte már Lajos, a sofőr egy táblára mutatott, amelyen ez állt: A busz vezetője pénzváltásra nem kötelezhető. – A sofőr vihogott, Lajos pedig levetkezte immár minden emberi mivoltát.

Tört, zúzott, és persze egy pillanat alatt érkeztek oda a rend őrei. Elvitték, a busz pedig elhaladt tova. Lajos könnyei záporoztak a kosarára. Éppen abban a pillanatban, amikor a közös képviselő kitette az újabb győzelmi jelentést a rezsiharcos győzelemről, anyja pedig föltekerte az egyre olcsóbb gáz lángját, hogy kellően forró legyen az olaj, ha az ő frissen magához tért magzata hazatér az új világgal való első nyilvános randevújáról. Erősen szólítgatta lelkében, a várakozást megszokta a reménykedés évei alatt, kiült hát az erkélyre. Figyelt, leste másodszor megszületett fia elcseszett érkezését, aki csak nem jött, mert épp úton volt önnön megvilágosodása felé.