Kaposvár határában történt, hogy egy leendő laktanya elleni tiltakozásul az MKKP városi elnöke a fűre festette pártja emblémáját, ami miatt öt rendőr, egy alezredessel az élen zúdult a nyakába, hogy vegzálja őt. Tulajdonképpen ezen nincs mit csodálkozni, Szita tekéntetes ugyanis városszerte kiszögezte a „Wanted!” táblákat, rajtuk a nagyszemű blöki képével.

Ez a fűre festés ez egyáltalán nem nóvum azonban. Még Kádár apánk idejében, amikor magas rangú elöljáró érkezett a laktanyába, akkor Trináttal pingálták zöldre a kopott gyöpöt a bakák, hogy megfeleljen a vezénylő tábornok kényes ízlésének az összkép, ha büdös is volt kicsit. Így lett a lehető világok legjobbika a zsíroskenyér ízű barakk.

Vezénylő tábornokunk most is van, bizonyítva azt a tételt, hogy az idő körben forog, ő azonban nem szereti sem a flaszter, sem a fű festék általi megjobbítását. Mert amíg a laktanya talajának kizöldítése az akkori hatalom szilárdságát mutatta, a kétfarkúak szivárványos pörformanszai, bármennyire jámborak, ezét az újét ássák alá. Ezért üldözik is.

Rendőrségünknek amúgy sincsen jobb dolga, a minap is megszüntették a nyomozást egy bizonyítottan fideszes tanár ellen, aki három milliót sikkasztott a diákjaitól. Pintér serege szerint viszont csak hazavitte megőrzésre a bankból, mert onnan Woody Allen minden cicó nélkül vihette volna el a faragott szappan-pisztolyával.

Ebből is kitetszik, hogy a mi vidékünkön vannak egyenlőbbek, akik közé Varga et. is tartozni véli magát, kiérdemelve a kiváltságokat a seggéből kilógó Fidesz felirattal. Érhető, ha azt mondja: „Sokkal jobban tetszik ez a rendszer, mint a kétfarkúak által kínált alternatíva.” Ezek szerint nem akar örökké élni, ami dicséretes, de a sört sem szereti.

Egyszer mindennek vége lesz azonban, Orbán királyságának is. A nácikok is kitakarodtak Párizsból ’44-ben, és igen tanulságos volt látni a Natgeón, miként bántak az addig megalázottak és megnyomorítottak a kollaboráns nőkkel. Nullás géppel lenyírt hajjal, homlokukon horogkereszttel, csipkés kombinéban kellett flangálniuk a városban, miközben látványosan nem szerették őket a népek.

Ez nem tudom, miért jutott az eszembe. Arról viszont erős elhatározással emlékezek meg, hogy Varga szerint „kifejezetten elegánsabbnak tűnt ez a rendőri vegzálás, mint a 2006-os októberi a budapesti utcákon.” Érdekes meglátás, csak a premissza rossz, és a konklúzió hányadék.

Az égő autók, a fölszaggatott kockakövek és a tomboló csürhe, amelyik egy államcsínyhez igyekezett asszisztálni, minden bizonnyal buksi-simogatással lett volna megfékezhető. Más szemszögből pedig a pingáló kutyás passzivista veséjét kellett volna leverni gumibottal, hogy helyre álljon a világ rendje. Mindebből viszont az következik, ha Varga nem lenne elvakultan aljas, akkor degeneráltnak lenne mondható.

Ezt tessenek eldönteni, ezen túl azonban segítő tanácsot kérnék annak a fölfejtéséhez, hogy kideríthessem, ha valaki belebújt Orbán valagába, miért érez minduntalan késztetést, hogy onnan ki is szóljon, s ráadásul hülyeségeket. A megoldásokat postagalambbal várom, pénz, mindenféle díjak kiérdemlése nem játszanak az elbírálásnál, ezt minden hülye tudja, még én is. Az ős-okot keresem. Fizetni nem tudok, viszont hömbölög két hangszóró a pincében.

Midőn a proletár andalodott, Európát hallotta, de a sarki kocsma Mici nevű csaposára emlékezett forró felgondolásokkal. Európa már a spion korában sem jelentett sokat, sőt, szinte semmit sem annak a választópolgárnak, aki még hajdan szakszervezeti beutalóval ette a lángost Badacsonyban, máma meg a határbéli kukoricásnál messzebb nem jut, sem a világa. Európai értékek, röhej. Ezzel akar most mindenki választást nyerni a gonosz ellen.

Nem fog menni. Fletó is nyolc hetes kampányt indított „Orbán vagy Európa? Válassz!” címmel, aminek így az ég egy világon semmi értelme nincsen. Józsi bácsi Európát nem tudja megfogni, nézegetni és hallgatni, ellenben Orbánt meg folyományait reggeltől estig. S mivelhogy az ember veleszületett ösztöne az újtól való félelem, persze, hogy a potrohost választja, mert eszméket nem ismer, hacsaknem az Üdvözlégy Máriát, amikor a kántor előénekli neki két migráncsozás között.

A Momentum pedig Európát meg Putyint teszi ellentétpárba, ahol a Vlagyimir egy föss férfi, aki meztelen felsőtesttel nyargalászik a lovon, meg még tankja is van. Különben is, a szovjet megszállásból annyi maradt meg, hogy a Koljákkal milyen jót lehetett seftelni, amikor az ember fiatal volt, és még felállt a farka. A választópolgár úgy van ezzel, mint amit az őrvezető tanított a bakának, hogy meg ne bolonduljon. Nem a leszerelést köll várni. A takarodót köll várni, a reggelit meg az ebédet, aztán egyszer majd eljön az obsit ideje is.

Mindezzel csak arra utalok bánatos szívvel, hogy megint töketlenek vagyunk, és a pesti kávéházak mélyiből előbukkanó megváltók azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszkot, és olyan eszményekről hadoválnak, amelyek a nép egyszerű gyermekét egyáltalán nem érdeklik, sőt, még csak nem is hallottak róla. Sajtószabadság, fékek-ellensúlyok, sőt – horribile dictu – demokrácia. Ezek halott dolgok, a krumpli meg a fröccs viszont megfogható és lenyelhető, az Erzsébet utalvány beváltható, Mészáros Lőrinc pedig egy mesebeli alak, aki nincsen is.

Ha most az a vád érne galádul, hogy lenézem a választópolgárt, akkor protestálnom kell, nem én voltam az, hanem a Viktor. Ő alakította úgy országát és annak népét, hogy csak a végtelenül egyszerű dolgokat értse meg, visszatérve a krumplileves az legyen krumplileves örök igazságához, amelyet mesterétől lesett el, de már túl is tett rajta. Én csak realista volnék, szemben a pártokba ájult álmodozókkal, akik azt hiszik, itt még bárminek is van értelme a kétszer kettő egyszerűségén kívül. Nincsen. Ilyen európázással most alapozzák meg a kétharmadot, és a választás másnapján csatakos hajjal állnak majd a kamerák előtt, és nem értik, mi történhetett. Pedig most történik épp.

Vérrel és vassal államot alapított, hogy a magyar európai legyen, viszont sohasem gondolta volna, hogy igen-nagyon kései utóda – akinek a szent szűz is aláereszkedett – ennyire leszarja művét, amit pedig minden augusztus végén oly igen ünnepel, hogy még a koronáját is úsztatta hajdan a nagy folyón, de hát, ezt nem kéne már. Van cirkusz amúgy is elég.

O. V. azt találta mondani lányos zavarában a tegnapi szeánszon, hogy nem csinál Európát Magyarországból. Vigaggyunk, Freud bácsi föltámadt, ha meg nem, még nagyobb az öröm. Hogy mi a szándéka az országgal a mi zsebcézárunknak, az még nem tudható teljesen, jelzés értékű lehet azonban, mindazok után, hogy ezt az éterbe öklendezte, legott fölkerekedett, hogy az ozsonnát Azerbajdzsánban költse el, mert ott jó. Alakulnak a viszonyítási pontok.

Viszont, hogy mennyire megsüllyedt, abból is kitetszik, hogy fél évvel ezelőtt még arra verte a tamtamot, hogy ő védi meg végvári vitéz módján a kontinenst, ahová pedig tartozni nem akar. Ki érti ezt? És mi lesz a III/III-as Varga Mikivel, meg a dalával, amelyben arról vonyított, hogy mennyire szereti őtet, mármint a vén Európát. Betiltják majd, mint Kovács Patríciát az emegy? Meg a Kulkát, meg a Gálvölgyit? Megmindent.

Az is igen szép idea, hogy mindehhez a delírhez, amely egyre inkább elborítja a mi egyetlenünk elméjét, újólag harcba szólította népét. Engemet ugyan ne szólogasson. Még boldogult úrfikoromban, amikor a gyönyörűséges néphadsereg látott volna szívesen sorai közt, hogy a budit sikáljam fogkefével saját épülésemre, Svejkké váltam, megjátszottam azt a barmot, akire nincsen szüksége a katonaságnak, és sikerült.

Mindezt az idő tájt, amikor nagyságos úr vígan vonulgatott, és valaha volt cimborája szerint – akit most éppen elevenen fal föl a gépezete – jelentgetett, mert már akkor is geci volt, most meg már mennyire az. Hogy ez tényleg nem Európa, abból is kitetszik, ahogyan egy ország apparátusát állította Simicska kicsinálására, akit ugyan a legkevésbé sem sajnálunk, csak intő jel nekünk, hogy mindenkiből lehet végül Lajos. Ezt is lehet tanulmányozni Bakuban, kunsztokat ellesni Ilham Aliyevtől és szétplasztikázott nejétől.

Magam viszont csak nevetek a világ ostobaságán, az a nagy szabadságom ugyanis, hogy semmit az ég egy világon elvenni tőlem nem tud. Se földet, se pénzt, se lakást, egyáltalán semmitse. Ilyképp mutathatom a görbe tükröt napra-nap, s ami förgeteges jókedvemet szaporítja, hogy egyre többen vagyunk ilyen nincstelenek szerte a honban, akiknek már minden mindegy. És ezt nem tudja aviktor. Most, hogy újra eljött a csinibabák ideje, akik Helsinkibe vágynak, ami már nyugat, újra visszatértünk az origóhoz.

Végül is, a fidesz is az ellen küzdött negyedszázada, amivé most alakult. Vén, hülye faszok gyülekezete csak. Pördült egyet az idő kereke, a kokárda kockássá vált, a forradalmárból diktátor annak rendje s módja szerint. Hasa megereszkedett, tokája lóg, nincsen új a Nap alatt, és a tavasz is eljött újra. A fiúk végérvényesen, visszavonhatatlanul megöregedtek, rájuk borult a demencia, menniük kéne a jó francba, mert már elvitték, ami elvihető, a konc is fogyóban. A hordák lassan csillapodnak. Hátrafelé nyilazva rohangászni lóháton nem érdemes, így, ha célt tűzhetnénk magunk elé, azt kellene, hogy ezer év után térjünk vissza a vén földre újra. Megszoktuk már. A szárított hús kemény, a kumisz meg savanyú.