Ha igazmagyar busók molesztálnak nőket és lányokat, arról nem ír drámát Pilhál, betűkkel foglalatoskodó ember szeretett kormányfőnk egyik kedvenc és kitartott nyomdaipari termékében, mint történt az alig pár napja, amikor madárijesztőnek küldte volna a kerítésekhez a faálarcosokat „Busókat a határra” címmel.

A busók viszont most tökön rúgták kéretlen szóvivőjüket, mert úgy éltek a vadvilágban, ahogyan azt a menekülőkről ábrándolják és terjesztik szeretett kormányfőnk orbánmunkásai. Olyat cselekedtek, amit nem lehet a nyuszira fogni, így tehát hallgatnak róla.

Pótlom tehát a hiátust. Egy apa nagyobb baráti társasággal vett részt a mohácsi busójáráson, és hiába voltak ott, a férfi tizenöt éves lányát fogdosták a beöltözött busók. A lány el is sírta magát, annyira megviselte, hogy intim testrészeit össze és vissza is tapogatták.

Megszólalt egy huszonéves fiatal nő is, aki szintén hasonlókat élt át Mohácson. Ahogy elmondta: “Minden nőnek vannak olyan részei a testén, amit – mondjuk – nem sok embernek enged megtapintani.” Ezeket a bájos busók egyáltalán nem tartották tiszteletben, ott is megfogdosták, ahol amúgy nem igazán örül neki, hacsak nem a kedvese teszi. A busók pedig nem mondhatók annak. Gyorsan történt minden, nem volt esélye kitépni magát a szorításból, hiába volt rajta hosszú kabát, az alá is benyomultak a busókezek.

Mindez amúgy kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, amelyet magyarul így definiálnak: a szexuális zaklatás magában foglal minden nem kívánt szexuális közeledést, beleértve az érintést, sőt azt is, ha valaki szexuális természetű megjegyzéseket tesz.

Olyat én még nem hallottam, hogy a magyar királyságban ilyesmiből egyszer is dili támadt volna, igaz, feudális társadalmakban ez nincsen szokásban. Sőt, minden nőnemű egyed állva pisálhat afölötti felhőtlen örömében, hogy a „Ius primae noctis”-t nem foglalták bele az alapszarba, de még ezt is megérhetjük.

Bunkó férfiak mindenütt akadnak, menekülők, busók, de legfőképp a politikusok között. Számtalan példát lehetne felhozni arra, hogy választott képviselőink hogyan tekintik alantas lénynek a másik nemet, kettőt kiragadok azért, mintegy illusztrálásként.

Tasó László Fidesz-es barom egy alkalommal így oktatta Szabó Tímeát: „Mit pofázol bele, kisanyám.” Varga István ugyanabból az akolból meg így föstött bíztató képet a molesztált nők örömére: „Azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak”.

Vak komondortól sújtott országunk ilyen képet mutat, amely állapoton voltaképp egyáltalán nem kell meglepődnünk. Annyi tesztoszteron termelődik itt, hogy a férfinépek agya szinte tocsog benne, ami nem is csoda, hiszen már hetedik éve harcolnak legjobbjaink minden ellen, ami él és mozog.

A csatából megtérve otthonaikba pedig pihenésképp az a minimum, hogy az asszonyok odatartják hőseinknek a valagukat, majd jöhet a pörkütt. A busók bunkóságára is frappáns választ adott az esemény szervezője, szerinte az álarcosok munkaköri leírásában szerepel, hogy ölelgessék a lányokat.

Aztán, ha mindez a lábuk között történik, szóra sem érdemes. És ha ez nem tetszik a kemény tökű magyar huszároknak, akkor az ember gyereke buzi-köcsög, libsiállat. Hogy mennyire nem értenek ezek semmit sem, arra mutatok egy igen kézhez álló példát. Egyszer, nagyon hajdan, midőn egyik barlangból a másikba költöztem, egy Józsi névre hallgató kan vitte a dobozba rakosgatott és nagyon óvott bakelitjeimet, és volt szíves a lépcsőházban kiejteni a bamba kezéből.

A lemezek ugráltak és pattogtak, gurultak és sírtak, valamint én is. Józsi, akár a keze, olyan egyszerűséggel vígasztalt vállon veregetve: nincs ám semmi baj. Körülbelül így néz ki a férfi-nő viszony minálunk. A harcosok idegen pinákat fogdosnak, de nincsen semmi probléma, mert így rendelkezett a jóisten, minden más eshetőség macsótalan, Pride-os csökevény. Magyarország, így szeretnek ők tégedet. Egyébként meg Gyurcsány a hibás.

Minálunk a család férfi és nő szimbiózisában leledzik csakis, valamint a homofóbiát a menekültek terjesztik az országban. Ezek Orbán Viktor feudális alapigazságai, és mindeközben az ő tévéjében egy betyár – mint a magyarság eszenciája – karikás ostorral veri a riporternőt, mert az olyan magyarosan jópofa. Neki és a tévé szerint, aki így lojális a gazdához.

Közben ilyeneket kurjongat a légbe a gatyás ember:

„Ott marad, nem mozog, mert adok én neki! A kutyafáját, így neveljük mi az asszonyt! Nem főzött vacsorát? Adok én neki! Így neveli a betyár az asszonyt! Így kell ezt csinálni. Emberek, az ilyen nőt meg köll becsülni, okvetlen, mert bírja a verést, ebből jó asszony lesz!”

Ott a pont neki, nagyon és igen sajnos. Ez Magyarország a huszonegyedik században.

Általában könnyedén írok, ahogy Babits rögzítette: „Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas, fényes, páncélos, ízelt bogarat…” Mindez amúgy senkire sem tartozna, most azonban igazából leginkább ordítani lennék képes, amely állapot nem igazán kedvez a míves szövegeknek.

Azért próbálkozzunk csöppet.

Miközben a Budapest Pride-ot úgy általában karikás ostoron nevelkedett jóravaló úriemberek szokták tojással üdvözölni, az országra szépen, csöndben rátelepedett a vakkomondor effektus. Ezt az irányzatot, ezt a nívót a Parlamentből szorgalmazzák elsősorban, pedig nem is kéne igazán. Amúgy is tele van őstulkokkal az ország.

„…A nők az önmegvalósítás, emancipáció mellett elfelejtenek gyereket szülni. Ha önök azt szeretnék, hogy ötven-hatvan év múlva legyen még magyar…majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni. Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak…”

Ezeket a szelíd tekintetű Varga István képviselő (Fidesz, mi más) találta mondani, összefoglalva mintegy, hogyan is gondolkodnak a férfi-nő viszonyról a középkorban megrekedt fiatal demokraták. Még számos példát hozhatnánk, de minek. Ebbe a sodorba legoként illeszkedik a televízió attrakciója, amely ugyanazt meséli, mint a képviselő bácsi, azzal a különbséggel, hogy jópofának tartja, holott nem az.

A magyar nyelv csodálatosan érzékletes, és az ilyen produkciót bunkónak nevezi. Ótvarnak esetleg. Kérdéses azonban, hogy ki véli annak, és tartok tőle, hogy virágzó populációnk nagy része éppen nem, sőt, szétnézve zilált környezetemben inkább látom, hogy az általános közfelfogás pont ez: az asszony verve jó.

Ez valami népi bölcsesség volna, amit, ugye, óvni kell, megőrizni mintegy, s hogy ma még mindig itt tartunk, megmagyarázza azt is, hogy a liberális mért szitokszó, valamint, hogy egyes alakoknak mért áll föl a szőr a hátán attól az egyszerű tulajdonnévtől, hogy Európa.

Ahol egyébként rendetlenség van. Így vélekedik országunk első embere, aki ezt két napja fejtegette, és lám, televíziója rögtön megmutatta, hogy minálunk meg mért van mindent legyűrő és szabályzó katonás fegyelem. Ezért. Viszont ez a rendmánia nem csak a férfi-nő viszonyra jellemző. Általános a paranoia.

Rend van a Pártban, rend van a gyárban, rend van az óvodában, meg rend van az iskolában. Katonásan testet nevelünk, katonásan énekelünk naponta, talpaink katonásan egymásra lépnek. Kerítéssel óvjuk a rendet, rendőrökkel óvjuk a rendet, a buzikat kipicsázzuk, asszonyainkat megneveljük. Vasárnap nem plázázunk, vasárnap misére megyünk, vasárnap húst klopfolunk. Férfiember meccsre jár, asszonyállat harisnyát stoppol, asszonyállat szoptat, asszonyállat szaros pelenkával táncol. Megfőzzük a pálinkát, megisszuk a pálinkát és böfögünk, megisszuk a pálinkát és fingunk. Kolbászt töltünk, gumicsizmában trappolunk, Trianont siratjuk bús órákon, Horthyt éltetjük vidám napokon. Idegen, titkos hatalmak játszanak ellenünk. Megvédjük a hazát, és megvédjük a karikás ostoros kultúránkat. Megvédjük Európát, sőt, az egész Univerzumot megvédjük. Nekünk latinos műveltségünk van, ugye. Kisvasúton pöfögünk, lopunk. Sokat lopunk. Még mindig lopunk. És most jó, nagyon.

Íme, hölgyeim és uraim, az orbáni világbölcsesség foglalata. Hogy messzire jutottam volna a karikás ostortól? Egyáltalán nem. A produkció, amelyet a televízió prezentált nekünk, ennek az egész orbáni világnak az eszenciája, ebben minden benne van. Hogy hogyan látják ezek az emberek az életet, benne magukat, és az alattvalókat, akik mi vagyunk. Így. Ezt a szerepet szánják, ami viszont már száz éve is avítt volt. Viszont a kerék teljesen körbe forgott, és Ady megint megszületett:

„Jöttem a Gangesz partjairól, / Hol álmodoztam déli verőn, / A szívem egy nagy harangvirág / S finom remegések: az erőm. /Gémes kút, malom alja, fokos, / Sivatag, lárma, durva kezek, / Vad csókok, bambák, álom-bakók. / A Tisza-parton mit keresek?”