Mint kitetszik, neki vannak történelmi ismeretei, Semjénnek viszont csak szenteltvízzel locsolgatott puskája van, ami nem egy fix tudásbázis. Így a bunkóságba ojtott butaság minden bátorságával „szegény, beteg teremtménynek” nevezte a svéd minisztert, mondanivalóját pedig „aberráció”-nak, mert hallotta ezt a szót valahol, és megtetszett neki, hogy nem magyarul van, és valami csúnya lehet biztosan. Az oviban használják így a nyelvet a kis manusok, hogy fingjuk nincs, mit jelent valami, mégis ismételgetik rogyásig.

Ám a kis hugyosok nem miniszterelnök-helyettesek egy csöppet sem, hanem anyuci pici kis maszatos fiai, és ez nem mindegy egyáltalán. Az aberráció ugyanis legáltalánosabban szexuális beteges hajlam értelemben használatos, de jelentheti az optikában a lencse vagy a tükör hibás leképezését, esetleg a csillagászatban egy égitest látszólagos eltérését a valóságostól. De, hogy Strandhäll miniszter lefasisztázta a mi kedves rezsimünket, az melyik értelmezésben „aberráció”, azt csak Semjén tudja.

Másrészt a diplomácia alapesetben – nem a Szijjártó-féle kurvaanyázós iskola szerint – a finom mellébeszélés tudománya. Itt a hamut is mamunak mondják, megvannak a lebegő kódok, utalások és hümmögések, és mégis mindenki ért mindent. Míg a mi diplomáciánk napjainkban valóban leképezi a Váncsa-féle megállapítást és tételt, hogy a nagyvilág úgy néz már a mimagyarokra, miszerint beengedtük ezeket a klubba, de belehugyoznak a zongorába.

Mindennek az ámokfutásnak az lett a vége, hogy a magyar nagykövet raportra megy Stockholmban, a svéd pedig Szijjártótól kapott sorszámot. Ezek után, most már talán megnyugodva mondhatnánk, hogy a bunkóság elérte célját, nincsen itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. De ez a Semjén még rá bírt tenni egy lapáttal a tébolyra, amikor annak a reményének adott hangot, a svédek majd földig hajolva esedeznek bocsánatért, és fölajánlanak még egy rénszarvast kilövésre, helikopteres szállítással.

Hát, nem. Vannak ugyanis különbségek, ami bemutatásához minden titkok örök tudóját, azaz Svejket hívom társamul és segítségemül egy kis fogdavagonos jelenettel: „Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött, amikor Nĕmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?”

Az öreg baka ezzel a példabeszéddel arra tanít minket, máma finoman utalni arra, hogy egy állam eszeveszett intézkedése rossz történelmi emlékeket ébreszt, az nem ugyanaz, mint ezért aberráltnak, szegény, beteg teremtménynek nevezni azt, aki mondta. Az előző a svejki példa alapján csupán pézsmapocok, a második viszont méretes taplóság, és nemcsak a diplomácia, hanem az általános emberi szemüvegén át is. Mindezek után adja magát, ha én mindezekért tajparasztnak nevezem a fővadászt, akkor megsértődhet-e rám.

Ez gesztus és sajtóper szempontjából is figyelembe veendő. Hogy ez csupán vélemény, így szabadon hangoztatható, mint az is, hogy Matolcsy lop, vagy pediglen súlyosabb megítélés alá esik, és ezért engemet nagy nyilvánosság előtt megégetnek, miközben imádkoznak a lelkemért. Az én kilátásaim tehát számosak és változatosak, sajnálatos módon azonban a Semjéné meg nem. Ő a világ érzékenyebb része számára az marad, ami valójában is, és itt mindenki tegye oda a szívének kedves jelzőt.

Viszont, hogy emiatt az összes magyar népekre úgy tekintsenek, mint most őrá, az helyrehozhatatlan kimenetel, amit viszont éppen most szenvedünk el, és ezen a ponton újra Váncsa mester megállapításával sütkérezek, miszerint: “…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik…”

Yess.

Ez a dafke létezés jól állhat egy fölnyírt tarkójú kiscsoportosnak, egy lázadó galerinak is, miniszterügynök elvtársnak, a kormányának, pártjának és végül egy országnak így cuzammen nem igazán. Egyetlenünk kezdte a hülyeséget, mint emlékezhetünk, mert, amikor bántották a kisvasútját, akkor egy elszánással Bicskéig delirálta a síneket. Akkor is azt hitte, azt csinál, amit csak akar, meg most is, azzal a különbséggel, hogy most azt mondják róla, diplomáciai ámokfutásba kezdett.

Kies kis országunk ugyanis megint belehugyozott a zongorába, és nem fogadta el a EU-Arab Liga nyilatkozatot azzal a szesszel, hogy abban az ENSZ migrációs csomagjára hivatkoznak. Ennyi erővel indoklásként elég lett volna egy kósza csak, mer’, azé’ vagy egy nagy bránert is, értelme ugyanis és indokoltsága mindahány változatnak csak annyi lett volna, mint ennek a publikusnak, azaz semmi. Ez a nyilatkozat segített volna elkezdeni az együttműködést, hogy megállítsák a hajókázó migránsokat, ilyet viszont Magyarország nem akar egyáltalán.

Bizonyos Federica Mogherini, uniós külügyi főképviselő el is gondolkozott hangosan, és csodálkozott: „A magyar kormánynak fel kell tennie magának a kérdést, mi érdeke fűződik ahhoz, hogy megnehezítse az EU és az Arab Liga közötti együttműködést”. – Erről ábrándozott a külügyi főképviselő, ámde hiába. Mi, itt helyben már elég régóta próbáljuk az értelem, a logika morzsáit meglelni pártunk és kormányunk működésében, elég csekély eredménnyel.

„…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik, a tébolynak az a lángja, ami az ő szemükben lobog, 1804-ben gyúlt ki, amikor II. Ferenc császár odahagyta a német-római trónt…”

Váncsa István 2002-ben ekképp vont mérleget, azóta pedig sem szebbek, sem okosabbak nem lettek a fiúk. Csak az elszánás növekedett bennük, hogy egyedül állnak a vérzivatarban, viszont teljesen értelmetlenül és cél nélkül. Erre, amit itt előadnak, nincs épeszű magyarázat, hogy például Szíjjártó külügyminiszter két dolgot ismer, amivel a világra reflektál, s ezek az ordítás és a tagadás, ez pedig így nem megy, be kell látni.

Mert annyi azért világos, hogy ez a cirkusz, amit a világ épeszű felével művelnek, szimpla hatalmi játszma, és a fesztivál a hazai hülyéknek szól, előállítva egy olyan mesterséges káoszt, amit a trogloditák úgy érzékelnek, hogy attól csak a Fidesz rémisztő ölelő karja és Orbán Viktor bűzös lehelete védheti meg őket. Ez a réteg viszont még idehaza is kisebbségben van, a nagyvilágban pedig a messzi sztyeppéken és dácsák mélyein értik a tagadás eredőjét, a zöm pedig megállapítja, hogy ezek sajnálatos módon hülyék.

A rosszabbik változat, hogy a fiúk ennyit tudnak, nincs egyebük, mint a dzsentrigőg, amit Horthytól szívtak magukba, anakronizmussá téve a saját létezésüket is. A jelenség szintjén valami dackorszakban leledzenek, erről viszont tudjuk, hogy nemcsak a külvilág, hanem a dagadt kiskölök is megszenvedi, végső esetben még kárt is tehet magában az ellenállás és követelőzés közben. Viszont ilyen habitussal nem lehet egy ország gondját viselni. Hogy ezek nem kinőnek a dackorszakból, hanem belemerevülnek, mint takony az orrba.

Ezt is tudjuk azonban, mivelhogy mindent tudunk. Egyet nem tudunk csupán, hogy a már mindenki által elismerten és bevallottan lator párttól és annak közveszélyes első emberétől hogyan lehetne megszabadulni, amíg még nem késő. Számos forgatókönyv van, a magam részéről minddel kacérkodtam, de egyik sem tetszett a nagyérdeműnek, mert kicsi volt vagy nagy, kék volt a szeme vagy pediglen zöld. Semmi sem jó, és az sem, ami van. Az ilyen elcseszett helyzetekben szokták főbe lőni magukat a romantikus hősök a lebukó Nap fényénél.

Aki azt sem tudja, mi fán terem az ilyesmi, mert a világ boldogabbik végiben látta meg az Isten torz egét, már az is értesülhetett róla, mert Roger Waters kivetítőn tette közzé koncertjein a tényt. Ez nem történészi alaposságú elemzés eredménye, de Kásler szintű mindenképp, és Waters bácsiról tudjuk, hogy akkor is érzékeny volt a diktatúrákra, amikor utálatának mostani tárgya, azaz Orbán Viktor, még csak álmodozott arról, hogyha nagy lesz, vagy futballista válik belőle, vagy pediglen megzakkant Führer. Ez a két vágya volt neki, az egyik bejött, így újólag érvényes a The Wall, és az ábrázolására segítségül hívott 1984.

Senki, Waters sem, az elemzők pláne, magam pedig sőt, nem a kisujjunkból szoptuk, amit állítunk. A szakirodalom, közte azonban kiemelkedően Umberto Eco – akit még nem talált meg a fülkeforradalom kultúrharca, de majd mindenképp – címszavakba foglalta a fasizmus jellemzőit, amit szíves tanulmányozásra, ím, közzéteszek, de alaposan átnézni, mert kikérdezem:

– hagyománykultusz, visszatérés az aranykorba, a dicső múltba nézés, mindehhez a modernizmus, a liberalizmus és felvilágosodás elvetése szükséges;
– a vallás vagy legalábbis valamilyen okkultista pótlék beemelése a nemzeti politikába;
– a cselekvés kultusza – mindegy, hogy mit lép a politikus, de ne látsszon döntésképtelennek;
– az egyet nem értés megbélyegzése, az ellenzék általános hazaárulónak minősítése, ezzel a nemzetfogalom kisajátítása;
– félelmek generálása, általában az idegengyűlölet tudatos erősítése;
– az ellenzék idegenszívűnek minősítése és minden ellenzéki kísérlet államrenddel szembeni fellépésnek titulálása;
– a külső és belső ellenség szerepének, hatalmának és céljainak felnagyítása, torzítása, amiket általában összeesküvés-elméletekkel oldanak meg, ám a kijelölt ellenség mindig kevés reális veszélyt jelent, különben fennáll a veszély, hogy visszaüt;
– „a küzdelemért él és nem az életért küzd”, a lényeg a háborús hangulat, a mozgósítás, amivel a híveket ugrásra készen lehet tartani;
– „tömegelitizmus”, azaz populista és elitista egyszerre, élen a Vezérrel;
– a hősiesség kultusza;
– szexizmus, a fasiszta rendszer hangsúlyozza a „férfiasságát”, miközben a nők szerepe a családra redukálódik;
– közösségelvűség akár az egyéni szabadságjogok teljes elvetésével, ám a közösség érdekeit egy szűk kör nyilatkoztatja ki;
– a fasiszta rendszer mindig a többség akaratára hivatkozik, minden ellenérvet erővel söpör le az asztalról;
– a parlamentarizmus elvetése, mivel a többség akaratának érvényesítéséhez elegendő egy szűk uralkodó réteg, amely ismeri a tömegigényeket és ki is elégíti azokat.

Ugyehogy?

Szomorú dolog ez a Magyarország nevű szarhalom, amivé tette egyetlen vezénylő csillagunk. Az ő busa feje azonban nem rendszerekben gondolkozik, hanem csak úgy, a legváratlanabb helyeken és időkben bukik elő lelkének éjfekete tartalma. És ilyenkor az is megmutatkozik, hogy még mélyebbre süllyedt a mocsokba, így voltaképp ő nem fasiszta, hanem annak minősített esete, amit náciként köp ki magából az érző szívű és gondolkodó ember. Már 2002-ben is elszólta magát, ami meggondolatlanság egészen a The Washington Postig vetett hullámokat, és már akkor is hörgős magyarázkodás lett a vége, pedig Szijjártó még a színen sem volt. Isteni, ezért ideidézem Váncsa kollégát tizenöt év távolából, hogy értsük:

„Magyarország az utóbbi hónapokban úgy jelenik meg a világpolitika színpadán, mintha a Kretén magazin valamelyik képregényéből lépett volna elő, és mint látjuk, még erre is rá bír tenni néhány lapáttal. Itt van ez a Lebensraum-ügy. Valamennyi hadra fogható szóvivőnktől tudjuk, hogy PMVO ilyet nem mondott sohasem. A közelmúltban viszont azt hallhattuk a legilletékesebb helyről, hogy a PMVO által használt (illetve ma már nem használt) “élettér” fogalom teljesen szalonképes, hiszen jóval Hitler előtt jelent meg a köztudatban, és ez speciel igaz is, magát a szót állítólag egy Rudolf Kjeflen nevű svéd jogász találta ki 1916-ban, tőle vette át Karl Haushofer, míg viszont Hitler csak 1933. február harmadikán iktatta be hivatalosan a saját szótárába, és tette oly igen népszerűvé, hogy 1945 óta senki finom úriember a szájára nem veszi. Hacsak nem akarja lenyúlni egy másik párt kedves náci szavazóinak lehetőleg minél nagyobb hányadát, ezzel kapcsolatban viszont azt kell mondanunk, hogy az igazán finom úriember más úriemberek kedves fasiszta szavazóival pettingelni sohase szokott.”

Ugyehogy.

Hogy viszont Orbán Viktor Mihály kusza agyába, és országunk nyomorába még jobban belelássunk, nézzük meg, a fasizmust mi teszi nácizmussá, hogy tudjuk, hol is élünk:

– élettérelmélet
– antiliberalizmus
– a vezetőben való feltétlen hit (Führerprinzip)
– a demokrácia korlátozása, ennek következményeként a nem együttműködő politikai pártok, szakszervezetek és sajtótermékek megszüntetése
– szociáldarwinizmus (Az emberi társadalomban is a legalkalmasabb csoportok, fajták, változatok tudnak fennmaradni, életben maradni, szelektálódni.)
– rasszizmus: az emberi rasszok közötti különbségek hangsúlyozása
– eugenika (a szociáldarwinizmusban megfogalmazott fajfejlődés „elősegítése”, az akadályozó tényezők „kiiktatása”)
– homofóbia
– a vallásszabadság korlátozása

Ugyehogy?

Amit itt föntebb megmutattam, kies hazánk eszenciája is egyben, és bár ezt is régen tudtam, most azért horgadott föl bennem újólag, mert Orbán Viktor Kerényi elv-, és harcostársának temetésén krokodilkönnyeket hullatva megint csak előadott egy fajelméletes pörformanszt:

„Ha magyarnak születtél, akkor egyedi, sőt különleges fajtához tartozol. Olyan nyelven beszélsz, olyan rugóra jár az agyad, olyan észjárás igazságai és törvényei szerint rendezed be az életed immár ezer éve ugyanazon a helyen, amely csak ránk jellemző. A magyar kivételes, de mivel ritka egyede az emberi fajnak, hát szükségszerűen veszélyeztetett is. Ezért ha magyarnak születtél, kötelességeid vannak. Több kötelességed, mint a sok tíz- és százmilliós nemzetek fiainak szokott lenni. Nem mindenki ismeri, nem mindenki érti, és nem mindenki vállalja a felelősséget, a felelősségnek ezt a sajátosan magyar válfaját.”

Ugyehogy.

Ami viszont itt az egyértelműségek mellett aggaszt engemet, hogy ez az ember nem igazán tudja, miket beszél. Vagy túlságosan is igen, viszont akkor a baj sokkal nagyobb, mint gondoltuk volna.

(„…Leegyszerűsítve azt mondja a Washington Post, hogy befogadtuk ezeket, mert azt hittük, itt a klubban majd megtanulnak viselkedni. De nem tanultak meg, ezzel szemben belehugyoznak a zongorába. Rá kell nézni Prime Minister Victor Orbanra, és mindenki látja, hogy ez így nem működik….”)

Tizenöt (15, XV) évvel ezelőtt a NATO-val volt a baj, és most is azzal van. Tizenegy tagállam, közöttük Németország, hivatalosan is jelezte: rossz néven veszik, hogy Magyarország blokkolja a NATO–Ukrajna bizottság ülését. Ugyanis a magyar kormány már korábban azt mondta, „nem aktuális” számára a külügyminiszteri szintű NATO–Ukrajna-tanácsülés.

Má’ megin’ az a rohadt zongora, amelybe ezúttal épp azért veretnek, mert zokon veszik az ukrán nyelvtörvényt, amely fölhorgadást talán nem ilyen módon kellene elintézni. De mit tehet az ember, ha nem volt nekik gyerekszobájuk. Ez a kisebbik gond, nagyobbnak tűnik, hogy ez a szarakodás olyan nemzetbiztonsági szintű monyák, ha jól odafigyelünk.

Mást ért viszont nemzetbiztonságon a NER, és megint mást a világ józanabbik fele. Két nappal ezelőtt, a 2004-es kettős állampolgárságról szóló szavazásra emlékezett megsebzett szívvel a bagázs, és ennek kapcsán Gyurcsány minden volt, csak jólfésült ember nem. Sőt, nemzetbiztonsági kockázat lett, mert a Fidesz szerint gyűlöletkampányt folytat véreink ellen, és migráncsokkal ültetné tele a virágzó rózsakertet.

2004-ben nem történt más, mint Gyurcsány meghallotta Mikola elsuttogott szavait szavazati jogról és húsz évnyi bebetonozott hatalomról, amelyből nyolc lassan letelik. És most már azt sem tudni, mennyi lehet hátra, hiszen teljesen elfajultak a történések.

„Egymillióval többek vagyunk, egymillióval erősebbek vagyunk.” Ezt is tartalmazza a Gyurcsányt – és Vonát – ekéző dokumentum, amely azt jelenti, hogy a rezsim ennyi levélszavazatot hazudhat magának, és most tekintsenek el attól, hogy választási rendszerünket bővebben bemutassam. Úgyis mindenki tudja, mi a baj. Az.

Ezzel az Ukrajnával csak a gond van mostanság, az ellenzéknek azonban hazaáruló módon nem a nyelvtörvény, nem is a pofátlan végkielégítések – ha emlékszünk még -, hanem a pofátlan nyugdíjak miatt fáj a feje. És megint csak a DK veri a habot Vadai Ágnes képében, tök fölöslegesen, mert, akiknek szól, azok úgyis süketek rá.

Ezt a mesét is ismeri mindenki. Egy Kádár-kori megállapodás alapján ukrán véreinknek magyar nyugdíj jár, amihez csak magyar lakcím kell. A keleti végeken exponenciálisan növekszik is a virtuális lakosság száma, ami egyáltalán nem érdekli Nerországot, mert egyszer majd kérnek tőlük valamit, olyan április tájékán, azt hiszem.

Ott tartunk jelenleg, hogy a NER kerítésen belüli bázisát – azt az uszkve kétmilliót – biztonságban tudja egyetlenünk, a többi nyolcmillió vastagon le van szarva, helyettük pedig erősen ez egymillió friss húsra koncentrálnak. Egészen addig hatalmi tébolyukban, hogy szembe mennek mindennel, ami él és mozog, legyen az Unió, NATO, akárki. Permanensen vizelnek a zongorába, hogy már semmilyen tennalédi sem segít a bajon.

A pöcsüket kéne levágni orvoslásilag. Addig is azonban, míg ez valósággá válik, térjünk vissza Váncsához, mert a dolog annyira eszkalálódott, hogy naponta vethetné papírra a tizenöt éves diagnózist. Viszont akkor sem változna semmi, de azért vigadjunk:

„…Persze a baj nem az, hogy a Washington Post a NATO-ügyekkel összefüggésben gyöngédtelen szavakkal illeti Prime Minister Victor Orbant, hanem hogy Magyarország az utóbbi hónapokban úgy jelenik meg a világpolitika színpadán, mintha a Kretén magazin valamelyik képregényéből lépett volna elő, és mint látjuk, még erre is rá bír tenni néhány lapáttal…”

Tanult azért valamit Farkas F. cimborájától az irányadó habitusról, ez a mi egyetlenünk. Fölszippantotta a taknyát, és odaállt Juncker elé, hogy adhatol ám pár ajrót, instállom. Éhezik meg beteg a purdé, egyem azt a gyönyörű szívit a bácsinak, csókolom a nagyságos kezit, tegyen má’ valami jót a bácsi, egy kis aprót, egye meg a devla a lelkit. És szaggatja a haját.

Így valahogy.

Megvédi a kerítést. Itt valami mértani sor van, a kerítés védi a nemzetet, Orbán védi a kerítést, de ki védi Orbánt? A TEK nem játszik. Mindegy, ezek az alávaló mocskok világosan elmondták: kerítésre nem adnak. Mindezek után Rogán szájával azt vernyogja a mi debilünk, továbbra is az a kormány elvárása, hogy az Európai Bizottság állja a magyar határvédelmi költségek felét.

Az az elvárása. Mintha a valagából rángatná elő ezt az Európai Bizottságot. Igaz, meglepődni ezen nincs mit, végtelennek vélt hatalmukban és eget verdeső elbizakodottságukban már csak ez a tempó. Ilyen ustorcsattintgatós, kijelentős, utasítós. Ülünk a helikofferben, mögöttünk Polt, s ha Mészáros velünk, ki ellenünk?

Viszont ezt az elvárás hangsort nem árt szemantikailag megvizsgálni, mert többféle jelentésárnyalata van.

Egyrészt: az elvárás az valami feltételezett jövő; elképzelés az események kívánt alakulásáról, ami ténylegesen megvalósulva örömet, sikert okoz, elmaradva pedig veszteségérzést.

Másrészt: biztosnak tekintett igény, amelyre úgy számít az illető, mintha természetes, magától értődő lenne.

Harmadjára: megkövetelt viselkedés, amelynek a nem teljesítése bajt eredményez.

Megcsócsálva alaposan a vezéri kijelentést, olybá tűnik, mintha a mi felkent elöljáróink mindhárom jelentéssíkot beleszuszakolták volna ebbe a szintaktikai szóba, és most befejezem a lőrincelajoskodást. Tehát minden benne van, az események kívánt alakulásától a biztos igényen át a megkövetelésig, összefoglalva és választópolgáriul: döntsd a dellát, vagy baj lesz. Ez a hívek számára hatalmas erőnek tűnik, a jámborabbaknak viszont csak egyszerű bunkóság.

Ez a habitus eredményezi aztán, hogy mivel a nagyvilág nem Németh Szilárdokból áll, megint csak sikerült bebizonyítani, hogy a messzi sztyeppékről szalajtottak minket, és teljesen még ide sem értünk. Váncsa után szabadon: beengedtük ezeket a klubba, aztán belehugyoznak a zongorába.

Elidőzve kicsit még ennél az elvárásnál, ilyenje mintegy nyolcmillió magyarnak is lenne. Uszkve kétmilliónak semmi sincs, elég csupán, ha Orbán tündököl az égen, a többiek listája azonban olyan hosszú, annyi tételből áll, hogy fölsorolni sem érdemes. Verssé tömörítve már régen megszületett: ehess, ihass, ölelhess, alhass, ezt bővíteni már nem lehet, esetleg annyi aprósággal, hogy a nagyméltóságú úr takarodna el a büdös redvába. Ilyen csodák azonban még az Üveghegyen túl sem léteznek, így tehát itt ücsörgünk a szarhalom tetején, és kitörölhetjük a seggünket az elvárásainkkal. Nem egy haligali állapot, azt meg kell hagyni, viszont ez van. Ezt dobta a gép.

Miniszterelnök úr világot látni volt a messzi Kínában, és úti élményeit meg is osztotta a széles közönséggel szokásos pénteki szeánszán, és bár ne tette volna. Mielőtt azonban elmerülnénk a zakkant lélek tobzódásában, nem árt figyelembe venni, hogy miért utazgat egzotikus vidékekre minduntalan.

Egyszerűen nincs érkezése máshová menni. Az amerikai kirándulás már nem opció, és másutt sem látják szívesen. Van neki a V4-e, ami egy rossz galeri, amely főleg a két bandavezérrel – úgymint lengyel-magyar hű cimborák – az élen úgy viselkedik – hogy képes beszéddel éljünk -, mint tahó kamaszok, akik terrorizálják az egész lakótelepet.

Vagy, hogy Váncsa örökbecsű megfogalmazásával éljünk, beengedtük őket a klubba, de belehugyoznak a zongorába. Most, hogy Párizs is elesett, szűkül a kis hugyos játszótere. Itthon riogathat, másutt nem annyira, ezért elment megnézni a Mennyei Béke Terét, hogy nagy tudásokkal vértezetten térjen meg az övéihez, és hülyeségeket dumáljon.

Nagy bölcsen azt mesélte, hogy: „A kínaiak derűsebb emberek. Filozófiai gondolkodásuk középpontjában a harmónia, a harmóniára törekvés áll. Ehhez képest Nyugaton meg van a szabadságra törekvés, ami mindig konfliktushoz vezet. A szabadságot veszélyeztető dolgok miatt folyamatosan alarmírozott állapotban van az EU.”

Ha jól értem, itt mintegy filozófiailag állítódott szembe a derű és a szabadság, amely kettős közül miniszterelnök úr a vigyorgást választja a csak gondokkal terhes, és voltaképp megfoghatatlan, ezért számára értelmezhetetlen szabadsággal szemben. Ezek nem dakota lovak, innen eredhet a baj, de azért segítsünk neki.

Az a derű, amelyre gondolhatott, a tao áldott állapota, amely szerint a legfőbb cél harmóniát találni a természet erőit mozgató teremtő őserővel, elérni a nem-cselekvés (Wu-wei) állapotát, és ezáltal megvalósítani a tökéletességet és a halhatatlanságot, vagyis a teljes megvilágosodást. Ez maga a szabadság, és nem egyenlő a vigyorgó kínaival, aki mosolyogva húzza le az ember gatyáját.

A szabadság ellentettje nem ez, hanem a zsarnokság, amelyet a Mennyei Béke Terén 1989-ben történtek is mutatnak, amikor is a hadsereg páncélos, ejtőernyős és egyéb egységeit vetették be a Tienanmen téri demonstrálók ellen, a játékos beavatkozás pedig mintegy háromezer ember életét követelte. Ez egész jó minta lehet miniszterelnök úr számára, ha itthon nagy a ricsaj, ugye.

Sok mindent lehetne mesélni a szabadságról még, én beérem a drága Eörsi Pista – akivel nagyokat lehetett unikumozni itt, Szombathelyen – két sorával: „Vedd példának a madarat, /Olyan szabad, hogy visszaszáll./ Ki messze megy az itt marad./ Ki itt marad az messze jár.” De ilyenekhez miniszterelnök úrnak lövése sincsen magunk közt szólván.

Különben is, a világ valamennyi nagykövetét magához rendelte már, a létező összes külügyminisztert kioktatta, mert azt véli, hogy a hivatal, amit a főnökétől kapott, így működik Pedig nem. Nincsen egyedül ezzel a kiskakas-mentalitással – amely a kőbunkó eufemisztikus változata -, élénken él emlékezetünkben, amint épp prime minister O. V. hívta ki a budi mellé vasvellázni Andre Goodfriendet, ekképp: „Álljon ki, legyen férfi, és vállalja, amit állít!”. Nem véletlenül vagyunk Európa hülyéi.

Tudta ezt már 2002-ben Váncsa István is, aki ekképp jellemezte a jelenleg a hatalomban tobzódó új „elitünket”: „Leegyszerűsítve azt mondja a Washington Post, hogy befogadtuk ezeket, mert azt hittük, itt a klubban majd megtanulnak viselkedni. De nem tanultak meg, ezzel szemben belehugyoznak a zongorába.” Vagy Márai, aki ezek szerint jövendőmondó is volt: „És, ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt sunyi parasztok.” Most ennek legalizálását várják a hozzájuk hasonlatos Trumptól.

Ez a nagy hang, ez az ordibálás már a bölcsőben is megvolt, amikor – anélkül, hogy pálfordulásokra fókuszálnék – egy fiatalember csak úgy beleüvöltötte a légbe, hogy „Ruszkik haza!”, vagy épp: „Csuhások térdre, imához!”. Erre az egészre nem kéne annyira büszkének lenni, akkor sem volt már tétje a parasztságnak, mint ahogyan a mainak sincsen különösebben sok, amikor Európát ordibál egyfolytában a szemétdombjáról. Mindezzel csak Váncsa és Márai bölcsességét erősíti, és fasza hírünket a kerek világban.

Viszont máma ez kormányzati politika, s ennek következtében az egész ország is ilyenné vált, nem csoda, hogy rosszul érzi magát benne az ember. Ellenben több is van ebben a handabandázásban, mint csupán suttyó szájkarate. Belátható, hogy a természetes kiválasztódás folyamata a vége felé közelít – és egyre inkább bezárul a visszaút -, hiszen ilyenek ezek minden szinten. Államtitkártól a tankerületi igazgatóig és vállalatvezetőig. Fölépült a rokonok kies világa, a legjobb példa erre Tiborcz úr, a nevezetes vej.

Ő a fordított Noszty Feri, az antidzsentri, aki elnyerte Tóth Mari kezét Récsöl alakjában, s azóta neki mindent lehet. Leugatni taxis fejeket „Tudja, ki vagyok én?” fenyegetéssel, és tévéstábot hajtani el a jó francba „Mi köze hozzá!” önelégültséggel, de a nép aranya az dől hozzá dögivel. Ilyen az új „elitünk” nekünk, aminek nem lesz jó vége. Mert amíg Szakhmáry Zoltánban vagy Kopjáss Istvánban volt annyi úri böcsület, hogy kicsinálják magukat, ezek csak felkapaszkodott parasztok, akik csattogó foggal tépik a véres koncot, és eszük ágában sincs szépszerével odébb állni. Édes néném, így élünk mi Hunniában.

„…Befogadtuk ezeket, mert azt hittük, itt a klubban majd megtanulnak viselkedni. De nem tanultak meg, ezzel szemben belehugyoznak a zongorába. Rá kell nézni Prime Minister Victor Orbanra, és mindenki látja, hogy ez így nem működik…”

Most azon panaszolkodnak az uniós a széplelkek, hogy ahol a magyar miniszterelnök megérzi a hatalmi vákuumot – lyukat észlel úgymond -, oda egyből benyomul. Ez történik most Európában, ahol ez a drága ember a véleményvezér szerepére pályázik.

Úgy mondják ezt nekünk, akik már a kezdetek óta élünk vele egy háztartásban, mintha valami nóvum lenne, pedig elég lett volna minderről továbbképzésre járni Torgyán Paprikajánoshoz, vagy Dávid Nemértekafutballhoz.

Most éppen Merkel nem jön mihozzánk, mert Orbán a zongorával vacakol. Ott tart immár a rózsás viszony, hogy a kancellárnak nehéz lett volna eladnia Németországban, hogy miért jön vendégségbe az „ősellenségéhez”. Berlinben ugyanis súlyos aggodalmat vált ki, hogy Orbán egy amúgy is kényes időszakban újabb árkokat ás az EU-n belül.

Ha mindehhez hozzátesszük a degenerált Sancho Panza, a külügyminiszterként eufemizált Szijártó egyre inkább ámokfutássá váló fungálását, akkor a kör teljesen bezárul, és újólag vissza kell utalnunk Váncsa jósdájához, mert most is épp ez van:

„…Magyarország az utóbbi hónapokban úgy jelenik meg a világpolitika színpadán, mintha a Kretén magazin valamelyik képregényéből lépett volna elő…”

Hogy mért tartunk itt, az megér egy miatyánkot legalább. Orbán szemére vetik minduntalan, hogy folyamatosan váltogatja a színeit, akárha kaméleon, holott, lófaszt, mama, hogy a másik klasszikust, Gyurcsányt idézzük.

Orbán egyáltalán nem váltogatja a színeit, ő csak lukakat lát, amelyekbe benyomulva kielégítheti hatalmi tébolyát. Semmi egyébről nincsen itten szó. 1994-ben kezdődött ez a lukra futás, amikor az MDF földbe lett döngölve, a hullájára pedig pirosló arccal és piros zászlókkal hágott fel aviktor.

Olyannyira, hogy 1995-től már Fidesz – Magyar Polgári Párt lett a kiscserkészek friss neve. Rövid uralkodás után 2002-ben vereséget szenvedett, persze előtte még ez volt: „Az pedig, hogy a kisgazdákkal egy koalícióban legyünk, a legrosszabb álmainkban se kerüljön elő.” Torgyán azóta is árulja a cseresznyét Chilében.

Újabb lukat észlelve a vereség után jött az „Egy a tábor, egy a zászló”, meg a polgári körök, amelyből, mint fatörzsből gyönge ága, kisarjadzott a Jobbik névre hallgató elsőáldozós alakulat. Ez újabb olyan vákuumot generált, amelyet be kölött foltozni sürgősen.

Forduljunk ismét Váncsához bizalommal, aki az új lukbetömés ámokfutását, a fordulat aljasságát ekképp ábrázolta: „Finom úriember ilyet nem tesz…hacsak nem akarja lenyúlni egy másik párt kedves náci szavazóinak lehetőleg minél nagyobb hányadát, ezzel kapcsolatban viszont azt kell mondanunk, hogy az igazán finom úriember más úriemberek kedves fasiszta szavazóival pettingelni sohase szokott…”

Valahol ezen a tájékon jár most szeretett vezérünk, és az Unió bambán néz ki a fejéből, hogy ilyen frappáns képzavart illesszünk a dolgozatba. Ők még nem tudják, amit mi már nagyon rég, hogy ez csak egy nyamvadt futballista. Azok szoktak lukra futkosni. Illetve módosítok: lehetett volna futballista, vagy lehetett volna ember. Lehetett volna, mégsem az lett.

Mint most Lázár vezérminiszternél. Bár őnála a nívót az év egész folyása alatt tapasztalhatni, ezúttal azonban egyedül maradt a kényszeres delirálásban, mert országunk első embere olimpianézőben van épp, amely megterhelő feladatot kommentálta is közösségi oldalán az alábbi felkiáltással, valamely nyalakodó munkás szíves segítségével, és ez így föstött: „A macska rúgja meg!” Ezt üzente a nemzetnek.

Ilyen okok miatt mondja Lázár, amit mond. A főnök épp melegebb éghajlatra költözött, kifakadása viszont vetekszik Gyurcsány „lárifári miniszterelnök úr” című örökzöldjével. Ez az infantilis duma viszont Jánost nem vigasztalja az eemútt nyóócbóó’, mert mégis csak magára maradt a záporozó srapnelek között. Nagyjaink viszont éles helyzetben erős késztetéseket éreznek arra, hogy hülyeségeket beszéljenek, kivétel nincsen.

Kitetszik, hogy meggondolatlan mondatok hagyják el az ő szájukat, János most épp valamelyes ébredésekkel jelentkezett be a színpadra, amikor fölriadásokról szőtt omló álmokat, és arról ábrándolt, hogy egy nép öntudatra ébredésével, felnőtté válásával óhatatlanul együtt jár a nemzeti büszkeség érzése, ennek az érzésnek az erősödése, és ez nem nacionalizmus, hanem erős önazonosságtudat, ami a szabadság velejárója és egyik megnyilvánulása.

Mindabba azért ne merüljünk alá, hogy mindez mi a francért nagy baromság. Abba ellenben érdemes belégondolnunk, hogy ezt az öntudatra ébredést a házi mozigépész, Endrjú egyik alkotása mutatta be az országos cimbora, Arnold hathatós közreműködése által, aki még lovaspartis szülinapi bulikon is jelen volt, miközben mindahányan elfeledkeztek arról, hogy az ő öntudatra ébredése öl, butít és nyomorba dönt. Mert ő a Terminátor, a gonosz. Vagy nem. Ahogy Endrjú akarhatja.

Arnold volt maga a Skynet nemezise, és az ő ébredése lett most pántlikába csomagolva. Ez a kurva öntudat, ha ébred, nem kezelhető, olyan, mint egy kölyökkutya. Vagy kisded, halad előre a francba, kivilágítatlan macskaköves utcákon a semmibe. De mindez nem érdekes. A NER ugyanis keresi az ő természetes szövetségeseit, akiket aztán egészen váratlan helyeken talál meg. A cimborák meglelése embert próbáló föladat, amire bizonyság, hogy még a gyökereknél sem ment ez zökkenőmentesen, mutatja ezt maga Brian históriája is:

„Brian: – Ti vagytok a Júdeai Népfront?
Reg: – A jó édes anyád!
Brian: – Mi?
Reg: – Méghogy Júdeai Népfront! Mi a Júdea Népe Front vagyunk! Méghogy Júdeai Népfront! (nevet)
Brian: – Én is… csatlakozhatnék?
Reg: – Nem, kopj le!
Brian: – Nem akarok ilyet árulni, ez csak egy meló. Ugyanúgy utálom a rómaiakat, mint bárki más!
Judit: – Ez biztos?
Brian: – Ó, holtbiztos! Régóta utálom a rómaiakat.
Reg: – Figyelj! Ha csatlakozni akarsz a mozgalomhoz, tényleg utálnod kell a rómaiakat.
Brian: – Utálom!
Reg: – Igen, és mennyire?
Brian: – Nagyon!
Reg: – Fel vagy véve. Figyelj! Egy valamit utálunk jobban a rómaiaknál, azt a büdös Júdeai Népfrontot!
Francis: – És a Júdeai Nemzeti Frontot is!
Stan: – És a Júdea Népe Frontot. A Júdea Népe Frontot. Köpködők!
Reg: – Mi vagyunk a Júdea Népe Front!
Stan: – Ó. Azt hittem, mi a Nemzeti Front vagyunk.
Reg: – Népe Front!
Francis: – És mi van most a Nemzeti Fronttal, Reg?
Reg: – Ott ücsörög
(Brian élete)

Valahol itt tartunk most is. Lázár vezérminiszter kapkod fűhöz, fához, szalad a vargához, és óhatatlanul pofonokba szalad, amikor népének sorsa felől elmélkedik. Ebben a krízisben nincsen egyedül, 2002-ben maga Orbán úr esett bele abba a csapdába, amikor szűkös történelmi ismeretei miatt mesélt olyanokról, amiről halovány fingja nem volt, mint például az élettér meggondolatlan emlegetésekor. Nem győzöm elégszer citálni Váncsa mester pillanatképét:

„Magyarország az utóbbi hónapokban úgy jelenik meg a világpolitika színpadán, mintha a Kretén magazin valamelyik képregényéből lépett volna elő, és mint látjuk, még erre is rá bír tenni néhány lapáttal. Itt van ez a Lebensraum-ügy. Valamennyi hadra fogható szóvivőnktől tudjuk, hogy PMVO ilyet nem mondott sohasem. A közelmúltban viszont azt hallhattuk a legilletékesebb helyről, hogy a PMVO által használt (illetve ma már nem használt) “élettér” fogalom teljesen szalonképes, hiszen jóval Hitler előtt jelent meg a köztudatban, és ez speciel igaz is, magát a szót állítólag egy Rudolf Kjeflen nevű svéd jogász találta ki 1916-ban, tőle vette át Karl Haushofer, míg viszont Hitler csak 1933. február harmadikán iktatta be hivatalosan a saját szótárába, és tette oly igen népszerűvé, hogy 1945 óta senki finom úriember a szájára nem veszi. Hacsak nem akarja lenyúlni egy másik párt kedves náci szavazóinak lehetőleg minél nagyobb hányadát, ezzel kapcsolatban viszont azt kell mondanunk, hogy az igazán finom úriember más úriemberek kedves fasiszta szavazóival pettingelni sohase szokott.”

Mintha máma írta volna. A rendszer maga körül forog, némi lefelé mutató spirálist mutatva haladtában. Ebből következően boldog ünnepeket, sok, pántlikás kenyeret óhajtunk honfitársaink bőséges lelkébe, valamint asztalára egyként. Persze el ne feledkezzünk az öntudat kurvára fontos voltáról. Csakis!

Ui: Bayer épp a mennybe iramlik: miheztartás végett, úgymond nemzeti keresztekkel a bögyén. Tisztára valaki celebmester, mintamókus, baglyok, bassza meg. Így jártál, és én kérek elnézést.

…Az áll az MTI-hírben, hogy a külügyi szóvivő “leszögezte”: az a módszer pedig elfogadhatatlan, hogy a magyar miniszterelnöknek olyan kijelentést tulajdonítanak (“lebensraum”), amely tőle nem hangzott el”. Mármost ebben az az érdekes, hogy február tizenkettedikén Graham Watson, az Európai Parlament liberális csoportjának elnöke írásban minősítette ízléstelennek PMVO gazdasági élettérről szőtt omló álmait, erre Szájer József a szokásos zagyvalékkal reagált, de hogy az ízléstelen élettér szó el se hangzott, azt Szájer nem mondta. Vagyis február tizenkettedikén még elhangzottnak minősült az, ami mára már nem hangzott el…

…PMVO egyébként január huszonhetedikén, a Vasárnapi Újságban mondta, amit nem mondott. Az el nem hangzott szöveg a következő: “Ha nekünk sikerül úgy összekapcsolnunk a határon túli magyarokat a magyarországi magyarokkal, a határon túli magyarok gazdasági életterét a magyarországi gazdaság életterével, akkor Magyarország gazdasága sokkal nagyobb teljesítményre lesz képes, mint most.” Kétségtelen, hogy PMVO nem a “Lebensraum”, hanem az “élettér” szót használta, miközben Jackson Diehl azt írja, hogy “Prime Minister Victor Orban has become so toxic with his talk of Lebensraum for Hungarians that he has been refused a White House visit”, amit ez a firkász nyilván az ujjából szopott, hiszen mindenki tudhatja, hogy PMVO nem akart a Fehér Házba menni, eszében se volt.”

Azóta is hol mond valamit ez a mi szalajtott első emberünk, hol meg nem. Mikor hogy kívánja a hatalmi tánc, a történések akként íródnak, és a szavak e dramaturgia szerint sorjáznak, utólag kozmetikázva mondandóját. Egy-egy opuszból így készül több változat is. Tusványoson épp fekáliától barnahabú szájjal hirdette meg a demokrácia alkonyát, de megint komilfó maradna kifelé utólag, miután rázuhant a mennybolt. Ennek sajátos forgatókönyve íródott a napokban. Csöppet meg kellett mószerolni azt a beszédet.

Kihagyták Orbán Viktor legkeményebb kijelentéseit, de legalábbis szándékosan félrefordították azokat a tusnádfürdői előadás angol feliratos verziójából, ami a kormány Youtube-csatornáján jelent meg. Két helyen is félrefordították a magyar kormányfő szavait, amelyek így éppen az ellenkezőjét jelenthetik az angol nyelvű nézőknek, mint a magyarul értőknek. Illiberális államot építünk – jelentette ki egyértelműen Orbán Viktor Tusnádfürdőn. Ehhez képest az angol feliratos videóban azt a részt megváltoztatták, ahol Orbán azt mondta, „hogy a liberális társadalomszervezési elvekkel, módszerekkel és egyáltalán, a társadalom liberális megértésével szakítanunk kell. Ezt most csak két dimenzióban fogom érinteni, nem akarok belemenni egy hosszabb előadásba.”

Az angol nyelvű változatban viszont a szöveg inkább azt jelenti, hogy a liberális elvekkel és módszerekkel egyelőre csak két dimenzióban kell szakítani, és nem azt, hogy két példát mond a miniszterelnök arra, hogy miért kell szakítani velük. Sőt, csúsztat a fordítás azon a részen is, ahol Orbán a civil szervezeteket ostorozza. A kormányfő azt mondta: „világossá kell tenni, hogy itt nem civilekkel állunk szemben”. A magyar verzióban Orbán szövege tehát azt jelenti, hogy akikkel szemben állnak, azok valójában nem civilek. Csakhogy a fordítás szándékosan félreérthetően hagyta ezt a mondatot: „it is very important that we make clear that we are not opposing non-governmental organisations here”. Ezzel az angol szöveggel könnyű úgy érteni, mintha Orbán azt mondta volna, hogy a civil szervezetekkel nem állnak szemben, a civil szervezeteket nem ellenzik.

Ennél is érdekesebb az a két fordítási hiba, amelyekben a magyar illiberális szó tűnt el a fordításban. Az egyik esetben Orbán eredetileg ezt mondta: „Amikor az Európai Uniót szóba hozom, nem azért teszem meg, mert azt gondolnám, hogy az Európai Unión belül ne lehetne egy illiberális, nemzeti alapokon álló új államot fölépíteni.” Angolul viszont ezt a feliratot kapta a szöveg: „The reason a dispute has now developed between the EU and Hungary is that we have changed this system and the Government has come to a decision according to which within this new state concept, this liberal state concept…” Vagyis éppen az a szó tűnt el, amelyikről az utóbbi három hétben nemcsak a hazai, hanem a világsajtó is háborgott.

Két nappal ezelőtt a manipuláció másik eszközét alkalmazta a vezér seggéből kilafogó közmédia, az elhallgatást. Egyszerűen nem számolt be Bajor Imre haláláról szerda esti Híradójában az MTV, mintha semmi sem történt volna, akasztottak a babamesékkel. A hírműsorban szó esett a kormány tankönyvprogramjáról, az özönvízszerű esőről, az eboláról és az űrkutatás újdonságairól, de a színész haláláról nem számoltak be. Indokok? Talán túl sokat szólt be a kormánynak a Heti hetesben, vagy csak szimplán nem érdekelte a hírszerkesztőt. Ő nem a hatalom gyermeke volt ugyanis, és így járt, ami köpedelem magunk közt szólván.

Így alakul a mi újbeszélünk: „Persze az igék és a melléknevek közt végezzük a legnagyobb irtást, de a főnevek százait is teljes joggal kiirthatjuk. S nemcsak a rokon értelműeket, hanem az ellentétes értelműeket is. Mert ugyan miféle létjogosultsága van egy olyan szónak, amelyik pusztán csak egy másik szónak az ellentéte? Vegyük például a »jó« szót. Ha egyszer van egy olyan szavunk, mint a »jó«, ugyan mi szükség olyan szóra is, hogy »rossz«? A »nemjó« éppen olyan megfelelő… […] Ha pedig a »jó« nyomatékosabb kifejezésére van szükség, mi értelme annak, hogy egész csomó olyan, teljesen haszontalan szót használjunk, mint például a »kitűnő«, a »ragyogó« meg a többi hasonló? Ezeknek a jelentését tökéletesen fedi a »pluszjó«, vagy a »duplapluszjó«, ha még fokozottabb értelmére van szükségünk. […] A végén a jóság és a rosszaság egész fogalomkörét ki fogja fejezni hat szó – azazhogy igazában egyetlenegy szó.” (1984)

Kirielejszon.