Akár sikoltozhatott is volna a nagyanyám, téphette volna a haját és a ruháját, mert ő még abban a korban született, az ivódott a génjeibe, hogy ilyet lehet, sőt, szükséges is. Ennek ellenére a halál akkor még nem volt olyan iszonyú, mint a mai elidegenedett és gépies korban, hogy nem tudnak mit kezdeni vele az emberek, csak elfordítják a fejüket és suttognak. Nagyanyám annyit megőrzött még a történelem előtti időből, hogy kopogtasson a koporsón, mert pertu volt a halállal, de már két kor peremén imbolygott, ezért volt furcsa az akciója az összegyűlt rokonságnak, s hát még nekem, a kölöknek.

Mindezen azért volt alkalmam elmerengeni, mert, mint ahogyan Vajna halálával sem tudott mit kezdeni az internet népe, most meg az özvegy gyászával képtelen megbirkózni, és küldi el melegebb helyekre, kurvázza le, vagy veszi védelmébe vérmérséklet és adott világnézet szerint a nemzet Timijét. Holott csak kulturális jelenségként kellene tekintenie rá, és mindjárt jobb lenne a kedve. Az mindjárt látszik, hogy munkás feladat celeb-özvegynek lenni, olyan sokrétű ismereteket feltételez, amivel a nemzet Timije még nem rendelkezik, de majd legközelebb megfelel a kényes feladatnak.

Azon megy a szörnyülködés egyébként, hogy mit művelt az özvegy a temetésen, hogy ott fetrengett a sír mellett zokogva. Ezért feni a fogát rá a nagyérdemű, színjátéknak nevezve a látványos fájdalmat, pedig nem tudhatják a szív igazi titkait. Még az is lehet, hogy őszinte fetrengés lett volna, ha lett volna, ámde nem volt az. Mint kiderült, azért heveredett a földre az asszony, mert egy üvegdobozban némi aprópénzt, egy imakönyvet és szivart helyezett el a halott mellé, ami gesztus már túlmutat téren és időn, a múlt mélységes kútjába meredve. Ha a nemzet Timije ezt nem is tudta, és mégis a gyökerekhez tért meg önkéntelenül.

A dakota törzsfőnökkel a lovát, a fáraókkal harci szekereket, Csin Si Huang-ti-vel, az első kínai császárral egy egész agyaghadsereget temettek el, kinek mire van-volt szüksége a másvilágon az itt maradók szerint. Timi szerint Andynek pénzre, imádságra és szivarra, amivel az özvegy akaratlanul is kijelölte néhai férje helyét és fajsúlyát nemzetünk nagy halottjai között, csak még nem tud róla, és nem is fog soha. Nézzük el ezt neki nagy kegyesen, mert, mint már említettem, óriási volt a nyomás, hogy balról egy miniszterelnök, szemből egy terminátor, ki ne jönne zavarba ettől, tegyük a kezünket a szívünkre.

Meg még persze a népek is, az ezerfejűek, akiknek meg kell felelni, mennyi legyen a smink, a fekete, a sírás meg a zokogás, hogy ez nem túl sok-e, nem színpadias, vagy kevés épp. Ebből jól kijönni nem lehet, hát persze, hogy leheveredik a földre az ember lányos zavarában. A gyásznak annyiféle alakja van a Föld nevű bolygón, a nemzet Timije megjelenhetett volna fehér ruhában, Andy testét feldarabolhatta volna és keselyűk elé vethette volna, fejjel déli irányban, esetleg jobb oldalára fektetve, arccal Mekka felé temethette volna el. Számos más lehetőség is van, ő ezt a keresztény-római-görög rezsiset választotta. Nagyot nem tévedett, csak ezzel az üvegdobozzal.

Ezért őt megvetni, kinevetni nem kell és nem illő, elgondolkozni rajta azonban igen, de azt is csak módjával. Miután megállapítottuk, hogy amit a nemzet Timije előadott, az a pörformansz voltaképp multikulturális attrakció volt egyedi ízekkel, akkor a kívülálló szenvtelenségével elégedetten csettinthetünk, hogy ez is megvolt nagyobb bajok nélkül és Isten segedelmével. Ennél több figyelmet egyáltalán nem érdemel, főleg nem az indulatok és érzelmek olyan túláradását, amit kiváltott. Ez fölemészti az energiákat, eltereli a figyelmet a lényegről, ami vagy az, hogy mért nem csácsognak a madarak pirkadatkor, vagy pediglen, hogy mért fáj a fejem. Mert fáj.

Ez épp annyi, mint amennyi az átlagfizetés a statisztikák szerint, amivel élő ember még nem találkozott az én környékemen, csak álmodozik róla. Viszont kijön esetleg, ha figyelembe vesszük, hogy van nekünk is felső tízezrünk, és ebbe hipp-hopp, be lehet kerülni, ha az embernek van háromszáz-háromszázötven millió körüli vagyona. Ezen túl egy felmérés szerint kábé kétszáz olyan család lehet az országban, amelyeknek nyolcmilliárdnál is több van a párnacihában, és további kétezerötszáznak meg csak szaros egymilliárdja.

Viszont így is rohadt sokan vannak a gazdagok és szépek egy fingnyi országban, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy rohamosan növekszik a dolgozói szegénység, azaz, az olyan proletár, aki nyolc órában dolgozik, és mégis nélkülöznie kell. Ilyenkor az ember eszébe jut a Heaven Street Seven, hogy aszondja, „Fiam, maga kifogta Dél- Amerikát”, és valóban. Szétszakadt elátkozott nemzetünk, atomjaira hullott, és Isten nincs, aki összeragassza, de senki nem is akarja igazán. Főleg nem a köpcös, az olyan liberális volna.

Illenék most itt és ezen a ponton elsiratni az éhezőket, a hajléktalanokat, a kilakoltatottakat és minden megalázottat és megnyomorítottat, ilyet viszont nem teszek. Mert egyrészt már százszor megvolt ez a kajla örömöm, másrészt pediglen értelme sincsen, mert nem az hallja meg, akinek kellene, Ez nem egy forradalmi álláspont, viszont realista, ráadásul máma nem is a sajnálkozás és a fölhorgadás volt a fogalmazás célja, hanem Neria végtelen aljas-sunyiságának leföstése trombitaszóra.

Nem is dramaturgiailag, mintegy a drámai hatás növelése miatt térek vissza még egy csöppet a magyar gazdagokra, csak úgy miheztartás végett, hogy ezt is tudjuk. Mint már említettem, olyan háromszáz millió kell a mi elit körünkbe jutáshoz, amihez éves harminc-harmincöt milliós jövedelem passzol. Ez az alsó határ, állítólag a felső plafon ismeretlen, ezerszeres eltérések is lehetnek a klubban, csak, hogy jó legyen nekünk.

Nem akarok én populista lázító lenni, csak eszembe jutnak a röpcsik, és Vajnáné homokos segge valamelyik szigeten ilyenkor, amikor az őshazában csendben hull a hó. Ilyen felgondolások közt ugrik be a legújabb konzultáció a nagy nemzeti toszásról, aminek a végeredménye úgyis ismeretes – mármint a levelezésé -, és úgysem az lesz, hogy a milliomosoknak eszük ágában sincs szaporodni, a panelproli meg, ha kedve lenne is hozzá, azért nem fog, mert nem futja rá.

Nem kell ehhez levelezni, most viszont, mint győzelmi jelentés, és a NER odafordulása a népekhez, úgy olvasható, hogy megteremtik a lehetőségét annak, a vakok és gyengénlátók is konzultálhassanak, akik több, mint nyolcvanezren élnek Neriában, és ezt Nyitrai Zsolt miniszteri meghízott közölte, mint Orbán Viktor humánumának bizonyítékát. Csak hát, eszükbe sem jutott alapesetben, állítólag úgy kérték tőlük, hogy ők is, ők is.

Mindebből az derül ki, hogy Neriában úgy különben egészen egyszerűen megfeledkeznek a társadalom egy rétegéről, mintha nem is lennének, és föl kell tenni a kezüket kiabálva, hogy, hé, én is itt vagyok. A mindennapokban meg is mutatkozik ez az odafigyelő gondoskodás, úgy általában le vannak szarva a vakok és gyengénlátók – is -, most pedig a pofánkba dörgölik a szívbéli jóságukat, hogy majd pótlólag legyártják a braille írásos leveleket nekik. Hogy örüljenek, azé’.

Én, ha vak és gyengénlátó lennék, akkor szolidan, csendben de nagyon határozottan mondanám, hogy elmentek ti a picsába. Mert az államtitkárok fizetésemelése evidencia volt, de, hogy rajtuk kívül más is él ebben a retek országban, arra külön figyelmeztetni kell őket. S ha ehhez hozzáveszem a perverzül gazdagok pénzét, ami arra alkalmas, hogy kilegyen az átlag, és úgy tűnjön, az éhező is kalácsot zabál, akkor végleg tele lesz a tököm az egésszel. Dél-Amerika, igen, de ott nem hazudják szét az ember agyát. Meg még meleg is van.

– Nem kellett volna annyi kumiszt inni. – mire Rezső, az ura fölhorgadt, csak úgy rezgett a bajsza és ágaskodott az összes szőre is neki, hogy valami tekintélye legyen otthon, de olyanja már régóta nem volt egyáltalán.

– Kumiszt? Kumiszt? – harsogott és felejtette el egyszerre, hogy éppen halni készül – Nincsen nekünk ahhoz kancánk, egy kicsit fröccsöztünk a cimborákkal, már azt se lehet? – így ment át támadásba Rezső, de Matildot nem kellett félteni egyáltalán, a homlessz élet megedzette, meg az urát is ismerte, mint a mancsát, csak odaszúrt neki.

– Ott vernyogtatok a szemközti tetőn, fölvertétek az egész utcát. Melyik ribancnak ordítoztatok, a Micinek, mi? Egész nap itt tekeri a valagát, nem szégyelled magad a te korodban? – ez mélyütés volt, de Rezsőt nem olyan fából faragták, hogy csöndben maradjon.

– Mit az én koromban, azt se tudjuk, hány éves vagyok. – így akart védekezni Rezső, de ezt elcseszte.

– Hát ez az. – csapta le a magas labdát Matild, és látványosan zörgött a lukas fazokakkal.

Rezső belátta, hogy vesztésre áll, elkezdett hát megint óbégatni, istenhez sóhajtozott, sajnáltatta magát, nyögött és suttogva mondta.

– Ha csak egy kis pirított egér lenne. – de ezt nem kellett volna, Matildban elpattant egy húr, és macska-életének összes keserve egy óriási és főleg hangos monológban szakadt ki belőle.

– Pirított egér, ó, hogy szakanna rád az a redves mennybolt, te, világ naplopója, szarházi vénség. – ez olyan hirtelen jött, hogy Rezső csak lesett tátott szájjal, guvadt szemekkel, viszont egyáltalán nem volt vége – Mereszti itt a tétlen seggét, nekem meg leesik a derekam, leszakad a vesém. Tudod te, hová vitte a nővéremet Timi nacsasszony gyógyulni, tudod, hová utazott a Jolán? – választ nem várt, ömlött belőle – Lószándzselesszbe a Ródeódrájvra, oda. Különgépen. Cseszmeg. Én meg itt hallgatom, ahogyan éjjel a kurváknak vernyog, hajnalban meg nekem sóhajtozik pirított egér után. Nézz magadra vén szaros. – így borult el Matild agya teljesen, és a szusszanásnyi szünetet kihasználva Rezső ellentámadott.

– Micsinyájjak, szarjak sünt? – viszont ezt nem kellett volna. Rezső nem tudott jót szólni ezen a zűrös hajnalon, mert kapta egyből a riposztot.

– Inkább hoznál haza egyet, hogy legyen mit zabálni, ne állandóan ezt a kukás szart, más mocskát. Bár a Hufnágel Pistihez mentem volna.- fakadt ki Matild, amivel betelt a pohár, és, tisztesség ne essék szólván, Rezső képen törölte őt, s ami pláne volt a dologban, hogy kieresztett karmokkal, és Matild arca egy merő vér lett szempillantás alatt. De Rezső nem hagyta abba, s minden egyes pofonhoz hozzáfűzött valamit.

– Jolán, mi? Lószándzselessz, mi? Meg Ródeódrájv. Timi nacsasszony. Meg Hufnágel Pisti, mi? – módszeresen és szenvtelenül ütötte Matildot, hogy csődület támadt, már ott bámészkodott az összes kóbor macska, és nézték, most mi lesz, mi következik.

Matild magához tért a kezdeti sokkból, odébb ugrott, letörölte a vért az arcáról, és csak egy esőköpenyt kapva magára – mert eleredt az eső, ezt el ne feledjük – belegyalogolt a hajnali ködökbe.

– Micsinász cimbora? – ezt kérdezte Rezsőtől Ottó, az éjfekete kandúr, akivel éjjel együtt ittak és ordibáltak annak a cemende Micinek.

– Azt mondja – lihegett még a testmozgástól – azt mondja ez a kurva, hogy a nővérét, tudod, a Jolánt valami Timi nacsasszony magánrepülőn vitte Lószándzselesszbe. Ilyenekkel etet itt ez a szemét.

– Télleg elvitte. – mondta neki Ottó higgadtan – Tegnap láttam a neten.

– Nemá! – álmélkodott Rezső – Nemá!

– Télleg. – erősködött Ottó, amitől Rezső váratlanul szétzuhant, és sírva hívogatni kezdte az asszonyát, szidta Timi nacsasszonyt, hogy tönkre teszi jóravaló macskacsaládok életét, mindent szétbasz ezzel a Lószándzselesszel meg a Ródeódrájvval, hogy most már annak a kurvaannyát, meg az egész világnak, hogy ott rohanna meg minden.

– Matild! Matild! – kiabált bele a ködökbe, de nem kapott választ, csak a kutyák ugattak és az eső kopogott vigasztalanul.

– Gyere. – ölelte át Ottó a fekete mancsával – Van egy kis maradék kannás az egyik kukában, elnyalogatjuk. – így vigasztalgatta, és kimondta a varázsszót is – Van fél zacskó pirított egerem is. Sajtos-hagymás. – és még fokozta – Meg, ha belegondolok, akad egy kis azeri kumiszom, kétezres évjárat.

– Nebassz. – felejtett el mindent, Lószándzselesszt, Timi nacsasszonyt és, tisztesség ne essék szólván Matildot is egy szempillantás alatt Rezső, mert igazi magyar macska volt, olyan macsós.

– Nem láttad a Micit? – járt már a mennyországban a lelke, pedig Matild csak a sarkon sétálgatott még, ment Jolánhoz, indult, mert elvakították őt az álmai, és nem tudta, hogy röpcsi csak a kiválasztottaknak jár, nem ilyen egyszerű Matildoknak, de majd rájön erre is.

Ekkor kukorékolt először a kakas, és ekkor iszkoltak el a szellemek is.

Kifogásként merülhetne fel – mint az rebegő őzike szemű honfitársaink közt divatban van – a női méltóság védelme, mint ahogyan Récsöl szaros pelenkája okán is rendre az hangzott el, hogy tiszteljük benne az édesanyát, mintha ő volna a szenvedő Szűz Mária. De ilyen óhajokkor a polgártársak elfeledik, hogy Récsölt és Vajnánét sem a két szép szeme miatt veti meg az ember, hanem az apjuk és az uruk okán (is), hogy ezek a szent családok testesítik meg halmazatilag azt, ami miatt a többiek meg nem akarnak ebben az országban élni.

Vajnáné nacsasszony macskája vesebeteg, és a kis szenvedőt a szerető gazdi különbejáratú röpcsivel vitte Los Angelesbe doktorhoz, mint azt biztosan tudja már a nagyérdemű a zaklatott hétvége után. No most, mondhatnánk azt is, hogy ki nem szarja le, és van ebben igazság. Valóban, vihetné akár az idomított tücskét is masszőrhöz, de kikerülni nem lehet a dolgot, nem tehetünk úgy, mintha meg sem történt volna, szemérmesen lesütve a szemünket, mert a pofánkba tolja, az ember pedig reflektál, mert ilyen kórja van neki: reflexes. Nem refluxos, figyelem.

Ilyenkor a népek lelkének húrjain (ez maga a csoda) úgy lehetne muzsikálni, hogy ezzel a macskával, de legfőképp a gazdájával párba állítanánk a szegényeket és megalázottakat, a hajléktalanokat és a fagyoskodókat, az éhezőket és a betegeket. Ilyen esetekben azonban azt vágnák az ember képibe, hogy hatásvadász, olcsó, filmes trükkökkel akar olvasottságot generálni, így erre csak utalok, holott szívem szerint ezt tenném. Ehelyett iderakom, ami a macskás hír mellett az első volt, amit olvastam, és ez se semmi. Ez pedig, hogy költségvetési okokból megszorítások lesznek a Semmelweis Egyetemen.

Esserossz ellentétpár, sőt épp passzol, mert, ha mókás kedvemben volnék, amiben nem vagyok, akkor rámutathatnék, hogy íme, ha itt az orvosi egyetemen nem lennének megszorítások, akkor a macskát sem kellene a nagy vízen túlra gyógyulni cipelni. Viszont nem lenne igazam, mert akkor tényleg a nacsasszony seggét csodálhatnánk valamely egzotikus tengerparton más téma híján, mert ezek mennek meg az őszi fellegek. Ilyenkor volna feltehető a mibűl és hogyan kérdése is, de ezt is mindenki tudja. Az a baj, hogy mindent rogyásig tudunk, Hofi szintjén már, hogyha kifordítom, ha meg be, akkor is bunda az a bunda.

Viszont, hogy egyfolytában magamutogatás van, guccik, milliós órák, kastélyok és röpködések, ilyenek, az – azon kívül, hogy demonstrálja, látod, pupák, mennyit loptam – azt is mutatja, hogy új földesuraink mindközönségesen bunkók. És ez a NER, a tahók ellopják a pénzedet, a képedbe dörgölik, és ha azt mondod, ne má’, akkor egy válasz van: Soros. Ilyen egyszerű ez az ország és ilyen veszélyes. Ebből fakad a kultúrharc is, mert tehetséget és teljesítményt lopni nem lehet, viszont irigyek rá, ezért átharapnák a torkát is annak, akit megáldott az úr. A NER a pénzéhes tahók haláltánca, és Vajna nacsasszony macskás pörformansza voltaképp ez.

Illetve a magamutogatáson túl arra is bizonyság, hogy hősünk érzelmi toprongy. Mert a macskás ember, ha eljön az idő, fájóan elbocsátja kedvencét a teremtőhöz, eldörgöl egy könnycseppet az orcáján, és KFT-ileg azt dudorássza, hogy macska az úton, már túl van a dolgon, i tak dalse. Nem bömböli tele az óceánokat, ami fölött haligalizik, mert amúgy is emelkedik a vízszint. De az is megállapítható egyszersmind, hogy a NER által kitenyésztett uralkodóréteg mind ilyen, a szellemi sötétségen kívül lélek sem nagyon szorult beléjük, mert akkor képtelenek volnának azt tenni, amit amúgy tesznek. És a kör így zárul be macskástól és röpcsistől, önmagába tér vissza a gonoszság. Itthon vagyunk.

Még annyit: elképzelem, mi lenne, ha a beteg macskát megkérdeznék, hogy képzeli a magánrepcsit, s ő felháborodva felelné: harminc éve is így utazott, holnap is így fog. De ez már bulgakovi magasság, és nem akarnám megsérteni a jóravaló Behemótot.

Ebből is kitetszik, hogy itt és most nem celebvágta történik, hanem kultúrtörténeti kifestőkönyv lapjait látjuk, de leginkább a NER vizsgálata abszolválódik öléggé karcosan, erről kezeskedek.

Itt van nekünk mindjárt az elején a névmágia, ez az ősi aktus, amely tiltja az evolúció egy bizonyos fokán álló humanoidoknak, hogy valamely személy vagy istenség nevét használják, a szájukra vegyék mintegy. Abból az elvből kiindulva, hogy a név a lehető legteljesebben hozzá tartozik a viselőjéhez, senki sem juthat birtokába, senki se tudhatja meg, mert ezáltal hatalmába kerítheti a név viselőjét.

Ezen a metóduson alapszik a totemizmus is, amiből látszik, hogy a vallásoknak is megvan a maguk fejlődéstörténete. A júdaizmus őskorában sem lehetett kiejteni Isten titokzatos nevét, amelyet JHVH rövidítéssel, a Tetragrammatonnal helyettesítettek, és a Brian életéből tudjuk, mi várt arra, aki ennél bővebben, például Jehovaként emlegette a teremtőt. Kapott pár hegyeset és laposat a bordái közé.

Ha ennél is tovább ment a delikvens, mint Lillith, az igazi első asszony, aki elsutyorogta a Tetragrammaton fölfejtését, úgymint Y(od) – H(é) – V(au) – H(é), akkor meg egyenest Sátán vált belőle, mutatva, hogy a képzeletnek nincsenek igazán határai.

A Tízparancsolat másodikja is így szól: „Isten nevét hiába ne vedd!” Ebből is kitetszik, milyen erős ez a tiltás, hogy évezredes babramunkával egészen máig hat, és ilyen Semjéneket állít elő nekünk a semmiből, meg Illés államtitkárokat is, persze. Ő volt az ugyanis, aki nem is oly rég Szél Bernadettet rótta meg így a mi országunk házában: „Képviselő asszony, a miniszterelnök úr nevét ne vegye a szájára.”

Az ilyen humoreszkek azt mutatják nekünk, ezek úgy vélik, hogy elemelkedtek az anyaföldtől, mint Nicanor atya a forró csokoládé segítségével. Továbbá a seggükből is böjti szelek fújnak oly bőséggel, hogy Neogranormon legyen a talpán, amelyik a lafogó cafatjait megorvosolja. Ilyen pisze orrú nekik a lelkiviláguk.

Majka sem volt kellően óvatos, és Vajnánét nem a hagyományoknak megfelelően VJNTM-ként emlegette földig hajolva, és ezzel a férj, elsöprő haragját is magára zúdította. A nemzet kasszinósából ekképp szakadt ki a vadbarom:

„Kezd elegem lenni a napokban megjelent, a feleségemet rossz színben feltüntető szándékos lejárató kampányból. Egyúttal azt üzenném mindenkinek, aki érintett az ügyben és különösképpen Majoros Péternek, ha fontos az állása és hazai boldogulása jobb, ha még egyszer meggondolja, miket ejt ki a száján, különben eltiprom. A továbbiakban nem tűröm el feleségem pocskondiázását, még ha emiatt kíméletlen eszközökhöz is kell folyamodnom.”

Édes a lelkem, és megkérdeznénk, hogy ki a lófasz is ő, ha nem lebegne előttünk Damu Roland példája, amit nem féltés miatt, hanem miheztartás végett ajánlanék Majoros úr figyelmébe. Neki is volt afférja a nénivel még Palácsik korából, és lehet, hogy Damu egy állat, de kínjában elrebegte egyszer, kinek köszönheti, hogy kiherélték, és, hogy most már csak hálni jár belé a lélek.

Ennek a szivarosnak. És, hogy idáig eljutottunk, emlékezzünk meg akkor a NER-ről, amely a mindenható Orbán mellett ilyen degenerált kiskirályokat állít elő házmestertől a tankerületi igazgatókig, akik a hatósugarukban élet és halál urai. Ilyenekkel van tele az egész elcseszett ország, akik gondoskodnak arról, ha Viktorunk duci karjai személyesen nem is érnek el minden barlangba, a csápjai azért ott legyenek.

És mára végeztem is, köszönöm a megtisztelő figyelmet.

A minden pénzt megérő adat a Bridgestone gumiüzemnek köszönhető. A tatabányai gyáravatáson a speckó lábbelit, amelyben kizárólag lehet bemenni az üzembe, egy snájdig dobozba, névvel mérettel együtt készítették oda mindenki legnagyobb gyönyörűségére. Fogalmuk sem volt róla, hogy egyben kielégítik jótevőnk gumicsizmák utáni perverz vonzódását is, amelyet tán a gyermekkorból, az avas szagú parasztudvarról hozott magával a csillogásba.

A Ripost szerint ez érzékeny, személyes adat, vélekedésük szerint pedig átlagosnak mondható a méret. Nem tudjuk. Csak annyit, arra épp elég, hogy az egyre növekvő súly, kerület, magasság arány ellenére ne billenjen fel, mint valami rossz keljfeljancsi. Mindenesetre úgy tálalták ezt harsogva, mint például, hogy „ezt nem fogod elhinni, Dzsudák Balázsnak ötven centis farka van”, vagy valami ilyesmi.

Orbán is bekerült hát a celebgyárba, ami nem idegen tőle, ezt be kell látnunk. Fotózkodott ő már kuvasszal, vagy a karácsonyi díszek közül kukkolva is, megfelelve így a celeblét legfőbb kritériumának, ami az, attól híres valaki, hogy nem csinál semmit, és ezt jól megmutatja.

Itt van nekünk mindjárt Vajnáné, aki a nyarat azzal töltötte, hogy különféle tengerek és óceánok partjain fetrengett, és erről küldött mozgó-, és állóképeket a szájbertérbe. Vagy Hajdúné, aki bánatos bociszemei mellett arról is elhíresült férje szíves közlése nyomán, hogy szülés után nem volt büdös. Ilyen tudások nélkül mit sem ér az élet. De felhozhattam volna minden magyar celebek ősanyját, Geronazzo Máriát is képpel illusztrálva, amit viszont emberbaráti megfontolásból nem teszek meg.

Orbán azonban celebként is különbözik a fentebb említettektől. Mert, míg rájuk igaz, amit szegény Koltai Tamás egy színikritikájában vetett papírra valamely színésznőnkről pozitív kicsengéssel – Puzsér pedig valami Palvin Barbi okán plagizálta -, „az a foglalkozása, hogy visszaverje a fényt”. Orbán viszont nem visszaveri, hanem belőle fakad a napsugár.

Jótevőnk amúgy is a celeb reciproka. Mint már megmutattam, láthattuk őt kutyával és karácsonyi idillben, de ugyanígy kolbászokkal vagy pálinkaivás közben is, vagy ahogyan az elemekkel küzd a gáton és a hótól fútt – vagy nem – autópályán. De mindenképp a jómunkásember képét sugallja nekünk, annak ellenére, hogy aratás közben még nem kapták le, Rákosit viszont igen.

A jómunkás-celeb archetípusa minálunk viszont Szalacsi Sanyi bácsi, szegény, aki kék svájci sipkában, lábán bizonyára gumicsizmával alkotott örökérvényűt. Emlékezzünk rá egy rövid részlettel:

„…Riporter: És a Fogarassy Árpádról mit tud elmondani?
Sándor: Hát Árpád egyet … hát egy évvel fiatalabb … éntőlem, … talán … egy évvel, mer a nővérével együtt jártam iskolába, a Malvinnal, és semmi többet nem tudok elmondani. Árpád … fiatalabb tőlem egy évvel. Malvin iskolatársam … vót valamikor.
Riporter: Hogy dolgozik? Jó munkásember?
Sándor: Biztos. Biztos jómunkásember. … Árpád biztos jómunkásember. … A … a nővérje velem egykora születésű. Úgyhogy egyebet nem tudok mondani…”

Én amúgy szemét vagyok, így nem érdek nélkül emlékeztem Sanyi bácsira, hanem azért, hogy megmutassam, mondandója semmivel sem silányabb, mint amit OV adott elő Bakondival akkor, amikor ez utóbbi még sms-ben, és nem migráncsokban utazott:

„…- Öblözet – mondja Orbán Viktor
– Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi…”

Kábé olyan ez a hasonlítás, mint az örök igazság, hogy mi a különbség mókus és patkány között? Semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója. Így vagyunk ezzel is, hozzátéve, ennek a mi celebünknek le kéne cserélni a sztájlisztját és a személyi edzőjét. Ilyen módosulásokkal aztán masírozhatna a kifutón a negyvenhármas lábával, és böfögve.

De bebizonyítaná újólag Spengler igazát, aki műalkotások okán jutott arra a megállapításra, hogy azok egy bizonyos társadalmi formáció következtében csak ott és csak akkor jöhettek létre, illetve, akkor és ott csak az jöhetett létre. Ilyen determinisztikus jelenség ez a mi Orbánunk is, ami viszont szomorúságunkra vajmi kevés vigaszt jelent.

Ezt ő saját erejéből jelentette ki, a KDNP pofájába vágta mintegy, ezekkel a szavakkal: „Tudom, hogy választhattam volna én is azt az életet, amit az osztálytársaim, akiket a Facebookon látok: fiatalon férjhez megyek, és gyereket szülök. De nekem mást rendelt a sors. Bár mindenki ezzel nyaggat, őszintén szólva, nem érzem, hogy olyan nagyon szülni akarnék. Azt gondolom, az sem baj, ha ez az érzés sosem változik bennem. Nem kell mindenkinek szülnie.”

Ne cseszd meg, senki nem kérte, és nekilátott a saját méhében turkálni, s amíg kiderül, hogy mi a rossebet rendelt neki a sors, annyit azért nyugtázzunk, hogy Ákos és Kövér elvtársak intelmei ellenére döntött így, és mégsem hengergetett a lábai elé egy vak komondort az ura, hogy szilánkosra törjön a pofacsontja, és azt sem vágták a képébe fidesz-vadbarmok, hogy maga szép lehet, de okos nem.

A szivaros nem kuvaszozott, nem tehette, nem volt rá ideje, annyira lekötötte a lerabolt milliárdok külföldre szállítása, hogy nem bírt odanézni az asszonyra. Egyébiránt ki nem szarja le, hogy Vajnáné szül vagy nem szül, különben is, ki tudja, milyen bajokkal érkezne meg erre a csodálatos világra a kisded, az arany, amelyet ez a némber zabál, ugyanis kevés olyan tápanyagot tartalmaz, amelyre a magzatnak szüksége volna az ő fejlődéséhez.

Mindez engemet egy kutyafingnyit sem érdekelne, ha nem élne ezen a Földön egy Gajdics Ottó névre hallgató organizmus, aki a NER idillikus családjának oly heves védelmezője és szószólója, hogy amikor Bagóné Borbély Ildikó – egyébként három gyermekes családanya – fölszólamlott, hogy a teleszülős családmodell okán ne turkáljanak az ő méhében, illetlen szavakkal gyalázta őt.

A családanyát némbernek, nem nőnek, nem embernek és banyának nevezte egészen bensőségesen, ellenben most, amikor Vajnáné betekintést engedett az ő méhe világába, és megtagadta, hogy gyarapítsa a nemzetet, viszont hallgat, mint szar a fűben.

Egyáltalán senki a rezsim megmondóemberei közül észre sem vette, hogy Vajnáné pofán köpte a NER-t, és így egyben O. V-t is, aki pedig 2020-ra két egész egytizedes kívánatos szaporulatot irányzott elő családonként, most majd Bangóné szülhet a Timi helyett, és mégis őtet basztatják.

Ez a nulla egész egytized gyerek, amely családonként a kettő fölött kívánatos Orbán likacsos agyában, ez emlékeket generált bennem. Fölélesztette azt a hülye viccet, hogy megszületik a gyerek, akinek csak feje van, s amikor négy éves lesz, és begurítják a karácsonyfa alá, bánatosan így sóhajt fel, már megint sapka.

Hát, így valahogy. Ám hiába tűnik akként, hogy ezen az egészen én most jól szórakozok, ez egyáltalán nincs így polgártársak, ugyanis a Vajnáné megjegyzéséből süt, mennyire lenézi volt osztálytársait, akik fiatalon férjhez mentek és gyereket szültek. Mint valami asszonyi übermensch úgy nyilatkozik arannyal a fogai közt a lamborghini kabrióból, mint az egész NER szinte, amitől bennem fölhorgad az indulat, és mégis csak halkan motyogom, hogy a kurvaannyát a Vajnánénak, a Gajdicsoknak, az egész elcseszett NER-nek, és legfőképpen a delír vezérének, Orbán Viktornak. A kurvaannyát. A KDNP pedig baszódjon meg, természetesen.

Egy kábeltévés társulat úgy döntött, hogy megvédi hetvenezer előfizetőjének lelki üdvét, amelyet úgy tart kivitelezhetőnek, hogy a manapság objektíven tájékoztató, éppen ezért tarthatatlan Hír TV-t kiveszi a kínálatból, s helyette Vajna produkciókra, valamint pornóra csábítja közönségét. Ezt megteheti – sajnos -, az viszont már nem komilfó, hogy mindeközben három milliárd vissza nem térítendő állami nem/köz/nem/pénzt kap. Vagy mi a francot.

A júdásforint hálózat-fejlesztésre járt. Nagy öröm ez, mostantól sokkal jobb minőségben élvezhető majd Vajnáné naccsád, és Hajduné javasasszony műsora. Ezek ketten az új népnemzeti csatornák vezető arcai. Az már csak hab a tortán, hogy ennek folyományaként az análszexet is élesebben lehet szemlélni, hogy adjunk a keresztényi értékeknek is.

Ilyen hatalom is ritkán van a XXI. században – illetve igen, messzebb kicsit, hová egyetlenünk szíve vágyik -, amelyik nem kíméli a pénzt, hogy állampolgáraiból bégető barmokat neveljen. Minekünk ez is sikerült, persze a munka alapú társadalomhoz ez szükséges, amint ez a nyüves PISA-teszt is mutatta. Ha nem olajtól iszamos kézzel jársz-kelsz a nagyvilágban, annyit is érsz.

Nem viccelek. Szűkebb környezetemben az az igazi férfi, aki egy éjszakai műszak alatt nyolc tonnát megmozgat, mindenki más rohadék ingyenélő, akibe kár az étel. Így haladunk az egyszerűség felé, kormányzati hátszéllel. Ők azt hiszik, hogy tízezer forinton meg lehet venni a nyugdíjast. Tartok tőle, hogy igen, zsák krumpliért is lehetett.

Ez az akció, hogy a Hír TV-t hetvenezer embernek kivonják a forgalomból, osztva, szorozva koponyánként ötvenezer nem adófizetői forintot kóstált. Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy ennyi egy jó toszás ára, ha csöcsökre osztjuk el, akkor huszonöt ruppó. Gruppenre nem számolom ki, mert a KDNP kitér a hitéből, vagy magához nyúl, amit a világért sem óhajtanék.

Mindezek után egy dolog érdekel még 2018 tavaszáig. Mennyi nem közpénz-forintba fog még kerülni, hogy a népeket a hülyeség mocsarában tartsa a hatalom. A multik által megtermelt GDP hány százaléka megy majd erre: sajtótájékoztatásra, tanulmányra, tévé és hetilap vásárlásra, etc.

Rogán propaganda-miniszter egy gyenge pillanatában kibökte, hogy neki az a dolga, hogy a főnökét hatalomban tartsa, s erre csak az ő cége nyolcvan milliárdot költött két röpke év alatt. Ha az összes pénzt – amit arra fordítottak, hogy a hülyeség bátorságában tartsák a proletárokat – összeszámolnánk, azt az egyszerű csodát kéne ünnepelnünk, hogy még nem döglöttünk éhen. Kétmillióan már majdnem, de őket nem ismeri a statisztika.

Pityinger úr munkásságát nem ismerem különösképpen, sőt, mondhatjuk azt, hogy fingom sincs róla, egyetlen slágerét hallottam csupán, amelyben arról danászik, hogy „megyünk lopni”. Ezen kívül akkor került a látókörömbe, amikor műanyag Orbán-fejjel labdázott a téren, mert nem tetszett neki a forradalom kimenetele.

Az természetes, hogy garázdasággal vádolták meg, hiszen azok az aktivisták is ebbe a bűnbe estek, akik egy híd tetejét választották pihenőhelyül egyszer. Garázdának lenni nagyon könnyű minálunk, akad viszont egy ontológiai dilemma: Pityinger úr ügyében mennyiben befolyásolta a garázdaság tényállását, hogy az a műanyagdarab miniszterelnökünk ábrázatjára hajazott.

Ha csak ez volt a bűn, akkor a tekintetes bíróság a bálványimádás hibájába esett, mert nem tudható, a hungarocell-cafat mennyire önazonos magával az ábrázolttal. Illetve, az büntetendő-e, ha mondjuk, épp Gyurcsányt formázza az ideiglenes labda, akit viszont le is lehet köpni, mint azt Fábry úr celebrálta még nagyobb nyilvánosság előtt épp a televízióban, mindenfajta következmények nélkül.

Obersovszky elvtárs is akkor hengergőzött meg a szarban, amikor „álamelnök” urat noszogatta, hogy perel, ugye perel!? Mindez azért bukott föl a múlt mélységes kútjaiból bennem, mert a tekintetes bíróság is kollaboránssá vált, hiszen ő meg Orbántól érdeklődött, hogy miniszterelnök úr, perel, ugye perel!? Mert becsületsértést is a Pityinger nyakába akasztottak volna nagyon szívesen.

E célból átiratban keresték meg Orbánt, nem óhajt-e magánindítványt tenni. Nem óhajtott, szart válaszolni úgymond a bíróság levelére, mert tán föl sem bontotta. Mégis érdekes dolog ez az egész, ami nagyon messzire vezet. Örökös miniszterelnök urat Pityinger futballozása nem érdekli, kiesik széles, messzire tekintő látóköréből, Piytinger mehet tehát Isten hírével, amerre lát. Ellenben a média annál inkább izgatja Orbán istenkirályt, mint az kiderült az utóbbi hónapok felturbózott történéseiből.

Például máma abban a felemelő állapotban leledzünk, hogy országos lefedettségű rádió csak olyan van, amelyből kizárlag az egy igaz ige szólhat, mert az összes állami kézben nyugszik. És itt csúszik be a képbe a Class FM. Énnekem különösebben nem fáj a nem léte, csak állatorvosi lóként vizsgálgatom beszántásának históriáját.

Ebből fakadóan Sebestyén úr kálváriája sem hat meg különösebben, nem vagyok egy fan, aki vicsorog a hiánya fölött. Aztán mégis siratom a Class FM-et, ám csupán amiatt, mert azt példázza, ha miniszterelnök úr nekilát érdeklődni valami iránt, akkor azzal bármi megeshet. Sebestyén úr azt mondta: „Pontosan ismerjük a politikai viszonyokat. Attól kezdve, hogy Simicska Lajos összeveszett Orbán Viktorral, lehetett tudni, mire számíthatunk.”

Erre, ami lett. Mint ahogyan a végkifejlet felé halad az a história is, amelyet Vajna úr indított el közpénzből a televíziózás terén kurválkodva, mert ez is fölöttébb foglalkoztatja miniszterelnök urat. Máma ott járunk az iszapban, hogy NatGeo helyett Isaura TV-t nézhetünk, amelynek szellemi horizontja Palácsik úrhölgy magasságáig terjed, aki Vajna úr b. neje, mint az tudvalévő.

A fánkban és csöcsökben utazó Tímea asszony a műsorvezetés mellett a szépségről tett közzé egy esszét a napokban, Kant mesterrel kelve versenyre egyenest. „A belső szépség az a dinamó, ami a világ legszebb embereit hajtja…Ha valaki jó, azt jelenti, hogy egész életében tanul, egész életében küzd. Ha pedig valaki küzd, és tesz valamit a jó érdekében, az már önmagában szép, és az illető is szép lesz.”

A jó Immanuel ezek után földughatja magának a „Szép az, ami érdek nélkül tetszik”, amúgy is sok vitát kiváltó axiómáját, mert itt van nekünk az új bölcselő útmutatónk immár. Valami hasonló emelkedettséget elvárhatunk még Sarka asszonytól is, aki hajduférj-béli veszteségeit szintén műsorvezetéssel igyekszik kompenzálni.

Isten a tudója, nem bántom én a két amazont, csupán azt kívántam demonstrálni, mi történik, ha miniszterelnök úr temérdek gondja mellett – midőn kivont karddal áll az ormokon – kis időt szakít más, kevésbé fontos területekre is. Ez. És még az is, hogy amikor nézgelődtem ezen írás kapcsán a neten, a guglin találtam egy cikket, ami érdekes lett volna. Szerzőként az állt ott, hogy nol.hu. Aztán ezt mondta a gép: Not Found. Mert miniszterelnök úr érdeklődött.

A nagy vízen túl momentán egy félőrült kőbunkó került hatalomra, amely esemény már csak a káoszelmélet és a pillangó-effektus okán is hatással lesz Józsi-jómunkás minden napjára, de ez őtet egyáltalán nem érdekli. Kicsit közelebb gyilkolásszák a népeket, háborúba ájulnak a városok, csecsemők fröccsennek szét páncélököltől, nőket erőszakolnak, embereket fejeznek le, menekülők vesznek a vízbe szép csöndesen.

Józsi-jómunkás baszik rá, magunk közt szólván. És az sem érdekli, hogy kilopják a talpa alól a földet, jobbágysorba taszítják, megeszik a kölke jövőjét, miközben az anyja a kórház penészes falai között pusztul el valami fertőzésben. Sok mindent lehetne még sorolni, ami alkalmas volna arra, hogy Józsi-jómunkás fölhorgadjon csöppet, de nem. És nem azért, mert itt minálunk mindenki bódhiszattva volna. Ez valami egészen más.

A magyar fajtának kialakult egy egészen sajátos komfortzónája. Ez, mint tudjuk, azon viselkedésminták összessége, amelyek között az ember szorongás-mentesen tud mozogni, és anélkül tudja megválasztani cselekvéseit, hogy kockázatot vállalna. A komfortzóna tehát az a kényelmes, jól bevált mód, ahogy eddig is élte az életét Józsi-jómunkás, ahol a tudatalattija biztonságban érzi magát, mert tudja, hogy ha eddig nem érte baj, ezután sem fogja.

Mindez erősen leszűkíti a mozgásterét, és nem utolsó sorban az alattvalói tudatát, amibe – úgy látszik – a napi rutinon kívül nem sok minden fér bele. De a Nat Geo igen. Vagy a Nat Geo Wild. Meg a Fox. A Telekom bejelentette, hogy januártól ezek nem láthatók majd a dobozban, helyettük mondjuk Timi nagyasszony fánkjait meg csöcseit mutatja a televigyor. Ez ütötte át a Józsi-jómunkások ingerküszöbét.

Kölykeit védő anyatigrisként ordítottak föl, a Telekomot folyamatosan bombázták a közösségi médiában, meg telefonon és e-mailen is, sőt, még petíció is indult a változások ellen. Meghátrált tehát a nagyhatalmú szolgáltató, és továbbra is lehet lesni az oroszlánok üvöltését vagy a lődözéseket meg az autós üldözéseket, amelyek esténként segítenek abban, hogy Józsi-jómunkás elfeledhesse, hol is él valójában.

Ilyen elemi ösztön akkor tört még elő belőle, amikor – mint emlékezhetünk rá – az internetjét akarta megpiszkálni a hatalom. Magasra tartotta hát a mobilját, elfoglalta a hidakat, és akkor is győzött, mert veszélybe került a hermetikusan elzárt kuckója. Mindez nem tanulságok nélkül való. A Népszabadság legyalulása nem érdekli a Józsi-jómunkást, ha a bulvármocsok szűnne meg, ami termék napi tápláléka neki, egyből meglenne a baj.

Ha most én az ellenzék Finkelsteinje lennék, akkor innék egy kakaót, és ráfognám az Orbánra. Mert tudnám, hogy elvont eszmények, úgymint demokrácia, sajtószabadság, meg ilyenek, egy csöppet sem érdeklik a népet. Mindezekre szarik, ám ha a kedvenc műsora vagy a fröccse kerül bajba, akkor fölemeli a seggét.

Le kell tehát süllyedni fideszi szintre, amely brancs hat évet tudott sikeresen abszolválni két jelszóval: rezsicsökkentés, illetőleg migráncsok. Szélesebb horizontra a jómunkásembernek szüksége nincsen, viszont ez máshol is így van. Ezt az usákoknál történtek is mutatják, valamint a Goebbelsig visszanyúló történelmi tapasztalat. Ilyen egyszerű a világ. Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Semmi más nem játszik.