Hosszú évek után eljutottunk odáig a hazugságok tengerében, hogy Orbán Viktor Mihály nincstelen lett, nincs egy árva vasa sem, se autója, se ingósága, csak az adósság, nagy valószínűséggel hónap végén a vejétől kér kölcsön csirkelábra. Tudom, hogy ez egy színjáték, de Orbán még arra is alkalmatlan, hogy ezt jól játssza, vagy csak egyszerűen hülyének néz mindenkit, mert úgy gondolja, megteheti. Nem érdemes ezzel többet foglalkozni, ez a vagyonnyilatkozat, amelyben templom egerének állítja be magát, mindent elmond a jelleméről vagy jellemtelenségéről. Inkább az utóbbi.

Bevett szokás egyébként egynémely diktátor-típusnál ez. Archetípusa Adolf volt Németországból, aki nemcsak a pénzét, még az érzelmeit is letagadta Barna Évát rejtegetve a nagyközönség elől, mondván, hogy az ő jegyese az árja nép. Adolf még ráadásul vegetáriánus is volt, spenóton élt, de legalább a végén becsülettel főbe lőtte magát. Mi nép, mint Orbán jegyese viszont olyan alakhoz nem mennénk hozzá, aki másfél milliót keres, költenie alig kell, még BKV bérletre sem, de félretenni mégsem tud. Biztosan elkurvázza.

Ha meg nem, szétfolyik a keze között a fizetsége, nem tud bánni a pénzzel, amit az ország is mutat. Mindenféle szarra elszórja, stadionok, pópák és futballisták, templomok, erkélyek meg kisvasút, épp csak arra nem jut, amire kellene, az ilyen ember ne legyen miniszterelnök, mert alkalmatlan. Bár ez minálunk olykor követelmény, senki nem azt csinálja, amihez ért, illetve, aki nem ért semmihez, abból lesz a főnök, diákból államtitkárhelyettes, bírósági fogalmazóból miniszter, és ezeknek szokott a legnagyobb pofájuk lenni.

Egyébként kontraszelekciónak hívják a jelenséget, ahogyan hülyül el az ország, viszont az öntudata ezzel négyzetesen növekszik. Büszke lesz, és megsértődik, ha szólnak neki, hogy miniszterelnök úr, a villát bal kézbe tessék, hölgyek kezére csókkal rábukni nem komilfó, zsebrebaszni a kezet tahóság, meg vegyél már föl egy normális öltönyt, hogyan nézel ki, te szerencsétlen. Mindez benne van a vagyonnyilatkozatban, amit képes volt röhögés nélkül aláírni, kedves népe pedig forradalom nélkül viseli, ahogy ez az alak éppen az arcába hugyozik.

Ha így is jó, énnekem tényleg mindegy, csak fejezzük be a színjátékot majd egyszer valamikor. Ez pedig az, hogy az ellenzék, amelynek a biodíszlet szerep jut, mert funkciója annyi, hogy Orbán demokráciás előadást tartson a nagyvilág számára, tehát az ellenzék, ha komolyan venné önmagát, akkor minden reggel látványosan kivonulna a parlamentből, de mégis ott ül. Nem tudjuk miért, de most ez is kiderül, Miközben kis szívük csak érettünk dobog, híznak a betétjeik. Orbán letagadja, ezek megmutatják, az egyik is, a másik is a mi pénzünk.

Egyik sem jobb a másiknál, J. A. soraival lehet őket megmutatni: „…Nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát…” De inkább előveszem magamból a rég elveszett tanárt, és az egészet iderakom, tessenek úgy képzelni, hogy állok a tábla előtt, magam elé veszem a szöveggyűjteményt és fölolvasok azzal a rossz tanári intéssel, hogy vajon mi a szarra is gondolt a költő, amikor ezeket papírra vetette:

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.

És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg –
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.

De lássuk a friss történéseket, mivel örvendezteti meg renyhedő lelkeinket a mi kis totyakos Wizardunk most éppen, két, Európa felé irányított kardsuhintás közepette. Egyik kinyújtott csápja, amely a KlIK-ben manifesztálódik, levelet intézett az összes magyar iskolák minden igazgatójának és helyetteseiknek.

Valljál! Így förmedt rájuk a levél, és ütött egyet szárnyaival. Vagyonnyilatkozatot követel a nemzet napszámosaitól, s egyben fenyeget is. Mivelhogy az az intézményvezető vagy intézményvezető-helyettes, aki megtagadja a vagyonnyilatkozat kitöltését, nemcsak elbocsátható, de az elbocsátástól számított három éven belül más közszolgálati jogviszony sem létesíthető vele. Ez az écca.

Mármost az a tízezer forintos kérdés, hogy az igazgató urak/hölgyek honnan a redves francból tudnak milliárdokat lecsapolni, amint az felsőbb körökben közkeletű minálunk. A válasz – amivel esetleg egy kopott hangszóró nyerhető – az, hogy sehonnan se, pedig az ilyen nyilatkozatok ennek kiderítésére szolgálnának. Más országokban, ezt el ne feledjük.

Még a saját műintézményük pénzeit sem ők kezelik, egyáltalán, egy rohadt forint fölött nincsen hatalmuk, sőt, tovább megyek, még csak egy nyamvadt krétát sem tudnak zsebre tenni, mert olyat se nagyon látnak a tábla előtt. Klozettpapírt meg pláne nem, egyszerűen nincsen mit lopni nemzeti tanodáinkból, szemben ugye a még nemzetibb képviselő bácsik vadászterületeivel.

Az igazgató urak/hölgyek nem árulnak letelepedési kötvényeket, gázt sem szerelnek, stadiont sem építenek. Nem vágnak ki fákat, nem csapnak a homlokukra, hogy a picsába, egy milliárdot, meg egy adriai nyaralót elfelejtettem, nem gyarapszik a paneljük kétnaponta egy-egy szobával, nem ők színak lassú mérgeket Ibizán, és nem ők repkednek Hong Kong körül helikofferel. (etc., etc.)

Az igazgató urak/hölgyek csak úgy vannak. Mire a buzgalom akkor, ezen el lehet révedezni. Másra nem juthatunk, mint hogy Cipolla jelzi, ne vakarásszad a tökeidet, mert figyellek. A szemem rajtad. És még Rubovszky káplár sem siet a segítségükre zárt ajtós üléseken, Polt úr pedig tanárokat nem ismer, ilyen állatfajtáról, ő az életben nem hallott, Brehmje a fideszkdnp fejezetnél véget ér. Ezek védendő egyedek, az összes többinek kinéz a vezetőszíj, amit híradókban lehet mutogatni kampányidőben.

Viszont mosolygok is a bajuszom alatt alapos okkal. Tudvalévő, hogy igazgató minálunk ma már csakis kollaboráns mókus lehet, a sötétben bujkáló ellenforradalmár tanerő annak is örülhet, ha luk van a seggén. Következésképp a hatalom a saját nyalakodóit vegzálja – élénk tisztelettel az elenyésző kisebbségnek -, a lakmusz tehát működik.

„Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” Ilyeneket mondott Virág elvtárs másik vészterhes időkben, amely ím, újra megérkezett hozzánk. Illetve mintegy nyolcmillió emberhez nem, csak ahhoz a kétmillióhoz, akiknek áldásos rajongása miatt a rezsim még mindig forog önmaga körül. Ellenben ők össze is szarhatják magukat. Felőlem.

Imhol egy miniszterelnök.

Mint az tudvalévő, a nép egyszerű gyermeke ő, ki csak neki él, érette, s általa. Lessünk be a dolgozószobába, ahol az asztali lámpa fényének ívében ül Ő. Ír, dolgozik. Ez a kép örök, nekünk – akik immár megettük penészes kenyerünk legjavát – ez villan be az olvasó könyvünkből lenines kiadásban.

Ez a jótét lélek, aki népes családja eltartásának gondját viseli még egész nemzete felemelkedése mellett, azon görnyed napra-nap, hogy neked jobb legyen háládatlan magyar, aki képtelen vagy megböcsülni őt. Lelked rajta! Ami keveset keres, azt számos gyermeke javára adja.

Ha nem jut mindenre, akkor madárlátta eleséget visz a krisnásoktól, vagy, ha nem, hát kisnyúl. Nincsen neki pénze szegénynek semmi se, autója se sincsen. A TEK-et köll kérnie – ha már úgyis ott vannak az utcájában -, hogy ugyan, vigyék már el a dógozóba, hogy megkereshesse a napi betevőt.

Lakása se nincsen neki, csak egy fél. Ha az Anikó néni egyszer végleg berág rá, mert hóttkokin esik haza a sok kisüstitől, amit azzal a drága vejével szopogatott, mert annak fussa, mer az a saját lábán áll, aztán utcára teszi szegényt, akkor baj lesz. Nagy baj.

Kénytelen lesz fölköltözni a Budavárába még félkész állapotban a nyirkos falak közé, hogy ott folytassa állhatatos munkáját, amelynek soha nem lesz vége. Ott írhat majd, mert mint nagy elődje, A.H., a föstő, ő is könyvkiadásból szerez valami mellékest, hogy meglegyen úgy-ahogy.

Féltő szívünk azonban remegve dobban. Vajh, mi sors jut néki, ha már nem bírja a magas hivatalt, dolgos ujjaiba görcs áll, és le kell tennie a lantot, hogy nyugodjék? Ne tudjátok azt a borzalmat emberek! Az utcára kerül ő népünk szégyenére, az lesz.

Aztán itt a szerző érzékeny ujjai alámerültek az éjjeli edénybe. És fölriadt.

Kitetszik, hogy burokban jött a világra a mi új külügyérünk. Hogy önmaga agyon tudta spórolni magát úgy, hogy semmit sem dolgozott a mikrofon-állványságon kívül, az is egy szép mese. Meg az is, hogy ezzel az intellektussal miniszter lett, ez a történet-karrier is a Seherezádé köreibe tartozik, de mindegy. Ugyanis már bizonyított, még az esküt sem tette le, mégis van két öngólja, amely mostanság sántikáló futsalosként azért zsenánt. Szembe találkozott Clintonnal és Obamával, most pedig ébredhet rá arra, milyen pályára küldte a tábornoka. Még a damaszkuszi vágta elején tart, hagyjuk göcögve végigmenni rajta.

Ez is lényeges elem, hát hogyne volna az, de más szúrta ki rövidlátó szemem. Az jelesül, hogy ez a jóember úgy viselkedik a hirtelen reá szakadt paradicsomban, akár a koszlott agyú celebek és jobb sorsra érdemesült hiphop sztárok a smukkjaikkal, meg a limuzinokkal. Nem tudja, hová tegye a pénzét, így kastélyt vesz, hogy abban kergetőzzön kedvesével. Mindez sajátos nívót takar és mutat. Csodálkozni persze nincsen mit, zselézett sérójú külügyért sem látott még a hon, sem olyat, aki palotákba költözik, de ez kódolva van a maiakban.

Mészáros Lőrinc sem fogja vissza magát, a Balaton mellett vett bungalót, szintén lakótelepnyi méretűt, de ő legalább saját jogon, hiszen böcsületesen lopta meg a rávalót. Viszont szégyelli, ez okozhatta, hogy a palotáját gazdasági épületként aposztrofálta, a díszkertet meg legelőként, azt hiszem. Mi itt a telepről azért elábrándozunk azon, hogy mire ez a játék? A házak nem szaladnak el, Rogánéról is kiderült, hogy képes naponta új szobákat szülni, előbb-utóbb úgyis minden napvilágot lát, s hogy következménye nincs, az csak az ország baja.

Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani, mondta még a kőkorszakban – azt hiszem – Lendvai Ildikó, és milyen igaza volt. Ezek a maiak nem akarnak tisztességesnek látszani, ők hivalkodni kívánnak. Miskolcon is beleszaladt a helyi gauleiter egy kimagyarázhatatlan igensok milliós családi fészek vásárlásba megmagyarázhatatlan forrásokból, a párt kimentette persze, ahogyan azt is lenullázták, hogy utat építtetett a viskóhoz. Ez bevett szokás mint köztudott, a főnökük a lánya lagzija miatt aszfaltoztatott. Így megy ez. Mindezeken túl – mert az igazi gané már fel sem tűnik – annyi nagyvonalúság lehetne ezekben az alakokban, hogy csöndben viselik a hirtelen rájuk zúduló milliókat, de nem. Nekik muszáj beleköpni a levesbe, és igazából ebből tűnik ki, hogy honnan jöttek.