Hm, merengett Kiss József kandeláber, amikor neszét vette, hogy ő nemzetbiztonsági tényező, és annyit lehet tudni róla, hogy tizenhat millióba került, azt azonban nem, hogy melyik mindenhez értő vállalkozó fúrta a lukat, amibe belehelyezték, hogy egy életre fogoly legyen, holott momentán andalogni lett volna kedve, máskor meg futni, rohanni. Pedig tudta, és ezt is tudta, de hiába suttogott, ordított később, nem volt már száj ezeknek a füleknek. Amikor erre gondolt, elégedetten csettintett magában, hogy ő Nietzschében is otthon van, vihogott, és mégis magába nézett, úgy kereste a nemzetbiztonsági kockázatot a huzalos gyomrában, világító fejében, de sehol sem találta. Káromkodás hagyta el ajkait, amikor egy színtiszta magyar kutya, egy félig vak puli megjelölte őt, lerázta volna a kutyapisát magáról, de mint tudjuk, jól odabetonozták, hogy élelmes honfitársak ne szállíthassák karcsú testét mindenféle MÉH telepekre. Persze később ez is megtörtént, de Kiss úr nem láthatott a jövőbe, a múltat viszont nagyon jól ismerte a nagyapja meséiből, aki ábrándosan, hunyorogva adta elő neki százszor is, mennyire más volt a világ, amikor a részeges lámpagyújtogató lehelte belé az életet minden estén, és nem volt ő semmilyen kockázattal megbélyegezve, pedig az unokatestvére tövében lőtték szitává a Ferdinándot a messzi Balkánon, ami eseményről levélben tudatta az itthon maradt családot.

Az ilyen kalandok mellett Kiss úr élete maga volt az egyforma szürkeség, hiába cifrázta ki a kovács a fejét, az andalgó szerelmespárok ügyet sem vetettek rá, a kamaszok a telefonjaikat bámulták gyönyörűséges búrája helyett, és olyan lehangoló volt a világ, hogy Kiss úr bele is zavarodott volna, ha esténként nem kap rendszeresen egy kis elektrosokkot, ami után megtréfálta volna a szomszédjait, de hát, mint tudjuk, mozdulni sem bírt. Sőt, amióta kiderült, hogy nemzetbiztonsági kockázat, teljesen elhidegültek tőle, köszönését nem fogadták, így már annak is örült, ha egy korcs kutya körbeszimatolta a lába tövét. Így élt megbélyegezve és magányosan, mígnem egy nap óriási dac gerjedt benne, lehunyta szemeit, és elsötétült. Ápolók érkeztek darus kocsival, szidták a tiborcot, és Kiss úr megörült, hogy ők is tudják, és nincs egyedül, de kicserélték az agyát, hogy újra világítson, és Kiss úr már tudta, akárhányszor lázad fel, annyiszor terelik vissza, és világítania kell, akárhogyan is nem akar, és diktatúrát kiáltott volna, de, mint tudjuk, erre képtelen volt. Ha már ráhúzták ezt a kockázatot, akkor a saját fegyverükkel akarta legyőzni őket, és addig fészkalódott, mígnem karcsú bokája ki nem fordult a földből, és hatalmasan csattanva egy nyugdíjas mellett terült el, aki infarktust kapott, szirénáztak a mentők, rohangásztak a népek. Tisztára forradalom, gondolta Kiss úr, s amikor a jómunkásemberek megint a tiborcot emlegették, tudta, hogy halála nem volt hiába való, de ekkor megint megérkezett a nemzeti puli, és pofánhugyozta, tisztesség ne essék szólván. Mindenki bekaphatja, ez volt Kiss úr utolsó gondolata, a kollaboráns kandeláberek pedig hangosan röhögtek rajta.

Bizonyosan így vannak ezzel a mindenféle államtitkárok, hű polgármesterek, etc., akik amúgy is bő – mitőlünk származó – havi apanázsuk mellé még azért is kapnak pár százezer aprót, hogy imába foglalják a ganajt. Ha arra is volna némi kis közforrás, legott előtörne belőlük az alanyi költő, és zengenék jambusokban Viktor pajtás hős tetteit, aki csak nééépééének él. Illetve kerülnék a nyugatias metrumot, helyette hangsúlyos magyarosban nyomnák, ehhez azonban el kéne végezni a közmunkások számára kiírt „Ismerjük meg a versformákat!“ elnevezésű kurzust, de ez sem jelentene gondot. Egy kis pénz nem akadály, ez az apróhirdetési sablon már régóta közkeletű itt minálunk uralkodói körökben.

Már ahol. Tegyük hozzá sebesen, hiszen ezt én például mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, úgymond a magam örömére klimpírozom, akárha örökös kommunista szombat volna. S mivelhogy a mi szeles vidékünkön még nem nyílt ki a pitypang, nem azt írom meg, bármennyire is buzdítana erre korunk giccsügyi felelőse, Kerényi úr. Gondolta volna a fene egy héttel ezelőtt, hogy máma még jól fog esni a fűtés. És bizonyára a diákokat óvják a felfázástól a váci madáchos tanárok is, akik beintettek az őket barátilag noszogató KLIK(K?)-nek, és kijelentették: egy lófaszt mama, nem mennek a gyerekek klakérozni vasárnap. Ezzel – bár ozsonna is járt volna a foglalatossággal meg ingyenbusz – bizonyították, hogy azért mégsem lehet mindenkit kilóra fölvásárolni, ez egyelőre még nem az a piac. A piac, ja.

Épp azon a napon kőne felhőtlenül örömködni, amikor az ünneplők esetleg csak kokárdát zabálhatnának hazai főzésű kisüstivel, lévén bót az nem lesz nyitva. De nem minden a parizer. Szellemiekkel is élni kell, illetve csak azzal kell élni. Így vélte ezt nemlétező honvédő seregeink ura, a szintén a szeles vidékről elszármazott miniszter, amikor meghirdette a nagy közös szavalást, amelyre negyvenezren jelentkeztek szerte e hazában. Állítólag. Úgy tűnik, ennyi honfitársunk még nem áll a madáchosok erkölcsi magaslatán, és önként – netán CBA-s körlevéllel megtámogatva, ha már nincs nyitva a pláza, akkó szavajjá bazmeg – nemzeti dalra fakad délután háromkor. Ők biztosan bekerülnek a közszolga híradóba, még csak az arcukat sem takarják ki, ilyképp az ünnepi estén ki fog derülni az idő sajátos természete, jelesül, hogy körben forog. Kereke most épp a boldog hetvenes éveknél tart kis módosulással. Önök kérték, mondják a versmondó népek, mi teljesítjük. A műsor végén szobor forog, elszánt tekintetű férfi és nő, kezükben sarló és kalapács, így tekintenek a jövőbe. Snitt, bevégeztetett.