Wittinghof Tamás, Budaörs polgármestere kijelentette, hogy egy nagy lószerszámot világít. Mármint ezeknek. Ha ellopták az autómat, nem veszek benzint bele, vélekedett jogosan. A Kán az M1-M7-es közös szakaszának fizetőssé tételével egyoldalúan megváltoztatta a város életét alapvetően befolyásoló közlekedési viszonyokat, ezért Budaörs felmondja azt a szerződést, amely alapján az autópálya-szakasz közvilágítását fizették. Ennyi. De nem csak Budaörs vág vissza az új útdíjszabályok miatt. Újpalota is válaszlépésekre készül: ki akarják tiltani az M0-s díját a kerület útjain megspóroló kukásautókat. Soroksár pedig jogászok bevonásával vizsgálja az M5-ös bevezetője autóúttá átminősítésének lehetőségét, hogy így kivonják a díjkötelezett utak közül. A mélyben megbúvó nem rém, hanem jóhírterjszető forradalmárok seperc alatt emelték újkori hőssé Wittinghofot.

„Hajrá Budaörs!”, „Igaza van”, „Minden városnak ezt kellene tenni” – elárasztották az internetet az ehhez hasonló, Budaörsöt és annak polgármesterét, Wittinghoff Tamást éltető kommentek, miután a városvezető bejelentette: nem fizetik tovább az M1-M7 autópályák bevezető szakasza közvilágításának díját. A kommentelők szerint Wittinghoff minimum „tökös”, és sokan azt remélik, hogy Budaörs „precedenst teremt”, ami végső soron akár el is söpörheti az Orbán-kormány által alig pár hete, decemberben bejelentett díjat. Működnek a népek, meglátták a szabadságharc szövedékén tátongó lyukakat, és szurkolnak a „forradalmárnak”, aki úgy vált legott hőssé, hogy nem is akart az lenni, csak tette a dolgát. Szolgálja a települést, amely 1990-óta folyamatosan bízik benne, rendelkezik azzal a legitimációval, amely Orbánnak már régen nincsen. Ma épp azzal áltatta magát már monomániás módon, hogy a tüntetések nem a kormány ellen szólnak. Szép lehet az a delíres párhuzamos valóság.

A honmostohaapák-, és anyák kiszavazták magukat abból a VV-ből, amelyet Magyarországnak neveznek, és amely – mint tudvalévő – olyannyira jobban teljesít, hogy mielőtt még ez a gyalázat megtörtént volna a közelítő éj leple alatt, tucatnyi új adót kapott a nyakába. Ezzel már negyven felé közelít a nem megszorítás kormányának olyan új bevezetett, megszavazott adóneme, amely nem a lakosságot érinti, és amitől jó lesz nekünk. Ettől az útdíjtól is, amit egyébként az Unio kényszerített ránk orbáni olvasatban. Az értünk éjt nappallá téve dolgozó képviselők azonban mazochisták, nem akarják, hogy jó legyen nekik, ezért inkább nem fizetnek. Ez az ő Golgotájuk.

De nem is ez a lényeges igazán tegnapról, az ilyeneket már úgy rázza le magáról a ’zember, mint kutya a mocskos vizet. Azt azonban már nem nézheti jó szívvel, hogy első és egyetlen embere látványosan, elementáris erővel éhes. Elfogyhatott a fesztiválokon töltött kolbász, vagy Anikó folytat másfajta életformát, ezért nem csomagolt se reggelit, se tízórait hites urának, ez nem tudható. Majd Harrach bádogbános fölfejti a rejtélyt vasárnapi ráérő idejében a Tesco parkolójában malmozva. Addig is, a mi kedvenc miniszterelnökünk a kamerák előtt Semjén panchával együtt zabálta be azt a csokit, amelyet a tüntetők küldtek be teljesen más okból a VV t.ház villába.

A Kossuth téren a létüket féltő dohányipari dolgozók ingyencsokit osztottak volna a képviselőknek, kérve őket, hogy ne szavazzák meg az állásukat veszélyeztető törvényeket. Ezeket végül Varju László DK-s képviselő vette át és osztotta szét a parlamentben. A csokik papírján családi fotók szerepeltek, a hátoldalukon pedig a következő üzenet: „Én azt szeretném az angyalkától, hogy a szüleink ne veszítsék el a munkájukat. Segíts kérlek tejesíteni! Szavazz nemmel a dohányipart érintő törvényekre!” Nos, ilyen csokit tömött két pofára Orbán, miután azért alaposan megszavazták a gyalázatot, és a kezük közben nem remegett meg egyáltalán.

Olybá érezhette magát ekkor az egyszeri állampolgár, mint a kommunista mesék gyereke, aki a kirakat üvegén keresztül bámulja, amint a dagadt gazdagok két pofára tömik magukba a krémest a fűtött cukrászdában, neki meg kuglerre sem telik. Hiába, az idő körben forog, ott vagyunk újra a tenger híján fehér lovon imbolygó ellentengernagy korában, vagy Semjén az Kolozsváron, tudja már a fene ezekben a zavarodott időkben, amikor egy Habony nevű titokzatos tanácsadó is megvillantotta nem létező jövedelméből vásárolt gusztustalan táskáját.

Ő a falakon kívül, a nép egyszerű gyermekei közt sétálgatott – míg tartótisztje odabent majszolta a csokit -, kezében pedig nem nejlonszatyor leledzett. A lazán himbált, bézs alapon kék mintás Gucci kézi- és laptoptáska éppen akciós, az eredeti 2100 dollár helyett most 1469-ért lehet hozzájutni, azaz mai árfolyamon 520 ezer helyett 364 ezer forintért. Azt nem tudni, Habony mikor vette, ám biztosan igyekezett spórolni, de így is sikerült leköröznie Rogánt, akinek elhíresült Loius Vuitton táskája mindössze negyedmillióba került. A habonyi táska azonban üresen maradt, a kinti csoki már rég elfogyott, mire odaért, ezért Árpi lazán, fütyörészve elhaladt az ámuldozó tüntetők előtt, akik azt gondolták: ó, hogy vetnének téged a mókusok elé. Ebben maradtak, és hazamentek a legények.