Aztán nemes egyszerűséggel kihajították az utcára, és Béla ott állt megyéjének székhelyén, ahol az idők kezdetekor járt utoljára, amikor hirtelen felindulásból pláza-nézőbe indult.

Ilyen hirtelen elhatározások keverték bajba mindig, ahogyan az emlékezetes meccsnézés is ezt igazolta, és most is így járt. Valahogyan haza kellett volna jutnia, de ez nem mutatkozott egyszerű feladatnak karácsony első napján, amikor az egész világ gyantaszagú álmokat látott még kora reggel. De ami a legnagyobb bajnak ígérkezett, kocsma sem volt nyitva sehol, hogy enyhíthesse súlyos másnaposságát.

Be kellett látnia, hogy a kisded, akinek elrontotta a 2015-ik születésnapi buliját, korántsem olyan irgalmas, mint azt a bádogbános szerette volna hazudni, hanem bosszúálló egy alak, aki nem kegyelmez az ellene vétkezőknek, pedig mennyit kérik rá még a duplagyűrűsök is, akik igazán bűntelennek tűnnek.

Ilyen felismerések mellett vonszolta magát nehezen a buszpályaudvarra azt remélve, hogy talán ezen a kietlen napon is lesz egy járat, amivel elindulhat vissza, a biztonságot hazudó poros faluba. Szerencséje volt, csak két órát kellett várnia, és ez az idő elég volt arra, hogy forgathassa a kezébe nyomott határozatot a harmincezerről.

Tudta, hogy nem fizeti be. Ha lenne pénze, akkor sem, de momentán annyija volt csak, hogy sajátos életvitelét a kocsma és az otthoni szendergés között valahogyan kihúzza januárig. – Legyen tehát közmunka. – Ezt mormolta magában a koszos váróteremben, és agya úgy működött, mint gyerekkorában. Ha valamit nagyon kívánt, akkor odaképzelte magának, és már meg is volt.

Ezt a templom és az ivó közt elterülő szakrális térben történő kapirgálást ugyan nem óhajtotta, de tudta, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik. Így vált valósággá egyből, és már látta is magát sárga mellényben a nem is oly távoli jövőben. Ebbe annyira belemerült, hogy majdnem lekéste a buszt.

Nagy rohanás után aztán elérte. A szokatlan élénk mozgástól meg a katzenjammertől azonban annyira felfordult a gyomra, hogy az egész utazást abbéli igyekezetben töltötte, hogy ne okádja tele a koszos padlót, amelynek ugyan mindegy lett volna, neki azonban csöppet sem hiányzott, hogy emiatt dili támadjon. Igaz, csak egyedül ült a járgányon, de a sofőr arcán látszott, hogy ellenségnek tartja őt, aki miatt ott kellett hagyni a bejglijét.

Jó volt hát leszállni végül, és az első útja persze, hogy az ivóba vezetett, hogy gyógyíthassa magát. A fröccsök ura túláradó örömmel üdvözölte a sárkány barlangjából hazatért barátját, s amikor az mutatta neki a még mindig a kezében szorongatott határozatot, csak legyintett. Főleg akkor lett igazán elégedett, amikor megtudta, hogy ennek fejében Béla az ajtaja előtt fog kapirgálni hosszú időkig. Ez valahogyan boldoggá tette őt. Az élet így huppant vissza a megszokott kerékvágásba, és az idő is fölvette konok ritmusát.

Ebben az ismert ütemben peregtek a napok. Amikor elmúlt a karácsony, Béla lerendezte a büntetés ügyét, megegyezett, hogy kapirgálásra váltja a szenteste démonát. Huszonegy napot kapott, január közepén kellett jelentkeznie a purgatóriumban, hogy megtisztulhasson, és bűntelenül állhasson újra a világban.

Így hát minden rendben volt, már csak a szilvesztert kellett megúszni valahogyan, amelyet – mint oly sok ideje már – a kocsmában tervezett abszolválni. Így is lett persze, úgy zajlott minden, mint évek óta már. A fröccsök ura földíszítette az ivót, várta a megalázottakat és megszomorítottakat, akik ugyanannyian voltak most is, mint egy hete, karácsonykor, most azonban nem szégyellték nyomorukat, mert a szilvesztert olyan férfias ünnepnek tartották.

A hülyék. – Ezt már Béla tette hozzá magában, ahogyan végignézett a társaságon, akik kötelező jelleggel voltak boldogok, azt sem tudták, mit ünnepelnek, a vesztüket például.

Hősünk tudata mélyén megkereste hajdani olvasmányát Camus-től, azt a szerencsétlen Sziszüfoszt, akinek a nevében a francia a hiábavalóságról értekezett, és ettől oly módon emelkedett el az este hangulatától, hogy elhatározta, az éjfélig hátralévő röpke időt elmélkedéssel tölti. Egyébként is ez tűnt az egyetlen értelmes elfoglaltságnak. Az időről gondolkodott, porszem voltáról, ilyenekről. A Natgeón szerzett összes kozmológiai ismeretét összekaparta a négymilliárd éves földgolyóról, a Nap majdani kihunytáról, a nagy reccsről, csillagokról meg göncölökről.

S miután így magába feledkezve el is jött az éjfél, sőt, még csak hóttkoki sem volt, mint más alkalmakkal, és most is körötte oly sokan, jóindulatú aláereszkedéssel hallgatta a himnuszt a dobozból, és ezt a kegyelmi állapotot még az őt körülvevő részegek óbégatása sem zavarta meg.

Annak ellenére sem, hogy ugyanaz volt ez, mint az éjféli misén a duplagyűrűsök visítása. Ők az Istenben, ezek itt a magyar földben találták meg elhülyülésük zálogát, így minden esély megvolt arra, hogy Béla megint elveszítse az önkontrollját, de valahogyan kikecmergett ebből a gödörből.

Tudata akkor roskadt össze visszavonhatatlanul, amikor elnök úr ott a dobozban szólásra emelkedett. Így kezdte az igét: „Békés új évet, nagyvilág, nyugodt új évet, Európa, sikeres új évet, Magyarország, boldog új évet, magyarok!„ Béla fölvisított. Ránéztek az ünneplők, de nem foglalkoztak vele, csak a fröccsök ura látta, hogy megint közelít a baj.

Ahogyan a viaszfejű alak a tévében szeretetről meg vezérlő elvekről hadovált, úgy vált egyre vörösebbé hősünk feje, de a kocsmáros tudta a gyógymódot. Valahogyan ki kell menekítenie a valóságból, s míg a sokaság elégedetten hümmögött, hogy jól mondja, és mint a hétfejű sárkány, egyként böfögött boldogan, a fröccsök ura fogta a vodkás üveget, és odavitte a barátjának.

Béla azonban megbabonázva bámulta a dobozt benne az újévi dumával, ajkai szó nélkül mozogtak. – Legalább ez nem szaladgál a kamera előtt. Igyál! – Így csitította a fröccsök ura. – Nem szaladgál. – Ismételte katatón módon emberünk, és akkorát slukkolt az üvegből, hogy a fele eltűnt. A fröccsök ura várt. Kétféle kimenetelt ismert: haverja vagy ordítani kezd, mint egy hete a misén, vagy elsírja magát.

Így szokott reagálni a világ ostobaságára, a levitációt a kocsmáros egyszeri és megismételhetetlen alkalomnak vélte. A nem is tudható már minek az elnöke keretbe foglalta a hülyeséget, és megint elmondta a refrént: „Békés új évet, nagyvilág, nyugodt új évet, Európa, sikeres új évet, Magyarország, boldog új évet, magyarok!„ Ezzel fejezte be.

Béla slukkolt megint, a fröccsök ura várt, hogy milyen formában érkezik el a baj. – Még jó, hogy azt nem mondja, hahó, Öcsi! – Értekezett Béla, és fojtatta. – Meg eljöhetne Kököjszi meg Bobojsza is. – A kocsmáros már látta, hogy nem lesz gond, pedig a háborgó ember rázta a fejét, és nem talált szavakat. – Hhhss… – Bbbasz… – Ilyeneket préselt ki a fogai közt, majd egy értelmes mondatot is. – Azt hiszem, elveszítem az önkontrollomat. – Ezt még kimondta, majd beesett az asztal alá.

A fröccsök ura megnyugodott. A többi birka trombitákat fújt, és kitódult az utcára petárdákat hajigálni. Az ivóra béke telepedett meg szeretet, a kocsmáros szeme pedig furcsán kezdett csillogni. – Vezérlő elv. – Motyogta, és a vodkás üveg után nyúlt. Béla békésen szuszogott az asztal alatt.

Ilyen semmitmondó giccsparádét régen hallhatott a ’zember, de ha államelnökünek ez jó, akkor semmi baj. Kitetszik, hogy ő is hülyének nézi tisztelt honfitársait, csak más aspektusból, mint a haverja, a Viktor. Az hazudik, ez semmit sem mond, szép új világ. Ha valaki elmulasztotta volna, annak iderakom a szöveg esszenciáját, íme:

„…Ahogy egyik év a másikba fordul, úgy adjuk át az élet fonalát nemzedékről nemzedékre. Saját és közös életünkét, melyet mindennél erősebb szálakból, szerelemből, szeretetből, gondoskodásból és felelősségből fonunk össze. Ebből áll közös történelmünk is. Millió és millió élet szőtteséből. Legyen bármi is a sorsunk, ez a szőttes ezer és ezer szállal köt össze bennünket egymással, az időben előttünk járókkal és az utánunk születőkkel. Ezekben a percekben velünk vannak most azok is, akikkel már csak lélekben lehetünk együtt. Mint ahogy sokan, örömtelien sokan vannak velünk, akik egy új gyermek, egy új testvér, egy új unoka, egy új családtag érkezésének örömével vagy reményével vágnak neki az előttünk álló esztendőnek. Isten tartsa meg jó egészségben az életet adó édesanyákat, és az első Szilveszterüket megélő legifjabb honfitársainkat is!….Mindannyian az új esztendő kapujában állunk. Az új év életünk egy újabb hófehér, még tiszta lapjaként áll előttünk. Új lapként, amit mi, magyarok – a korábbi esztendőkhöz hasonlóan – az idén is teleírunk saját szavainkkal, saját történeteinkkel…Történelmünk 2014-es esztendejének lapjára egy szót most én is szeretnék felírni. Egyetlen szót. A hazaszeretet szavát. A nagy szavak pátosza helyett az életörömmel megélt hazaszeretetét. Egyszerű kimondását annak, hogy szülőföldünk épp úgy a sajátunk, mint szüleink vére az ereinkben. A hazaszeretet egyszerre jelenti egymás tiszteletét és önmagunk elfogadását. Mindannak megbecsülését, amit eleink ránk hagytak, amit közösen őriztünk meg, és amit az utánunk jövőknek szeretnénk továbbadni. Azt a pillanatot, amikor egymásra ismerünk önmagunkban, és önmagunkra ismerünk egymásban. Mert hazaszeretet nélkül nem volna hazánk. Nem lenne Himnuszunk. Nem lenne közös történetünk. Nem lenne szabadságunk és függetlenségünk. Nem lenne kultúránk, tudományunk, megannyi világraszóló teljesítményünk. Nem volna nyelv, amelyen magyarul vallhatnánk szerelmet, és amelyen magyarul szólíthatnánk édesanyánkat…”

Ennyi tán elég is ebből. Mindenesetre, ha magam ötödikben így nyáladzottam volna egy fogalmazásban, akkor szépemlékű tanárnőm féfordulattal rúgott volna tökön. Csak egy a kérdés: ez a faszi erre képes csupán, vagy ilyen hülyének tartja szeretett népét. Mindkettő igaz lehet, és ez baj. Hová jutottunk, óénédesistenem.