Még hosszú pillanat sem volt, ha lehet osztályozni ezt a soha nem létező és le sem írt egységet, mert senki nem tudta, hogy a másodperc milyen tört része lehet ez, vagy hány óra, év vagy évszázad. A rigóknak, akik az átélt borzalmak után bambán ücsörögtek a vödrük peremén, amely nyáridőben trambulin volt, most pedig buszmegálló, ahol még csak dohányozni sem tudtak, végtelennek tűnt minden, a félelem, amely megbénította őket, az időt is foglyul ejtette. Olyan volt, mint egy fekete lyukba csomagolt búra, amely jobb börtönőr minden lakatnál, mert semmi, soha ki nem szabadulhat belőle, ha van ott egyáltalán valami a csupasz elektronokon és reszketésen kívül.

Ilyen fennkölt elmélkedésre azonban a mi rigóink képtelenek voltak, és nem szellembéli hiányosságok okán. Mert tudtak annyit, mint akármelyik traktorista, bádogbános vagy sekrestyés, hanem, mert be voltak szarva magunk közt szólván, amire ékes bizonyíték volt a Béla karján csordogáló, belőlük eredő szürkés puding, amely eleinte jó mókának tűnt, másodjára és jobban belegondolva viszont bizonyság volt arra, hogy még egy macskától is összecsinálják magukat, és ezért kellett átértékelni a pillanatnyilag megmerevedett életüket, ami nem kis feladat, ezt meg kell vallani. Így ücsörögtek a rigók a rémület kellős közepén, mint ideális állampolgárok, a jelek szerint örökre odakozmálva, mert csak még nem is fagyott.

Béla számára viszont, alighogy búcsút intett a sofőrsapkáján tisztelgő varjúnak, minden felgyorsult, akárha valami nyamvadt ringlispílen ült volna a teremtett világ közepén, a peremen pedig festett és kopott lovacskák helyett a falu iramlott iszonytató sebességgel. Az összes traktorista, olajos hajú, bánatos szemű és duplagyűrűs suhant el a bejglijével, töltött káposztájával és rántott halával egyetemben. Még a csendes éjt sem énekelték el, az utolsó dallamok még el sem oszoltak, s már hülye papírcsákóban fújtak műanyag trombitáikat, hajigálódták a petárdáikat, csillagszóróikat, a kutyák a kukoricásba menekültek, hogy éjfélkor, a himnusz elóbégatása után egyszerre zuhanjanak bele a nemlétbe, a falut pedig egy csapásra megülte a súlyos, tapintható csönd, és megállt az idő.

Nem végleges-visszavonhatatlanul, mert a kémények pipáltak, és egyszer a Nap is derengeni kezdett a ködök mögül. Csak a hangok, az illatok és légzések akadtak el, mintha megszűnt volna az élet, és csak a Föld keringene tovább a jeges és végtelen űrben, testén hordozva az utolsó tangó nyomait, okádások és konfettitengerek hullámzását. Olyan nesz nélküli volt a világ, hogy a rigók csőrének reszketése géppuska-zakatolásnak hatott, és Béla most először haragudott rájuk, hogy elcseszik a tökéletes pillanatot, ami évente csak egyszer adatik. Mert nem akkor kezdődik el a nap, amikor fölkel az ő csillaga, hanem, amikor az első fejfájós, másnapos kitátja csipás szemeit, de addig béke van.

Béla erőt vett magán, nyújtotta a csend hangjait, és nem a traktoristák, nem a bánatos szeműek, hanem a bádogbános, ki más, okozta a gyalázatot, megkondítva a rohadt harangját, ezzel messze űzve a Bélában bontakozni készülő áhítatot. Mert szokása szerint nem értett az ünnephez semmit sem, csak a sajátjához, amelyet a naptárban be lehetett jelölni. Ezért barmolt szét minden mást, és most, hogy kiűzte az örömöt Bélából, akire ráhullott a kétszer kettő józansága, a hirtelen támadt kiábrándultságban ő úgy döntött, hogy felvilágosítja a rigóit, hogy a macskák azok kofák, kasok, csahos kutyák, és nem farkasok. Ezért szavalni kezdett nekik, a fröccsök ura pedig elégedetten figyelte az ablak mögül, ahogyan minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Ekkor kezdődött el igazán az új év. Kilenc perccel nyolc óra múlt épp.

Ez védte meg őket évszázadok óta a valóságtól, tulajdonképpen ez tartotta életben ezt a szerencsétlen hordát a rónaságon, miután uruk itt hagyta az evilágot halványuló emlékké válva, de annyira azért mégis, hogy legyen erejük naponta kikelni a dunnák alól, és göcsörtös ujjaikkal, hajlott hátukkal neki tudjanak látni elvégezni azt a feladatot, amit életnek neveznek. A fröccsök ura és Béla szótlanul battyogtak a kocsma felé, olyan hosszan, hogy a közmunkások ámulva nézték a kettőket, mert nem volt világos, hogy előre haladnak, vagy hátrafelé.

Karácsony előtt indultak el a rövid pörformanszra a templomba, s amikor lebegve, remegve, káprázatok közepette visszaérkeztek az ivóhoz a száz méteres kimerítő túra után, már szilveszter napja volt. Haladtuk közben háromszor áztatta őket az eső, háromszor eredt el a hó, és háromszor söpört végig szélvihar a téren, miközben a Nap őrülten bukott le és kelt föl, ahogy száguldozott a falu körül. A kocsmáros látta, úgy iramlik az idő, mintha versenyezne velük, és már azt is tudta, miként lehet megállítani, vagy játszani vele. Csak a megfelelő italt kell Bélába tölteni, és úgy mászkálhat a múltban meg a jövőben, mintha képeskönyvet lapozgatna.

Most, hogy kiismerte barátja sajátos működését, már hatalma volt fölötte, amit azonban semmi másra nem akart használni, mint hogy ez a rohadt nap, amely arra volt hivatott, hogy átsegítse őket az új esztendőbe, hogy legalább ez teljen el minden bonyodalom nélkül, maradjon belőle holnapra valami halvány foszlány, ami azt igazolja: tulajdonképpen élnek, és nem Béla zaklatott tudatának árnyékai csupán. Emberes feladatnak ígérkezett a szesszel teli kísérlet, aminek első lépcsőjeként fröccsöt csúsztatott az idő ura elé, hogy a jelenben tartsa valahogyan. Tévét nem kapcsolt, mert pár perccel ezelőtt, amikor még karácsony volt, az okozta a földindulást.

Egyáltalán arra jött rá a kocsmáros, hogy a valóságtól óvnia kell a barátját, mert annak utálata olyan töménységben halmozódott föl benne, hogy a legkisebb találkozás is életre keltette a benne nyugvó vulkánt, aminek beláthatatlan következményei lehettek. – Hallgassunk egy kis zenét. – Ezzel próbálkozott a fröccsök ura félénken, mert emlékezett rá, hogy a megfelelő ritmusok, taktusok és dallamok Béla jobbik felét veszik elő, s ha jól választ, barátja megandalodik, nem ugrálnak benne az emlékek, hanem valami ősi állapotba merül, amikor még nem ismerték a beszédet, hanem csak érzések léteztek és ösztönök.

Arra emlékezett még, hogy nem is olyan régen Béla a Gotan Projektbe ájult bele, ezért ezt babrálta elő, és nem is kellett csalódnia, mert ahogyan a harmonika bánatosan szuszogni kezdett, barátja lehunyta szemét, és semmi nem bugyogott ki belőle a szemközti falra. Így sikerült pórázba fogni az időt, a falióra zaklatott ugrálása is megállt, és ahogyan a másodperc-mutató megtalálta az évmilliók ritmusát, hogy tik, tik, tik, a kocsmára rátelepedett a béke, ingatagon ugyan, de mégis jelenvalón. Béla nem tagadta meg magát, és nekiszegezte a kocsmárosnak a kérdést, tudja-e, mi az idő. A fröccsök ura ekkor már érezte, hogy az első menetet megnyerte, és megadó-boldogan hallgatta az előadást téridőről, húrelméletről és relativitásról.

Olyan béke telepedett hirtelen az ivóra, hogy a falu traktoros legényei is levetkőzték félelmüket, és bemerészkedtek Voland birodalmába, ami felelőtlenséget már nagyon régóta nem tettek meg. Egészen váratlanul tért vissza az élet a savanyú szagú falak közé, az olajos hajú fiatalok egymás szavába vágva ordítoztak, ahogyan évszázadok óta ez volt a módja az ünnepnek errefelé, mindez pedig, elvegyülve a harmonika lüktetésével hasonló burkot képzett a kocsmában, mint amilyet a duplagyűrűsök kaptak a templomban a valóság ellen, és a kocsmáros Bélával együtt döbbent rá arra, hogy így lehet elviselni az életet. Így, vagy sehogy.

Ez a ráismerés késztette a fröccsök urát, hogy megelőzze Béla vodkát óhajtását, forralt bort tolt elé, hogy a melankóliáját megőrizze, és elejét vegye a bajoknak, de fölöslegesen aggódott, és ösztönösen választott jól. A fűszeres gőzök fölszálltak ugyan, de semmilyen emléket nem ébresztettek Bélában, mert nem volt szokva ehhöz az italhoz, és ahogyan belehörbölt, elárasztotta a múlt és jövő nélküli jótékony bambaság, és vigyorogva figyelte a traktorosok vigadását. Most, hogy ő döbbent rá, lehet élni az életet az örökös kínok nélkül, azt hitte, a forralt bor volt a gyógyszer, és még kért, pedig csak a falai omlottak le, de nem tudott róla.

Ismeretlen vidékre ért, jól érezte magát benne, és már azt is tudta, hogyan őrizheti meg a nyugodalmat. Akkor, amikor a legények visszaszámolva várták az éjfelet, Béla csöndben kiosont az ajtón, hogy az új év dicsőségét megszerezze, de nem az alkoholista módján, akinek az az érdeme, hogy első vendég egy kocsmában, hanem a veszett lélek örömével, aki elsőként ér ki a temetőbe, és nem perverz szándékkal, hanem boldog új évet kívánni a halottainak. Mert végre észrevette, hogy ők azok, akikkel már nem kell vitatkozni, mert mindenen túl vannak, ők azok, akik megértik, mert előttük nyitott könyv az élete, és ők azok, akik tárt, csontkarjaikkal zörögve ölelésre várják, hogy együtt örvendezzenek az új évnek. Így is lett.