Kimondom megint, hogy jó legyen magának: a migráció rossz dolog, mert menekül vele az ember. Félti a nyüves életét. Gondoljon bele, Tuzson elvtárs, ha a maga fejére is bombák potyognának, elvágnák a nénikéje torkát, és mondjuk, Felcsút nem úgy lenne szarhalom, ahogyan most, hanem, hogy visszabombáznák a középkorba, és Orbán elvtárs ott kószálna a porhalom stadionjában. Csak elindulna keletnek ő is, Azeribe, orosz dácsába, ilyenekbe.

A migráció rossz dolog, mint ez a kisfiú is mutatja nekünk a képen, bele is lehet halni, ha meg nem, harcias újságíró nénik rúgják le az ember papáját, ilyenek.

Régen sem voltak boldogok a népek, ha menni kellett. Például egy Lévay József nevű költő százötven éve így tette érzékletessé a menekülést Mikes című versében:

„…Egyedűl hallgatom tenger mormolását,/ Tenger habja felett futó szél zúgását-/ Egyedűl, egyedűl/ A bujdosók közűl,/ Nagy Törökországban!…/ Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugvó/ Rákóczinak lelke, az eget csapkodó/ Tenger haragjában!/ Peregnek a fákról az őszi levelek,/ Kit erre, kit arra kergetnek a szelek,/ S más vidékre száll a/ Csevegi madárka/ Nagy Törökországból…/ Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,/ Melyik szögletébe a széles világnak,/ Idegen hazámból?…”

Vagy például, Tuzson elvtárs, Faludy György is iszkolt eleget, de róla – ha egyáltalán – annyit tudnak, hogy volt Recsken is, ami biztosan a Gyurcsány bűne. Előtte elmesélte azt is azért, miért lett belőle is migráncs, egy kis íztelítő:

„…Két hónapon belül, a katolikus költőt kivéve, a társaság valamennyi tagja már elhagyta Magyarországot. A konzervatív, orientalista báró meg sem állt Indiáig; egyesek Amerikába, mások Angliába emigráltak; én Párizsba mentem. Elhatározásomhoz nem az alsóházi tag adta meg az utolsó lökést. Inkább az utolsó szálat vágta el, mely még visszatartott – azt az elképzelést, hogy emigrációmat menekülésnek bélyegezhetik. Egyébként minden okom megvolt, hogy menjek, és éppen Párizsba menjek. A legjobban az ijesztett, hogy az elkövetkezendő háborúban a magyar hadseregben, a németek oldalán kell harcolnom. Tudtam, ha Hitler győz, Magyarország eltűnik a térképről, és néhány évtized múlva már csak a germán földbirtokosok jobbágyai beszélnek magyarul, amikor este, a félhomályos istállókban kinyújtják dermedt, bütykös lábujjukat a szalmán. Az ország fennmaradására csak akkor van remény, ha Hitler elveszti a háborút, bár ez sem következik szükségszerűen. Világos, hogy az elkövetkezendő háborúban a látszólagos ellenség oldalán van a helyem…
…Emigrációm második oka ennél is kényszerítőbb volt. Úgy mellesleg, néhány szatírát írtam a magyar fasiszta vezérek ellen; az egyik egy Csilléry András nevű képviselő. Amikor maliciózus titkára ebéd után átnyújtotta neki a róla szerzett költeményemet, melyet a szociáldemokrata párt röplap formájában terjesztett, szívrohamot kapott, és lefordult székéről – amit életem egyik legnagyobb sikerének tekintettem. 1938 márciusáig megtámadott ellenfeleim egyike sem gondolt arra, hogy fellépjen ellenem. Egy nappal azután, hogy Hitler bevonult Bécsbe, az ország számos vezető tisztviselője, bírája, ügyésze, intellektuelje állt sorba a nyilas pártház előtt, hogy felvételüket kérjék a nemzetiszocialista pártba. Hosszú sorban álltak az Andrássy úton, és nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük. Mégis türelmesen várakoztak, és szégyenérzetükben azzal vigasztalódtak, hogy nem tehetnek egyebet, hiszen a Nyugat éppúgy cserbenhagyja Magyarországot, mint ahogy cserbenhagyta Ausztriát. Az ország atmoszférája egy csapásra megváltozott; ellenem a becsületsértési perek lavinája indult, németellenes verseim miatt pedig az ügyészség emelt vádat. Az egyik ügyben két esztendőt mértek rám: előrelátható volt, hogy a felsőbíróság súlyosbítani fogja az ítéletet. 1938 decemberében az igazságügyminisztérium egyik osztálytanácsosa, Csánk Béla – akit egyébként addig nem ismertem – magához hívatott, és lelkemre kötötte: utazzam el mielőbb külföldre, mert le fognak tartóztatni. Ugyanezt üzente Budapest rendőrfőnöke és Antal István, az igazságügyi államtitkár is. Kedvességük meglepett, mert mindkettőt főellenségemnek tartottam: az utóbbi, figyelmeztetése jutalmául, még könyveim dedikált példányait is elkérte…”

József Attila meg szegény, mintha magukról írna, Tuzson elvtárs, Hazám című humoreszkjében:

„..Sok urunk nem volt rest, se kába,/ birtokát óvni ellenünk/ s kitántorgott Amerikába/ másfél millió emberünk./ Szíve szorult, rezgett a lába,/ acsargó habon tovatűnt,/ emlékezően és okádva,/ mint aki borba fojt be bűnt./ Volt, aki úgy vélte, kolomp szól/ s társa, ki tudta, ily bolondtól/ pénzt eztán se lát a család./ Multunk mind össze van torlódva/ s mint szorongó kivándorlókra,/ ránk is úgy vár az új világ…”

Látja, Tuzson elvtárs, ennyire rossz ez a migráció. Ej, ej.

A péntek este mégis karácsony volt minden héten, hiszen ekkor a haverjai őszintén örültek az eljövendő két napnak, amikor nem csörög hajnalban a vekker, nem ordibál a főnök, és szakad le a kezük a robotban. A péntek este a szabadság volt maga, ellazulás, nők és futball megtárgyalása ordibálva, valamint az Orbán kurva anyjának szidása nagy hangon és teljesen értelmetlenül, viszont következetesen, ezt meg kell hagyni.

Tegnap azonban valami ismeretlen erő miatt túlzásokba estek a nagy lazulásban és a hűsik kortyolgatásában, aminek következményeit M. József most reggel a párnái között nyögte. A másnaposság hullámzott benne a fejétől a talpáig, a homlokát hideg verejtékbe borította, lábai görcsbe rándultak, és az ingamozgás közepén, amikor a gyomránál járt az expressz, olyan öklendezések szállták meg, hogy majdnem kiszakadt a belseje. Ezen csodálkozott, és ez ellen küzdött, kamaszkora óta nem hányt ugyanis, amire nagyon büszke volt.

Vaskos tapasztalatból azt is tudta, ha a hét végét nem akarja ágyban és párnák közt átszenvedni, akkor fojtást kell tenni a gyalázatosra, ezért, amikor a tollas népség jelezte, hogy mindjárt pitymallik, átvonszolódott az ivóba, és szombat lévén nem is az első volt, nagy hanggal már ott ültek a haverjai olajtól iszamos kézzel, ahogy mindig, mint az ország ideális alattvalói. Lesték a tévét, amiben a tegnap estét ismételték. M. József letelepedett, markolászta a fröccsét, amikor a képernyőn föltűnt a nemzet gázszerelője.

Midőn a riporter megkérdezte tőle, hogy is van a dolog Balaton fölvásárlásával, ez a gázszerelő valahová a messzeségbe nézett, úgy mondta: „Nem tudom, én nem vásároltam be semmit.” A kocsma népe egyszerre visított fel és dübörgött, de M. József hallgatott. Az első korty teljesen megkavarta, émelygést érzett, böfögni próbált, de nem sikerült. A riporter rámutatott egy plakátra, amelyen a gázszerelő állott Orbán Viktor társaságában, és rajta a felirat: „Ti dolgoztok, ők lopnak.”

A gázszerelő kijelentette: „Ez hányinger.” A tőmondat mintha startpisztoly lett volna, mozgásba hozta M. József hasi izmait, és bár hősiesen küzdött, nyeldekelt, semmit sem tudott tenni, gyomrának mai, tegnapi és sok éves tartalma óriási sugárban lövellt ki a kocsma légterébe, csattant a padlón, és a közönség tagjai miután kecsesen kitértek a mindent letaroló sugár elől, nem ordítottak, hogy te barom, hanem ovációban törtek ki, mert megdőlt M. József rigmusa, amit részegen mindig szavalt, hogy rókamentes móka ’93-óta.

A kocsmáros is röhögött, miközben a bűnös a klozettból előszedte a fölmosórongyot, és nekilátott szétkenegetni a tócsát, a sarokban meg a nyeszlett tudálékos előadásba kezdett, hogy gyakorlatilag bárki hányhat, kortól és nemtől függetlenül. A nők és a kisgyerekek könnyebben hánynak, meg azok is, akik refluxosok. Itt tartott, amikor a többség leordította a fejét, és kollaboránsnak nevezte M. Józsefet, aki szimpátia-hányást hajtott végre, valamint magára vette a gázszerelő bűneit.

Így vihogtak, de közös döntéssel átkapcsolták a tévét, hogy ne legyen újra baj, de ez a másik adó sem volt jobb, ezen meg valami Tuzson nevű ökör értekezett arról, hogy most következik a végső összecsapás Brüsszellel. Ettől a kocsma közönsége egyként hülyült meg, és kórusban, mintha futballmeccsen lettek volna, úgy kántálták, hogy hányinger, hányinger. Viszont M. József az általános hangzavarban valami időtlen múltba csúszott, amikor még volt esze, és látta a Bouville-i naplementét, a szaros papírdarabot, meg a tintatartót.

Ekkor újra elöntötte az émelygés, de ez már nem az okádás előszele volt, hanem a mesterfok, az undor, amitől nem lehetett egy gáláns sprickolással megszabadulni, mert az oka és indoka nem az elfogyasztott maligánokban, hanem a Tuzsonokban és Mészárosokban rejlett. Ezek tették végleg tönkre az életét, gondolta M. József. Ránézett a kocsmárosra, akin lila ing és rózsaszín nadrágtartó volt, émelygéséből szólt kifelé neki Roquentin úrként: Egy calvadost, gyermekem. A kocsma népe megállapította, hogy na, már megint máttós, pedig soha nem volt józanabb.

Fuss el véle. Mindezek után reméljük a csodaszarvas víziójának törvényi körülirkálását is, mert nincsen lehetetlen. Lehetőleg, és pláne rovással. Anélkül tapodtat se tovább, lecövekezünk a Partium határán, és nézzük meredten, mi a lófasz is folyik itten. Mert még maga a teremtő sincsen teljesen tisztában azzal, mi lesz ennek a vége. Jó nem. Nem jó lesz.

Nem jó, ha ezek ketten egymást zsarolva, és mégis összefogva alaptörvénykeznek az összes többi alattvaló igen nagy csodálatára. Aszondják, hogy a népszavazás eredményének lényegét kívánják átültetni az alaptörvénybe, az identitás, a terület, a népesség, az államszervezet védelmének megerősítése által. S mivelhogy az érvénytelen volt, ebből következőleg a semmi válik alappá. De vegyük sorra a nihilt azért!

Erre építve, a nincsre, csak nagyon ingatag várak építhetők, légiesek, mondhatni, és ezt is megértük. Az identitás, mint nemzetképző tényező, ez fölöttébb érdekes. Mert magyar identitás nincsen. Az identitás szorosan véve én-azonosság. Amikor eszünket véve rájövünk, hogy vagyunk, különbözünk a fűtől, fától, kutyától. Nem arra ébredünk, hogy milyen fasza magyar legény vagyok.

Az egy másik szint. És a terület aztán. Ha csak nem akarunk háborút indítani a szőrös talpúak ellen – mint fő csapásirány -, akkor az száz éve adott. Hiába a matricák a nagyról szlovák rendszámú járműveken, meg zokogva tutult ál-székely himnusz, meg élettérről szőtt omló álmok. Ez nem megy, baszd meg. Száz Tusványos után sem megy egyáltalán.

Meg a népesség. Ez is, hogy ez mi? A panelproli, a zsidóbuzi meg a libsibolsi beléje tartozik, vagy sem? Illetve a három millió csupán? És akkor ők területileg hol helyezkednek el, hol honolnak, ha már idáig értünk. Az államszervezet védelme az a TEK a metróban, vagy mi a rosseb? Tessenek már megmondani, és főleg Tuzson Bence, aki mindezt elmesélte nekünk.

A népszavazás eredményének lényegét kívánják átültetni az alaptörvénybe, az identitás, a terület, a népesség, az államszervezet védelmének megerősítése által. Ezt mondta az ember a tévéjében, hogy még egyszer rögzítsük a delírt. Aztán ez egészül ki a spiritualizmussal, és itt már tényleg vége van. Vona-Orbán szeánsz három egész háromtized millió szellemi egységében.

Ó én édes uram, egyetlenegy fiam. „A harcot meg kell vívni Brüsszeli fronton is.” Ez a jelszó. Egy a jelszó, a béke, harcba boldog jövőért megyünk, most már eurokonform módon. Hogy nem nagyon érted, amit hadoválok? Nem csodálkozok, én sem, amit ők, és csak úgy értelmezni próbálom, mely aljasságokba, illetve debilitásba készülünk zuhanni épp.

Spirituális. Mindez jósdákban elmegy, és még szép is lehet, ugyanis a spirituális ember – az álmoskönyvek szerint – azt vallja, hogy élete nem önmagáért való – nem öncélú – hanem egy magasabb szintű rendet és értelmet szolgál. Tetteit, döntéseit ezen elv alapján igyekszik megvalósítani. A spirituálisan gondolkodó ember a világot úgy értelmezi, hogy tettei egy speciális ok-okozati rendszerben hatnak vissza életére. Ezt hívhatjuk karmának, „sors”-nak vagy „isteni elrendelés”-nek akár.

De ez mégsem egy alkotmány, vagy alaptörvény, vagy mi a rosseb. A spirituálisan gondolkodók szerint a világnak vannak az érzékszerveink számára rejtett dimenziói és összefüggései, amelyek ugyanolyan erős hatással lehetnek létünkre, mint a környezetünk érzékelhető része. A spiritualisták vallják, hogy az élet több kell, hogy legyen, mint a természet véletlen, egyszeri és megismételhetetlen játéka, szerintük a világot egy magasabb rendező elv, egy ember felett álló kozmikus erő irányítja.

Így születik új vallás a szemünk előtt alaptörvényben rögzítve. És ebből levezethető a btk.? Csak úgy mellékesen. Éshát eljutottunk idáig. Himmler volt még ennyire hülye, ő volt a felelős hajdan a birodalom dogmatikájának kidolgozásáért, és meg is tette. Wewelsburg volt az ő spirituális központja – nekünk is szépül Budavára -, telis tele misztikummal, amely játékot addig űzte, míg leszakadt az ég, meg romokban hevert az országa.

Mindebből fakadólag nem igazán szerencsés ilyen spirituális irányba indulni, pláne alaptörvényben, és még inkább a huszonegyedik században meg még inkább, és sőt. Mert körülöttünk olyan normális népek vannak úgy kinézésre, aztán épp nekünk kell visszagyalogolni a középkorba. Ez valami olyan, ez az étlap. Miattuk, fideszileg bezárólag. Meg egy csöppnyi rosszabbik is, ezt el ne feledjük!

Hungarikum született a magyar televíziózásban. A pitiáner-genyó, szervilis-seggnyaló, hánytató-köptető műsorfajta, amelyet eufemisztikusan – de teljes meggyőződéssel – hírnek, mi több, híradónak neveznek a Fidesz-gründolta médiában, amelynek egyébként most már friss papírja is van arról, hogy hírhamisító. Bíróság mondta ki, hogy az Index bátran nevezheti így azt a gőzölgő trágyahalmot, amelyet közszolgálatinak csúfolnak erre szakosodott bohócok. Nemlétező gerincük és lelkük rajta, csak minket hagyjanak ki a mi pénzünkön celebrált milliárdos ámokfutásból, de jól láthatóan eszük ágában sincs kegyelmezni.

Mért is lenne, amikor az evolúció során egyre-másra jelennek meg a Hír- és Echo TV-ből ismert alakok népnevelői buzgalommal az M-eken meg Dunákon, behozva oda azt a szellemiséget, amely Demján szavaival hungarosiíta és hungaroszunnita térfelekre osztja az országot, hogy mehessen benne a – most még csak karakter – gyilkosság. A rendszer egyébiránt jól szervezett, a nagy durranásokat, a fundamentumként szolgáló alapanyagot a Polt által irányított ügyészség állítja elő. E szervezet áldatlan működése teszi lehetővé, hogy vezető szíjon lehessen mutogatni ellenzéki alakokat eltakart arcú marcona rendőrök között, a vezetettekről aztán kilencvenkilenc százalékban kiderül, hogy fölösleges volt rabláncot adni rájuk, de ez már rendszerint hiányzik a Szabad Nép félórákból.

Ilyen leosztásban zajlik az élet szittyaföldön. A mogulok gondoskodnak a nagy durranásokról, a királyi tévé saját kútfőből meg csak babramunkát végez, de teszi ezt oly igen álhatatosan, hogy szinte belefehérül a szája, miközben karakter-gyilkolászó buzgalmában szállítja az amúgy röhejes, de összességében mégis gyomorforgató szenzációit. Illetve csak azt, amit maga annak vél, megfelelve egy öt éves óvodás szellemi színvonalának, ami azért már zsenánt egy pöttyet. Arccal a civilek ellen! Ez a csatakiáltás már jó régen elhangzott a jurtában, ahonnan csupán visszhangja ért el a mi tévénkhez, így fáziskéséssel ugyan, de beálltak a vonyító kórusba, és röhejes eredményeket sikerült fölböfögniük.

A Hír Tv, amely ma már a Kunigunda utca kihelyezett tagozataként éli mindennapjait, óriási leleplezésekkel operál megint. Akár a cirkuszi kikiáltó, aki a semmit adja el nagy hangon, vagy esetleg Pistike a középső csoportból az óvónéni kegyeit keresve – tetszőlegesen behelyettesíthető bármelyik formula -, de azért mégis ótvarul. Most a tüntetések főbb alakjait találták meg, felfedezve bennük magát a sátánt. Szokásos sunyi módjukon Várady Zsolt iwiw-alapítót, és Gulyás Balázst, az internetadó elleni tüntetések másik szervezőjét és szónokát is ismeretlen számról hívta fel a Hír Tv egyik munkatársa, hogy egy korábbi botlásáról kérdezze.

Várady múltjában egy tizenegy évvel ezelőtti füves cigarettát talált a kormánypárti tévének nevezett szarhalom, Gulyás Balázsnak pedig egy tavaly februári autóbalesetét szedték elő, amelyben ő volt a vétkes. Gulyás tavaly február 22-én a repülőtérre tartva egy kőbányai kereszteződésben balra kanyarodás közben nem adott elsőbbséget az egyenesen tovább haladó autónak, és összeütköztek, a másik autóban ülő kiskorúnak pedig eltört a keze. Gulyás azt mondta, hogy természetesen elismerte a hibáját, a helyszínen bocsánatot kért, és elfogadta a bíró végzését, amely szerint kétszázezer forint pénzbüntetésre ítélték, és öt hónapra eltiltották a vezetéstől.

Várady Zsoltnál annak idején elhanyagolható mennyiségű, 0,19 grammnyi kannabiszt találtak a rendőrök, és ezért úgynevezett elterelésre küldték. Ezt a porszemnyi mennyiséget hogyan vették észre, az rejtély, de mindegy, ettől a két bűnözőtől tényleg meg kell védeni az országot és a bimbózó ifjúságot, ez alaptétel. Várady egyébként csütörtökön este azt írta, hogy jogászokkal konzultál, valamint megfontolja, hogy vizsgálatot kezdeményez a Nemzeti Adatvédelmi és Információs Hatóságnál, hiszen ennek az információnak a eljuttatatása az újságíróhoz különleges személyes adat jogszerűtlen kiszivárogtatását jelenti. Hogy mi fog történni, kiderül: semmi sem.

Mindközben persze a királyi lószerszám is teszi a dolgát, népnevel, internetes híroldalakat oktat ki, és rózsaszínű Barbie-országot föst a tátott szájú választópolgár elé. Megvan ennek a metódusa, nagyban már rég kidolgozták a totális hülyítés módszertanát. Aki ma a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző, a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve; a polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken, és a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.

Elindítottak már egy új frontot is azért, hogy csak a pipacsos falvédős álvalóság formálja a magyar tudatot. A Fidesz ugyanis kiszorítaná a kereskedelmi tévéket egy új törvénymódosítási javaslattal, amely kötelezővé tenné a szolgáltatóknak, hogy márciustól az állami televízió két új induló csatornáját tegyék be az ingyenes csomagba, emiatt viszont két kereskedelmi csatorna kiszorulhat onnan. De hogy ezt kik javasolják, az is egy mise: a Fidesz szóvivői, Dunai Mónika és Tuzson Bence, akik olyan törvényt delirálnak, amely szerint az eddig kötelezően továbbított közszolgálati csatornák mellé további kettőt kell mindenkinek ingyenesen elérhetővé tenni az alapcsomag részeként. Semmi sem drága már, pedig eleddig úgy tudtam, hogy szóvivők úgynevezett demokráciákban nem igazán szoktak törvényekre javaslatokat tenni. Minálunk ez is komilfó, és akadt két alak, aki a nevét és az arcát adja ehhez a mocsokhoz (is).

Amúgy ezt az embertípust az ilyen rendszerek termelik ki. Ahol a tehetséget leváltja a “tehetség” (azaz mi mondjuk meg, ki a tehetséges), ott a szervilizmus életképes stratégia. Ez különösen igaz olyan embereknél, akiknek nincs énképük, így nem probléma ezek után a tükörbe nézni. Ott úgyis alapvetően senki sem nézne vissza, így mindig van hely a “példaképnek”, hogy ezt az űrt betöltse. Kíváncsian várom és figyelem, hogy a csúcsra járatott pátosz gyakorlatilag már a határokig kitolt és kihasznált (nemzeti) giccsfaktor elegendő lesz-e a következő időben is a kormányzatot támogató választók széles rétegének meggyőzésére, a jelek szerint egyre kevésbé.

Ennek ellenére vagy éppen ezért minden változatlanul halad a maga Fidesz által kitaposott útján, csak ötletek kellenek, a jóisten megsegít minket (őket), és senkit sem hagyunk (nak) az út szélén. Még Pálffy Istvánt sem, aki – mint kiderült – már megint a köztévénél szívja a levegőt, ha már rontani nem tudja. Tanácsadó lett belőle, csak munkája nem lesz. Ezen a szinten már nem lehet tanácsokat osztani, a romlottság minden szintjét kimerítette ez a bagázs, de lehet, hogy van lejjebb is. Meglátjuk, s ha a Csele patak megint kibaszna velünk, aminek következtében az Unio hordái elözönlenék a kies ugart, amire – valljuk be – csekély esély mutatkozik, tán változik valami. Addig azonban lefetyelhetjük a szánk széléra fröccsenő testi végterméket, ami szép lassan megkeményedik, és beborít minket, mint a guano, keményen, vastagon.