Két dologról érdemes szót ejtenünk abból a katyvaszból, amit a kedves vezető elénk fosott, hogy mik a tervei még földi pályafutása alatt. Tizenöt évre tekintett előre, tizenöt év harcot vizionált, nem konkretizálva a pusztítandó vasutat vagy gyárüzemet, nem megnevezve Gyurcsányt, a Sorost vagy a gyerekeiket. Az írmagjuk, ugye, mint a mesékben és náci álladalmakban, az aggastyántól a karonülőig, nőtől partizánig bezárólag. Az ellenség a liberalizmus maga immár, mint kiderült, amely gyűlöli Orbánt Viktort többes számban.

Két dolog kiemelendő tehát, és elsőként az, ami van. Mint megtudtuk, az illiberalizmus már néven nevezhető, már működik, és keresztény szabadság a neve. Pedig jelzős szabadság nincsen, mint tudjuk a történelemből, hanem szabadság van naturálisan. A jelzős, esetünkben keresztény szabadság a más kárára működtetett szabadság, tehát elnyomás, ha úgy tetszik, diktatúra. A keresztény szabadság mibenléte sem definiált tudományosan, rosszmájú elemzők szerint a cimborák lopásának szabadságát rejti a friss, eddig nem ismert fogalom.

A másik ugye, mint említődött, ami lesz, s ez tizenöt év szünet nélküli küzdelem a liberalizmus ellen, mint Orbán Viktor Mihály élete értelme még gyalázatos megdöglése előtt. Fölteendő tehát az az aggodalom, hogy a liberalizmus elleni fenekedés úgy esszenciálisan mi ellen irányul, és ez a szabadság, mint az ember lapvető szükséglete ellen lesz. A vallás, a gondolkodás, a tanulás, a nemi irányultság etc. szabadsága ellen való küzdelem lesz, fogalmazhatnék úgy is: keresztény terror lesz. Még inkvizíció is lenne, ha lehetne.

Bármi fura is, amikor államalapítóként köszöntötték ezt a redves idiótát huszárgúnyába bújtatott bohócok, nem mondtak badarságot. Az ő államuk jött létre a valamikori Magyar Köztársaság füstölgő romjain, a csápoló rajongóké és kivételezetteké, az élet féltett gyermekeié, a feltétlen híveké, a szolgalelkűeké. Aki rajtuk kívül van, az a hat, hét, nyolcmillió, az nem a keresztény szabadság része, az illiberális állam nem érte van, hanem ellene csakis, és az elkövetkezendő másfél évtizedben még inkább ellene lesz.

A liberalizmus voltaképp egy eszme, amit szavak, gondolatok, s azok hordozói, az emberek testesítenek meg. Egy eszme ellen rajtuk keresztül lehet hadakozni. Ha figyelembe vesszük, hogy az intézményrendszerek, az oktatás, a tudomány, a művészet, legfőképp ezen belül az irodalom, az egyházak, és a többi már mind-mind az illiberális állam, új nevén a keresztény szabadság szolgálatában állanak, ezeken farigcsálni már nincs mit, így a nagy küzdelem az elfajult gondolat utolsó hordozója, az ember ellen lett itt nekünk meghirdetve.

A célpont tehát más tereptárgyak fogyása okán te vagy. Az elfajzott ember, aki nem illik a keresztény szabadságba, az isten, haza, család vérgőzös, homályos, nacionalista-fasiszta ideájába, és úgy összességében, aki nem szeretne Horthy orbániasított Magyarországán élni. S hogy a kedves vezető nem ezt mondta? Hitler sem mondta ki soha, hogy a zsidókat ki kell irtani, megtették, akik értették a vezér burkolt óhajtásait. Bayer is már rotyikat verne szíve szerint, és mindig, mindenhol lesz, aki tetté váltja az elvadult gondolatot.

Ilyeneket mondott tehát Orbán Viktor Mihály a tusványosi ganajban, és ezzel a szájjal megy a héten Ursulához, hogy az új főnéni legyen jobb szívvel hozzá. Ahogy a csillagok most állnak, azzal is lesz, itt hagy tehát minket magunkra. Az egész elcseszett Európa magunkra hagy, amíg a német multinak magyar gyárakban ukránok és vietnámiak termelik a profitot fingért és hugyért, mert a kedves vezető eladta őket rabszolgának, mint ahogyan a sorba beálló magyarokat is. Gondoljatok tehát testvérek Petőfire, és válasszatok.

Nem értik a horvátok, hogy is van ez, pedig csak annyi történt, hogy miniszterügynökünk az egyik elborulásában a mi kutyánk kölkének nevezte a horvátokat, hogy futballilag beszéljen ökörségeket, de ennyi is elég volt, hogy a dalmát vidéket megülje a rontás, és csak nézhetnek a lukuk végiből most kifelé a párás egekre. Pedig akkor még Tusványoson ki sem jelentette, hogy ott is rendet tenne, viszont, mint ebből is kitetszik, már megkezdte.

Ezzel a lendülettel a medvék országában sunyin megrajzolt a képzeletében egy ezer kilométer sugarú kört, mint ahová uralmát kiterjesztené. Abban a pillanatban ezen a vidéken lekonyultak a csillagok, égi jelként a Hold is elbújt kis időre, csak sötét kör volt a helyén, amitől felugattak a kutyák, elsírták magukat a kisdedek, ellenben Mészáros Lőrinc csatakos álma ideje alatt is keresett száz milliót, mert mért ne keresett volna.

Most már tehetetlen ez ellen, a láncreakció elindult, és mindent fölzabál. A horvátok is abban reménykednek, hogy elér a mágia egészen hozzájuk, hogy ott is minden a gázszerelőé legyen. Hallották ugyanis, hogy a környezetében nem érvényesek a newtoni törvények, ő csak annyit mond, legyen, és lesz is minden egyszerre, mint az univerzumot megrengető sportszermárka is világ szégyenére és a magyarok kuncogi örömére egyként, hogy valaki pofátlanságában is ennyire egyszerű lehet, az nem igaz, pedig az.

A horvátok alagútja a semmibe vezet, a duplarúle meg hasad. A Mészáros csapatában a Mészáros játékosa a Mészáros mezében borult meg az ő agyában és állíttatta ki magát, mert egy másik Mészáros-mezes eltépte a rulettot. Hogy a mezét sajnálta-e annyira, vagy az élete ilyen nyomorult, azt nem tudni, de a trikójában sértett futballista polgártárs meggyakta a tépkedőt, ezért kiállították. Így telnek Neriában a tusványosi ünnep után a dologtalan hétköznapok.

A mez egyébként fontos dolog, és így volt ez már a NER előtt is. Engemet példádul egy bájos kosárlabda mérkőzésen Sopronban egy amerikai migráncs, aki azonban akkor még osztrák zsoldos volt, úgy könyökölt le, hogy feneketlen kút nyílt az agyam helyén, és bőven okádta magából a vért, hogy tocsogni lehetett benne. A hülye csapatkapitányom meg nem újraélesztett, hanem a fejemet előre toszta, vigyázz a mezedre felszólítással. Két hétig szédültem az ütéstől.

Ha innen nézzük, a rulettes futballista megborulása magyarázatot nyer, de az is lehet, csak felforrt az agya a hőségben. Mert ugyan a pályák fűtése már megoldott a hideg időkre, a hűtésükről még senki nem rendelkezett, de Isten és a Párt segedelmével meglesz az is. Nem mindenki lehet azonban futballista, mint ahogyan Mészáros Lőrinc sem. Ebből fakad, hogy – mint most kiderült – két év alatt kétszázötvenkilenc polgártársunk fagyott meg csak azért, mert rossz helyre született, és éppen ide, meg futballista se volt, hogy fűtsék a valagát.

Itt, minálunk pedig – mint azt megtudtuk a meztépéssel és a horvátok semmibe lukadásával egy időben – a liberális multikulturalizmus elleni harc a legfőbb gond, amely minden lényegest kitölt. J A. kabátja a széken szunnyad és nem hasad tovább, ez az ország azonban úgy megrepedt, hogy, mint a horvátok alagútja, épp kilukadni készül a semmibe. Hogy ez egy hülye kép? Tudom, de mit lehessen tenni, sőt, mondhatnám nagy arccal, hogy ez van, ezt kell szeretni. Aztán mégsem teszem.

Viszont ezt az egészet beragyogja egy böhöm nagy, világító kereszt.

Ilyenkor fölteszi magának a kérdést a kajlafülű magamfajta, hogy ki a faszomok ezek, kinek is képzelik magukat, hogy ítéletet mondjanak élőkön és holtakon. Másrészt meg, hogy mi ez a prófétai és megváltói attitűd, hogy őket azért szarta a világra a teremtő, hogy nekem legyen otthonos, holott nélkülük inkább érzem magam komfortosan a barlangomban, mint a medve is egészen jól elvolt ott, amíg ez a csürhe meg nem szállta a lakhelyét. És őt is elűzték onnan, mint engem is akarnak, meg tégedet szintén, nem bámulj vakon a kifent rohamkéstől.

Meg, hogy kurválkodnak Tamási Áronnal is, elferdítve a városos Ábel szövegét: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” – és ez is jellemző, ez a kifacsarás, hogy nem majd én otthon érzem magam, hanem a nyikhajok megmondják, hol és hogyan legyek otthon. Elmennek ezek a langymeleg náthásba. Akik velük szemben ücsörögtek, és itták a szavaikból a mérget, biztosan az édesanyjuk kebelén érezték magukat a gyalázat közepette, amikor Romániában szidták a románokat és azt az irodalmat, amihez szaglásuk nincsen, és fröcsög belőlük emiatt a gyűlöletbe ojtott irigység.

Mégis azért, hagyjuk most a betűket és a Parnasszust valamint elefántcsont-tornyokat, és szőrmentén, csak huszonnégy órára figyelve nézzük, mitől kéne otthon lenni az embernek szerintük. Azért csak ilyen kurta az intervallum, mert az immár majd’ évtizedes dúlást leírni szinte lehetetlen, ha mégis megtennénk, egy ilyen „Tulajdonságok nélküli ember”-féle kétezer oldalas dolgozat kerekedne. Ezt a mutatós szövegtengert viszont fenntartjuk a majdan elkészülő vádiratnak, amely alapján a milliárdokkal kistafírozott irodalmárok, költők és a cimboráik a plafonig bezárólag otthont lehetnek a Naptól óvott hűvös homályban.

A szülész államtitkár asszony, aki az életét tette április óta a nemzeti szaporulatra, a kismamákat szövetkezetbe terelve dolgoztatná a jövőben, biztosan, miután megtáncoltatta őket, hogy ne legyen nekik csontritkulásuk, meg, hogy el ne apadjon a tejük. A nyugdíjasokkal együtt táncolnának és dolgoznának egyébként, és ropja majd és otthon lesz a világukban az a pár család is, akiket ezen a napon, amikor Esterházyt hajtották el a világ végire a színpadon, épp akkor tettek az utcára, hogy majd az ősztől dutyiba rakjanak, hogy abban legyenek otthon. Lesorosoztak egy autista gyerekét sétáltató anyát, Mészáros pedig megvette Kádár üdülőjét.

Az Emmi nevű minisztérium pedig hat méteres világító keresztek állogatását finanszírozza a kézmosást reklámozó plakátok mellett, mert ennyire futja a gondolatiságából a Tízparancsolat mellett. Ezek a fekete levegőeget fehéren beragyogó keresztek fölhorgasztják bennem a lángolók képzetét, amelynek keresztényi tövében csuklyás alakok – szemük helyén két lukkal – védték a fehér übermensch fajt. De lehet, hogy csak nekem ilyen élénk a képzeletem és ennyire csapongó, viszont az már nem az én látomásom, hogy a magyar proletár abba a Romániába jár már dolgozni, mert ott többet fizetnek, amit ezek oly bőszen szidnak, és éppen ott.

Szóval totális a káosz és a téboly, miközben ott virít mögöttük a fölirat: „Azért vagyunk a világon, hogy önök otthon legyenek benne.” – Már csak azzal a toldással kellene kiegészíteni, ki, és hol? A Hair jut eszembe, midőn Berger a keresztény úri középosztály ozsonnás asztalának tetején ropta, s csak ennyi szakadt ki az egyik öltönyösből: pofája, az van. És még biztatásként nyugtázzuk azt is, hogy a fő fogás, egyetlenünk, az univerzum folyását a jövőben kijelölő felszólalása, mint desszert, még hátra is van. Hogy mi lesz, ha ebben a közegben még az ő beteg képzelete is elszabadul, az megjósolhatatlan. Ám ami riasztó, hogy ezt a diliházas színdarabot véresen komolyan is kell venni.

Idáig jutottunk.

Szarvas Szilvesztert például nem fogja, mert ő is ilyen pesti srác, megfelelő szellemi horizonttal, és, ha még egy kicsit eldurvul, és még jobban viszket a tenyere, akkor nem a NAV-ot küldik rá, hanem egy lovagkeresztet hófehér paripán. Ez a csodaszarvas már felvezetésként arról elmélkedett ebben a tévében, csodálkozik, hogy nem szúrták le Tusványoson az Orbánt kifütyülő nőt. Látszott rajta, hogy ez neki tetsző végkimenetel lett volna, hogy a selejtje tudja, mire is számítson.

Aztán tovább szőtte omló álmait, amelyek így jöttek elő belőle:

„Felteszem a kérdést, hogy ez a hölgy mire számított? Odamegy Tusnádfürdőre, ahol azért jellemzően egy jobboldali, illetve hát tulajdonképpen csak egy jobboldali közeg van jelen, ez egy nyári szabadegyetem, itt együtt gondolkodnak, söröznek és beszélgetnek az emberek, és ő ott megpróbálja Orbán Viktort kifütyülni, hát mire számít. És hát, van ugye az a klasszikus székely mondás, hogy a medve nem játék a sör nem ital, hát ehhez hozzá lehetne tenni, hogy a székelyek nem puhák. Csodálkozom, hogy nem került elő a fokos, vagy éppen a bicska. Ennek egyébként egy szomorú változata is előfordulhatott volna.”

Ebben az egészben több érdekesség is van. Egyrészt látom, ahogyan a kalapjukban együtt gondolkodnak, amely kép egy hatvanas évekbeli párttaggyűlést idéz, másrészt pedig azt is, amikor, ha sok ilyet pofáznak, hogy a medve nem játék, akkor az igazi székely emberek leverik azt a kalapot a fejükről, mert voltaképp ők is le vannak nézve. Nem tudom, hogy képzeli ez a Szarvas a körülötte folyó világot, amelyben a XXI. században fokossal és bugylibicskával közlekednek az erdélyiek, és pláne hallgatagon szúrnak is, de ez az ő baja.

Meg persze a miénk, hiszen ez az a nívó, amely elborítja az országot a lapjaikból, a tévéikből, a rádióikból, és nem csak a végtelen sötétség a gond, hiszen annak elviselésére Németh Szilárd már kellően és naponta kondicionálja a választópolgárokat, és már fel sem tűnik nekik, hanem, hogy hisztiznek, keringenek, mint egy elcseszett dervis. Egyfolytában visonganak.

Ezt a pörgő, tobzódó, önmagát gerjesztő ámokfutást, az AE Bizottság Tánczenekar „Konyhagyeplő” című örökzöldjében hagyta az utókorra abból az időből, amikor a Fidesz még gondolatként sem létezett. Íme:

„kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kések kések hatalmas kések/ kések kések népszerű kések/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szépségem szépségének a titka/ a metafizikus csodabogárkozmetikus/ ó anyám/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak”

Nem tudom, látja-e az olvasó azt az eksztatikus állapotot, amelyet az idézett mű kifejez. Ilyet érezhet például Szijjártó külügyér-futsalzseni most épp, amikor egy aktuális kirohanása után Ausztriából a képibe vágták, hogy ő egy igen egyszerű organizmus. Ez fájhatna is akár, de csodabogárkozmetikus metafizikusként ilyenhez a tarajosnak fingja sincs. Meg az őt ajnározó betűkből élő szarvasoknak sem. Így lehet az, hogy amikor az ember szertenéz, és meglátja, hová jutottunk, akkor Ady után száz évvel maga is hajlamos elábrándozni azon, hogy mi a francot keres a Tisza partján, ami tulajdonképpen egy fogós, ravasz kérdés.

Itt újságírókról fog kiderülni, hogy buzi drogosok, az anyjuk kurva, az apjuk meg komcsi, a kutyájuk pedig kecskéket kefél. Így valahogyan, mert ez a tempó. Egyébként is, a harc nem az irkáló emberek ellen folyik majd, hanem az ellen a nyolcmillió ellen, akiknek az érdekében ez a jobb érzésű maradék plajbászol, igazán nincsen már sok belőlük.

Viszont, hogy a nyolcmillió ellen történik minden, az teljesen egyértelmű a kvóta-népszavazás óta. Ott megvolt a cezúra, és, aki nem ment el, vagy nem nekik tetszően voksolt, az kiírta magát a nemzet beteg testéből. A maradék kétmillió, meg most már a határon túliak pedig másfajta lassú mérgeket szíhatnak, valami ilyet:

„Először… azt kérdezem tőletek: hisztek-e a Vezérben s velünk együtt a német nép végső totális győzelmében? Kérdezem tőletek: el vagytok-e tökélve a Vezért a győzelem kiharcolásában, jóban-rosszban, a legsúlyosabb személyes terhek vállalásával követni? Másodszor kérdezem tőletek: készek vagytok-e a hazának a hadsereg mögött felsorakozó zárt hadrendjeként követve a Vezért, a harcot elszánt határozottsággal és a sors minden rendelésén keresztül tévedhetetlenül folytatni, míg a győzelem a kezünkben lesz? Harmadszor: …Kérdezem tőletek: el vagytok-e szánva ti és a német nép …napi tíz, tizenkét és ha kell, tizennégy és tizenhat órát dolgozni… a győzelemért? Negyedszer: Kérdezem tőletek: akarjátok-e a totális háborút? Akarjátok-e ha kell, totálisabban és radikálisabban, mint ahogyan ma egyáltalán még el tudjuk képzelni? Ötödször:…Kérdem tőletek: szilárdabb, elmélyültebb és megingathatatlanabb-e bizalmatok a Vezér iránt, mint bármikor azelőtt?”

Ezeket a bájos mondatokat a kacskalábú Goebbels bácsi rikkantotta a légbe 1943-ban. Az egészben az az érdekes, hogy pár apró szót kicserélve benne elhangozhatott volna akár Tusványoson, vagy bármelyik Fidesz-nagygyűlésen is, és ugyanúgy kiáltott volna minden egyes kérdésre igent a bamba tömeg, mint annak idején a decens náci birodalomban.

Egyébként megtört szívvel be kell vallanom, hogy ezt az egészet nekem úgy diktálják. Tagja vagyok a Soros-maffiának, itt ül velem szemben a keresztapa lukában veres rózsával, és rekedtes hangján, ujjaival taktust verve mondja, én pedig írok, mert az éjjel véres lófejet találtam a párnámon.

És az a röhej, ha olvasná, akkor számos honfitársam el is hinné ezt az egészet, amit pedig az ujjamból szoptam. Így szopogatja a saját mocskos ujjait Orbánpufi is, és így hisznek el neki mindent a lelki szegények. A tragédia pedig, hogy ez ellen képtelenség bármit is tenni.

Nem az, hogy nem mondhatom el, egyelőre még igen, igaz, erősen korlátozott helyeken. Hanem, hogyha a delikvens a két kezével morzsálná, szimatolná és eszegetné a lószart, de a vezére azt mondaná róla, hogy az égi manna, akkor átszellemült arccal majszolná, és csettintene, hogy ilyen jót még soha nem evett. Itt tartunk most éppen.

Ez a duma pedig, hogy most az újságírók kerülnek sorra a csatatéren, csak gumicsont, hogy addig se a Rózsika néni korgó gyomrával foglalkozzon az ember, mint most magam is, aki bekapta a horgot. Bocsánat érte. Annyi mentségem legyen, hogy előre siratom azon kollégákat, akik majd kalodába zárva állnak a tér közepén, a tömeg pedig záptojással és rohadt paradicsommal dobálja őket. Ki kell bírni, aztán majd egyszer jó lesz.

Kaján zárásként és tanulságul azért, jegyezzük meg, hogy Goebbels, a nagy mókamester az idézett duma után ezt írta a naplójába: „Ha azt mondtam volna, hogy ugorjanak le a Columbus-ház harmadik emeletéről, ezt is megtették volna.”

De szép is ez.

Csak az ember képes arra, hogy egyrészt milliókat öljön meg szögesdrótok között, másrészt pedig, ha fordul a kocka, az első gondolata az legyen, hogy kínzójának hogyan verheti szét a fejét, hogy fröcsögjön az agya veleje. Erre a sötét ösztönre bazírozik a mi drága Viktorunk a második világégés után hetven évvel, és úgy tűnik, aljadék terve működik is. Fölmentés ez ügyben nem létezik, hiszen még az oroszlán is van annyira emberséges, bármennyire fura is ez így, hogy előbb gondosan megfojtja az áldozatát, csak aztán kezdi zabálni.

A hiéna az, aki, miközben a gnú kerek szemmel gyönyörködik az afrikai naplementében, de már a fél combját meg a püspökfalatját behalózta a delikvensnek, azaz, elevenen falja fel. Ez gusztus és habitus dolga, viszont bánatosan fedezem fel, hogy fajunk, és különösen a pöttyös seggű magyar változata ilyen hiénás Ez a defekt nem a génekben rejlik, hanem sajátos történelmünkben, amelynek kereke most épp fordult egyet, és valahol a múlt század negyvenes éveinek elején jár. A szögesdróttal beszegett vad, tölgykerítés barakk még lebeg.

Sípolni, fütyölni minálunk mostanában nem egy életbiztosítás. 2016. október 23-án, a Kossuth téren sem volt az, ahol feldühödött, nyugdíjas hiénák találták meg a gyakni való gnúikat. Senki sem állította meg őket, mint ahogyan most Tusványoson sem, ahol tudjuk, mi történt. Pedig ott volt a TEK, és csak lesett, amit így indokolt: A rendezvényen kizárólag a miniszterelnök személyvédelmét érintően láttak el feladatot, a vonatkozó jogszabályok szerint ugyanis a miniszterelnök védelme a külföldi utazásaira is kiterjed, melynek kizárólagos célja a védett személy közvetlen fizikai védelme, életének és testi épségének megóvása, vagyis a rendezvényen a TEK amúgy biztonsági feladatokat nem látott el.

Mindebből az következik, ha a drágalátos TEK orra előtt koncolják fel a nőt, akkor jámboran nézi a horrort, mert őt a nagyseggű bohóc védelmére szerződtették, és miden más le van szarva. Érdekes ez, főleg azóta, amióta Orbán Viktor tenyere viszket. Ez ilyen fordított haláltábori felállás, amelyben a rend őrzésére szakosodott polgártársak jóindulatúan elfordítják a fejüket, amikor a NER harcosai igazságot szolgáltatnak. A Harmadik Birodalomban is társadalmi munkában tett rendet az SA, a hatóságok pedig fütyörészve lesték a kék eget.

Itt, minálunk ez annyival delikátabb, hogy rendőrök vernek biztonsági embereket is, mint a Balaton Soundon. Egy civil ruhás rendőrkapitány, mert az őr nem engedte be, mellbevágta őt, a kollégája megszorongatta a nyakát, és bájosan kilátásba helyezte, hogy le fogja tartóztatni. Bunkó rendőrök mindig voltak, mindig is lesznek, Magyarhonban viszont az a klafa, hogy miközben a pogromot bambán lesik, mert nem arra szerződtek, hogy rend legyen, vélt sérelmek nyomán maguk is vadbarommá válnak. Úgyhogy teljes a káosz, szabad a tánc, meg a csók. Végül is, a zavarosban tényleg könnyű halászni, csakhogy a szép jóság meg a szelíd értelem hová költözött, na, azt én nem tudom.

A Schmidt Mária által lerabolt Figyelőben egy Pindroch Tamás névre hallgató organizmus fenyegetőzött: „A házigazdák szinte rajongásig szeretik Orbánt, és saját kormányfőjükként tekintenek rá. Ne legyen félreértés: Tusnádon ők vannak most is többségben. A fütyülősök jó, ha tudják, a székelyek nem szoktak viccelni, ha a magyarság és kormányfője ellen szervezkedik valaki. Jobb esetben a füttyszóra csak ütni fognak, és nem kérdeznek semmit. A rosszabb esetre ne is gondoljunk, nehogy sírás legyen a vége.”

Gyönyörű, nem? Nem. És nem is igaz. Az egész trutyi valami ál Erdély-romantikából fakad, ilyen székelyhimnuszos szar, nemzeti pántlikával a tetején. Bekóboroltam én azt a tájat, de sehol sem láttam csüngő bajszú, hallgatagon pipázó embereket. Sokkal európaibb az a vidék és azok a népek, mint Pindroch Tamás maga, de nem is ez a lényeg.

Hanem az, hogy ezeknek az ábrándjaiban a székelyek az új kopaszok. Hogy nem elég itthon eljátszatni az SA „dicső” munkáját némely alakokkal, odakint is toboroznak ütésre. Már az sem elképzelhetetlen, hogy a Zsil-völgyi bányászok szerepét szánják ezeknek a „székelyeknek”, és meglesz a mi mineriadănk is. Emlékszünk, őket ’90-’91-ben hatszor rendelte Bukarestbe az akkori és ottani hatalom rendet rakni bájos bészból ütőkkel.

Ha nem vigyázunk, most a „székelyek” jönnek Budapestre egyetemistákat oktatni a téren, s bár szándék erre a Fidesz-műhelyben volna, végül is az esély kevés rá. Viszont mutatja a hatalom elvetemültségét, bár ez sem egy nagy újság. De ezeket a „székelyeket”, idegenben rekedt véreinket másképpen is használnák a hatalom fogcsikorgatós megtartásához.

Éppen Tusványoson bukott ki Kósa Lajosból, hogy mire készültek-készülnek a választási rendszer monyákolásával. Azt szerették volna, ha minden tizennyolc év alatti határon túli magyar megakapta volna a szavazati jogot, de a nagykorúságig az édesanyák élhettek volna ezzel. Vagyis egy háromgyerekes anyának lett volna három plusz szavazata.

Ez annyira alávalóan gyönyörű, hogy ehhez például a kékcédulás voksolás is maga a kiskutya fasza. Kábé háromnegyed év van a következő fülkés mókáig, és már most kirajzolódik, mire lehet számítani. Itthon a kopaszok, odakint a „székelyek” bájos noszogatására, csecsemők és halottak voksolására, meg ami még a csövön kifér.

Itt jut eszembe a Momentum lázáros őszi célja a választási rendszer módosításáról, és csak annyi jön elő belőlem, hogy ugyan már, királylány. Ha történelmi képpel óhajtanám lefesteni mostani helyzetünket, akkor 1939. szeptember elsejére utalnék, midőn a Wehrmacht panzerekkel meg stukákkal sípolt be a lengyel anyaföldre, ahol a hős honvédők lovakkal, kardokkal indultak a csatába, a végét meg már tudjuk.

Valami ilyesmi lesz itt a tavaszig, és el vagyunk veszve, azt hiszem. Háborús időkben az első feladat gyertyát, gyufát, zsírt fölhalmozni, így jelen állás szerint egyetlen javaslatom lehet a polgártársak számára, induljatok a piacra, menjetek a TESCO-ba, töltsétek fel a készleteket, mert hosszú lesz a tél. Aztán majd meglátjuk.

Varázslatos dolgokkal hozakodik elő mostanában miniszterelnök úr, ami amúgy nem újdonság, csak ezúttal mintha más töménységben és új hangfekvésben szólna a delír. Ez semmi jót nem vetít előre, ha valakinek lett volna még kósza reménye, hogy talán mégsem az új középkorba iramlik egyetlenünk, aztán dehogynem. A győzelmi táncot ellejtette, amikor kendőzetlenül örvendett a politikai korrektség halálának. Igaz, eddig sem volt egy elsőáldozó kisleány, azonban a látványos hujjogatás, hogy már mindent szabad, azért elgondolkoztathatná a korrektségbe beleájuló hátulgombolós ellenfeleit, akik szórványszerűen még léteznek. Talán és esetleg.

„A balosok szerint a politikai korrektség nem más, mint egy önként választott korlátozás. Mi, akik benne vagyunk a politikában, egyáltalán nem így éreztük, mi korlátozva voltunk. Ha az emberi létezésről beszéltünk, akkor középkoriak, klerikálisok voltunk, ha családról, akkor szexisták és homofóbok. De ennek vége, visszatérhetünk a szabad diskurzus korszakába, ahol nem kell félnie az embernek, hogy konzervatív gondolatai miatt kirekesztik. A liberal non democracyből visszatérünk a szabadsághoz.”

Ne legyenek kétségeink, a szellem végleg kiszabadult a palackból, azaz, mindent szabad már. Hazai vizeken saját sleppjére ezen túl is, illetve még inkább lesz jellemző a vándorhangya mentalitás. Ezek a jámbor jószágok mindent elsöpörnek, aki, és ami az útjukba kerül, vakok és süketek, de egy kémiai jelre az áldozatra vetik magukat és szétcincálják. Egyetlen ellenszer van, a menekülés.

Így épül kies hazánk momentán. Süsü óta tudjuk, hogy sárkány ellen legjobb a sárkányfű, itt minálunk Vona is vonyít, és összegez: „Orbán azt üzeni az udvarnokoknak: tudom, hogy mocskos dolgokat csinálunk, tudom, hogy a mindennapi erkölcs próbáját nem állná ki ez az egész, de mi itt történelmet írunk, és a történelmi morál másképp működik, gondoljatok csak Machiavellire. Vérrel, vassal és kegyetlenül kell megszereznünk mindent, hogy aztán erre felépíthessük a békés, erkölcsös és kulturált jövőt.”

Ebben két dolog iszonyú. Hogy igaza van, valamint, hogy tőle is mentsen meg a jóisten. Bár ez utóbbi szakrális aktusra kevéssé lesz szükség, mert egészen derék módon gyalulják már a hajdani cimborát, akinek pártja mintha torgyáni útra lépett volna, de ez majd kiderül. De megkaphatja ő is a tíz évét a végén, ha egy salto mortáléval kapcsolatba hozzák a Nemzeti Arcvonallal, akire eddig ügyet sem vetettek, most pedig a TEK megkapta tá a kilövési engedélyt, és élénken él is vele. De ez legyen a kettejük gondja.

Az már a miénk, hogy mi folyik nemzetpolitika néven körülöttünk. Épp tegnap örvendezett a rezsim, hogy hány százezer új magyarja van neki, aztán még folyamatosan és számolatlanul öntik a pénzt a határon túlra, hogy egyszer majd, egy vérgőzös tusványosi pikniken mondjuk, szóba kerüljön a szudétanémetek felemelő példája nyolcvan év távolából. Mindehhez az omló álmokhoz Orbán francia, holland irányváltást vizionál, meg visegrádiakat Putyinnal kombinálva, valamint hadsereget, ami elképesztő, de ez is szóba került immár.

A következő néhány év egyik fontos feladatának nevezte vezérünk, hogy Magyarország ne maradjon le a térség többi hadseregének ütőerejétől, és itthon is legyen olyan biztonsági fejlesztés, amely a magyar hadsereget komolyan vehetővé és tényleges erőkifejtésre alkalmassá teszi. A NATO, az jó, ha van, de a magyar tank az igazi, s ha Mészáros legyártotta a kellő mennyiséget, akkor be lehet jelentkezni Erdélyért. Harcért rajongó egyre betegebb lelke ezt sem zárja ki, azt hiszem, és hátországának szellemi muníciója is megvan a harakirihöz.

A nyugdíjasok megkapták a tízezrüket a héten, a fehérvári stadion újabb három milliárdot az Országvédelmi Alapból. Mindeközben gyarapszik jó hírünk a nagyvilágban. A németországi Alsó-Szászország tartomány másodfokú közigazgatási bírósága „rendszerszintű hiányosságokra” hivatkozva tiltotta meg egy koszovói menedékkérő Magyarországnak történő átadását. Közleménye szerint a magyar menekültügyi rendszert 2016 novemberében is olyan “jelentős hiányosságok” jellemzik, amelyek miatt a felperest “embertelen vagy megalázó bánásmód” veszélye fenyegetné, ha átadnák Magyarországnak.

Itt tartunk, és most vihogva, valamint szégyenkezve a halálra ítélt Vona szavaival fejezem be, aki elmondta, miért kéne megállítani Aturo Uit. „Orbán Viktor csak aljas politikájához gyárt, gyártat ideológiát, hiszen nincs rá garancia, hogy a mocskos első generációt egy tisztább követi. Valószínű, hogy a következő nemzedékek is ezen mintákat követik. Az Orbán által épített új feudalizmus nem egy új Árpád-kornak ágyaz meg, hanem kiskirályok anarchiáját készíti elő.” Ezen el kőne merengeni, meg azon is, hogy mért egy Vonának kell meghirdetni a harcot. Azaz, hol a búbánatosban sóhajtozik, és reszelgeti a körmét az ellenzék többi része. Ez például engemet rohadtul izgat.

A diktátorok jól megszokott rettegése ez, amely – amint a történelem számos példája is alátámasztja – előbb vagy utóbb, de mindenképpen bekövetkezik. Pedig miniszterelnökünk nem Nagycsécsén és nem Tatárszentgyörgyön, se nem Tiszalökön él, ahol, mint tudjuk, „Csak a szél” sustorog. A mi első emberünk a Cinege utcában vacsorál legtöbbször, és azt záratja le hermetikusan már évek óta, a fene se tudja, milyen okból.

Ez az ő saját bejáratú nyomorúsága, a miénk pedig az, hogy álságos hatalmi megfontolásokból ezt a lélekállapotot igyekszik rátelepíteni az általa uralt tájegységre, amelyet összefoglaló néven Magyarországnak neveznek. Ebbe a delírbe vonja be aztán játszóterül immár egész Európát kedvenc külügyminisztere által, aki ellenőrizhetetlen történettel rukkolt elő a minap, gondolván, hogy a kampányban ez jobban mutat majd, mint az óriásplakátok.

Szijjártó Péter azt rémuszbácsizza, hogy amikor – már minisztereként, de testőrök nélkül – Brüsszelben kocogva egy bevándorlók lakta környékre tévedt, az életéért kellett futnia. A részletekre persze, hogy nem tért ki, de arról beszélt, hogy ezután felértékelődött benne kormánya migrációs politikája. Hogy kormánya – amelynek maga is tagja – belpolitikájáról mit tart, az nem tudható, mert ilyen kimenetellel akár a nyóckerben is kóvályoghatott volna, ezért fölösleges Brüsszelig utazni. Itthon is lehet ő Forrest Gump, isteni szerencse, hogy a futsal segít megőrizni a kondiját.

Értjük mi ezt. A lélektan produktív nyugtalanságnak nevezi azt a taktikát, amikor az elmét mesterségesen stimulálva noszogatják nagyobb teljesítményre. A kollektív elme mi volnánk, a választópolgárok, teljesítményünk pedig az, hogy eszünket elhagyva, hajunkat lobogtatva iramlunk népszavazni, hogy képzavarosan mutassam be az elvárást. Viszont be kell látnom, hogy ennyire még Finkelstein se okos, csakis én, akinek még a „segébe is felye” van. Ezen a ponton ellenben óhatatlanul föl kell tennünk a kérdést, mi a rosseb ez?

Hát, ganajság, érkezik a kiérlelt válasz, és el is mesélem, hogy mért. Szijjártó, amikor miniszterként a kormányáról beszél, tehát kívülállóként határoz meg olyat, amiben maga is benne van, ékes példáját mutatja a Russel paradoxonnak. Bertrand bácsi szerint ugyanis bebizonyítható, hogy egy olyan matematikai elméletben, melyben a hagyományos matematikai logika eszközeivel egy ellentmondást le lehet vezetni (tehát legalább egy tétel és annak tagadása is levezethető), minden levezethető tétel tagadása is levezethető, így az elmélet nem ér túl sokat. Azaz „bármi és egyúttal bárminek az ellenkezője is bizonyítható”.

Így megy ez Szijjártó kormánya és az Unió viszonylatában momentán. Néhány napja maga Orbán úr hajtotta el a jó francba az egész Európai Uniót a tusványosi óvodában, most pedig Gulyás Gergely, a másik üde színfolt védi azt a kommunisták ellen, akik közkeletűen rontanak rá a nemzetükre. Szerinte a baloldal mindent megtesz a népszavazás ellehetetlenítéséért, és továbbra sem adta fel bevándorláspárti álláspontját.

És akkor a mi saját bejáratú paradoxonunk: A baloldal bevándorláspárti és Európa-ellenes, a Fidesz ezzel szemben Európa-párti és bevándorlás-ellenes – mondta Gergelyünk, azzal érvelve, hogy aki ma kritikátlanul támogatja a bevándorlást, az valójában az európai együttműködés ellensége. Úgy fogalmazott: Európának meg kell őriznie kulturális önazonosság-tudatát, és biztosítani kell az elmúlt hónapokban „az éppen a migrációval együtt járó terrorcselekmények és terrorfenyegetettség miatt” megszűnt biztonságérzetet.

Az az érdekes azonban az egészben, hogy a mi drágalátos miniszterelnökünk az erdélyi lankákon a müncheni merénylőre hivatkozott, és bár ne tette volna. Ugyanis ez a merénylő – akire egyetlenünk utal -, többek között a magyar kormány által is terjesztett és legitimált muszlim- és idegenellenes ideológiák nyomán érezte igazolhatónak, hogy Németországban született, iráni származású „árjaként” felsőbbrendű, mint az a kilenc ember, akiket lelőtt.

Hát nem délibábos Hortobágy ez az egész elcseszett világ? Nem igazán, mint a föntiekből is kitetszik. Valamint az is, hogy Habony az életéért küzd. Olvasni lehetett ugyanis olyan fideszbelső értesüléseket, hogy a jó Árpádnak kifelé áll a rúdja a zsírosbödönből (ez a kép megint, Istenem), maradásának feltétele a népszavazás sikerre vitele. Szegény pedig azt tudta kitalálni, hogy ne a már leharcolt arcok tolják a pofánkba a hülyeséget, és ím, elő is bukkant Gulyás úr, aki más baromságokat már mondott, migráncsosat még nem. Figyelmesen várjuk hát az újabb szereplőket, hogy kik tűnnek még fel abban az Orbán-homokozóban, amely Magyarország volna. Immár köztársaság nélkül.

Vajna télapó zsebtévéje, akárha Mókamiki hátulgombolós korunkban, úgy osztja az eszet a nagyérdeműnek – már csak a nagy étvágyú Hakapeszi majom hiányzik, de, ha belegondolunk, ő is benne van a történetben szügyig -, nos tehát, ez a doboz a potenciális választópolgárt igyekszik belehajtani a fideszfiúk tátott szájába. (Ez milyen plasztikus képzavar már, csak ezért megérte.) De azért ugorgyunk, mert Nyilas Mihály a nevünk.

Origónk a következő: Angela Merkelnek van ez a lányos zavara a kamerák előtt, ha dumálnia kell. Ezért hülyén tartja a kezeit, mint Lagzi Lajcsi a mikrofonját, mikor a hasán nyugtatja, de ez csak úgy beugrott. Mindegy, okos emberek – mint amilyen Széles Gábor vezércöfös is, aki UFO-kat posztol -, szóval ilyen tehetségek levonták az igazat, hogy a manapság Magyarországon oly igen népszerű Merkel asszony illuminátus volna. Valamint Theresa May, az új brit miniszterelnök is. Aszondják.

Mért baj ez? Kérdezhetjük, és azt kell föltételeznünk, a mi drága ismeretterjesztőink nagyon szeretik Tom Hankset, őtet bámulták sokat az Angyalok és démonok című misztikus thrillerben, és azt szűrték le belőle, hogy abban papokat gyilkolásznak az illuminátusok nevében, meg a Vatikánra törnek, borzalom. Aztán kiderül, hogy a camerlengo a bűnös, de ez úgy látszik, senkit sem érdekel. Viszont mi itt nem filmismertetőt irkálunk, hanem a Fidesz baromságát elemezzük, ezért szintén lépjünk tovább!

Az illuminátus rendet 1776. május 1-jén Adam Weishaupt ingolstadti filozófus, az egyházjog professzora alapította. A rendet rövid működés után Bajorországban 1785-ben végleg betiltották, és azóta a szervezet hivatalosan nem folytatta tevékenységét. Célja az volt, hogy a felvilágosodás és az erkölcsi fejlődés által az emberek feletti uralmat feleslegessé tegye. Tagjai a szabadkőműves páholyokba is beléptek, illetve onnan vettek fel erre érdemesnek tartott szabadkőműveseket. Létszáma fénykorában mintegy kétezer fő lehetett. Ma kettőről tudunk bizonyosan, Angeláról és Theresáról, ugye.

Ismerjük Martinovics Ignác nevét még? Szép egy alak volt, császári titkosügynök, s ebbéli minőségében jelentgetett az illuminátusokról meg a szabadkőművesekről. Aztán, amikor a kegyes hatalom három művét is elkobozta, azokat éppen azok terjesztették, akikről jelentett, mert a francia forradalom elveivel rokonszenveztek, és a királyság bukását várták. Ez volt a Jakobinus história minálunk, elég legyen annyi, hogy a jó Martinovics – miután részt vett a buliban – föladta a cimboráit, de őt is kivégezték velük együtt a Vérmezőn. Bonyolult egy dolog ez, csak a miheztartás végett emlegettem.

Körülbelül ugyanebben az időben, a XVIII. század vége táján a nagy vízen túl is zajlottak a dolgok cefetül. Példának okáért Philadelphiában elfogadták az Alkotmányt – nem alaptörvényt, ugye -, amelynek szövegezői nagyrészt – és állítólag – szabadkőművesek lettek volna. Azóta az egész hely a Sátán tanyája, amely állapoton csak az Orbán által oly igen kedvelt Donald Trump segíthet, s miközben ezt mondja, az osztrák kancellárral meg liblingje frizuráján vihog, de ne lóduljunk ennyire előre. Viszont bunkó dolog más küllemén élcelődni, ugye.

Ez a Trump is – akit szeretnünk illenék az intelmek szerint – szép egy figura. Michael Bloomberg, aki pedig két hét alatt rendet tett New Yorkban, nem igazán komálja. Azt mondja róla, hogy zsebtolvaj, sőt, továbbá: „Karrierje során Trump jól dokumentálhatóan csődök sorát, peres eljárások ezreit, dühös részvényeseket, magukat becsapottnak érző alvállalkozókat és kifosztott, illúziójukat vesztett fogyasztókat hagyott maga után. Trump azt mondja, úgy akarja irányítani a nemzetet, ahogyan az üzleteit. Isten segítsen meg minket.”

Vaclav Havel jelentett ki valami ilyesmit a mi örökös miniszterelnökünkről, hogy az Isten óvjon tőle, ha emlékezünk még a nyüves cseh komcsira. Viszont mégis itt van nekünk, és azt delirálja, hogy tele van a töke azzal, hogy az USA exportálgatja a demokráciát, hogy ez tarthatatlan. Hozzávetőlegesen mindezt egészítsük ki azzal, hogy ’56-ban meg állva hugyoztunk volna egy kis demokrácia-exporttól, de ki emlékszik már arra? Mi Wittner Máriára emlékezünk csupán. Mindegy.

De, hogy el ne feledjem, ma meg mi volnánk a demokrácia fő-, és egyetlen letéteményesei. Erről Kósa Lajos értekezett két kupakolás között. Elmesélte nekünk – miheztartás végett -, hogy: „Magyarország az egyetlen európai uniós tagállam, ahol az emberek elmondhatják véleményüket a bevándorlásról. A magukat demokratáknak tartó brüsszeli vezetőknek láthatóan fáj a demokrácia, az, hogy reményeink szerint a többség elutasítja a migránspolitikájukat.”

Innentől magunk vagyunk, leszünk a demokrácia exportőrei, és ez rá is fér az elfajzott világra, valljuk be, hiszen drága jó, egyetlen Lajosom még azt is kifejtette, hogy a mai Németország olyan, mint a hajdani Szovjetúnió. Ha hozzávesszük ehhöz, hogy azt a kócerájt még egy illuminátus is irányítja, akkor előttünk áll a Fidesz-hívő teljes világképe Dan Browntól Kósa Lajosig, Tusványostól Felcsútig. Mi pedig irigykedjünk ezen a teljességen.