Hosszú út vezetett eddig majd öt esztendőn át és keresztül, emberünk mosolygó bódhiszattvává válásának szemszögéből azonban csak az utolsó négy hét vehető számba. Ámde semmi sem érthető meg belőle, ha fel nem idézzük a majdnem tragikussá váló előzményeket, amelyek végül is szerencsés véget értek. Már ha annak nevezhető, hogy Lajosnak teljesen elment a kedve az élettől, annak minden egyes szegletétől, alighogy visszatért beléje az oly igen hosszan bolyongó lélek.

Minden itt kezdődött: április huszonötödike volt, az Úrnak éppen a kétezertizedik esztendeje, feltéve és megengedve persze, hogy az idő számításának azt az igen önkényes módját tekintjük egyedül üdvözítőnek, amelyet az ács fiának születése határoz meg a legenda szerint. De nyugodjunk ebbe bele, fölösleges dolgokkal nem kötözködünk. Tehát ez a nap volt, amikor Lajos pártja hülyére nyerte magát, így a csömörlött nép felhatalmazást adott neki arra, hogy sarkaiból forgassa ki az egész világot, sőt és pláne: a Nap másképpen sütésére ugyancsak.

Emberünk és sikerre kiéhezett haverjai azt a nevezetes októberi napot, amikor lángokban állt az egész kurva tévé, és egy kósza tank riogatta a népeket a fővárosban, forradalomnak tekintették, amely elvetélt. Azóta érezték úgy, mintha hereszorítóban éltek volna, és visongva viselték a mindennapokat, holott nem voltak fájdalmaik. Fizikaiak nem, de nyomást éreztek lelkükben, akárha valami satuban leledzett volna, és reménykedve várták a megszabadulást, amely imhol elérkezett.

Voltaképp fogalmuk sem volt arról, mi a bajuk, de valami adódott mindig. Ez volt az igazán közös bennük, ahogyan a felszabadult kényszer is, hogy ezt a győzelmet meg kell ünnepelni a felemelő jövendő biztos reményében. Öten-hatan vágtak neki a szeszélyes áprilisi éjszakának, mert hittek a bolondnak. Vándoroltak csehóról-csehóra, számolatlanul borítva magukba mindenféle nedveket, már semmi sem számított és minden ártott, amint ez az ilyen lidérces éjszakákon szokásában van a sorsnak. Valamelyik meghatározhatatlan állomásán a fékeit vesztett tombolásnak Lajos azon kapta magát, hogy egy lebujban a pult tetején imbolyog.

Szavai is hasonképp viselkedtek mint lábai, amelyek zizegtek erősen, miközben ordított alig is érthető kásásan. És ami ebben a helyzetben még abszurdabbá tette a dolgot, úgy kiabált, hogy suttogott: – Egy, kettő, három, fasza Lajos legjobb a világon. – Ekkor történt meg, aminek meg kellett történnie. A kocsmáros üvöltött, de nem ez okozta a bajt. A magába döntött elképzelhetetlen mennyiségű cefrétől a mondat végén a kikiáltó lábai egyszerre mondták fel a szolgálatot, és harmonika-szerűen csuklottak össze.

Hanyatt esett a pultról, fejét beverte egy pöttyös terítővel burkolt asztal sarkába, amelyet egy pillanat alatt borított el a vér. Lajos nem volt magánál, mint ahogyan ezután közel öt évig nem. A rendőrség megérkezett, villogtak a fények, igazoltattak, de úgy találták, hogy semmi különleges nem történt. Lajost a mentők már elszállították, a vért fölmosták, és nem mentek haza a legények a győzedelmes napon, amely nem látszott véget érni sohasem. Lajos egy hűvös terembe került, lelke messze ingott, miközben kiszolgáltatott teste csipogó-csillogó gépektől ölelve törekedett arra, hogy valahogyan életben maradjon, amikor elhangzott a szó: kóma.

Elképzelhetetlen hónapok jöttek. Nem neki, a hősnek, aki vérét adta valamiért, amely úgy teljesedett ki, hogy ő maga semmit sem tudott róla, hanem szerencsétlen anyja számára, aki vad tigrisként – aki annak előtte sohasem volt – küzdött azért, hogy ebbe az élő és mégis öntudatlan szuszogó testbe valami módon olyan életet leheljen, ami emlékezteti a hajdanvolt fiára. Pár hónap után hazavitte a kórházból, a szomszéd segítségével, aki ápoló volt és örökké elégedetlen, megteremtette annak a lehetőségét, hogy visszapörölje fia eltűnt lelkét az ismeretlenből.

Miközben infúzión keresztül folyt belé az élet, mosdatta, forgatta és beszélt neki. Amikor már nem tudta, mit mondjon, a meséket vette elő, sorra suttogta rekedtes hangján a Jancsit meg a Juliskát, az egész rohadt meseirodalmat, a vériszamos Grimmeket és az összes népi horrort, akárha óvoda előtt altatná a fiát akit pedig fölébreszteni akart, és ezért még énekelt is. Aztán elővette a cd-it, és végtelenítve szólatta belőle az Ákost, akit ez a test tudatos korában oly igen szeretett. Így teltek a napok, hetek, hónapok és az évek.

Kétezertizenöt februárjában, egy szeles, esős napon, miközben az immár gépiesen cselekvő anya a fiát mosdatta oly helyeken is, ami máskülönben illetlen lett volna, az addig kókadt testen egy ismeretlen rángás futott végig, és Lajos szeme fölpattant, mint harmadosztályú vámpíros filmekben a hegyes fogú alvatag vérszopóé. Érthető tehát, ha a hosszú magányos küzdelembe belehorgadt idős asszony visított: – Terus, Terus! – Ez az ápolónak szólt a szomszédban, aki egyedüli társa volt olykor a héroszban, amit fia visszapörléséért folytatott, és Terus át is jött.

Ketten együtt babonázva bámulták a csodát, ahogyan Lajosba nem apránként tér vissza az élet, hanem úgy, mint a villám csapása. Fölült, fölmagasodott, és csodálkozva bámult az új világra, ahol nem tudata vetített neki képeket, hanem a dolgok a maguk valójában tünekedtek, így látta meg a szoba falán az idő kérlelhetetlen múlását, az asztalon álló naptárra nézett, ahol piros pöttyök mutatták mindazt a szünetet, amelyet öntudatlanul töltött, és elborzadt, mennyi örömös napot volt kénytelen átaludni az új világból, mert most már mindenre emlékezett.

Míg a nők odakint a konyhában együtt ünnepelték a csodát, és dicsérték Szűz Mária immár bizonyított hatalmát, Lajos öltözködött. Minden úgy volt, mint amikor beleájult a végtelenbe. Visszafogott örömmel vette tudomásul, hogy az eltelt idő alatt nem fogyott, és nem is hízott, gatya, ing minden passzolt rá, akárha tegnap este dobta volna a szék hátára, sőt, még az a bevásárlólista is az asztalon volt, amelyet akkor régen az anyja írt össze neki, mert vasárnap nem szeretett boltba menni. Mindig a fiát küldte, és azon a győzedelmes napon vasárnap volt, mint ahogyan most is, újjászületésének ezen a piros bötűs ünnepén.

Lajosban valami érthetetlen forrásból fakadt az erő és a tettvágy a hosszú öntudatlanság után, boltba akart indulni. Mindenek feletti vágya volt ez, az anyja bár akart, nem tudott neki ellenállni, képtelen volt visszatartani ezt az erős embert, megadta magát az óhajának, kosarat nyomott tehát a kezébe, meg pénzt. És Lajos elindult visszahódítani elveszett és elfeledett birodalmát, amelytől azt remélte a hosszú lebegés után, hogy gyökereiben változott meg, és tényleg.

Baktatott le a negyedikről, és nem tudta, mi vár rá. A lépcsőházi ajtók mögül fokhagymás szagok szálltak, ami ismerősen ingott, és otthonossá tette a világot. A földszinten viszont meglátott egy vitrinszerű dolgot. Benne papírok voltak rajzszögezve mindenféle sárga foltokkal, amelyek azt bizonygatták annak a kevéske szerencsétlennek, aki még vetett rá pillantást, hogy mennyivel csökkent a rezsi. Lajosnak mindez új volt, tetszett is meg nem is, amit látott, de arra most már visszavonhatatlanul rádöbbent, hogy ez egy tényleg teljesen más valóság, mint amit ő odahagyott a hanyattesős éjszakán.

De hát, és végül is, erre szerződtek akkor, évekkel ezelőtt. Kipörgött a napvilágra, kicsit zavarta a szemét a fény, de nem igazán bántón. Régi megszokásból megtapogatta a zsebét, hogy biztosan benne van-e a pénz, és igen, ott volt, de szokatlanul vastagnak találta a köteget. Kivette, megszámolta, és magában nevetett az anyján. Szegény – gondolta – mindig szeretett túlzásokba esni. Odaért a bolthoz, ennek ajtaján fénymásolt papír szorongott.

Kedves vásárlóink, tudatjuk, hogy március tizenötödike után vasárnaponként zárva tartunk. Istenem – vélte Lajos -, ha nem köllenek, akkor nem köllenek, ez volt az esze járása, ellenben a boltban hiába volt a megszentelt nap, alig lehetett mozdulni. Nem volt lelkizős alkat, nem törődött sohasem a más nyomorával, most sem tette. Belehányta kosarába, ami a cetlin szerepelt, még pudingot is vett, ami nem volt fölírva, dehát tele volt pénzzel, anyja vélt túlzott óvatosságának köszönhetőn, és igencsak meglepődött, hogy a java elfogyott, amikor cigarettát kért a megszeppent pénztárostól, aki nem értette, hogy mit akar.

Lajos sokszor elismételte a kívánt márka nevét, de a bamba nő kijelentette: – Cigarettát nem árulunk, uram. – Most már érteni vélte, hogy miért mentek ezek tönkre, de azért azt megkérdezte, hol talál itt a közelben trafikot. – Nincsen trafik, uram. – Suttogta a földönkívülinek vélt alaknak a pénztáros lány, és Lajos, a báránylelkű kifakadt váratlanul. – Hol vehetek cigit? – A nemzeti dohányboltban. – Jött a felelet. – És az hol van? – Kérdezte Lajos, és igyekezett nyugodt maradni.

Hallott egy címet, amely messze volt ugyan, de elmegy busszal, ezt gondolta, mert ki akarta szellőztetni a fejét. Odabattyogott a megállóhoz, ennek a töviben van az újságos, ott kap buszjegyet meg olvasnivalót. Az újságos azonban zárva volt, kopogott az ablakán. Zörgetett. – Már régen bezárt. – Ezt egy fess idegen mondta neki csupa jóindulatból, mert látta a szűkölést a szemében. – Akkor hol vehetek buszjegyet? – Vette immár sírósra a mi emberünk. – Hát a buszon. – Felelte az idegen. Mindettől Lajosunk végleg elveszítette a józan eszét, és úgy érezte magát, mint azon a napon, amikor ennek a világnak a lehető eljövetelét ünnepelte.

A busz megjött, szuszogva fékezett. Egy ötszázast adott a sofőrnek, aki tekerte a fejét, és nem adott jegyet. – Mért? – Hörögte már Lajos, a sofőr egy táblára mutatott, amelyen ez állt: A busz vezetője pénzváltásra nem kötelezhető. – A sofőr vihogott, Lajos pedig levetkezte immár minden emberi mivoltát.

Tört, zúzott, és persze egy pillanat alatt érkeztek oda a rend őrei. Elvitték, a busz pedig elhaladt tova. Lajos könnyei záporoztak a kosarára. Éppen abban a pillanatban, amikor a közös képviselő kitette az újabb győzelmi jelentést a rezsiharcos győzelemről, anyja pedig föltekerte az egyre olcsóbb gáz lángját, hogy kellően forró legyen az olaj, ha az ő frissen magához tért magzata hazatér az új világgal való első nyilvános randevújáról. Erősen szólítgatta lelkében, a várakozást megszokta a reménykedés évei alatt, kiült hát az erkélyre. Figyelt, leste másodszor megszületett fia elcseszett érkezését, aki csak nem jött, mert épp úton volt önnön megvilágosodása felé.

A háború folytatódik természetesen, és ez így helyes, mert a ’zemberek, mint a világ origója arra hatalmaztak föl minket, I. Orbán Viktort, hogy életünket és vérünket értük áldozzuk, folytonos ellenséges golyózáporban. Mindez becses, ha lózung is, ámde nagyon jól hangzik, a lényeg azonban ezúttal egyetlen mondatban rejtezik, mintegy abba bújtatta bele a bölcs vezér, amikor elszólta magát, és kijelentette, hogy lejárt a nyerészkedés ideje. Ezt akár freudi elszólásnak is tekinthetjük, ha már nem bízunk a világ ostobaságában, felfoghatjuk úgy is – nem így lesz -, hogy sikerült belátnia: önmaga és a vele mintegy szimbiózisban lévő haveri kör már annyit lopott, hogy tényleg teli a padlás, az ebül szerzett jószágot már nincs hová tenni, ezért a három éve folytatott szabad rablásnak egyszer s mindenkorra vége.

wekerketelep.hu

Meg azt is jelenthetné, hogy a földet nem a Nemzeti Földlap munkatársa nyerné el – mert ő nem összeférhetetlen a törvény bötűje szerint, így abba az ideális helyzetbe kerülhetnénk a döntést negligálva, hogy nem ő kapja meg ezentúl a területek után járó, évi mintegy negyven-ötvenmillió forintos támogatást, hanem az, aki ért is hozzá, és ez volt eddig a munkája, hivatása, amitől így egyszerűen megfosztották. Ilyenből pedig nagyon sok van szerte az országban, mint ahogyan volt trafikosból is vagy ötvenezer, de ez elenyésző szám, nem érdemes őket az út szélén hagyni, egyszerűen bele kell bakancsozni őket az árokba, mint a pármillió szegény vagy egyre szegényedő honfitársunkat.

Még továbbá: abban is reménykedhetünk, hogy a felső köröknek, Simicskáknak és hasonszőrű társaiknak is eléggé tele a zsebe már, mivelhogy nem ők nyerték a legtöbbet ugye, így a közeljövőben esetleg minimális esélye nyílik arra másnak, hogyha nem is zsírtól cafogó falat, azért némi szójafasírt juthat nekik a nagy közbeszerzésekből. Ha mindez így történik az ominózus bejelentés után, akkor magam is élénken fogok hurrázni, hálaimát rebegek, és azt mondom: hála Istennek.

Ám kemény korom megtanított arra, hogy a realitás szomorú talaján maradjak, és ne reméljek semmit az orbáni szempontból elfuserált mondattól. Kétségeink ne legyenek, marad minden a régiben, amihöz mi rögkötöttek hozzászokhattunk az eltelt három és fél év alatt. Ez jelen helyzetben bajnak mutatkozik, de jövőre kiköszörülhető lehetne a csorba, ha leváltanánk a bagázst valami csoda folytán, na akkor mondhatnánk igaz szívünkből egy hálaadó imát. Addig csupán ennek a halvány reménye mutatkozik, ám mivel a remény hal meg utoljára, még élünk.

Ui: Magyarországon 2009 és 2012 között – Görögország és Litvánia után – a harmadik legnagyobb volt a reálbércsökkenés. Rezsicsökkentés ide vagy oda, ez ellen valóban érdemes lenne harcolni, de ez meg a rezsim szellemi kapacitását haladja meg. Na, ez a baj, és persze mindez nincs is, mert nem beszélnek róla, mégsem árt tudni, ha már. Mindezt miheztartás miatt, a tények kedvéért biggyesztettem ide, mert szeretném, hogy tisztán lássatok.

Csodálkoznak, holott nem nagyon kéne, hiszen szinte ösztönszerű reakció ez arra, amikor a természetes piaci folyamatokba hatalmi szóval belenyúlnak. Mivel a pénz határozza meg a tudatot, a népek elindultak a kisebb ellenállás felé, no meg az irányba, hogy igyekeznek minél olcsóbban megúszni a dolgot, mert – mint minden más esetben is – erre kényszeríti őket az élet.

Csak úgy van ez is, mint amikor a brutálisan agyonadóztatott munka világa is a fekete foglalkoztatás irányába húz, mert a törvényeket bötű szerint betartva egyszerűen nem éri meg sem dolgozni, sem pedig foglalkoztatni. Ilyen egyszerű az élet, és ennek belátásához nem kell neves közgazdásznak lenni, elég hozzá a józan paraszti ész, amiből viszont a hatalom jelenlegi birtokosainak nem jutott túl sok. Helyette inkább meghozzák a maguk kedve (és marka) felé mutató törvényeket és szabályokat, aztán, ha nekik nem tetszőn alakulnak a dolgok, akkor jön a NAV, a rendőrség meg a TEK, amely hatóságok egyre gyakrabban csapnak le a legkülönfélébb dolgokra, mert rendnek kell lenni. Így haladunk a rendőrállam felé frissen betonozott úton, akárha világraszóló lagziba vonulnánk (és akkor most csak egy kicsit voltam cinikus).

Mert például: ahogyan minél többen dolgoznak, és annál többen vannak munka nélkül, a minket mostanság elözönlő jólét miatt meg egyre többen kukáznak és válnak hajléktalanná. Velük, ezzel a növekvő réteggel sem tudnak mit kezdeni, ezért az értelmes programok helyett kriminalizálják őket, igyekezve eltüntetni a szégyent a közterekről azt gondolva, hogy ami nem látszik, az nincs is.

Így teremtik meg a látszat-valóságot, amiben élnek – hogy hisznek-e valóban benne azt nem tudom -, de mindebben segítségükre van a szinte totálisan uralt média, amely nyalakodásában azt teszi, mint bármely más szolga: azt szajkózza, amit Ők állítanak a világról, és azt mutatja, amit Ők szeretnének látni, illetve amit Ők szeretnének, hogy lássunk belőle.

De azért – olykor – leomlanak a díszletek, és előbukkan a rögvalóság, a szabályokat kikerülni kényszerített istenadta nép, amely élni akar, még úgy, annak árán is, hogy szabályt szeg, mert erre kényszerítik, és ekképp fityiszt mutat a hatalomnak, ha mást már nem tehet vele.