Itt újságírókról fog kiderülni, hogy buzi drogosok, az anyjuk kurva, az apjuk meg komcsi, a kutyájuk pedig kecskéket kefél. Így valahogyan, mert ez a tempó. Egyébként is, a harc nem az irkáló emberek ellen folyik majd, hanem az ellen a nyolcmillió ellen, akiknek az érdekében ez a jobb érzésű maradék plajbászol, igazán nincsen már sok belőlük.

Viszont, hogy a nyolcmillió ellen történik minden, az teljesen egyértelmű a kvóta-népszavazás óta. Ott megvolt a cezúra, és, aki nem ment el, vagy nem nekik tetszően voksolt, az kiírta magát a nemzet beteg testéből. A maradék kétmillió, meg most már a határon túliak pedig másfajta lassú mérgeket szíhatnak, valami ilyet:

„Először… azt kérdezem tőletek: hisztek-e a Vezérben s velünk együtt a német nép végső totális győzelmében? Kérdezem tőletek: el vagytok-e tökélve a Vezért a győzelem kiharcolásában, jóban-rosszban, a legsúlyosabb személyes terhek vállalásával követni? Másodszor kérdezem tőletek: készek vagytok-e a hazának a hadsereg mögött felsorakozó zárt hadrendjeként követve a Vezért, a harcot elszánt határozottsággal és a sors minden rendelésén keresztül tévedhetetlenül folytatni, míg a győzelem a kezünkben lesz? Harmadszor: …Kérdezem tőletek: el vagytok-e szánva ti és a német nép …napi tíz, tizenkét és ha kell, tizennégy és tizenhat órát dolgozni… a győzelemért? Negyedszer: Kérdezem tőletek: akarjátok-e a totális háborút? Akarjátok-e ha kell, totálisabban és radikálisabban, mint ahogyan ma egyáltalán még el tudjuk képzelni? Ötödször:…Kérdem tőletek: szilárdabb, elmélyültebb és megingathatatlanabb-e bizalmatok a Vezér iránt, mint bármikor azelőtt?”

Ezeket a bájos mondatokat a kacskalábú Goebbels bácsi rikkantotta a légbe 1943-ban. Az egészben az az érdekes, hogy pár apró szót kicserélve benne elhangozhatott volna akár Tusványoson, vagy bármelyik Fidesz-nagygyűlésen is, és ugyanúgy kiáltott volna minden egyes kérdésre igent a bamba tömeg, mint annak idején a decens náci birodalomban.

Egyébként megtört szívvel be kell vallanom, hogy ezt az egészet nekem úgy diktálják. Tagja vagyok a Soros-maffiának, itt ül velem szemben a keresztapa lukában veres rózsával, és rekedtes hangján, ujjaival taktust verve mondja, én pedig írok, mert az éjjel véres lófejet találtam a párnámon.

És az a röhej, ha olvasná, akkor számos honfitársam el is hinné ezt az egészet, amit pedig az ujjamból szoptam. Így szopogatja a saját mocskos ujjait Orbánpufi is, és így hisznek el neki mindent a lelki szegények. A tragédia pedig, hogy ez ellen képtelenség bármit is tenni.

Nem az, hogy nem mondhatom el, egyelőre még igen, igaz, erősen korlátozott helyeken. Hanem, hogyha a delikvens a két kezével morzsálná, szimatolná és eszegetné a lószart, de a vezére azt mondaná róla, hogy az égi manna, akkor átszellemült arccal majszolná, és csettintene, hogy ilyen jót még soha nem evett. Itt tartunk most éppen.

Ez a duma pedig, hogy most az újságírók kerülnek sorra a csatatéren, csak gumicsont, hogy addig se a Rózsika néni korgó gyomrával foglalkozzon az ember, mint most magam is, aki bekapta a horgot. Bocsánat érte. Annyi mentségem legyen, hogy előre siratom azon kollégákat, akik majd kalodába zárva állnak a tér közepén, a tömeg pedig záptojással és rohadt paradicsommal dobálja őket. Ki kell bírni, aztán majd egyszer jó lesz.

Kaján zárásként és tanulságul azért, jegyezzük meg, hogy Goebbels, a nagy mókamester az idézett duma után ezt írta a naplójába: „Ha azt mondtam volna, hogy ugorjanak le a Columbus-ház harmadik emeletéről, ezt is megtették volna.”

De szép is ez.

Akkoriban az orvosok és ápolók nem emigráltak, sőt, sehol sem voltak magunk közt szólván, s amikor a fekete halál aprítani kezdte a jónépet, füstölőkkel és keresztekkel rohangásztak a sártól szuttyogó anyaföldön. Persze, hogy a felsőbbrendűek ötven százaléka megmurdelt, a maradék meg Jeruzsálemnél hadakozott.

Már hétszáz éve is tele voltunk hülyékkel, manapság meg pláne. Akkoriban azért kezdtek el versekben, zenékben és képeken csűrdöngölőt járatni a csontokkal, mert csalódtak a keresztény világképben, nem utolsó sorban meg tele volt a tökük a pestissel.

Magunk itt most még véletlenül sem bírunk csalódni semmiféle emelkedettségben, mi több, éppen ellenreformáció, sőt térítés folyik, tele van az ország misszionáriusokkal, viszont nyakig ülünk a dögvészben. Ennek közel hat éve már, s amikor azt hittük, hogy annál szarabb, ami épp van, már nem lehet, mindig kiderült, hogy de, igen.

Nincsen nekem arra felületem, hogy az összes ganajságot fölsoroljam, ide fókuszálok tehát a csúcspontra, amikor Kovács őrsi krónikás megtette a bejelentést, miszerint a Telekomot partvonalon kívül helyezik, mert bántotta a nemzet csalogányát, a másik Kovácsot.

Mondom, hogy mindig van lejjebb. Ez a gesztus, ez a momentum mutatja, hogy új szintre lépett a delír, és már semmi sem számít az ég egy világon, csakafidesz, illetve és jobban mondva csakazorbán, aki addig-addig ropta haláltáncát, amíg új minőségbe csapott át a boogie woogie.

Meghirdette immár a totális háborút Európa, meg úgy általában a józan ész ellen, fölgyújtotta a zsúptetőt, és száll a por a tanya mellett. A total Krieg lélekemelő ideáját egyébiránt bizonyos Joseph Goebbels nevezetű elsőáldozó tette közkeletűvé még 1943. február 18-án a berlini Sportpalotában, a végét ismerjük.

Viszont volt neki egy főnöke is, aki meg úgy vélte, ha az ő népe, nemzete nem képes győzni a liberális mocsadékok fölött, akkor gyöngének bizonyult, és nem érdemli meg az életet. Ezen a tökéletesnek mondható szinten jelenleg még nem tartunk, a lehetőségek tárháza viszont végtelen, az első bizonytalan lépéseket épp most tesszük meg.

A napokban kaptam meg egy rajongó-hívőtől a kiosztásomat a kibertérben, miszerint az én világomban soha nem süt a Nap. Az lehet, mentségemül annyit hozhatok föl, hogy nem tehetek róla, mint az a nyolcmillió sem, aki hasonképp vélekedik ebben a honban, és nem lát kakukkos órát minden kilométerkőnél.

Így jártunk, hamarosan kiderül, hová vezet ez az egész. Sok jóra ne számítsunk, mert mint a fura bajuszos manus hetven évvel ezelőtt, úgy állunk magunk is szemben már az egész világgal, ami állapot borongós kedvet ülepít az emberre nagyon. Momentán egy dolog vigasztal csupán, hogy a mezei tücsök nyerte el online szavazáson „Az év rovara” címet, megelőzve a kisasszony szitakötőt és a nagy szarvasbogarat.

Hogyan jön ez ehhez az egészhez? Látszólag sehogyan sem, aztán mégis. Mivelhogy gyermekeink is meghasonlanak majd az iskolapadban meg a mesekönyvek fölött merengve, amikor nem értik, miért a dologtalan tücsköt dicsőítjük egy éven át, s nem a szorgos, jómunkásember hangyát.

Fontos, kérdések ezek, amelyekre még tizenhat éves kora előtt választ kell találnia a Kövér-unokáknak, hogy ne bomoljon meg a kicsi lelkük, mielőtt beállnak közmunkásnak a Mészáros-féle földekre, hogy harsogják az indulót: „Tücskök, zengjetek,/ sose halunk meg, férgek, istenek!” Hát így jártunk nagymama.