Mindez 1777-ben, tehát rohadt régen történt. Ehhöz képest 2016 novemberében Lázár János – akiről nem tudjuk, hogy mekkora a természete neki – megalkotta az időgépet, és a fenti dátum mögé, valahová a középkorba kormányozta vissza magát a mezőtúri református ókönyvtár avatásán, amikor szólásra emelkedett, és ilyeneket volt képes mondani:

„A kormány meggyőződése szerint a legtöbb, amit egy diáknak adni lehet, hogy jó keresztényt, illetve keresztyént és jó magyart nevelnek belőle. A mai magyar állam meggyőződése, hogy az oktatás legfontosabb szereplői az egyházi fenntartású intézmények, ami ezen túl van, az vitatható, megkérdőjelezhető.” És még egy valamit, amitől biztosan agyoncsapja az Isten nyila:

„Fontos, hogy ne az határozza meg egy gyermek életét, milyen anyagi körülmények közé születik.” Ezt valahogyan összhangba kellene hozni az „annyit is ér” axiómával, de ez fölösleges volna. Ugyanis Lázár Jánosra is igaz, amit Descartes állított: „A beszédhez igen kevés észre van szükség.”

Ám Lázár János nem önálló entitás, így, a hatalom burjánzásának hetedik évében, hanem a fideszkdnp archetípusa. Csupa Lázárokból áll a párt, ez a létforma pedig ellenállhatatlan késztetést érez a beszédre. Amerre jár-kel széles e világon, előbugyognak belőle a szavak, mondatok, egészen változatos formában és tartalommal.

Térjünk azonban vissza a kályhához, amely szerint a XXI. században két alapvető értékre van csupán szüksége a magyar gyermeknek, a kereszténységre és a magyarságra. Alapos a program, ezt meg kell hagyni, de ezek mégis meglehetősen híg fogalmak legfőbb vezérlő elvnek kijelölve. Mert jó keresztény volt például Pizarro is, az inkák jótevője, vagy Torquemada, a jámbor lelkű hit-őriző, és kiemelkedően magyar alak mondjuk Szálasi bácsi, akit tán nem kell bemutatnunk, és az általa hozott örömöket sem. A lázári kritériumnak azonban mindahány megfelel.

Jánosember szerint, ami ezen túl – magyar, keresztény – leledzik az Univerzumban, az megkérdőjelezhető. Végül is, a kétszer kettő végeredménye is kétséges, ha ölég magas helyről kérdezik az eredményt, de ne merüljünk el teljesen a relativitásban. Ha jól értjük az irányt, ismét csak Descartes-hoz fordulunk, aki egy rossz pillanatában ezt mondta volna: „Dubito ergo cogito, cogito ergo sum, sum ergo Deus est.” Azaz: Kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok, vagyok, tehát Isten létezik.

Bizonyítéknak ez elég halovány, mégis megáll, ha az ember gyereke a hajdanvolt Lékai László bíboros nézeteit vallja, akit a szemináriumban hitében megerősítettek. Ezt mesélte egy portréfilmben valamikor, ám azóta is már negyven év telt el, és nem lehet mindenki Lékai bíboros. Viszont Mária Terézia után száz évvel Nietzsche kijelentette, hogy meghalt Isten. Ez sem ért még el Lázár úr tudatáig, mint ahogyan az sem, hogy a szifiliszes zseni szerint két európai narkotikum van, az alkohol és a kereszténység. Mindkettőt preferálja kormányunk, például a házipálesz szabad pöfögtetésével az egyiket, a másik tudatmódosítóról meg föntebb meséltem. És mégsem vagyok istentelen, meg Nietzsche sem volt az.

Szerinte Jézus Krisztus a tökéletes hippi, olyan ember, akinek akarata szemben áll minden formulával, minden idő- es térfogalommal, mindazzal, ami szilárd, ami szokás, intézmény, egyház; egy olyan világban való otthonlét, amely már semminemű realitással sem érintkezik, egy már csak ‘benső’ világ, ‘igaz’ világ, ‘örök’ világ”. Mintha ezek Ferenc pápa nézetei volnának.

Így, amikor őt kommunista bérencnek tartják a bayer-forma organizmusok, akkor csupán ilyen ellentmondásokról van szó. Jézus nem igazán klappol a nevével kurválkodó egyházzal már kétezer éve (Minálunk ezer). És, bár úgy tűnik, messzire jutottam az oktatástól, de aztán mégsem.

Mert amikor Lázár a keresztény – vagy keresztyén – ájtatos aprómagyarok kitenyésztéséről ábrándozik, mint egyedül üdvözítő irányról, valahová olyan mesze megy vissza, ahová kár lenne őt követni. Ezen túl csak azt kéne elérni valami módon, hogy a klakőrök ne tapsoljanak a baromságainak, és ez egyáltalán nem kis feladat. Gondolkodni kimerítő foglalatosság ugyanis, viszont azt harsogni a légbe, hogy „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”, egészen egyszerű. Na, ez a baj.

Mellékesen odavetve, ha ez igaz, akkor hol lavázott épp a TEK – tán erre lett volna létrehozva, de ááá… -, csak nem épp Párizsban vigyázták az őrizendő személyt, de igen. Azonban mindez tökmindegy. Ez a szellemiség, ez az elképzelés, ez már igen, ebben van gondolatnafta. Ha alaposan végig gondoljuk ennek a lehetséges folyományait, az következik a delíriumból, hogy minálunk egy Mohameden, a Jóistenen, vagy Jézuson ironizáló alakot előbb lőhetne cafatokra az erkölcsrendészet, mintsem akármely dzsihádista gyilkosnak ez akár eszébe is jutna. Ergo, ahogyan az Iszlám Állam megteremtette az új középkort, magunk is azirányba tendálnánk az ilyes elcseszett gondolatokkal. Már megint járt a szájuk, és fogalmuk sincsen, mi jött ki belőle.

Hát ez. Tessenek mondani, megkövezés is lesz, kapni majd kavicsot hegyest, lapost, ha kiejtjük a bűvszót: Jehova? Vagy térjünk át a képes beszédre ilyképp: JHV, azt szabad majd, vagy nevét hiába szájunkra venni? Ezzel egyetemben a kőtáblák intelmei közül érvényre jut egy másik passzus is, úgymint ne lopj?! Dübörög a nemzeti T-boy. Igény, az volna rá, elborult elméjű alakok már most is sziszegnek, ha általuk felkentnek minősített dolgok, mint a Himnusz, vagy a Szent Korona válnak netalán jóforma humor tárgyává. És ugyan: az egyik csupán vers, címe is egy verstani műfaji kategória, himnuszt írtak már mindenhez, csak a kiskutya lomposához nem. A másik is csak tárgy némi fémből, kövekből, ami a büdös életben nem volt St. Pista fején. Mindezeken élcelődni tán lehet.

De minálunk másképpen mennek a dolgok, valami különös véletlen vagy a sors csapása által elbaszódott a fluxus-kondenzátor, és az igen távoli múltba röpít épp. Oda jutottunk, hogy megint várnunk kell az enciklopédistákat, aztán meg új 1789 eljövetelében reménykednünk, egyelőre azonban az eszmélő törzsi társadalom szintjén vagyunk. Ha villámlik, a nyájhoz bújunk, és reszketve lesünk az egyre szaporodó totemekre és tabukra. Így megy ez. Az elcseszett elképzelés bizonyára élénk helyeslést vált majd ki a parazita ÁÁÁÁ, úgymint Álkeresztény-áldemokrata Álnép-álpártból, és indulhat majd a boszorkányok üldözése.

Róluk ugyan Könyves Kálmán is elmondta, hogy nincsenek – igazából: „De strigis vero quaenon sunt, ne ulla questigo fiat”, azaz: „A boszorkányokról, mivel nincsenek, semmiféle vizsgálat ne legyen!” -, de senki nem hallgat rá. Igaz, ő elmenekült a papi hivatás elől, és annyit is ér. Mi más nagyságot teszünk meg szellemi elődünknek, Torquemada Tamást (lánykori nevén: Tomás de Torquemada), akinek hitvallása: „Egy ország, egy nép, egy vallás.” – Lásd még: egy a tábor, egy a zászló – Ő fogalmazta meg azt a rendeletet, amelyet a spanyolországi zsidók 1492-ben történt kiűzése követett, nevéhez több ezer ember lemészárlása és elűzése kötődik. Ha ehhez a tökéletességhez el nem is jutunk, az első bizonytalan lépéseket tipegjük a hadi ösvényen, és jó lesz nekünk, mikor palackba zárjuk a szellemünk.