Hát, nagyon sok viszontagság után, de csak megérkeztünk ide, a messzi Törökországba. Látod, mennyit szidtál, hogy annak idején az én drága barátom, a kedves Recep Tayyip még meg sem nyerte, amit annyira meg akart, a mindent eldöntő választásokat, de én már gratuláltam neki. De mindig kell egy jó barát, mint ahogyan azt a Toystoryban éneklik. Ezt nem tudom, mi a rosseb lehet, csak annak idején az Árpi írta föl nekem, hogy bátran használhatom, kajálni fogják a népek. Eddig nem volt alkalmam ezt a bölcsességemet csillogtatni, látod, te vagy az első, s lehet, az utolsó is, mert fenekestül felfordult a világ, de ezt fölösleges részleteznem.

Annyit azért a szerencsés menekülésről, hogy amikor a söpredék föllázadt, már nem is tudom, milyen apróságon, de tényleg, hiszen annyi jót tettem velük és nekik, szóval, amikor ostromoltak a várban, és a TEK is átállt, s csak a legkipróbáltabbak maradtak mellettem, az alagutakon keresztül sikerült kereket oldani. Dilemma előtt álltam, merre induljak az álruhámban – még neked sem mesélem el, minek öltöztem, hátha szükség lesz rá, de meg kell hagyni, zseniális -, szóval, azt kellett eldönteni, hogy a Vlagyimir felé induljak, vagy más tájak irányába. Azért nem döntöttem az oroszok mellett, holott stadionra néző dácsát ígértek, mert régen is arrafelé iszkolt az összes kommunista, és hogyan vette volna ki magát, ugye, ha én is ott keresek oltalmat.

S mivel a Tayyip is szavát adta, hogy számíthatok rá, meg a rákóczis hagyományok is nemesebbek, a törökök mellett döntöttem. Elvergődtünk valahogyan a horvát tengerpartra, a Lőrinc jachtjáig, s mondhatom, elég viszontagságosan. Szerte az országban a sorosista hordák vették át a hatalmat, és ekkor bántam meg, hogy nem voltam keményebb, és nem zártam börtönbe és táborokba az összeset. Jogom lett volna hozzá, megszavaztattam, de az a kurva Unió visszatartott. Ha nem kellett volna annyira a rohadt pénzük, rég otthagytam volna az egész bagázst, de most már mindegy. Valahogyan csak elvergődtünk az Adriáig, és most itt vagyok. De ez a hajózás is megér egy misét.

Soha nem voltam az a tengeri medve, tudhatod, és a víz is végig háborgott a hosszú úton, kínszenvedés volt az egész. Sőt, már a török partok előtt egyszer beleestem a vízbe, ott kalimpáltam, mint valami migráncs, megalázó volt. Pláne, egyből ott termett egy hajó, hogy majd jól kiment, csak az kellett volna. Leshettem volna, hová visznek, ki fogad be, lehet, hogy már senki sem, ezt az egyet elértem, de most a saját bőrömön tapasztaltam meg. De mégsem bánok semmit, a kapitány utánam dobott egy kacsás úszógumit, azzal elvoltam. Mindegy, a lényeg az, hogy megérkeztem valahogyan azért, s biztonságban tudhatom magam. Bár ezeknek a törököknek is elég migráncsos kinézete van, de kedves emberek mégis.

A barátságról annyit, azt hittem Recep Tayyip fejedelmi fogadtatásban részsít Isztambulban vagy Ankarában, nekem mindegy lett volna. Ehhez képest el sem jött, amikor partra szálltam valami kietlen vidéken, egy kaftános hülye fogadott, semmit sem értettem a hadoválásából. Azt mondták, ő a mahallé kajmakanja, erről sem tudom mi, olyan falusi párttitkár lehet, méltatlan. Kaptam egy házat, stadion sincs az oldalában, egy ideig azt sem tudtam, hol vagyok, csak azt hajtogatták, Ege bölgesi. Két nap múlva küldtek egy tolmácsot és egy szakácsot. Kiderült, hogy ez az Égei-tengeri régió, az már majdnem Rodostó, ettől egy kicsit jobban éreztem magam.

Úgy tűnik, hosszú távra kell berendezkednem. Ha életben akarok maradni, iszlamizálni kell magam. Ez, mint tudod, egyáltalán nem okoz gondot, most épp müezzinnek tanulok, a magas hangokkal van egy kis gondom, de ha a Gyurcsányra gondolok, egész jól megy az is. A konyhát viszont nehéz megszoknom, sehol egy jó kis szalonna, csak padlizsán, paradicsom meg fokhagyma, és pláne az uborka. Nagyon vágyok egy kis saját töltésű kolbászra, de disznó itt nincs, meg a kisüsti is hiányzik, mindig csak ez a raki, olyan az íze, mint valami szájvíznek. Ilyenkor jut eszembe drága Rasikám, meg a vejem, akivel olyan jól lehetett pálinkázni, nem tudom, mi lehet velük.

Internetet nem adtak, igaz, nem is tudnám kezelni, de mégis, nem tudom, mi történik a nagyvilágban, Gáspár hogyan van az egyházával, mit szólna, ha kaftánban látna, s nem tudom mi lehet Anikóval, dolgoznia kell-e szégyenszemre, s egyáltalán van-e még magyar haza, ahol talpaink egymásra léphetnek. Látta rajtam ez a Juszuf, a mahalle vezetője az elborulást, és elvitt egy futball meccsre, hogy felvidítson, de csak a rosszat tette azzal is. Nem voltam én otthon ilyenhez szokva, az a tömeg, az az ordítás, s nem húzódhattam a Lőrinccel a VIP hűvösébe. Láttam, hogy ezek futballoznak, hogy tele a stadionjuk, és ekkor értettem meg végleg, hogy idegen vagyok itt. Nincs mit szégyellni ezen, kiborultam, úgy kellett a kedves bácsiknak lefogni, de egy szuri után már jobban vagyok.

Így élek most, édes néném, várom soraidat. A híreket, van-e még NER, hol értik az egyazászlót is, vagy minden elveszett? Ölel: Mehmet Vicip Orbagan. (a te Viktorod)

Székely Jánostól tudjuk, hogy „Mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki, egyetlen nagy félelem, egyetemes rettegés fogja és markolja össze ezt a szomorú Földet.” Körbefélünk. A menekülő fél a fegyverektől és a haláltól, az eccerű polgár fél a menekülőtől, a hatalom meg fél a panelnépektől, és stimulálja őtet, belehajszolva a kifulladásig tartó delíres dervistáncba csak azért, hogy a főnök még egy csöppet királykodhasson.

Hírlik, holnap indul a plakátkampány újabb fejezete, amelyre felfokozott várakozással tekintünk. Hogy mi van még Cipolla batyujában, mivel cukkolódik október elejéig, és mennyi pénzt kúr el még a közösből, bár ezt soha nem tudjuk meg. Ámde bizakodhat, hiszen készülnek felmérések, jelenleg pedig ott tartunk, könnyen lehet, hogy érvényes és eredményes lesz az úgynevezett kvótanépszavazás, amelynek amúgy értelme nincsen.

De ezt hiába pofázza akárki is, mert úgy tűnik, az emberek nagy hányada vevő a kormányzati kampányszarra, és készen áll nemzeti sorskérdésként tekinteni a migrációra, illetve a népszavazásra. Erre futja a rajongók horizontjából. A legtöbben a propaganda mindent elsöprő intenzitásának tudják be, hogy ilyen sokan lennének hajlandók szavazni, más okosok szerint viszont épp fordítva működik az egész.

Eszerint nem azért bevándorlás-ellenesek az emberek, mert mindent elborít a kormányzati kampánytrágya, hanem azért van kampány és népszavazás, mert ez egy bevált eszköz, a prolik pedig vevők rá. Tehát minél jobban retteg a magyar, annál inkább tolják a képébe a baromságot, mintegy négyzetre emelve a reszketést. Kit érdekel, hogy ezzel voltaképp lenézik a bázist, a cél szentesíti az eszközt, ugye.

Viszont ez az egész a mi friss, feudális társadalmunknak megfelelő középkori tempó. Boldogult úrfikoromban – tehát rohadt régen – ámulva lestem Paskai László bíboros elvtársat, aki arról értekezett, hogy a papneveldében az ő hitét tudományosan megalapozták. Ami kijelentés annyira nonszensz, hogy szólni róla nincs mit, viszont ez folyik most is. Nagy komoly valótlanságok – hogy lájtosak legyünk – cseperésznek, illetőleg zubognak a csapból is, hogy féjjé má, baszd meg! Megalapozzák tudományosan a rettegést.

Vannak, viszont, akik előretolt helyőrségek, és megágyaznak ennek az egész cirkusznak, mint pédául Bayer Ötös Számú Tagkönyv a dolgozataival. Most is kitalált egy méretes ökörséget, és azt irkálja az ő – és Orbán – felemelő nyomdaipari termékében, hogy éjszakánként titokban repülőjáratokon csempészik be a németek a Törökországban dekkoló menedékkérők tömegeit. Aztán fölszólítja híveit, hogy terjesszék is az igét. Mondjuk, erre éppen az égegyvilágon semmi szükség, a búk csurig van primitívségekkel, és az elvtársak osztják is ezerrel, mert ők ilyenek, ilyen eccerűek.

Most pedig, hogy elmeséltem az életemet, és egyben valamennyiünkét is, oldjuk föl a görcseinket, hiszen a félelemről, mint ősi ösztönről lehet másképpen, egészen gyönyörűségesen is értekezni, mint teszi azt a Mester (Füst Milán), és ezt csak azért, hogy a föntebbi őrületet oldjuk valamelyest, elemelve magunkat mintegy az egész trágyahalomtól, amelybe nyomkod bennünket az ocsmadék környezetünk, hogy már a szájunkig ér a sár. Viszont vegyünk még egy utolsó nagy levegőt, mielőtt végleg alámerül az egész ország a mocsokba, a Fidesz, a fiúk, és a hívők szintjére. Kirielejszon.

„Az ember tehát fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak, és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán. Ugyane félelem miatt tűz- és egyéb áldozatokkal békíti a veszélyek istenét, mondván: – ezt vedd el tőlem, ezt szívesen adom, bár nagy kincsem ez is, csak ne engem vegyél el, vagy azt, ami még drágább nekem. – Vagyis a még rettenetesebb sorscsapások ellen alkudozik, önként magára mért, de elviselhetőbb csapással.”
(Ez mind én voltam egykor)

Akinek ez sem elég, olvasson Kierkegaardot, aki a vallási stádiumáról értekezik „Félelem és reszketés” című dolgozatában, de ezt tényleg csak az ínyenceknek ajánlom. Egy valamit viszont feltétlenül garantálok: ha végignyálazod én nyájasom, nem mész el népszavazni. Van rá egy ezresem.

„Itt eszem kenyerét a török császárnak,/ Ablakomra titkos poroszlók nem járnak/ Éjjeli setétben/ Hallgatni beszédem/ Beárulás végett…/
(Lévay József)

Orbán Viktor sohasem lettünk volna – már csak lélekegészségügyi okokból sem –, mostan azonban különösen nem lennénk az, mert kértek tőlünk valamit. Eljött az egyszer ideje tanúilag.

Erdogan bácsi, a mi miniszterelnökünk országos cimborája alapos ember. Ott ugyan még nem tart, hogy a lázadók családját hetedíziglen kiirtsa, munka mégis van elég, tízezrek vonulnak a börtönébe, mert rend a lelke mindennek.

A sátánt mindenhol nevén kell nevezni. Ez Erdogannál Fethullah Gülen, aki épp Amerikában lavázik, ennek ellenére a jó török elnök nagyon szeretné őt a saját rácsai mögött tudni, így elfogatóparancsot adott ki ellene.

Ez a Gülen nem illik sem az erdogani, következésképp az orbáni világképbe sem. Hittudósként legfőbb tanítása, mondanivalója a vallásközi párbeszéd, azaz a dialógus, és mint az közkeletű, ez a felfogás manapság nincsen divatban.

Viszont iskolákat alapított szerte a kerek világban, mintegy háromezret százhetven országban, és éppen kettőt minálunk. Ezeket be kéne zárni, Erdogan arra kéri a különböző nemzeteket, hogy vonják vissza az országukban működő Gülen-iskolák működési engedélyét.

Ezek komoly fejtörést okozhatnak a libikókán ülő Orbánnak, mert ha megteszi, újra bebizonyítja, hogy nincsen helye Európában. Ha nem, akkor a cimbora haragszik meg rá.

Főleg azután okozhat ez migrént, hogy a mi vezérünk 2013-ban így rajongott Recep Tayyip Erdoganért: „Ennek az évtizednek az egyik kiemelkedő politikai vezetőjét köszönthetjük Magyarországon. Nem ismerek még egy olyan gazdasági sikert az elmúlt időszakból, mint amit a törökök vallhatnak magukénak. A mi eredményeink még nem tartanak itt, de reménykedünk, hogy el fogunk jutni ide.”

Hát, ugyan úton vagyunk, de még nem értük el teljesen az áhított célt, a hét mennyországot, a hetvenhét szüzet meg a mézesfolyót. Végzetünk azonban kijelölődött mintegy, hiszen az iskolabezárásos kérésnek eleget tett már ezidáig Azerbajdzsán, Szomália és Jordánia is.

Ennyi barátot meg nem lehet elveszíteni egyszerre, hiszen például Azerbajdzsánhoz is igen gyengéd szálak fűznek minket, mint azt a baltás gyilkos pátyolgatása is mutatja.

Itt a nagy döntések ideje hát újra, hogy merre induljon vezérünk zakkant gondolatvilága. Keletre? Nyugatra? Délre? A lét nagy és megválaszolhatatlan kérdései ezek.

De ha nem vigyáz, még ez lesz a vége:

„Egyedül hallgatom tenger mormolását,/ Tenger habja felett futó szél zúgását,/ Egyedül, egyedül/ A bujdosók közül,/ Nagy Törökországban…”
(L. J.)

Sok mindent megtudhattunk erről a delíres világról az újdonsült televíziónak köszönhetően, amely arra azért ügyelt, hogy akkor ne borítsa éjfekete sötétség a képernyőt, amikor a fenséges agy menése történt épp, és még a nevét is hibátlanul írták, de nem fölébe. Nem járt ily szerencsésen a kollégista cimbora, akiből egy bötű híján varázsoltak majdnem újkori Csermaneket az ‘Ádár János fölirattal, Freud a tenyerét dörzsölgette volna a Kunigunda utcában nagy jókedvében, az hétszentség. És bár ez a nemzeti hírcsatorna is megérne egy röpke dolgozatot, maga a múzeum előtti pröformansz vitte a pálmát. Az is nemzeti volt, olyannyira, hogy a szerencsétlen magyar nép gerincét holmi görbe uborkával vetette össze ez az utolérhetetlen elme.

Utalva arra, hogy ez utóbbi egyenes, mint a Toldi petrencéje. (Akkor nem az övé.) Ő ezzel a bonmot-val kívánt üzenni mostanság legfőbb ellenjének, az Uniónak úgy, hogy a hívek is értsék alant. És értették, helyeslőn visongtak ezen a kiismerhetetlenül briliáns agyon, a neuronjain neki. Ezt a félelmet verték beléjük már tíz évvel ezelőtt is, csökött agyak a csökött agyakba, hogy a háztájiban megtermelt szaros uborkájukat basztatja majd Európa, mert túlzottan görbe. Akkor ennyit tudtak az Unióról, és úgy is maradtak, nem csoda, hogy nem akarnak gyarmat lenni. Egymásra találtak ők nagyon ezen a tavaszi napon, amely amúgy valami március 15-ről szólt volna. És megengedem, esett is néhány utalás valami hajdani forrongásról, de csak oly mértékig, hogy ez a mi fénylő csillagunk üzengethessen. Ezt teszi már jó ideje. Tusványosról hazafelé, innen meg a nagy vizen túlra.

Előtte még fejet hajtott török tezsvíreink előtt, akik befogadták a menekülteket tenger mormolását hallgatni. Igaz, ez kicsit távolabb van az időben, mint a kokárda kora, de kicsire nem adunk ugye. A fő csapást azarohadtamerika kapta, mert megtudhattuk, hogy amikor Kossuth apánk tiszteletét tette náluk, akkor ottan még rabszolgaság volt. És ezek tartanak nekünk előadást szabadságról meg demokráciáról, mondotta fénylő csillagunk. E ponton pedig elnyújtott orgazmusok hangjai törtek elő a rostált tömegből. Mielőtt vezérünk visszatért volna a spájzba, még megengedte, hogy egynéhány elalélt bérmálkozó megérintse a kezét magát. Ezektuána távozott. És nem volt módja megnézni a nyolcvamilliárdos tévéjében, hogy azok a fülek, akiknek ő nem száj, mily népesen vonultak utcára francba kívánni őt. Sőt, azt sem láthatta ezen a csodaadón, miközben görbe ubiját majszolta, hogy már ott, az előszobában is alig volt biztonságban. Nem vetítették le neki a kalamajkát, ami agymenését megelőzve történt a parkban Isten nevében.