Ősz férfi pörge kalapban, abban egy szalonkatoll meredezik, s ahogy ring a teve, a főhős mellén annak ütemére inog egy feszület. Hátán átvetve egy AK 763-as meg egy aknavető, övében kézigránátok. Mosolyogva üget, és társalog a szamaras emberrel, aki furcsa mód öltönyben van, könyökvédőben, gemkapocsból készült nyaklánccal, tekintete alázatos teknőchöz hasonlatos, úgy néz fel a magasba a kalaposra, akinek innen csak a sziluettje látszik, mert a képet beégeti a Nap.

Így haladnak a bárányganés füveken, amikor a kalapos megkérdi:

– Mire megyünk, plébános úr?

– Jegesmedvére. – Feleli a szamaras ember, és sokat sejtetően vigyorog.

– Azt itt hogy? – Kérdi a kalapos.

– Nincsen lehetetlen, édes gazdám. Olvastam a kalandjaidat a szarvassal, férfias munka volt, meg azt, hogy a vágyad jegesmedvére vadászhatni. – Mondja ez a szamaras, és sokat sejtetően mosolyog.

– Itt, Hódmezővásárhely határában? – Értetlenkedik a kalapos.

– Nincsen lehetetlen. – mondja a szamaras – Isten és a Párt segedelmével minden lehet, célunk a végtelen. Ha Viktor velünk, ki ellenünk? – Így alázatoskodik ez a szamaras.

– Milyen igaz, milyen igaz. Magam se mondhattam volna szebben. – Így a kalapos, és csak haladnak, haladnak, a távolban feltűnik egy csipkebokor, ágai végén tüzek égnek, így látszik, közelebb érve tűnik csak ki, hogy lámpák vannak rajta. A tövében ül egy vejszerű alak, és tartja a mancsát.

– Húsz százalék. – Ezt sziszegi a szamarasnak, aki alig győzi elhessegetni.

– Majd aztán, majd aztán. – Tolja el, miközben taknyos zsebkendőjével porolja le a bokor tövét, és le is teríti.

– Hogy föl ne fázzál. – Ülteti le a kalapost a takonyra. – Itt várunk. – Folytatja aztán, és hunyorogva nézi a kietlen laposságot.

– Onnan kell jönnie. – Mutat a messzeségbe, de csak szúnyogok rajzása látszik, még messzebbről pedig bánatos tehénbőgés hallatszik. Békák vartyognak, és tücskök hangoskodnak. A kalapos izzad meg szuszog, nyögdécsel.

– Nem mehetnénk helikopterrel? – Kérdi már kétségbeesve.

– Sajnos a Tóni félretette menekülésre, de ne izgulj, már jön is. – A távolba mutat, ahol porfelhőben közeledik valami fehérség, vibrál körülötte a levegő, amikor hitelen megszólal egy szájharmonika, vészesen, hosszan. A kalapos izgalomba jön, a Kalasnyikovját igazgatja, szemeit meresztgeti.

Lassan bontakozik ki a kép, a fehér folt egyre vonalasabb, és, amint közeledik, látszik, hogy egy nyúl az, amitől a kalapos lelombozódik.

– Húsvét van, persze. – Ezt mondja csalódottan a szamarasnak, de az kétségbe van esve.

– Erről nem volt szó. – Ezt rebegi, amikor a nyúl már teljesen kivehető, vörösen izzanak a szemei, bundája meg csillog, mint a Salamon tökei. A nyúl pödör egyet a bajuszán, hátranyúl, és elővesz valamit, amitől a szamaras visítani kezd.

– Puskája van, baszd meg Zsóti, puskája. – Ezt ordítja, és rohanni kezd, de a nyúl már lő is, a kalapos négykézláb menekül, és bőg, csorognak a könnyei, taknya-nyála egybefolyik, és egyáltalán nem felemelő látvány, ahogyan a vakondtúrás mögött reszket. A nyúlnak félautomatája van, tüzel veszettül, fröcsög a föld, a kutyák vonyítanak, szalonkák röhögnek, fél perc az egész.

Közeliben a kalapos szutykos, izzadt, reszkető arca, amint veti a keresztet, a háttérben a nyúl befejezi a lövöldözést, megfújja a mordály csövét, és túlvilágian mély hangon ennyit mond:

– Hasta la vista, baby.

A kamera elemelkedik megint, madártávlatból mutatja a rónaságot. Minden nyugodt, amikor megszólal egy hang az égből:

– Még mindig centrumhétfő.

(Nem tudni miért, de ez a vége. A forgatókönyvíró biztosan teljesen be volt állva.)

A permanensen ügyeletes rosszfiú, Juhász Péter egy fáintos videóval örvendeztette meg a nagyérdeműt, és még maga a szervilizmus és aljasság, valamint álhírgyártási műhely atyamestere, az Origo muftija is elismerte, hogy a trónörökös hercegnő mondja felvételen ezeket:

„Ő nagyon szeretne turizmus promotiont, nagyon szeretnének pénzt keresni a magyar államból.” – mondja a felvételen a saját lábú, erre nevetés hallatszik, majd egy rosszul kivehető hang azt mondja, „az nem baj, ha van ellentételezése”.

Nem tudni, ki a titokzatos nagy Ő, valószínűleg nem Noszály vörös rózsával a lukában, ellenben lehet valami bahreini vagy svájci jóbarát, akik vihetik a nemzet vagy az Unió pénzét – tehát a tiédet, aranyom -, ha van ellentételezés, mint hallható, ami egészen biztosan nem egy Milka szelet.

Nem véletlen, hogy itt ugyan mindenki a Récsöl ura, a nemzet veje – akik így együtt állnak a lábukon – OLAF-os dolgairól sutyorog, ezzel szemben ez a bácsi sokrengeteg dologban vizsgálódik, az egész nyüves NER-t nézi lassan, de minek?

Ugyanis minálunk egészen más az ügymenet, mint odaát. Felénk döglött akták vannak, amelyet jól példáz mondjuk Seszták tolvaj ügye is, aki ténykedése nyomán megállapíttatott, hogy a pénzt fölvette ugyan, de a projektek célja nem valósult meg, a haszonélvező a kedvezményezett vállalkozások helyett Seszták Miklós cége volt, az ügyben az EU pénzügyi céljait sértő csalás történt.

A lóvét vissza kell pöngetni, sőt, Polt is vizsgálódott, a végkimenetelt el se kéne mondani, mégis a hűség kedvéért: a költségvetési csalás gyanújával megkezdett vizsgálatot 2017 januárjában már le is fújták. Most mit mondjak, hogy Polt és az ő cége a biztos „A” hang a lopás szimfóniájában? Ez egyáltalán nem nóvum, és mégis süt a nap.

Ilyenekkel van tele a padlás, a fiúk már menekülnek, Kósát, Rogánt, Tiborczot bombabiztos helyre vitték, senkinek nem bírnak a szemébe nézni, és mégis jó esélyük van győzni, ami a totális abszurd.

Voltaképp Orbánnak egy programja van: kerítés, de még ezt sem veszik komolyan. Lassan fél éve nem lehet összehívni a Nemzetbiztonsági Bizottságot, mer’ a Szél, holott csak fészkalódós dolgok derülhetnének ki, mégis a rezsis pöcs veri a nyálát. Emiatt az ellenzék nagy tehetetlenségében már a jóisten szaros gatyáját is beperelte, legutóbb kompletten a rendőrséget, a Belügyminisztériumot is, aztán tehetetlenül néz ki a fejéből, Polt meg vigyorog.

Néha érik meglepetések a fiúkat, akkor leginkább, ha máshol lopnak, mint például Semjén Svédiában. A jó Niklas Jonssonnak például tele lett a töke azzal, hogy az ő szarvasát lődözi a keresztény hóhér, a rendőrség vizsgálódott, és továbbította is az ügyet az ottani ügyészségre, amelyet szerencsére még nem Polt vezet.

Milyen cuki lenne már, ha megállapíttatna hivatalosan egyszer, amit informálisan úgyis tudunk, de mégis lenne papír róla, hogy Semjén tolvaj. Nem változna semmi, mégis jobb lenne az ember lelkének, ha tudná, hogy más is tudja, ezek nem a saját lábukon, hanem a miénken hédereznek.

Igaz, attól például Faludy Gyuri bácsi sem felejtette el Recsket, midőn onnan szabadulva a parasztbácsi megsimogatta a hátát, és azt mondta vigasztalásul, mindent tudunk, de ettől kezdte újra embernek érezni magát.

Hogy saját magam felé fordítsam a kezemet megint, mint valami elvarázsolt glóriás, nékem meg azért hozna megnyugvást, ha billogos tolvaj lenne az egész csürhe, mert akkor napra-nap nem kellene Peresztegi tanár úr örökzöldjét – amelyet gonosz csínjeink miatt sóhajtozott – hajtogatnom, miszerint: „Ez már sok a többnél!”.

Mert gonosz kamaszként az ember csak röhögött rajta, most, vén fejjel viszont megérti, milyen őszinte felháborodás rejtezett benne.

Elindult tehát a körbehivatkozás-cunami, így a páratlan páros ganyésága hamarosan tananyag lesz. Viszont én nem azért foglalkozom ezzel, hogy az M1 majd a meccsek szüneteiben sugárzott egy perc gyűlöletben úgy vezesse be a témát, hogy, mint azt rezeda megírta, hanem, mert ismerni kell a bűnözők gondolkodását, meg, hogy jót röhögjek kínomban, azért.

Szóval azt írja a Magyar Hírlap (az ECHO TV nyomán, ugye), hogy még 2004-ben kétszázötvenmillió forint kenőpénzt kért zsebbe a szocialista Botka László és Toller László egy pécsi ingatlanüzletért cserébe. Most ez bukott föl az árból hirtelen egy bizonyos F. Attilából, aki állítólag egy német ingatlanbefektető cég magyarországi megbízottja.

Tizennégy évig tanakodott magában ez az F. Attila, hogy mondja vagy ne mondja. Viszont most, hogy az OLAF égeti Orbán tökeit, és a másik rabszolga lap, a Ripost már majdnem ott tart ez ügyben, hogy olyan nevű ember, hogy Tiborcz, nem is tapodja a Föld nevű bolygót, kreálnak itt egy Nokiás-doboz 2.0-át, amiben egyenesen zacskóban folyt a bűnözés, abban lafogtak a sok milliók, ami teljesen életszerű, ugye.

F. Attila azt tudatta a tekintetes ECHO TV-vel – amit leírtak neki -, hogy ő személyesen adott át csúszópénzt reklámszatyorban, mégpedig így:

„A vételárat a pécsi vagyonkezelő felé a szerződés szerint a befektetők a bankon keresztül elutalták, dr. Botka László és Toller László urak felé pedig a kétszázötvenmillió forint több részletben a befektetők engedélye alapján megfizetésre került. Nyilván a bankból, csak kisebb részletekben, hosszabb idősíkban lehetett ezt készpénzben megoldani. Jómagam egy alkalommal vittem összeget, ami egyébként ötvenmillió forint volt, méghozzá a Parlament melletti Biarritz étterembe, ahol az emeleti részen várt Botka László és Toller László, az átvétel ott történt meg. A reklámszatyorban lévő pénzt átvették, majd valamelyik úr sofőrje levitte a szolgálati járműbe, a többi tételt kollégáim több kisebb részletben vitték kézhez dr. Botka László és Toller László uraknak”.

Ennek olyan rendőri jelentés fílingje van. És lássuk be, ez a nívó már közel áll az ürgebőrhöz, és tulajdonképpen a képtelenségekkel nem is akarnék foglalkozni igazán. Mert Botka lehet, hogy tróger, ugyanis politikus, ellenben biztosan nem hülye, aki éttermekben, zacskóban veszi át a lóvét. A védekezésképtelen Toller belekeverése ebbe az egészbe meg csak ocsmány hab a tortán.

Hanem, hogy ezt kigondolták és leírták neki, ennek az ismeretlennek, hogy ez a szintjük, na, ez már érdemel egy kis megfontolást. Nem az, hogy hazudnak, ez alapvetés, hanem ez a gagyi, ami kifolyik belőlük, ez már riasztó.

Két utat és módot lehet kihüvelyezni a királyi szöveggyártásból, amit valami ismeretlen okból újságírásnak neveznek. Az egyik az infantilis debilitás, amivel egy rosszabb kiszerelésű ötödikes szintjén védik a birodalmat, a másik a Bayer-féle artikulálatlan üvöltés, de ez az ő olvasatukban már olyan magas irodalom, ami plecsnit érdemel.

De amikor ilyen Botka-Toller történeteket gyártanak, akkor már Virág elvtárs filozófiáját követik, ami ez:

„Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!”

Itt tartunk megint. Csak azt nem értem, akik most tobzódnak a trágyában, nem gondolnak bele abba, hogy egyszer minden véget ér, ez a téboly is, és, hogy akkor mi lesz. Akad-e majd valahol egy opálos tükör, amibe belenéznek, vagy sem. És majd hová tűnik az a mostani nagy pofájuk. Na, az megint érdekes történet lesz, csak győzzük kivárni.

Hm, merengett Kiss József kandeláber, amikor neszét vette, hogy ő nemzetbiztonsági tényező, és annyit lehet tudni róla, hogy tizenhat millióba került, azt azonban nem, hogy melyik mindenhez értő vállalkozó fúrta a lukat, amibe belehelyezték, hogy egy életre fogoly legyen, holott momentán andalogni lett volna kedve, máskor meg futni, rohanni. Pedig tudta, és ezt is tudta, de hiába suttogott, ordított később, nem volt már száj ezeknek a füleknek. Amikor erre gondolt, elégedetten csettintett magában, hogy ő Nietzschében is otthon van, vihogott, és mégis magába nézett, úgy kereste a nemzetbiztonsági kockázatot a huzalos gyomrában, világító fejében, de sehol sem találta. Káromkodás hagyta el ajkait, amikor egy színtiszta magyar kutya, egy félig vak puli megjelölte őt, lerázta volna a kutyapisát magáról, de mint tudjuk, jól odabetonozták, hogy élelmes honfitársak ne szállíthassák karcsú testét mindenféle MÉH telepekre. Persze később ez is megtörtént, de Kiss úr nem láthatott a jövőbe, a múltat viszont nagyon jól ismerte a nagyapja meséiből, aki ábrándosan, hunyorogva adta elő neki százszor is, mennyire más volt a világ, amikor a részeges lámpagyújtogató lehelte belé az életet minden estén, és nem volt ő semmilyen kockázattal megbélyegezve, pedig az unokatestvére tövében lőtték szitává a Ferdinándot a messzi Balkánon, ami eseményről levélben tudatta az itthon maradt családot.

Az ilyen kalandok mellett Kiss úr élete maga volt az egyforma szürkeség, hiába cifrázta ki a kovács a fejét, az andalgó szerelmespárok ügyet sem vetettek rá, a kamaszok a telefonjaikat bámulták gyönyörűséges búrája helyett, és olyan lehangoló volt a világ, hogy Kiss úr bele is zavarodott volna, ha esténként nem kap rendszeresen egy kis elektrosokkot, ami után megtréfálta volna a szomszédjait, de hát, mint tudjuk, mozdulni sem bírt. Sőt, amióta kiderült, hogy nemzetbiztonsági kockázat, teljesen elhidegültek tőle, köszönését nem fogadták, így már annak is örült, ha egy korcs kutya körbeszimatolta a lába tövét. Így élt megbélyegezve és magányosan, mígnem egy nap óriási dac gerjedt benne, lehunyta szemeit, és elsötétült. Ápolók érkeztek darus kocsival, szidták a tiborcot, és Kiss úr megörült, hogy ők is tudják, és nincs egyedül, de kicserélték az agyát, hogy újra világítson, és Kiss úr már tudta, akárhányszor lázad fel, annyiszor terelik vissza, és világítania kell, akárhogyan is nem akar, és diktatúrát kiáltott volna, de, mint tudjuk, erre képtelen volt. Ha már ráhúzták ezt a kockázatot, akkor a saját fegyverükkel akarta legyőzni őket, és addig fészkalódott, mígnem karcsú bokája ki nem fordult a földből, és hatalmasan csattanva egy nyugdíjas mellett terült el, aki infarktust kapott, szirénáztak a mentők, rohangásztak a népek. Tisztára forradalom, gondolta Kiss úr, s amikor a jómunkásemberek megint a tiborcot emlegették, tudta, hogy halála nem volt hiába való, de ekkor megint megérkezett a nemzeti puli, és pofánhugyozta, tisztesség ne essék szólván. Mindenki bekaphatja, ez volt Kiss úr utolsó gondolata, a kollaboráns kandeláberek pedig hangosan röhögtek rajta.

Éjfélre járt az idő, és a vej az egyik kocsmából igyekezett a másikba. A megállással akadtak problémák, amelyek bőséges nyálú káromkodások után torkollottak a sofőr és utasa közti látványos szakításba.

Nem szép dolog az ilyen, amikor Récsöl alig vitte haza a gőgicsélő kisdedet, és az apa ahelyett, hogy élete párja mellett lett volna, és segítette volna b. nejét a gyermekgondozás e korai és zűrös stádiumában, lumpolni indult.

Csodálkozunk ezen? Egyáltalán nem lepődünk meg, ezt már akkor tudni lehetett, amikor Tiborcz úr apósával a tornácon demizsonból töltögette a kisüstit. Ilyet csak igaz magyar ember tesz, aki élénk barátságot ápol vak komondorokkal, s ennek szellemében viszonyul az asszonyi állathoz.

Mindez csak jóindulatú intés, laza közbevetés, mert történetünk épp arról szól, hogyan bukott ki a kapa a friss milliomos szájából, amikor előtört belőle az egyszerűség. Mindez mutatja, hogy a pénz bunkóságon nem segít.

Ilyen alakokból annyi van a holdudvarban, mint hercegkisasszony a Burgban, amint azt Svejk oly igen érzékletesen föstötte le annak idején. Viszont a jelenség egyáltalán nem újkeletű, a visszasírt Horthy-világban a dzsentrinek nevezett rétegnek volt hasonló habitusa, azzal a különbséggel, hogy azoknak nem volt lóvéjuk, ellenben a mai tiborczoknak dögivel van.

Az édes jó keresztapjuk segedelmével természetesen, aki ilyen kapát öklendező alakokkal keríti körbe magát, hogy Jani lehessen a szemétdombon. Ez az ő baja. És jó, hát a miénk is, akik csak nézünk szemre is meg fejre is, hogy hová halad ez az ország zuhanásában.

Viszont a jelenség egyáltalán nem nóvum. 1980-ban újságot hordtam szorgalmasan, és a szombathelyi Dongó kocsmában – amely az ideiglenes oroszok törzshelye is volt – összefutottam a megyei lap főszerkesztőjével, amikor megpihenni betértem az újságpénz-szedés fáradalmai közepette.

Hótt mák volt a főszerkesztő úr, alig is állt a lábán, és valami különös okból nem tetszett neki a szemem fénye. Ő is föltette, ordította a fülembe ugyanezt, hogy tudom-e ki ő, meg biztatott, hogy nagyon sokat tud ártani nekem.

Mondjuk csökött komcsi volt, akárha Orbán, ennek ellenére, mert a szívem meleg és vidám, miután összecsuklott a csehóban, hazaszállítottam b. nejének további használatra. Nekik nem volt kisdedjük, főszerkesztő úr tehát minden gátlás nélkül szophatott.

Példánkból azonban kitetszik, hogy az uborkafán ücsörgő alakok gyakorta nincsenek tisztában önmagukkal, és minden alkalmat megragadnak, hogy másoktól kérdezgessék, kik is ők valójában.

Útmutatásul javaslattal élek, amely kiküszöböli ezt a lelket égető problémát, egyszersmind elvezet a megvilágosodás ösvényére is. Olvassanak – már akik nem tudják, kik is ők igazából – Srí Ramana Maharsit, aki ilyesmiket írogat „Ki vagyok én?” című dolgozatában:

„A Vicsáraszangraham (Ön-kutatás) mellett a Nán Jár? (Ki vagyok én?) képezi az első útmutatásokat. Ezek világosan bemutatják a központi tanítást, mely szerint a megszabaduláshoz vezető közvetlen ösvény az ön-kutatás. A Nán Jár? érthetően leírja, hogyan kell megfelelő módon végezni az ön-kutatást. Az elme gondolatokból áll. Az „én”-gondolat az első, amely az elmében felmerül. Ha folyamatosan feltesszük a „Ki vagyok én?” kérdést, a többi gondolat elpusztul, és végül maga az „én”-gondolat is eltűnik, egyedül a legfőbb, nem-kettős Önvalót hagyva hátra. Az igaz Önvaló téves azonosítása az ego-önvaló jelenségeivel – mint például a test és az elme – ekkor véget ér, és megtörténik a megvilágosodás, a sáksátkára.”

Teljesen világos eszme, magunk sem értjük, hogy a tiborczok mért nem tanulmányozzák lelkük teljes odafigyelésével. Na, mért?

„Férjemmel önálló családunk van, saját lábunkon állunk, saját erőnkből boldogulunk, saját életünket éljük.” Ezt írta a nő az oldalán, egy másik site meg ezt tette közzé: a Tiborcz István tulajdonában lévő Elios Innovatív Zrt. kiváló évet zárt 2014-ben, összesen 2,9 milliárd forint állami megbízást kapott, többnyire pályáztatás nélkül. Az én fiam is önálló család a feleségével meg a két gyerekével, ő is igazi mesehősként indult el szerencsét próbálni, és meg sem állt Ausztráliáig. Már több mint egy éve él Sydneyben, nem pályázik semmire, főleg nem kengurus megbízásokra, ő így áll a saját lábán. Ki így, ki meg úgy, de ez nem panasz, a valóság tudomásul vétele csupán, és még jól is járt a kölök, vasárnap is mehet boltba templom helyett.

Mégsem ez a lényeg. Illetve ez is, dehogynem, csak a rendszer abszurditását ezek már nem jelzik, ami szomorú. Ami viszont már baj is, az más jelenség, és csokizabálásban mutatkozik. A vej apósa, a lány apja miniszterelnök, ugye, az ország első szolgája a klasszikusok szerint, akit prime minister-nek neveznek szerencsésebb vidékeken. Ez a szolgálat mellett mégis valami emelkedettséget kéne mutasson, ez az ember viszont „Óra alatt ett”. Ezt az örökbecsű mondatot – mint már többször megénekeltem, de megunhatatlan – Peresztegi tanár úr véste egy ellenőrzőbe a hajdani Nagy Lajos Gimnáziumban. A gesztus ekképp rosszallást fejezett ki, és most magunk is rosszallásunkat fejezzük ki az orbáni zabálás miatt. De nem is azért, hogy nem bírt kielégíthetetlen étvágyával, hiszen tudvalévően mesebéli Kisgömböc ő, csak még nem durrant széjjel.

Hogy kinek a csokiját majszolta önfeledt gyermeki derűvel, az viszont „Sok a többnél”, hogy megint ideidézzek egy peresztegis megnyilvánulást. Ez a tanár úr elmondhatatlan felháborodását takarta boldogult úrfikoromban, így más nem képezheti jobban az indulat erejét most sem. Ez a papír annak a csokinak a csomagolására szolgált, amelyet a Dohányipari és Dohánykereskedelmi Dolgozók Szakszervezete csempészett a parlamenti ülésterembe, a miniszterelnök asztalára. A DDSZ a csokoládékra ragasztott matricákkal üzent a képviselőknek, hogy ne szavazzák meg a dohánykereskedelem átalakításáról szóló javaslatokat. Az akció kudarccal zárult, Orbán Viktor pedig megette a csokit, ezzel szentesítve ezerkétszáz munkahely megszűnését.

Ez az ezerkétszáz ember is a saját lábán áll, amit a futballista és csapata most kihúzott alóluk, ideje volna hát a piros lapnak, de még most sem ez a lényeg. A rezgő csokipapír, a sztaniol sorsa az, a magyar abszurd. Árverezik, az LMP képviselője, Ikotity István meghirdette a Vaterán, és a cinizmus ereklyéjének nevezve ezt a költői kérdést tette fel: „Hogyan lehetne másképp reagálni arra, hogy az ülésről elkéső miniszterelnök fogja a figyelmeztetésként és könyörgésként elé tett tábla csokit, feltépi a fogával, majd – egyébként a házszabállyal ellentétesen – elkezdeni enni, miközben éppen azokat teszi tönkre, akiket a csokoládé papírján láthatott?”

Ez a magyar abszurd. Miközben az elfogadott költségvetés az utolsó kapaszkodót is kihúzta a munkanélküli segély teljes fölszámolásával azok alól, akiket ez a rohadt papírdarab szimbolizál, perverz alakok licitálnak is rá. Nem kéne. Orbán még azt hiheti az akciótól, hogy olyan fontos ember, mint amilyennek tartja magát, holott régen nem az. Egyre inkább hízó, öregecske despota, akinek udvartartását már cincálgatják a feltörekvő sakálok egészen addig, míg róla is kijelentik egyszer, hogy meztelen. Mindemellett addig még sokakat fog a saját lábára állítani a köz pénzéből, mint tette ezt a nagylánnyal. De van még négy gyerek, meg számtalan udvari bolond, a fele királyság viszont oda. Izgalmas napok jönnek a birodalomban.