Mindeközben Füst Milán arra tanít minket, hogy hitvesünket, s annak szeretőjét féltékenységből megölni teljességgel fölösleges. Mert állhatunk ott a két hulla fölött lihegve miután kibeleztük, lelőttük vagy megfojtottuk őket, hiába. Már nem tudjuk elmesélni neki, hogy látod, te ribanc, mit tettél velem, s ezért veled én, hogy megbosszultam, s ez most nekem jó, teneked viszont nem. Mert épp fordítva, őneki már mindegy, magunk gyilkosok azonban tovább gyötrődünk, mert mindig annak nehéz, aki itt marad.

Ő nem tud mit kezdeni az élettel, mert azt kell elviselni, a halált viszont már nem. A gyászoló bömböl mindig a hiánytól, míg ellenben az elhunyt elégedetten mosolyog, ahogyan azt Ivan Iljicsen keresztül Tolsztoj nagy bölcsen elmesélte nekünk, és egyben azt is, hogy épp ebben van a halál fenségessége az élettel szemben. A halottról minden felelősség és kötelem lehull, az itt maradó pedig görcsösen akar értelmet adni az anyag káprázatának. Hogy angyal volt ő, vagy pediglen Belzebub, holott a galádságok vissza már nem vonhatók, és csókot sem ad ő többet soha már.

Kőkorszaki népeknél, mint amilyenek a dakoták, megeszik mondjuk a legyőzött ellen szívét. Mussolinit hasonló ösztönökből húzták föl fejjel lefelé, és ezért pisálták le a hulláját. Vajna András Györggyel virtuálisan történt ez meg tegnap, amit lehet elítélni, ellenben fölösleges. A megalázott és megszomorított nép sérelmei mindig előtörnek, történelem előtti igazságtételre vágyik, ha ennek módja egy komment a halálhírhez, akkor úgy. A parókakészítőnek ettől rosszabb nem lesz, és az okádóknak sem jobb, lásd Füst Milán tanait, csak az nyer bizonyságot, hogy az ember késztetései ugyanazok, mint tízezer éve.

Biológiai szempontból fajunk egy trópusi, szőrtelen, ragadozó organizmus, és erre, mint mázat rakta rá a kultúrát meg az isteneket civilizációval spékelve, viszont ez a ruha olykor lehull róla, és megmutatkozik a benne rejlő vadállat. Nem szomorú ez, nem öröm, nem érdem vagy nem aljasság, állapot. Ilyen démoni dolgokról szólnak a nagy regények és tragédiák, zeneművek és versek, pszichoanalízisek és részeg, pirkadatig elnyúló vallomásos beszélgetések. Vajna András Györgyöt majd eltemetik, viszont az emléke itt marad egy darabig.

A testet elföldelik vagy elégetik, és annak semmi, de semmi köze nem lesz, mint ahogyan már ma sincs a névhez, mert csupán jórészt víz, szén, ilyenek. Olyan elemek, amelyek milliárd évekkel ezelőtt szétszóródtak a végtelenben, hogy itt, ezen a ponton egy sajátos anyaghalmazzá álljanak össze, amit valami különös ok miatt Vajna András Györgynek neveztek el. Ez az alak és forma most föloldódik, így a gyalázkodók sem a halottat szentségtelenítik meg, hanem csak a nevét, s amit az szimbolizál, összefoglalva talán a saját nyomorukat.

A hús lázadása, ez az abszurd, mondta volt egészen bölcsen Camus, amiből is kitetszik, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör, ráadásul kiegészítve a némethszilárdi görög-római vonulattal, nem nagyon bír mit kezdeni a halál iszonyatával. Egyrészt misztifikálja, másrészt pedig büntetésként tételezi, holott, ha nem az élet ellenpontjaként, hanem annak részeként, a körforgás elemeként tekintene rá – ha már keleten van a bölcsőnk -, akkor belenyugodna abba, hogy a karma úgyis elvégzi a dolgát, függetlenül attól, mit átkozódik ő, vagy esetünkben mit fényez az Origo meg a többi nyalonc.

Viszont akaratlanul is ezirányba haladnak a dolgok. Hiszen az összes átkozódást és tömjénezést fölfoghatjuk úgy is, mint a Bardo tödol elvégzését, ami a Tibeti halottaskönyv általi cselekedet. Ez ugyanis a haldoklás kezdetétől a halál bekövetkeztén keresztül az azt követő időszak során negyvenkilenc napig olvassa fel a tudnivalókat a távozó lélek számára, hogy segítsen neki megszabadulni az újjászületés körforgásából. Függetlenül attól, hogy a test milyen állapotban van, fizikai valójában létezik-e még, vagy elhamvasztották akár. Mindenki mondja a magáét, csak már nem tudja, kinek.

Ez történet velünk tegnap, és lehet értelmezni így is, meg úgy is. Csak egy valamit nem szabad feledni, éspedig a hatalomnak egyáltalán nem. A vulkánként feltörő indulatok megmutatták a fölhalmozódott keserűség mérhetetlen nagyságát, ami most így keresett utat magának, viszont le nem csillapodott. Mint meséltem, ösztöneiben az ember még Cro-magnoni, ami nem civilizálatlanságot, hanem géneket jelent, s abban a pillanatban, amikor ezek erősebbek lesznek a kultúra mázánál, minden lehet. Ilyen mussolinis kifejletek vagy pediglen kisnyúl. Ez eszembe jutna, ha Orbán Viktor lennék, ami viszont hála Istennek nem vagyok.

Ez így helyes, a törvény arra való, hogy azt a proletár betartsa. Pláne, ha migráncs, aki, ugye, alig is vehető emberszámba, sokkal inkább csak úgy néz ki a mimézis miatt. Különben olyan kóbor kutya féle, aki legyen felhőtlenül boldog, hogy nem vágják bele a vasvellát, ha meg igazán keresztényiek, akkor hurok a nyakba, és irány a kennel. Mert rendnek kell lenni.

Teleplakátolták az országot.

Eleddig azt hihettük, azok a jószágok Brüsszelnek üzentek, és ennek folyományaként a honi választópolgárnak. Így nyilatkozott propaganda miniszter úr is az ő meghallgatásán: arra basztak el nyolcvan milliárd adóforintot, hogy „elmondjanak dolgokat az embereknek”. Sőt, nem átallott olyan kijelentést tenni, miszerint az ő hivatalának egy feladata van, „győzelemre vezetni Orbán Viktort 2018-ban”.

Ebben a kontextusban meglátásunk szerint szó nem esik vándorló emberek tájékoztatásáról, és magunk közt szólván a kékes papírdarabok alkalmatlanok is a föladatra. A szíriai megafonos terroristák meglehetősen ritkán bírják Wass Albert nyelvét, sőt, és ezen felül, a kerítésen kívülről meglehetősen bajos lett volna tanulmányozni a szívhez szóló föliratokat, lévén azok az ország határának innenső oldalán voltak olvashatók. Maga az antagonisztika.

De ezen túl is találunk kifogásolni valót a jogszabályok ilyetén közlésében. Az nem opció, hogy odacsesszük a susnyás szélire a paragrafusokat, ez olyan avítt. Mintha propaganda miniszter úr kisbíró lenne, közkeletűbben dobos, gornyik vagy plájás, akit azért tartanak, hogy a hivatali helyiségeket takarítsa, fűtse, küldeményeket kézbesítsen és kidobolja a rendelkezéseket. A választópolgár ugyanis hülye, olvasni sem tud, másképpen kell tehát átrendezni az agysejtjeit.

Javasolhatnánk a Bardo tödolt, „A hallás által megszabadító bardo útmutatás nagykönyvét”, amely szertartás során a haldoklás kezdetétől a halál bekövetkeztén keresztül az azt követő időszak, a köztes lét során mintegy negyvenkilenc napig olvassák fel a szöveget a haldoklónak, hogy utat mutassanak az újjászületések körforgásából, a szanszárából való megszabadulásra. De ez sem igazán keresztényi, így marad a plakát, mint egyedül üdvözítő közlési mód.

Meg a törvények betartása.

Mindannyiunkban élénken él az a felemelő kép, midőn miniszterelnök úr, még a fülkés forradalom nélkül, ergo ellenzéki létállapotban, azaz istenkirálysága előtt követett el terrorista cselekményt. Átszellemült arccal, szuszogva bontotta a kordont, és még csak partedli sem volt a nyaka körött. Valamint a tv székházat jámboran felgyújtó haverjai sem voltak ma született bárányok, mégis nemzeti hőssé vált mindahány.

Igaz, megafonjuk nem volt, és plakátok sem tudósítottak arról akkoriban, hogy ez az egész nem komilfó. László Petra is szabadon rugdosódhatott, a bíróság csak megveregette a vállát, sőt, kicsivel később kitüntetést is kapott a harcias, nemzetét védő amazon. Talán kárpótlásként, hogy nem sikerült Moszkvába telepednie, ahogyan azt üldöztetésének óráiban vizionálta, mivelhogy a kerítésen belül nem érzi magát biztonságban. Erről a baráti Izvesztyijának mesélt.

Ha a föntebb bemutatott eseményeket őszinte szívvel vizsgáljuk, és felfedezzük a költő rejtett utalásait arra, hogy a magyar ugaron a törvény, mint olyan, másképpen vonatkozik a kiválasztottakra, mint a páriákra, akkor igazat kell adnunk Simicska úr sommás megállapításának, miszerint Orbán úr geci volna. Azóta Volner úr, a jobbikos tótumfaktum újabb eposzi jelzővel gazdagította miniszterelnök úr jellemrajzát. Szerinte: „Orbán egy bunkó.”

Alapos megfontolás után be kell látnunk, nem sokat téved ő sem. Bár magunk teljesen más aspektusból tartjuk taplónak nemzetünk virágszálát, mint ő. Aki képes egy megafont használó embert tíz évre büntetni, az nem ismeri Tom Waitset, és aki nem ismeri Tom Waitset, az jó ember nem lehet. Újabb javaslatunk a szellemi gyarapodásra tehát a Big Time című örökbecsű film tanulmányozása, hogy legyen milyen kultúrára büszkének lenni, és mit megvédeni súlyos tíz évek osztásával a gyalázat országában.

Ámen.