Tele volt múlttal a világ, és egy ihletett pillanatban utat tört magának, elárasztotta az ivó alkoholos levegőjét, a savanyú borok kigőzölgését, hányások és izzadságok szagát, tehát az életet. És Béla lubickolt ebben a frissen nyílt mennyországban, mígnem egy napon arra riadt, hogy a kocsmába beszökött az ősz.

Ezt nem a pörsenő levelek ingásából, nem is az arcokba gabalyodó ökörnyálak idegesítéséből hüvelyezte ki, hanem a fröccsök ura maszatolásából, amely buzgalommal új plakátot föstögetett a régi „Minden nap meccs” helyére. Ezúttal azt nyögte a kartonra: „Olimpia, nyitva tartás hajnalig”.

Nem volt tudható, mit remélt ettől, hiszen a traktoros népség akkor indult a korai órában a földekre szöszmötölni, amikor a Föld túlsó felén az uszoda vizébe ugrottak a népek, melegítős feleségeik éppen most dűtötték a moslékot a disznó elé, a műanyag motorosok szájából ekkor csordult el kiságyukban a nyál, a duplagyűrűsök pedig imádságtól kusza ujjaikkal az aznapi első Jézust sóhajtották a vigyorgó Hold felé.

De Béla érezte, hogy mindjárt deresek lesznek a hajnalok, mert eddigi életéből nagyon halványan arra emlékezett, hogy amikor Olimpiát kiáltott a világ, annak véget értével egyből mindent elöntöttek a ködök, és az sem zavarta, hogy most még döglesztőek voltak a nappalok. Tudta, hogy csak egy pillanat lesz ez az egész, és amint véget ér, minden itt fog neki zsongani, jajongani meg busongani.

A falu nem mutatta, hogy tudomást venne Béla ingadozó lelkéről, a porülte téren ott kapirgált a két közmunkás, őket a templom harangjának néhány kongása buzdította élénkebb semmittevésre, a bádogbános is csak úgy iramlott az árnyékban, mint mindig, a drága duplagyűrűsök meg a templom dohos homályában rikoltozva keresték Istent, és képtelenek voltak belátni, hogy nem fogják meglelni soha.

És az sem volt tudható ekkor még, hogy rövid időn belül Béla is az örökkévaló kutatására indul, nála keresve magyarázatot arra, mi a rosseb történik az ő országában, bár addig még hosszú időnek kellett eltelnie, ami viszont csak egy pillanat volt.

Azt hitték ők ketten – Bélánk és a fröccsök ura -, hogy a falu ezúttal is, ahogyan pár hete, a futballozás idején, megbolondul. Akkor zászlókkal szaladgáltak, kurjongattak pirosló arccal, és annyira magyar volt mindenki, hogy beleremegett az egész világ. Most azonban élénk hallgatásba burkolóztak a házak, az összes ember feje savanyú citrom képét mutatta, és nem lehetett tudni, miért.

Hajnalonként csak a két cimbora kókadozott a tévé előtt, és elborzadva észlelték, mi folyik itt. Két csobbanás közt, húszpercenként elkékült a képernyő, és egyfolytában arról érdeklődött, hogy a kettők tudják-e. Mindenféle hülyeségeket kérdezgettek, és ezt egypercesek követték, kérlelhetetlenül ketyegő óra kíséretében elriasztó képeket mutogattak szerencsétlen emberekről, akiktől félni kellett volna. Ezt unta meg Béla nagyon hamar, és foga közt kipréselve csak ennyit jegyzett meg: – Az anyátok picsáját.

Így csordogált az idő át a szikár órákon és perceken, egyhangú csöpögését csak ezek a kékségek szakították meg, érdeklődve: – Tudta? – A kocsmáros sejtette, hogy ennek az egésznek nagyon rossz vége lesz, de abban is bizonyos volt, hogy tenni ellene semmit nem lehet. Ő viszont azt tudta, hogy addig nincsen nagy baj, amíg barátja vodkát nem kér, és ezt az első pár napon meg is úszta.

Viszont látnivaló volt, Béla nem sokáig bírja már, hogy egyfolytában hergelik őt. Mindezt abból lehetett sejteni, amikor egyik nap a postás tért be egy hűsire az ivóba, s ha már ott találta, Béla kezébe nyomott egy levelet, amely neki szólt. Ő ezt nagyon komótosan és méltósággal bontotta föl, és amint meglátta, ebben népszavazni invitálják, újólag kijelentette: – Az anyátok picsáját. – Majd gyufát fogott, és ott, az asztal fölött vált belőle Berger, aki a sátántól való New Yorkban, a Centrál parkban égette el a saját behívóját, és Béla nem volt egy Bukowski, hogy ellenálljon ennek a kísértésnek. Lángra lobbantotta a papírt, majd megengedően ennyit szólt: – Dögöljetek meg! – És amikor az utolsó láng is ellobbant, a fröccsök urához fordult, aki megbabonázva nézte a szertartást: – Adj egy vodkát!

A pokol csak lassan szabadult el. Hősünk edzésben volt, néhány órán át bírta az iramot, akkor fordult tornádóvá a történet, amikor azt találta ki, annyiszor kér egy vodkát, ahányszor kékségekkel óhajtják mosni az agyát a dobozból. Két óra alatt lett teljesen részeg.

Annyira, hogy egyre tisztább lett a feje, és az egyik szédelgő hajnalon kiment a határba, a kukoricás mellé, és a pirkadatban puszta kézzel esett neki annak a kurva kék plakátnak, körmei beszakadtak, véreztek, de semmire sem ment, mert úgy odaenyvezték, hogy örökre ott maradjon. Az történt, ami már nagyon régen nem. Béla elbőgte magát, átkozta az egész rohadt, mocskos országot, és siratta az életét, mert már öreg, és esélye nincsen arra, hogy hagyja a fenébe az egészet, és másik hazát keressen magának, ahol nem érdeklődnek egyfolytában arról, mit tud, hanem hagyják szép csendben és magában megdögleni.

Ebben az ihletett, nyomorúságos pillanatban kezdte el keresni Istent, aki az egész tébolyról tehet, de tudta, hogy nem a templomban találja, mert onnan a bádogbános hamis prófétálása és a duplagyűrűsök vernyogása elüldözte. Isten, ha van, csakis a kocsmában verhetett tanyát. Ez volt a meggyőződése.

Vérző körmeivel visszaimbolygott hát a titkok közé a borgőzbe, és nem hagyta a fröccsök urának, hogy megkérdezze, mi történt vele. Pisszegve csendre intette, és fülelt. A csönd egyet ütött, amikor szuszogást, szöszmögést hallott az egyik sarokból, lüktető agyában dobolást észlelt, és megvagy kiáltással ugrott a pormacskák közé azzal a boldog tudattal, hogy elkapja az Istent, de csak egy egér volt. – Szerbusz, Uram. – Ennyit mondott a bajuszosnak, és beleájult a nemlét elviselhető könnyűségébe.

De amikor kedvenc csapatom, a Barca tologatta a labdát a Camp Nouban, és ott is minden barna volt, kezdtem gyanút fogni, de még megengedő voltam. Istenem, kegyetlen a természet, nem ismeri a határokat, Barcelonában se virul minden szakadatlanul. Így megy ez, véltem, de a mennykő akkor ütött be igazán, amikor az angol FA Kupa döntőjén a híres gyepű Wembley-ből jött a kép, és ott is csak barnállott az anyaföld, ami már mégiscsak igazán meglepő egy dolog.

Innentől módszeresen lestem, hogy mi is van. Hosszas vizsgálódás után aztán rá kellett döbbenem, hogy a telés vízió szórakozik velem, ergo: azt mutat nekem, amit akar, illetve amit akartatnak vele. Ekkor értettem meg a köztelevízió működését. Ha valaki nem járt még futballpályán, gond nélkül elültetik az agyában, hogy a fű barna. Így megy ez, ilyen alapon nincs mit csodálkozni azon, ha azt halljuk-látjuk, hogy a Fidesz jó, Magyarország meg jobban teljesít. Korrupció az nincsen, Orbán meg maga a megváltó. Veszélyes dolog ez a virtualitás. Mert barna a fű, ha innen nézzük.

Hiszen feltehető az a kérdés is az egyik Magyarországon, hogy miből él közel 300 ezer ember? Májusban az 514 ezerből 219 ezer álláskereső volt jogosult pénzbeli ellátásra, akiknek közel harminc százaléka álláskeresési ellátásban, a többiek pedig szociális jellegű támogatásban részesültek. Az álláskeresők több mint fele semmilyen pénzbeli támogatást nem kapott. Felteszem a nem is nagyon költői kérdést: az ő barlangjuk hűvöséből vajon mi látszik az országból? Milyen jövőkép és életlehetőség, amely dagaszthatja honfiúi(lányi) keblüket? A választ az olvasóra bízom, a következők tükrében: májusban a foglalkoztatók összesen 125 ezer üres álláshelyet jelentettek be, és az újonnan bejelentett állások 87 százalékához igényeltek támogatást – ez bő 108 ezer támogatott álláshelyet jelent, amelynek 96 százaléka a közfoglalkoztatást takarja. Azt meg, hogy a közfoglalkoztatás mit jelent, valószínűleg tudjuk: azt hiszem, a kukázásnál ugyan legálisabb, de többet nem nagyon hoz a konyhára.

Egy másik barlangból meg a futball, és az ehhez kapcsolódó tévé-vásárlási láz látszik épp időszerűnek, ők a másik Magyarország, a másik magyarok. Ők, mintha épp karácsony lenne, úgy lubickolnak az élet vizében. Trendi módon kell hozzáállni egy jeles sporteseményhez ugyanis, hódolni kell – ha lehet – a fogyasztás istenének. Mint statisztikákból kiderül, továbbra is óriási hatással van egy-egy sportesemény a televíziók keresletére. Ahogy 2010-ben a focivébé és 2012-ben a labdarúgó Európa bajnokság idején, úgy idén is kiemelkedő értékesítési eredményeket hozott az első öt hónap a lapostévék piacán. A növekedés elsősorban a közelgő futball világbajnokság miatt április-május hónapra koncentrálódott – derül ki a GfK heti rendszerességgel végzett kutatásából, amelyet a síkképernyős televíziókat forgalmazó partnerei körében végez.

A kereskedők és gyártók is jól tudják, hogy a futball világbajnokság különleges esemény, és felkelti a vásárlók érdeklődését. Idén már március első hetében kezdtek beindulni, de április elejétől komoly lendületbe jöttek az LCD-tévé eladások. Sokan előbbre hozták a foci VB kezdetére tervezett tévévásárlást. Ezt követően átmeneti hullámvölgybe került az értékesítés, majd lassan indult felfutásnak, és május első felére-közepére újra csúcsra járt csakúgy, ahogy 2012-ben. Az idei legnagyobb áttörést május utolsó hete hozta, amikor az előző héthez képest 56, míg az előző év azonos időszakához viszonyítva 98 százalékkal több televízió fogyott. Ez, valamint a tény, hogy május elejétől kezdve folyamatosan nőttek az eladások a tavalyi évhez képest azt mutatja, hogy volt egy olyan vásárlói réteg, amely bízva az előzőeknél drámaiabb áresésekben, szinte az utolsó pillanatra – május végére-június elejére – halasztotta vásárlását.

Valószínűleg volt olyan barlanglakó is, akinek nem a VB és nem a TV volt a legfőbb gondja. Májusban a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat regiszterében 514,4 ezer álláskereső szerepelt, ami áprilishoz képest több mint 100 ezer fős, 24,3 százalékos növekedés. Az álláskeresők számának 100 ezer fős növekedésében minden bizonnyal szerepet játszik, hogy április 30-án véget ért a téli közmunkaprogram.

Két szelet, két szempont csupán, pedig számtalan van. Volt, akitől elvették a földjét, van, akinek megmaradt, nekik a földalapú, az EU által nyújtott támogatást nem akarják odaadni ezentúl, ha csak növénytermesztéssel foglalkoznak, de állatokat nem tartanak. De lehetne sorolni a különféle barlanglakók szemszögeit, gyakori vereségeit, kevéske győzelmeket négy éve meg a napokban is. Ez csak szűk látlelet, egy bizonyos, a hatalom koncentrálódik, és magunk közt szólván egyre hülyébb, de ez a sorsa.

Többször végignéztem a natgeón Hitler hatalomba jutásának történetét, és rémülve látom, hogy leképezi a mi emberünk működését és filozófiáját. Ő is csak egyszer akart nyerni, de akkor nagyon, ő is hitegetett konszenzussal, mifenével, de alkalom adtán lecsapott. Mi most itt Európa köldökén nem kell tartsunk akkori félelmektől, de az ájerben mindez benne van. Emberünk koszlott agyában visszamegyünk száz évet, mert országépítőnek képzeli magát. Voltak itt bebetonozott manusok. Ferenc Jóska, Horthy, aztán Kádár, mindannyian évtizedekig uralták a Magyarországnak nevezett területet, és annak lakóit, amelyek mi vagyunk A nagy „Ő” épp erre készül, amitől azért óvnék, téged is, Orbán-hívő barátom a bajban.

Egy valami állandó és egységes kies hazánkban. Napi száz ember érzi úgy, fel kell jelentenie valakit a NAV-nál. Az úgynevezett közérdekű bejelentések száma, amelyeknek majdnem a felét névvel, címmel vállalják, 2011-ben még a harmincezret sem érte el, tavaly pedig már meghaladta a 37 és fél ezret, vagyis több mint százat naponta – írta csütörtöki számában a Világgazdaság. A napilap szerint nemcsak a volt férjek és feleségek, a korábbi üzlettársak, az egykori munkavállalók, az átvert ügyfelek vagy vásárlók, és a kigolyózott versenytársak, hanem az erősebb igazságérzettel rendelkező állampolgárok közül is egyre többen tesznek bejelentést az adóhatóságnál.

Nos, ha van ilyen, akkor ez közös a barlanglakókban, ezért végeztek olyan gyorsan a nácik négyszázezer deportálással ’44-ben. Hozzájárultak – tevőleg – a magyar barlanglakók, no ezért megy a tutulás a Szabadság tér ellen. Ebben egyek vagyunk, illetve – sajnos – ebben sem vagyunk egyek. Magyarországból több is van, és a másiktól, amely nem az én barlangom, félni lehet. Kitekintés a lyukon 2014-ben.

Mindez kényszerített, hogy nézzem meg, mi van ezen az órán a magyar ugaron. Meg arra is, hogy végre leüljek önmagammal szemben, a saját szemembe nézzek, és elmondjam a másiknak, hogy én édes fiam, próbáld meg ez alkalommal indulatok nélkül szemlélni ezt a világot – annak is a szűkebb szeletét, amelyet Magyarországnak neveznek -, nézd meg minden oldalát, forgasd ki, rázogasd meg, lesd meg, mi potyog ki belőle, vasald élire, és úgy tedd a szék támlájára. Ezután szemlélgetheted. Így lett.

Reggel négykor tévét kapcsolni még nem érdemes, marad a net, ami jól is van, alaposan meg lehet csócsálni minden oldalát, és mint majd alább bebizonyosodik, kiderül belőle, hogy itten süketek párbeszéde folyik. Elsőképp is az együttműködési, nem-együttműködési cunami, amiről már elsírtam magam annak a napján (Most lett vége 2013-08-24), De semmi sem változik, persze, hogy nem.

Ám vannak más témák is, szemezgetni valók, és csak idézek.

„Vannak ma ebben a „lángoktól ölelt kis országban” olyanok, akik szerint a Radnóti Miklós egy büdös zsidó, a Hofi Géza meg egy pártállami múmia, sőt, olyanok is vannak, akik szerint Orbán Viktor nem ismerné meg (talán még le is gumi-lövedékezné) a 25 évvel ezelőtti önmagát, ha szembe jönne vele. Mindezek ellenére messzire lehet visszanézni, hiszen „mélységes mély a múltnak kútja”, és mégsem a Hazaffyak, a Nehmzettyek, a Határonthúlyak, hanem Berzsenyi, Kazinczy, Deák, Karinthy és Örkény maradnak meg magyarnak. Valaha a Fidesz azzal indult, hogy magasról szart a népies-urbánus vitára, aztán odáig jutott, hogy Bayer Zsolt vágja a szülinapi tortát, Vidnyánszky rajta a hab, és az egésznek Kerényi íze van. Akkor már inkább a Konrád György, aki hetven évvel ezelőtt is az volt, ami ma, egy okos zsidó.”

„Amikor legutoljára kompromisszumokat kötöttünk, és leszavaztunk a kisebbik rosszra, akkor szabadítottuk magunkra Orbánékat. Eleve ez a kisebbik rosszra szavazás az, ami életben tartja az mszp – fidesz váltógazdaságot. Az egyik hatalmon van, elkúrja. A másik hisztériázni kezd, hogy bármi áron meg kell menteni a hazát a zsidóktól/fasisztáktól, mi pedig elhisszük nekik, és megválasztjuk a másikat. Aztán repeat. Bocsi, de nem hiszem, hogy meg tudtok győzni, hogy ikszet tegyek az mszp-re vagy bármilyen csatolmányára.”

„Megjelent a két vezetőaspiráns, hogy elmondják ugyanazokat a jól begyakorolt szövegeiket, amit eddig is előadtak a fórumaikon. De kérdem én, Bajnai ezzel a belterjes csapattal akar korszakváltást? Így akar ő széleskörű összefogást? Komédia…Ráadásul elég ciki, hogy Farkasházy a performanszával magára haragította – és elvtársaira – azokat a sajtóorgánumokat, akik jövőre még talán reklámozták volna ezt az egész összefogós bohóckodást a kampányidőszakban. A Fidesz legnagyobb szerencséje az, hogy nincs egy deka értelmes alternatíva velük szemben.”

Íme, az a a blogtér.

Ennyit, ezek voltak szalonképesek a több száz kommentből, ezek legalább megpróbáltak beszélni a másikkal, amúgy oda-vissza folyt a kurvaanyázás, nácizás, mocskoslibsibolsi kommunistázás, meg egyebek. De még nyugodt vagyok, bekapcsolom a tévét, mert eljött az ideje.

A kora reggeli híradókban ugyanez, a magazinosabb blokkokban Mesterházyt váltja Schmukk, de a külvilág bekaphatja, mert összeesküszik -, még bírom, pedig már sztereóban nyomom az agyamba a mérget. Aztán sűrűsödnek az események, jön Tétényi Éva Esztergomostul, és még sok minden más, és kezd vörösödni a fejem, így váltok. Egy másik tévéadó, ezen Szandi trillázik leányával, Istenem, középút nincsen? Föladom, megadom magam. Magam megadom. Kikapcsolom a tévét, a netet, és hallgatom a csendet. Most, hogy világos van, a madarak is elhallgattak, pedig most jól jönne, ha ordibálnának, de nem danásznak nekem. Kifáradtam, aludni kéne, pedig még el se kezdődött a nap.