Pártunk, következésképp kormányunk megint a kiskereskedelmet akarja megrendszabályozni egészen elképesztő módon. Olyképp, mint Sheldon Leonard vécéhasználati szokásait, aki a dresszírozás előtt akkor ment pisálni, amikor csak eszébe jutott, akár az állatok, és nem a napirendnek megfelelően. Aztán megszokta az értelmetlen rendet, a kijelölt időben csorgatott, és a fütyölés szabadságát sem sikerült soha kivívnia.

Sok-sok baromságot tartalmaz a törvénnyé emelni kívánt normaszöveg, egy passzus azonban különösen fölkeltette a figyelmemet, amely arról szól, hogy korlátoznák a reklámköltéseket, és a napi fogyasztási cikkeket árusító cégek nettó árbevételüknek csak a fél százalékát költhetnék ilyen célra, hogy „a kevesebb reklámnak köszönhetően a fogyasztók tudatosabban válasszanak a termékek közül”. Azt is előírná a javaslat, hogy csak sajtótermékben jelenhetne meg szupermarketek reklámja, vagyis betiltanák a külön reklámújságokat.

Ez, amennyire nevetséges, annyira félelmetes is egyben, és nem azért, mert a mindenféle „maszek” kiadványok határoznák meg a napi olvasni valómat, hanem, mert Pártunk megint olyanba készül belepofázni, amihöz az ég egy világon semmi köze nincsen. Az ilyen terelgetések a diktatúrák bájos jellemzői, előírják, hogy az ember – a bolt – mire költheti a saját pénzét, és mire nem, valamint odahat, hogy az alattvaló mit gondoljon a világról, és ezen belül is róla, a kormányzó erőről. Meg a Sorosról, ezt el ne feledjük.

Ezen túl ez az indoklás is mámorító, hogy „a kevesebb reklámnak köszönhetően a fogyasztók tudatosabban válasszanak a termékek közül”. Jelezném, hogy a magyar társadalom döntő többsége eddig is meglehetősen tudatosan választott, mindent megtett, hogy a lehető legolcsóbb élelmet szerezze be, mert erre predesztinálta őt a sorsa, meg a pénztárcája vékonysága legfőképp. A minap is, a nemzeti COOP-ban állt mellettem egy néni, és elborzadva nézte a tejfölök brutális árát, és amikor megmutattam neki egy viszonylag olcsóbbat, hálálkodva kapta ki a kezemből.

Ennyit a test tudatos táplálásáról, viszont nem csak farháttal él az ember. Sajtótermékekben hirdetni kötelezően, ennek a rezsim számára több hasznos folyománya is lehet. A lappiacon immár jószerivel nincs olyan újság, amire ne tették volna rá a mocskos kezüket, így ez a kötelezvény csak a haveri pénztárcákat gyarapítaná megint csak, hogy Orbán kitalált világát még alaposabban gyömöszkölhessék az alattvalók megtépázott tudatába, és, mielőtt még mindezt bővebben megvizsgálnánk, nézzük meg futólag, mit is kínál a Józsiknak a leigázott média.

Aki ma Magyarországon a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző, a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve. A polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken, a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait, nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.

Itt tartunk most épp, amikor pedig az utca forrong, ami fölhorgadás elsősorban azért alakult ki, mert a népeknek, akik képesek még rálátni a valós világra, elegük lett a hazugságokból, valamint abból, hogy nem hagyják őket hovatovább gondolkozni sem. A CEU csak a gyutacs volt, minden további történés az egyre inkább orwelli hatalom ellen irányul. Az 1984 szellemében átformált média-világról már meséltem, de nem esett szó az MMA gyalázatos működéséről, amely intézmény meg a harminc éve már elfeledett „TTT” világát hozta vissza.

Újszülöttek és elsőáldozók kedvéért elevenítsük föl ezt a jóravaló mechanizmust. Tiltott, Tűrt, Támogatott, azaz a „Három T” a kommunista kultúrpolitika terméke volt, Magyarországon a kifinomult változata a köztudatban Aczél György nevéhez kapcsolódik, pedig már az ő fellépése előtt is jól működött.

A képzőművészet és iparművészet területén alkotók számára a „munkaelosztó bizottság” határozta meg, hogy ki milyen megrendelést kapjon, kaphat. Azok a művészek, akik a politikailag nemkívánatos „imperialista” művészeti stílusokhoz kapcsolódó műveket hoztak létre, legyenek azok képzőművészek, iparművészek, zenészek, előadók, írók, költők, maguk is nemkívánatosak lettek. Ők kerültek a „Tiltott” kategóriába.

A politikailag megbízható, a rendszert kritika nélkül kiszolgáló alkotók jelentették az ellenpólust, akik az állami kitüntetések és elismerések mellett a többség számára elérhetetlen, esetenként rendkívül kiemelkedő anyagi elismerésben részesültek. Ők alkották a „Támogatott” művészek csoportját, számtalan megrendelést kaptak, alkotásaikat rendszeresen, az állampárt mecenatúrájának köszönhetően bemutathatták külföldön, a „nyugati” országokban is.

A két szélső pont között helyezkedtek el a „Tűrt” kategóriába tartozó alkotók. Sokan a „Tűrt” és „Tiltott” besorolás között ingáztak, természetesen nem saját belátásuk, hanem a hatalom kénye-kedve szerint. Itt az átmenet megvolt, de ebből a helyzetből a támogatott körbe bekerülni csak kivételes esetben lehetett. A kádári diktatúra felpuhulása következtében ez a három kategória is szétfoszlani látszott, de gyakorlatilag a rendszer összeomlásáig megmaradt. És most újra itt van nekünk, midőn Orbán et. zilált tudata visszatért a KISZ-titkári origóhoz.

Legújabb elfajzott hajtása az az ötlet – amiből minden bizonnyal törvény lesz -, hogy a színházak igazgatóit meghívásos alapon neveznék ki. Ehhez újólag fölelevenítem a szombathelyi Weöres Sándor Színház kapcsán nemrégiben lezajlott botrányos eseményeket, amikor is egy Fidesz-es városatya túl nehéznek találta a repertoárt, egy másik pedig arról értekezett, hogy a kormányt bíráló darab miatt kellett idő előtt távoznia a nézőtérről. Nos, a jövőben ők hívják majd meg a nekik tetsző igazgatókat, a jelenkori Aczélok. Ha ebbe az egész delíriumba őszintén belegondolok, nekem kurvára fog hiányozni az a Tesco újság, holott évek óta nem láttam egyet sem. Szar egy hely lett ez a magyar nemköztársaság.

A Tesco-Global Zrt.-nek tavaly már negyvenhárom milliárd forint volt a vesztesége, vagyis ha idén sem hozza ki pluszba az eredményét, azaz nem lesz profitja, akkor a mérlegbeszámoló benyújtása után, vagyis legkésőbb jövő nyártól Magyarországon nem kereskedhet, legalábbis napi fogyasztási cikkekkel (élelmiszerrel, vegyi áruval, illatszerrel). Mindezt elősegítendő brutálisan emelték az élelmiszer lánc felügyeleti díjat, ügyesen gondolva arra, hogy csak utálatuk tárgya – a multi – kerüljön lehetetlen helyzetbe. Itt is alkalmazták a sávos trükköt. Így a Spar például 2013-ban vesztesége ellenére különböző adónemekben huszonhat milliárd forint adót fizetett be a harácsoló államnak, az élelmiszerlánc felügyeleti díj pedig háromszázhuszonöt millió forint kiadást jelentett a cégnek. Ez jövőre esetükben harmincszorosára, kilencmilliárd forintra emelkedik, ami nehezen lesz kigazdálkodható.

És a rohadt csak azért is maradni akar, túl sokat feccölt már ugyanis a mi pusztánkba. Nem gondolkodnak azon, hogy kivonulnának a magyar piacról, bármennyire is szeretné ezt a hatalom, hiszen huszonhárom éves ittlétük alatt nettó ötszáz millió eurót fektettek be, de a jogszabályi változások miatt most valószínűleg beruházásokat halasztanak el, illetve átstrukturálják költségeiket. A kiskereskedelemben a forgalom két, két és fél százalékát lehet profitként megtermelni, az élelmiszerlánc felügyeleti díj sávos emelése esetükben a forgalom visszafogására ösztönöz, azaz áremelésre, különben elviszi a nyereséget.

A Spar semmi olyat nem akar, ami békeidőben ne lenne természetes, csak nyugodt körülmények között szeretne dolgozni. Ám ez egy ostromlott országban egyre nehezebb. Pedig üzleteiket öt-hatszázezer vásárló keresi fel naponta, több mint nyolcszáz magyar cég az állandó beszállítójuk, az értékesített áruk kilencven százalékát Magyarországon szerzik be, és továbbra is el kívánnak jutni a legkisebb falvakba is. Mindemellett a cég Magyarországon az ötödik legnagyobb munkáltató, tavaly a foglalkoztatotti létszám meghaladta a tizenhárom ezret.

Nincs más ok, valami nagy bűnt követhettek el előző életükben ezek az üzletláncok, hogy mostani reinkarnációjukban Magyarországon kellett új életre kelniük. A büntetést pedig Orbán Viktor képében mérte rájuk az Úristen, aki elborult elmével a mai időkben mindent csípőből utál, aminek valami köze van a dekadens Nyugathoz, és az írmagját is eltüntetné a szittya földről, ami arra emlékezteti. Ebbéli küzdelmében jól láthatóan nem akadályozza meg senki és semmi sem, sorra hozza azokat a döntéseket, amelyek senkinek sem jók, cserébe pedig mindenkinek ártanak. Mit számít, ha a mostani ámokfutás miatt a nép elesettebb részét megfosztja a viszonylag olcsóbb vásárlás lehetőségétől, mindegy, a rezsi csökkent (szerintük). Mit érdekli őt, ha vérgőzös elméje miatt esetleg tízezrek kerülnek utcára a kereskedők közül, ez járulékos veszteség, a közmunka lehetőségei mint tudjuk, végtelenek. Mindez nem érdekes, szabadságharc van, a férgese elhullik, hiszen csak annyit is ér. És Orbán is csak annyit ér, amennyit: semmit sem most már.

Update, mutyiszag: a most benyújtott javaslat tartalmaz egy furcsa kivételt. Az újonnan alapított hipermarket- vagy diszkontlánc ugyanis négy évig mentesülne a nyereséges működés kötelezettsége alól. Ez annál is érdekesebb, mivel a piacon nincs ilyen cég, ám a szakma nem zárja ki, hogy ez nem változhat a jövőben. A hírek szerint a kormányoldalhoz köthető üzletemberek látnak fantáziát a kiskereskedelemben, s a piacon terjengő pletykák szerint törekvésüket Orbán Viktor miniszterelnök is támogatja, aki bizalmas körben korábban is többször felszólalt egy magyar hipermarket alapítása mellett. Folytatják, ahogy a kampányban ígérték.

Ezeknek még a seggéből is böjti szelek fújnak, vélekedhetnénk Marquez papa nyomán, ha nem fedeznénk fel mindebben a Fidesz kénköves leheletét, pedig ezt kell tennünk. Kitetszik az ifjú demokrata gyalulós módi az egészben, az az idea, vagy szabadságharcos lendület, amikor az úthenger magabiztosságával robognának végig a magyar társadalmon, mert lázáros agyuk – vagy a vezéré – ezt kívánja. Az utóbbi években kiderült, hogy ezeknek valami zsigeri módon nem tetszik, hogy ebben az országban megjelent a nyugati világ. Fölteszem, ha nem Tesco, Auchan, Aldi, Lidl, meg ilyesmi nevekre hallgatna a kiskereskedelem döntő hányadát bonyolító cégek sora, hanem mondjuk GUM volna a böcsületes neve, semmi baj nem lenne a vasárnapok szentségével, de ezt már csak kínomban felételezem. A tervezet szerint egyes esetekben kivételt tehetnének, így azt vizionálom nyomorult jókedvemben, hogy az oldást netán a Coop, meg a CBA üzletek kapnák, mert azokban dolgozni nem eredendő bűn.

Amúgy, ha tényleg a család lenne a lényeg, akkor nem igyekeznének annyira mintegy huszonöt harmincezret teljesen tönkre tenni. Hirtelen elvégzett számítások szerint ha vasárnap bezáratnák a mindenféle marketeket, akkor ennyi dolgozótól lennének kénytelenek megválni az áruházláncok, mert nem bírnák foglalkoztatni őket. Az is rémlik, hogy ezekben a lélekveszejtő boltokban mintha magyar anyák dolgoznának túlnyomórészt. Ha bezáratják a boltokat, s emiatt utcára kerülnek a népek, akkor garantáltan együtt lehet a család, és nem csak vasárnap, de ez nem zavarja a műkeresztényi lelkeket. A huszonegyedik században az történt ugyanis, hogy a romlott lelkű magyarok nem a feszület előtt zsolozsmáznak a megszentelt napon, hanem vásárolni mennek, sokszor családostul, mert ekkor érnek rá, és rohadt sok pénzt hagynak ott. Már akinek telik a bevásárlás luxusára.

Viszont az ördög szokás szerint a részletekben rejtezik, nem a vasárnap a baj, hanem a multi. Ezek az extraprofitot pofátlanul hajszolók még arra is képesek voltak, hogy ingyen buszjáratokat indítottak városszéli boltjaikba, ezzel is megbabonázva az ingyent, mint varázsszót oly igen preferáló panelprolikat. Az új keresztes vitézek ezeket is törvényileg tiltanák be, de, ami igencsak érdekes, nem csak vasárnap, hanem végleg, mindig és örökre. Ez a gondolat amellett, hogy hiába lenne paragrafusba foglalva, mégis csak törvénytelen, mert európai mércével nem látható be, hogy mi a jó franc köze van ahhoz egy KDNP-nek, hogy ki, mikor, hová és milyen céllal üzemeltet buszjáratot. Ezt nehéz felfogni ép elmével, és ebből lesz egyre kevesebb, ha ez a tempó még sokáig folyik az országban. Mindemellett ezzel a vékony pénzűeknek azt a lehetőségét is elveszik, hogy akár hétköznap hozzájussanak a „tescogazdaságoshoz”, de akinek erre szüksége van, annyit is ér, mint azt egy ideje tudjuk. Így megy ez.