De mégsem a hirtelen jött hideg aggasztotta, hanem az, miből fognak ezután megélni hetven éves nagyanyjával, akivel már hét éve laktak együtt a másfélszobás telepi lakásban. Az öregasszonynak nagyon kevés volt a nyugdíja, azt is majdnem mind elvitte a gyógyszer meg a szomszédtól vásárolt pálinka, amire óhatatlan szüksége volt. Esténként abba mártogatta a kiflicsücsköt, azt majszolgatta fogatlan szájával, mert csak így tudott elaludni, amióta meg a Lajos legálisan főzhetett otthon, még jobban rákapott. A főzőember időnként kóstolóra hívta, együtt szopogatták a friss nedűt, Malvin néni – így hívták a nagymamát – ilyenkor döntötte el, hogy melyiket válassza altatóul. Ennek ellenére ha szerényen is, de megéltek, és békében. Lujza művirágban utazott, az utóbbi időben tisztesen ment is a bolt, a farháttól megtáltosodott nyugdíjasok vették a csokrait, mint a cukrot, azokkal indultak a temetőbe életük örökre hallgató párjához. Ki volt ez találva és dolgozva, de szar került a propellerbe.

Azt a kormány tette bele, amelyet pedig olyan nagy gyönyörűséggel juttattak isteni hatalomhoz a telepiek, de most már elhangzott néhány elégedetlen morgás is a szobák mélyén. Csak Lajos volt megszakítás nélkül boldog, virágos volt a kedve, konyhájában szünet nélkül főtt a cefre. A környék minden mozdítható gyümölcsét összeszedte, az egészet összekeverte, megdúsította az áfacsalt cukorral, így szinte ingyen állította elő a boldogság színtelen de szagos folyadékát. Egyszer még a szomszédba is becsöngetett. Az unoka a koszlott Teslán Süsüt hallgatott bakeliton, és amikor a vékony falakon átszűrődve Lajos meghallotta az egyfejű örökzöld slágerét, a „Jaj de finom a vadkörte..” kezdetűt, óvatosan megnyomta a csöngőt, hogy megtudja, merre van a vadkörte-telep, de csak az unoka nyitott ajtót szaros pelenkában. A vadkörtés fellelhetősége így titok maradt, de Lajos nem bánkódott különösebben, széles mozdulattal legyintett csak, és barackot nyomott a taknyos orrú gyerek fejére.

Lujza viszont vigasztalhatatlannak mutatkozott azóta, amióta kiderült, hogy portékája szilveszter után eladhatatlan lesz, mert a kormány kilónként közel kétezer forint termékdíjat vetett ki a művirágokra. Lujza nem tudta, mi az a termékdíj, de megérezte, hogy bár ez mindenkinek jó lesz, csak ő a kivétel, akivel magyarán ki lett baszva. Ettől valami szűkölő érzés költözött ártatlan lelkébe, azóta eredt el a könnye a legváratlanabb helyeken és időkben. A nyugdíjasok, miután megtudták, hogy Lujza kénytelen lesz drasztikusan árat emelni, lemondtak a művirág luxusáról, dühüket egyenest csirkelábba fojtották, mert haragudtak a lányra. Szidták, hogy extraprofitot akar, ez a fogalom átjött az emegyen, termékdíjról ott nem esett szó. Törődtek is azzal, hogy Lujza és a közkedvelt nagyi éhkoppra jut, szemernyit sem, helyette tőkés vérszívóról, idegen érdekekről pusmogtak a hátuk mögött.

Így érkezett el a szilveszter a lány számára, amikor el kellett döntenie, hogy mihez kezdjen szétcsúszni látszó életével, és egyetlen kiútnak a férjhez menés mutatkozott. Lujza azt is tudta, hogy ezzel az aktussal havi ötezer forint kedvezményhez juthat ő és élete párja is mint az ország első házas reményei. Lajos lett a kiszemelt, mint vidám természetű ember, hozzá a nagyanyó régi cimboraként csöngetett be férjkérés okán. Hosszan tárgyaltak, de a végén megszületett az egyezség. Lajos hozománynak nem kecskét kért, hanem jól tájékozott emberként bizonyos mennyiségű szappant, mosóport, meg ilyeneket, mert tudta, hogy ezeknek elsejétől megugrik az ára, ugyanúgy, mint a művirágnak. A felek egymás kezébe csaptak, Lujza a maradék művirágból menyasszonyi csokrot fabrikált, meg kitűzőt Lajos lukába. A selejtjét a pusmogó vénasszonyoknak adták, akik azt nyoszolyólányként a bádogbános istállójában szórták szét a földön az ifjú pár előtt. A lagziban Süsü szólt, de nem a vadkörtés opusz, hanem az „Üdvözöllek dicső lovag..”, a korai hiphop sláger, a szökőkútból pedig pálinka bugyogott, és áttáncolták magukat az új esztendőbe, eddig ismeretlen kalandok felé.

Valami hasonló megfontolással működik a Fidesz garnitúra úgy egyébként, de az internetadó esetében mindenképp, mert mi más indokolná e nagyszerű idea rövid életének oly igen kalandos történetét, attól fogva, hogy a basi kitalálta. Onnan indult, hogy – miközben kacagányosan dübörög a gazdaság, és az ország ugye jobban teljesít – ebből a lóvéból óhajtották volna az úgynevezett rendvédelmi dolgozók béremelését fedezni. Ez a gondolat azonban már beleveszett a mostanság egyre gyakoribb ködökbe.

Az egyik alhülye azon mélázott, hogy ez nem is internetadó, hanem a távközlési adó kiterjesztése, így nem érti, mire a nagy ordítás, különben is a magasságos kormány százmilliárdokat (sic!) költ arra, hogy az országban még a tanyasi budiban is legyen net. Aztán kiderült, hogy ez az alakulat tényleg sokfejű sárkány, és emellett süsü (de nem olyan jóindulatú mint a jámbor hős), mert az egyik fej nem tudja, mit okád a másik. Még egy nap sem telt el, amikor egy újabb udvari bolond azt böfögte be az éterbe, hogy a beszedni kívánt lóvéból a magyar internetezés fog a csillagokig emelkedni, mert ők azt fejlesztésre kívánják fordítani.

Innentől merül fel az emberben, hogy akkor minek? Csak. (Nem mentek be, mert nem mentek be) Viszont ennél csöppet összetettebb a dolog. Erről az internet nevű csodáról az ENSZ azt találta mondani, hogy alapvető jog. Ezt az alapvető jogot sok országban sokféleképpen kezelik, jobb helyeken csípőből ingyenes, ez ugye nem a turulok földje. Kevésbé paradicsomi állapotok között fizetni kell érte, mint nálunk (plusz huszonhét százalék ÁFA), de legalább nem csesztetik az embert. Ebből a körből vezetnek ki most épp minket a harmadik kategóriába, ahol vagy politikai vagy pénzügyi eszközökkel vegzálják a polgárt, ha a gépet használni óhajtja. Ártunk és ormányunk a második lehetőséget választotta az információ-fogyasztás visszafogására.

Mert mi más is volna a célja, amikor kiderült, hogy fingja sincs arról, mennyi lóvét akar beszedni az új adó révén. Húszmilliárdról álmodoztak, de kiderült, hogy a benyújtott eredeti törvényjavaslat szerint kétszáz is befolyna. Látszik tehát, hogy elsődlegesen nem a pénzről szólt ez a történet, hanem az fájt nagyon nekik, hogy ezt a területet nem tudják kontrollálni, ezért valami pénzügyi eszközzel próbálják használatát visszaszorítani, ergo, a hatalom szeretné hülyeként tartani polgárait, de ezt eddig is tudtuk. Megy a rizsa. Arról, hogy hétszáz forintban maximalizálnák a havi adót, de mint a hvg.hu témával foglalkozó cikkének címe találóan mondja: a hétszáz forint az pont hétszáz forinttal több, mint kellene. Nincs mese, kiviláglik, hogy a lelkünket akarják, de nagyon. Mindazonáltal ez a dili arra is jó, hogy a többi bevezetni kívánt adóról elterelje a figyelmet.

Ezek közül a legfrappánsabb, hogy aszondja: a környezetvédelmi termékdíj hatálya alá kerülnek az egyéb műanyag termékek, például a művirág, az egyéb vegyipari termékek, például borotvahab, mosógél, tusfürdő. Nem elég tehát, hogy hülyének kell lennünk, a végén még meg is büdösödünk, és a férfiak hanyagolhatják a borotválkozást. Olyan kőkorszaki zamata van az egésznek. Mégis, legjobban a művirág sorsa aggaszt, mert egy kilogramm „valósághű, de örökéletű növény” után ezerkilencszáz forint termékdíj fizetendő. Mi lesz velünk nélküle?