A duplagyűrűsök észrevették otthonkájuk szakadását, amely az arcukban folytatódott, szétbarázdálta a valaha selymes bőrüket, vágatokat vájt belé, amelyben megült a por, a végtelen imáktól göcsörtös ujjaik végiben saskarmok nőttek, vastagok és erősek, ondolált, szalmaősz hajuk pedig ziláltan tapadt a fejükre, és az összes falvédő zsírfröcsekes volt. A bánatos szeműek némán nézték, hogy, amint a fiuk nőtt, akképp mentek össze ők, mellük megereszkedett, melegítőjük meghasasodott, s mire a műanyag dömperek kereke elkopott, ott álltak magányosan, kövéren és nagyszájúan, készen állva arra, hogy amint a traktorista uruk halálra issza magát, egyedül nézzenek szembe azzal az élettel, amely eddig semmit nem adott, így el sem vett, csak itt hagyta őket magukra.

Ahogyan megtelepedett a faluban az eddig elfeledett idő, egyszerre gyorsult is fel, s olyan iramban öregedett, használódott el minden és mindenki, hogy félő volt, estére már csak kietlen pusztaság marad a helyén, s hogy ember lakta valaha, arra csupán egy megdőlt fél templomtorony, meg a varjak által előkapart csontok emlékeztetnek majd és néhány hajcsomó. A macska, aki előző életében patkány volt, a következőben pedig házmester lesz, minden további pedig akkor dől el, de vele volt Síva szeme, és látta a világot az első kósza hidrogén atomtól a nagy suttyig bezárólag, amikor minden önmagába roskad vissza, de mégis azt mondta, nem kell félni, és Béla hitt neki.

Inkább, mint a bádogbánosnak, aki nem volt egyéb a bölcs macskához képest csak egy nyomorult cirkuszi mutatványos, és most, amikor megmutatkozott a világ igazi természete, végítéletet kiáltott, félreverte a harangokat, úgy csábítgatta a híveket, hogy kéz a kézben járuljanak az Úr elé, de le sem szarta senki. Ahogyan a fémesen zúgó időben a népeknek hullott ki a hajuk és a foguk, aszalódtak össze vagy fúvódtak fel a gének kérlelhetetlen parancsának engedelmeskedve, amikor rádöbbentek, hogy csupán óráik lehetnek hátra, nem a lélek dolgaival törődtek, hanem láda mélyire süllyesztették a nevetséges kincseiket, mintha a végrehajtó jönne vagy a muszka, és nem a halál.

Ez a fajta nem tanul semmit, viszont nagyon felejt. Egyáltalán, minden kiesik a fejéből, emlékek és örömök, fájdalmak és csalódások, hogy a végén ott maradjon a csupasz rettenet az ürességben, ami előbb jön el, mint a kaszás. És most, hogy kitárulkozott minden az őszinteségnek, mert hazudni nem volt érdemes, a bádogbános is feledte a harangokat, fölrúgta a szenteltvíz tartót, nyakalta a misebort és a sekrestyést hajkurászta vágyaival, mert sejtette, hogy vég lesz, de végítéletet nem. Úgy állt ott pőrén az egész falu kikeveredve a mindennapok hazugságából, mint egy vén, csupasz ribanc, őszintén és gusztustalanul, az összesnek kitüremkedett a szeméből a lelke megülve rettenettel és gonoszsággal.

Béla érezte, hogy ebből baj lesz, nagy baj, a macska viszont úgy nyalogatta a mancsait, mint egy világtalan Buddha, olyan közönnyel és nyugalommal, mert látta az elejét és a végét, amikor valami láthatatlan hullám söpört végig a falun. Az idő reccsenve toppant meg, a toronyóra veszettül köröző mutatói pedig megszelídültek, komótosra vették a járást, majd egy villámcsapás meg is állította őket. A falu, amely a végrettenetben kitárulkozott, visszazárult önmagába, szégyenében függöny mögé bújt, és, mintha nem tagadott volna meg mindent, hazugságba takarózott megint. A macska elégedetten vigyorgott, s hogy megnyugtassa barátját, Bélát, tanárosra vette, és előadást tartott a téridő sajátosságairól.

A görbületéről, amelyet kósza gravitációk olykor kiegyenesítenek. Anomáliák keletkeznek benne – mondta a macska -, s mint láthatjuk, ennyi elég, hogy az emberből kihozza az állatot. Bár – tette hozzá – a civilizáció kiölte belőle a természet változásai észlelésének ösztönét, ahogyan a kutya megérzi a földrengést előre, kiszagolja a halált és a gonosz szándékot. Következésképp – zárta a nagyképű eszmefuttatást – egy patkány közelebb áll Istenhez, mint bármilyen bádogbános, és megerősítésképpen kiköpött. Béla tátott szájjal figyelte, ahogyan megvetően nézeget körbe, és sanda gyanú támadt benne, amely kérdés formájában öltött alakot: – Behemót? – suttogta el, és a macska bólintott csak vigyorogva. Kilenc perccel nyolc óra múlt ekkor.

Mint kiderült, a műintézmény rendelkezik olyan szerződéssel, amely majd’ hétezer esztendő után jár le, ebből is látszik, hogy a fiatal demokratátlanok nem éppen két napra óhajtanak berendezkedni ebben az árnyékvilágban, vagy épp Einsteint magát idézték meg egy félhomályos szeánszon, és a bozontos hajú valamely sötét titkot árult el kései utódjának, magának Habonynak.

Ehhöz a hétezer évhöz képest kutyafasza úgymond, hogy az amúgy gondosan titkolt dokumentumok között akadt olyan, nem is egy, amelynek meg 2999 a lejárati dátuma, ergo, az már ziher hétszentség, hogy valami nagy ganajság készülődik itt, ám ennek belátásához egyáltalán nem kell várni súlyos éveket, elég csupán körültekinteni mostani elcseszett világunkban, és minden kiderül. Felfejti önmagát mintegy a nagy titok.

Ellenben ez a nagyvonalú dobálózás az évekkel meglehetős súlyos kérdéseket vet föl. Még az sem biztos – sőt, egészen evidensnek tűnik -, hogy már a harmadik évezred végén sem fog állni még maga a felcsúti emlékmű sem, egyszerűen nem olyan fából faragták, hogy gonoszkodjunk. Nem egy piramis ő – bár annak szánták – hogy kibírja az idő könyörtelen nyomását, mint sivatagbéli kisöccsei.

Másrészt élénk logisztikai kérdést vet fel, hogy ezek az értékes dokumentumok, amelyek őrzik a titokzatos szerződéseket, milyen formában őrződnek meg. Az egyiptomiak nagyon egyszerűen oldották meg a kérdést, kőbe vésték, amit nagyon az utókor orrára akartak kötni, s lám, még mindig olvashatóak is.

Modern korunk ellentmondása azonban, hogy mi a történéseinket, a múltunkat papírra, celluloidra meg mindenféle műanyagokra bízzuk, amely illó anyagokat – az egyiptomiakhoz képest – seperc alatt fölzabálnak mindenféle baktériumok meg organizmusok, a KlIK szerződései tehát szublimálódnak, mielőtt lejárnának, de ez végül is mindegy. Most is olyanok, mintha soha nem lettek volna, mondom, hogy nehéz ügy ez.

Aztán itt van nekünk ez a hétezer év, amely tetemes idő komoly filozófiai meggondolásokat követel. Elsőként, hogy akkoriban lesz-e egyáltalán emberi faj, mert ez egyáltalán nem biztos. Mostani iramunkat látva sokkal valószínűbb, hogy a szépemlékű dínók módjára tűnünk el a fajok süllyesztőjében, és ezen különösebben meg sem kell lepődni. Volt már néhány nagy kihalás a Föld nevű bolygón, semmi sem garantálja, hogy nem lesz újra, még csak egy nyüves aszteroida sem kell hozzá.

Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot. Ezt mondta Arkhimédész, és azt hitte a nyomorult, hogy minden utána következő matematikussal és fizikussal kicseszett, mert Einsteinig nem is volt, aki ilyet talált volna. Minden szar mozog, a legutolsó ganajtúró bogártól az összes galaxisig, s miután a görög már azt hihette, hogy győzött, jött neki ez a német-amerikai, és minden addig valót fenekestül forgatott fel a maga hülye relativitás elméletével.

A fény, illetve annak sebessége volt a hunyó. A jó Albert kimondta, hogy ennek a sebessége a fix pont, ez az, amit túllépni nem lehet, és ráadásul szerte az Univerzumban ez mindenhol állandó. És miután jót kufircolt magával Marilyn Monroe-val, az átélt katartikus élmény hatására az is eszébe jutott, hogy tér és idő önmagában és külön-külön nem létezik, hanem megbonthatatlan egységet alkot, amely maga a téridő. Na, ebből fakad a KlIK összes baja.

Főleg a fekete lyukak okoznak galibát, amelyekről a drága Cseh Tamás még azt danászta, hogy nem is léteznek, ámde ez nem a hatvanas évek, és ezért mára kiderült, hogy de, igen, és mégis. Vannak nekünk lukaink. Ne részletezzük, elég legyen annyi, hogy ezeknek a csodáknak olyan nagy a gravitációja, hogy annyira eltorzítják a téridő szerkezetét, hogy általa képessé válunk a jövőbe látásra. Minden külön magyarázat helyett álljon itt annyi, hogy Balog miniszter egy ilyennel találkozhatott, ezért a különös szerződések.

Van azonban ezzel az egésszel egy aprócska gond. Ezeknek a lyukacskáknak van egy úgynevezett eseményhorizontjuk, amely különös dolgokat produkál. Ezekből a lyukakból semmilyen anyag vagy sugárzás nem tud eltávolodni. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az eseményhorizont mögött a szökési sebesség nagyobb a fénysebességnél. A relativitáselmélet szerint lehetetlen, hogy valami gyorsabban haladjon a fénynél, ezért az eseményhorizonton kijutni bármilyen anyag, vagy sugárzás számára lehetetlen.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy – a relativitáselmélet értelmében – a gravitációs tér hatására bekövetkező idődilatáció azt eredményezi, hogy az ember kívülről nézve tulajdonképpen soha nem halad át az eseményhorizonton. Másképpen megfogalmazva, az a pillanat, amikor áthaladna rajta, mindig a jövőben marad, és sosem kerül át a múltba.

Nos, így járt az emberminiszter, és ezért hülye a KlIK az ő szerződéseivel. És hogy mindezt miért meséltem el? Mert jól esett, meg azért is, hogy lássuk, hol is élünk, meg legfőképpen azt: mi vár ránk, ha nem figyelünk. Föl fogunk oldódni a téridőben. Megvacsorál minket.