A hangszóró zakatolni kezdett, majd bugyborékoló, gurgulázó, földönkívüli hang szólalt meg belőle. Akkor és ott mindenki megdermedt egy pillanatra, a sötétségben sárgán világítottak a lámpák. Egy fiatal pár összebújt a hidegben, és szinte rémülten kereste a hang forrását, amelyet végül a betonoszlop tetejénél láttak meg. Egy megafon formájú készség volt az, és fenyegetően nézett rájuk.

Egyébként mindenki, aki épp a Szűrcsapó utcai laposháznál volt, azt vizslatta, honnan jöhet a fenyegető zaj és ordítás, nyugtázták is, csak még az nem dőlt el, hogy valami teleportálással az állomásra röpítették őket, vagy az anyaföld azon helyén vannak még mindig, ahová eredetileg indulni óhajtottak.

A Szűrcsapó utca lehet ez, más mi volna, ilyen kétségek és tanácstalanságok mutatkoztak az arcokon, és a valóságra ébredést az is segítette, hogy a fel-felhangzó ordítások előtt nem szólalt meg az utazók megnyugtató szignálja, a dííídudidúúúdadámmm. Ilyképp senki nem indult pavlovi módon a restibe sem, a rend helyreállni látszódott, de a hangszóró az istennek sem hagyta a népeket szelíden andalogni, meg egyáltalán.

Bár érteni semmit sem lehetett, senki nem ment tovább, egy telefonáló nő abbahagyta a beszélgetést, és beszállt az össznépi játékba, amely arról szólt, hogy rohadtul forgatták a fejüket ide-oda, keresték a történést. Mert valaminek történni kell, efelől senkinek nem volt kétsége.

Kimerevedett a kép, keresték a baltás gyilkost, az álarcos betörőt, akármit, ami igazolná, hogy eset forog fenn, ami oka és indoka lehet ennek a szürreális játéknak, de sehol semmi. Enyhe köd gomolygott a sárgás fényekben, az időnként elhallgató recsegés-fenyegetés cezúráiban kutyák ugatása hallatszott, köpni-nyelni nem tudott senki sem, ahogyan a borvirágos népnyelv jellemezné találóan a fennforgást.

Babonázva bámulták egymást, a bűntudat beköltözött a lelkekbe óhatatlanul, mert mindenki mélyen magába nézett keresve: az elmúlt másodpercekben mit vétett, ami kiválthatta ezt a mérhetetlen haragot, amely a hangszóróból áradt. A szöveget érteni ugyan nem lehetett, de a hangsúly, a szavak lejtése, a folyamatos recsegés valami eredendő gonoszságot feltételezett abban a pár emberben, aki tanúja volt 1984 születésének a Nyugat Királynőjében.

Egy süldő lány elkövette ebben a helyzetben a lehető legnagyobb hibát, fixírozni kezdte a tutuló alkalmatlanságot. Hosszan nézte, amire végül előjött az egyetlen érhető mondat abból a szarból: Igen, maga. És elhallgatott, a recsegés is megszűnt, pedig a Hair MP-sei sem érkeztek meg morcos képpel szétlőni azt a mocsadékot, hogy legyen végre csend, a kurva életbe. De az lett.

Az egész nem tartott két percig, de arra elég volt, hogy a böcsületes polgármester felmenőinek emlegetése elkezdődjön, a tájékozottabb polgártársaknak rémlett, hogy nemrégiben avatták fel cimbalomszóval a szombathelyi térfigyelő rendszer eme újabb beszélő gyöngyszemét, amely ím levizsgázott. Sikerült Orwell világát megidézni, csak a módszereken kell még finomítani: de működni fog ez, ha el nem basszák.

(Na, ugye.)

A hangszóró zakatolni kezdett, majd bugyborékoló, gurgulázó, földönkívüli hang szólalt meg belőle. Akkor és ott mindenki megdermedt egy pillanatra, a sötétségben sárgán világítottak a lámpák. Egy fiatal pár összebújt a hidegben, és szinte rémülten kereste a hang forrását, amelyet végül a betonoszlop tetejénél láttak meg. Egy megafon formájú készség volt az, és fenyegetően nézett rájuk. Egyébként mindenki, aki épp a Szűrcsapó utcai laposháznál volt, azt vizslatta, honnan jöhet a fenyegető zaj és ordítás, nyugtázták is, csak még az nem dőlt el, hogy valami teleportálással az állomásra röpítették őket, vagy az anyaföld azon helyén vannak még mindig, ahová eredetileg indulni óhajtottak.

A Szűrcsapó utca lehet ez, más mi volna, ilyen kétségek és tanácstalanságok mutatkoztak az arcokon, a valóságra ébredést az is segítette, hogy a fel-felhangzó ordítások előtt nem szólalt meg az utazók megnyugtató szignálja, a dííídudidúúúdadámmm. Ilyképp senki nem indult pavlovi módon a restibe sem, a rend helyreállni látszódott, de a hangszóró az istennek sem hagyta a népeket szelíden andalogni, meg egyáltalán. Bár érteni semmit sem lehetett, senki nem ment tovább, egy telefonáló nő abbahagyta a beszélgetést, és beszállt az össznépi játékba, amely arról szólt, hogy rohadtul forgatták a fejüket ide-oda, keresték a történést.

Mert valaminek történni kell, efelől senkinek nem volt kétsége. Kimerevedett a kép, várták a baltás gyilkost, az álarcos betörőt, akármit, ami igazolná, hogy eset forog fenn, ami oka és indoka lehet ennek a szürreális játéknak, de sehol semmi. Enyhe köd gomolygott a sárgás fényekben, az időnként elhallgató recsegés-fenyegetés cezúráiban kutyák ugatása hallatszott, köpni-nyelni nem tudott senki sem, ahogyan a borvirágos népnyelv jellemezné találóan a fennforgást.

Babonázva bámulták egymást, a bűntudat beköltözött a lelkekbe óhatatlanul, mert mindenki mélyen magába nézett keresve: az elmúlt másodpercekben mit vétett, ami kiválthatta ezt a mérhetetlen haragot, amely a hangszóróból áradt. A szöveget érteni ugyan nem lehetett, de a hangsúly, a szavak lejtése, a folyamatos recsegés valami eredendő gonoszságot feltételezett abban a pár emberben, aki tanúja volt 1984 születésének a Nyugat Királynőjében.

Egy süldő lány elkövette ebben a helyzetben a lehető legnagyobb hibát, fixírozni kezdte a tutuló alkalmatlanságot. Hosszan nézte, amire végül előjött az egyetlen érhető mondat abból a szarból: Igen, maga. És elhallgatott, a recsegés is megszűnt, pedig a Hair MP-sei sem érkeztek meg morcos képpel szétlőni azt a mocsadékot, hogy legyen végre csend, a kurva életbe. De az lett. Az egész nem tartott két percig, de arra elég volt, hogy a böcsületes polgármester felmenőinek emlegetése elkezdődjön, a tájékozottabb polgártársaknak rémlett, hogy nemrégiben avatták fel cimbalomszóval a szombathelyi térfigyelő rendszer eme újabb beszélő gyöngyszemét, amely, ím levizsgázott. Sikerült Orwell világát megidézni, csak a módszereken kell még finomítani: de működni fog ez, ha el nem basszák.

És ma.

Szorosabb megfigyelés alá vonná az állampolgárokat a kormány egy hétfőn a kormány elé terjesztett törvénytervezet szerint. A Belügyminisztérium által benyújtott salátatörvény részeként átírnák a polgárok személyi adatairól szóló törvényt: így a jövőben a különböző szervek által készített kép- és hangfelvételeket egy központi helyen tárolhatnák, ahonnan egyes szervezetek ki is kérhetnék az adatokat. A tervezet kötelezettségeket ró a szálláshely-szolgáltatókra: a szállásadóknak el kell kérni, és tárolni is kell a vendégek nevét, nemét, születési helyét és idejét, állampolgárságát, valamint az anyjuk nevét. A legfurcsább, hogy kötelesek lennének lemásolni a vendég személyazonosító okmányát, emellett rögzíteniük kellene az érkezés és a távozás várható időpontját.

Ennyire csak nincs meleg.

A kisböske meg azonizgút, hogylegyünk azé nagyonjok, hogy emehessünkmer ottan bisztos adnak valamisütit. Mindiga zételen jár azesze a böskének, nemértem, amikó migráncsnézőbe vótunk, akkóse attak ennise semmit, csak néznilehetet a kerittésen át. A böskemeg bisztossan megymer őmeg versetmond a tálai navbácsinak, nemhaggyák itthó azbisztos. Nem vótunkjók, asztán mégisjött abusz máma regge.

Nagycsöcsére vagyhovavitt minketabusz, ottan valami kukkerok vótak a kisböske szerintde, a pityu vihogot, hogyazok nemkukkerok, hanem valamikamerák, amika a teret figyelik. A böskese értette, énse, de éneküni köllötmeg táncóni, ahogyan gyakorótuk márhetek óta. A kisböske izgút nagyon, aligis tutta emondani a versét, a zibojnéninek köllött sugnineki mindig, de azé megvót. Énnekem táncóni köllött, a bácsik mega nénik csaklestek meg tapsótak.

Atálai bácsibeszét sokat, hogyjobban teljesitt, nemtuttam, mi teljesitt jobban, a bácsie vagymi, semmitse értettem. Asztán nénikis énekűtek, szépvót, rezgetnekik a hangjuk, a nézőnénik megabácsik csaklestek, csillogotta szemüknekik. Tapsótakis. Atálai bácsiasztán szallagot vagdosot, és örüttnagyon. Apityu mega kisböske iskapott a szalagbóegy darabot, nekemnem attak. Pedig szerettemvóna.

A kisböske meghüjütt teljessenmer vótpogácsa, de nekünk mennikelett innen a nagycsöcséről, hogyaz ebédre hazaérjünk azoviba. Deott nemlesz pogácsacsak valami főzelékbisztos, a kisböske majdnem elbőgtea magát. De vótneki szallagja. Asztmeg azibojnéni evette tölle abuszon, meg mindenkitő evette, hogyaza zovinak emlék, majdő eteszi. A kisböske hüpögöt, hogy sepogácsa, seszallag, megmég a mútkó homokotis tömteka szájába. Csakúgy fojtaka könnyei, de azibojnéni nem figyettrá. Csak szorongatta aszallagokat, és ojan furcsán csillogotta szemeneki.

Megisjöttünk a nagycsöcséről, a dadusnéni hosztais az ebédet, főzelékvót, persze, furcsavót a színeneki, a kisböske szipogot, deette, ezmindent fölfal, télleg kéneneki kökénythozni. A zibojnéni mesétt a dadusnéninek az ünnepségrő, hogymijen szépvót, meghogy a tálaibácsi mijenföss ember. Mutogatta nekia szallagokatis. Nemtudom, nemis érdekel, éntáncótam nekik, de eza főzelék ez nemtudommi, a mútkó apityu ijethányt. Nemköll, vára dömperemmegyek.