A látens elnöknek ez mindenképpen kijárt, hogy alattvalóiban ne tegyen kárt, pedig ez a veszély egyáltalán nem volt valós. Béla senkit sem fenyegetett, csupán a parókia ajtaját akarta lebontani buzgalmában flinstonosan, és most, hogy már nem volt annyira hangyás a feje, nem is haragudott másra, csak a bádogbánosra, aki rövid idő alatt másodszor hívta rá az állam gondozóit, először a rendőrök, most meg összevont szemöldű mentősök képében. Suhant és gurult az autó, vitte Bélát oda, ahová tervei szerint élete még letöltendő részében már soha nem akart elmenni, a városba. De nem volt mit tenni, végül is ott állt egy szúrós szemű doktor előtt akarata ellenére, és egy pillanat alatt lett kiábrándítóan józan.

Nem mondhatnánk, hogy sokáig tartott volna ez a randevú. – Mit akart csinálni? – Kérdezte a doktor. – Beszélni a bádogbánossal. – Felelte Béla, és ez olyan normális feleletnek tűnt, hogy az orvos nem is Bélára, hanem a hülye mentősökre lett mérges. Idehozzák neki ezt a barmot, amikor épp elég baja van. Már csomagolta a cuccát, mert két hét múlva bezárják a nagyszerű intézményét neki. Öreg volt már ahhoz, hogy fölkerekedjen világot látni, így – magunk közt szólván – sokkal nagyobb bajai voltak, mint a létezést passzióból utáló Bélának, és csalódásában elrendelte, mossák ki ennek az ökörnek a gyomrát, fektessék két órát a folyosón, aztán rúgják valagba.

Mindezt hallva hősünk tisztára Svejknek érezte magát, és a puccer nyugalmával tűrte, hogy kitisztítsák belülről, amitől ugyan zaklatott lelke nem nyugodott le, de nem maradt érkezése, hogy tiltakozzon. Ez a sztoikusok ereje, és bölcsességének igazi forrása. Viszont Béla azon kapta magát, hogy ott ül megint a buszon, mint pár hónapja, amikor plázanézőbe indult, ettől az az érzése támadt, hogy az idő körben forog, és nem is tévedett nagyot. Ugyanúgy érkezett meg a faluba, mint akkor, ugyanúgy szállt le diadalmasan, és ugyanúgy vezetett az első útja az ivóba. Egy különbség akadt csupán, a fröccsök ura elcsodálkozott, hogy alig tel el pár óra, és barátja már megint itt van.

Azt hitte, hetekig nem látja viszont, de nem számolt az egészségügy diadalmas helyzetével, hogy jobb szereti a delikvenseket házon kívül látni, mert nem tud mit kezdeni velük. Nem, ezt nem tudta a fröccsök ura, de örült nagyon, és félve kérdezte a történtek után. – Kérsz egyet? – Hülye vagy? – Ennyi volt a válasz, és máris sprickolta a szódát a borba, és Béla nem kérdezte tőle, hogy mi történt, amíg odavolt, mert egyrészt épp csak az előbb vitték el dicstelenül, de azt is tudta, ha hetekig lett is volna oda, akkor sem változott volna semmi, mert ez egy ilyen ország, és legfőképp ilyen falu.

A zsíros hajú férfiak altesti vicceket mesélnek szünet nélkül, a duplagyűrűsök a templomban vonyítanak, és a húst klopfolják a konyhán, a fiatalabb asszonynépek koszos mackóban nézik boldogan a kölkeiket, amint műanyag motorjaikon dübörögnek a flaszteron, és ez az élet. Mindezt látta Béla is, akinek kimosott gyomrát kellemesen égette a friss maligán, ám ettől az egésztől mély depresszióba esett, amely állapot egyáltalán nem volt tőle idegen, és valljuk be, jól érezte magát benne. Kocogtatta körmével a poharát, megkapta a második beöntést is, meg egy szórólapot, ezt csúsztatta eléje a fröccsök ura.

A polgármester majálisra hívta a falu apraját meg nagyját, hogy lesz majd májusfaállítás meg műsor is a színpadon, amely kettő ünneplő alkalmatosságot a templom előtti téren, a kereszt mellett állítanak majd fel, hogy vigadhasson mindenki kedvére. Ingyen sört meg virslit nem ígért, nem volt pénze ilyenre a falunak, sem fölvonulást. Pár nap maradt addig csupán, ami már itt is volt, ha jól belegondolunk. Mivel az összes ugyanúgy telt, egyetlen véget nem érő huszonnégy óra lett az egész élet. Így Béla azon kapta magát, hogy a gyomormosás után száll le a buszról, de eközben már a kocsmában ül, és a zsíros hajúak épp állítják is fel a csupasz farönköt, a csúcsán mindenféle színes szalagokkal. Így játszott vele az idő.

Mert közben már három éves gyerekek vonaglottak a színpadon iszonyatos tuctuc zenére, olyan kölkök, akik alig tanultak meg járni, most meg rángatóztak, dobálták a karjaikat, és mindez olyan szürreális volt, mintha vetítették volna, de nem. A koszos melegítős fiatalasszonyok – akik ezúttal hülye szoknyácskába és olcsó kölnibe öltöztek – csillogó szemmel nézték a szerencsétlen gyerekeket, ivadékaikat, akik lám, milyen ügyesek máris, ott vannak az út elején, amelynek a végén ugyanolyan foltos mackóban, és ugyanúgy zsíros hajjal, bajuszosan és pálinkával a gyomorban viselik majd el az életet, mert ez egy ilyen szeglete a világnak.

Béla nézte ezt az egészet, és rájött, hogy menthetetlenül egyedül van. Erről akkor szerzett teljes bizonyosságot, amikor mintegy meglepetésként valami hastáncos szukák gurultak a színpadra, és a migráncsok zenéjére ringatták a csípejüket meg rázták a seggüket, mezítláb, alig ruhában, amitől a zsíros hajúak nyála eleredt, a mackónadrágosok meg szúrós szemekkel figyelték az uraikat, hogy mitől indul el a mocskos képzeletük. És nem azon voltak, hogy majd este, amikor a műanyag dömperes diktátor végre elalszik, szabadjára engedjék kapálástól merev testüket, örömet okozva maguknak és hitesüknek is, nem. Az járt a fejükben csupán, hogyan ordítsák majd le a férjük fejét, aki guvadozó szemekkel legel idegen idomokon.

Így megy ez itt már százezer éve. Malomalja, fokos. Így azt sem vették észre persze, hogy micsoda skandalum történt. Alighogy elhallgatott a hangszórókban az arab muzsika – amely ismeretlen világokat ébreszthetett volna a szikkadt agyakban -, alig ringott utolsót a hastáncosok zsírtól remegő hasa, szóval éppen legördült a függöny a világ előtt, ahonnan mostanában zaklatott emberek kelnek útra és érkeznek ide, hacsak nem fulladnak a tengerbe, tehát, amikor minden elcsöndesült, azonmód megszólalt a templom harangja. A keresztesek bevették Jeruzsálemet, de ezt Bélán és a fröccsök urán kívül senki nem vette észre. A zsíros hajúak a kocsmába tódultak inni, ahogyan kell ezt az ünnepen, a koszos mackósok és a duplagyűrűsök pedig klopfolni indultak a konyhába, szintén, ahogyan azt kívánja az élet, és a komondorok, hogy el ne feledjük.

Viszont senki nem tudta, ennek a kettőnek miért van olyan virágos kedve. Béla depressziója tovaszállt, bütykölt kicsit az ivó számítógépén, és egyszer csak megszólalt a gép: „Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…” A zsíros hajúak hülyén néztek, semmit nem jelentett nekik ez az egész, mert soha nem ültek az apjuk nyakában kis vörös papírzászlót szorongatva, ahogyan elvonultak a tribünön integető kalapos emberek előtt. Nekik ez a nap a színpadon tarajos hajjal vonagló óvodásokat jelentette, akiket bávatagon lehetett nézni, hogy máris de ügyesek ezek a kicsik. Ezt a sivatagot nézte Béla, és depressziója mély melankóliává változott.

Eszébe jutott az apja. Eszébe jutott az anyja, az ő anyja és apja, az ő nagybácsija és nagynénje, az ő nagyapja és nagyanyja, akik egyszersmind Béla dédanyja és dédapja voltak. Ők nyolcan hevertek egy kupacon, egy helyen a temetőben, ahol Béla időtlen idők óta nem volt, és vágya támadt, hogy kimenjen és szembenézzen magával. Szedelőzködött. – Hova mész? – Kérdezte a fröccsök ura. – A temetőbe. – Vetette oda neki. – Anyák napja van. – Indult, a májusfa szalagjai kókadtan lógtak, a két közmunkás bontotta a színpadot, a duplagyűrűsök misére gyülekeztek, a kölkek motoroztak, a zsíros hajúak ittak, a koszos melegítősök klopfolták a húst, és szívükben élezték a kést hűtlen uruk számára. Béla elindult, és elkezdett az eső cseperészni. Mindettől olyan csönd lett benne, hogy meghallotta a szívét, ami azt mondta neki: tádám, tádám.

A net oscaros rendező mint kitetszik, ezen túl viszont nem kellene megszentségteleníteni a háziasszony nemes ideáját. Nehéz elképzelnem ugyanis, hogy Viktor szaki a délutános műszak után elcsigázva és olajos kézzel megtér a Cinege utca ötbe, eközben pedig Anikó asszony a sparhelt fölé hajol, ahol rotyog a farhát-pörkölt, amelynek gőzei kendője alá csapnak, és verejtékes orcáját törölgeti. Hites ura ugyanakkor fáradt, csillogó szemmel kiteszi az asztalra a negyvennyolcezret tartalmazó tasakot, és csöndesen megkéri élete egyetlen asszonyát, hogy ossza be azt az elkövetkező harminc napra. Annyi könnyebbségük már van az öregeknek, hogy a nagylány a saját lábán áll. De akad ott purdé még bőven, hogy a foghoz kelljen verdesni a garast. És az ujjam belelafog az éjjeli edénybe.

Hanem ezek a nyugdíjasok, ezek nem hagynak nekem békét. Emlékszem szegény anyámra, akinek a holtak kertje maga volt a templom, ahová minden vasárnap ki kellett fuvaroznom a sírhoz – amelyben hatan is forgolódtak a családjából -, szertartást celebrálni, hogy megnyugodjon a lelke. Ilyen tapasztalatoktól vértezve egyben azt is nehéz elképzelnem, hogy a mellette álló sírt meg fosztogassa. Aztán lehet, végül megtenné, mert anyatigris is lakott benne.

Ő valóban egyszerű háziasszony volt, mint tán azok is, akik ott Kaposváron szembemennek mindennel, leszedik a sírokról a mécsest, csokrokat, hogy aztán eladják azokat más szerencsétleneknek azért, hogy rotyoghasson az a rohadt farhát, ahogyan a sparhelt fölé hajolnak, miközben a gőzök kendőjük alá csapnak, és verejtékes orcájukat törölgetik. És a szégyen is csorog róluk, mert a pörköltnek kriptaíze van. Valami eltörött, és ez nagyon sok dolognak a végét jelenti. A kaposvári temető igazgatója nem győzi hangsúlyozni, hogy nem cigányok rabolják le a sírokat ott Somogyban, hanem egyszerű árja háziasszonyok és háziemberek. Mindez így egyben – miközben épül a kisvasút, hogy Anikó pöfögve juthasson el egyszerű háziasszonyként a másik házba, amely más birtokai mellett, hitese stadionja árnyékában leledzik – nagyon lehangoló képet bír mutatni a helyről, ahol élünk.

Ezt Magyarországnak hívják, ahol ugyanezek a nyugdíjasok most annak örvendhetnek, hogy kapnak egy egész hat tizedet. Szavuk nem lehet, gondoskodva van róluk, maximum egy mécsessel kevesebbet lopnak el januártól, és minden rendben is lesz. De nem igazán. Mert mint a föntiekből is kitetszik, ez egy abszurd színdarab, ahol a Vladimirek és Estragonok kóvályognak, fáradt lábukról lehúzzák a nyűtt cipőt, és várják a csodát. Hogy egyszer meg tudnak majd élni. Hogy valamikor egyszerű háziasszonyok lehetnek. És a rohadt Godot csak nem jön.

Viszont nem volt ez arrafelé különleges esemény. Idén márciusban a temető ravatalozójában tartották a nőnapi bulit, ezen biztosítva volt a sejtelmes világítás is. Semmi sem dobja fel jobban a hangulatot, mint a huzatban lidércesen lobogó kandeláberek fénye, de ezzel vigyázni kell. Égett már le hajkorona ilyen készségtől filmforgatáson, óvatosan kell tehát hanyatt lökni az asszonynépet a ravatalon, mert az ember töke is megpörkölődhet. Igaz, azt meg el lehet számolni munkahelyi balesetként. A lényeg viszont mégsem ez. A rocky horror bulikon ugyanis a temetőben főtt pálinkából is kínáltak, amit egy korábbi főnök főzetett az egyik sírásóval, ez nyitja meg az eddig be nem látott távlatokat. A magyar genomja már csak olyan, hogy ha kinyitják előtte a kiskaput, akkor belöki rajta a tehenét, egyszerűen nem bírjuk elviselni a határokat.

Az ólajtót persze ki más, mint a basi tárta ki, amikor lányos zavarában, amely abból fakadt, hogy programja fingnyi sem volt, behányta a köztudatba, ami épp eszébe jutott. Azt bírta kitalálni, hogy pálinkát főzzön a népe büntetlenül a maga kedvére és szellemi épülésére. Ebből törvény is született még 2010 nyarán, amely bizonyára a sürgető szükség miatt néhány elemében hiányos. Nem zárja ki a temetőket a hungarikumos párlatok előállításának lehetséges helyszínei közül. Embereink tehát ott Pesterzsébeten nem tettek semmi törvénybe ütközőt, a pálinkafőzést a kollektív szerződés sem tiltja, mert olyan már nincs.

Így nyílik meg a beláthatatlan horizont. Miközben a vezér a Ferencváros stadionját avatja, amely fölött az ő Gripenjei húznak zöld fehér csíkokat óránként tízmillió forintos költséget verve a feneketlen büdzsére, és a honvédő Hende mosolyog a milliárdos gépekre, amelyek összessége a magyar légierő maga, az alattvalók egy másik valóságban hörbölik a temetőben főtt legális pálinkájukat a sírok tövében. Tán még dalra is fakadnak jódógukban, és konstatálják az új rendet. Inni mindenhol lehet, de legjobb a holtak társaságában, és ezután imbolygó biciklire tornázni a mindennapokban megfáradt segget, mert már ezt is újra szabad, hogy jól érezze magát az alattvaló. Ebből tudhatja, hogy gondolnak rá odafönn.