Ez itt most szubjektív történet lesz történelembe ágyazva, csapongva múlt, jelen, jövendő, színház és sport, zene is divat útvesztőiben, amelyek egységbe rendeződve azt mutatják meg nekünk, hogy új elitünk nagyjából az üzemi párttitkárok nívóján leledzik, akik fekete makkos cipőt húznak a barna öltönyhöz, aminél nagyobb vétség nem létezik. Csak az, ha közben magyar nótát hallgatnak. Én boldogult úrfikoromban kosárlabdáztam sokat és alaposan, ebből fakad, hogy számomra ez a sportok sportja, a mozgásművészet netovábbja.

Mert valljuk be, nincs annál csodálatosabb, mint amikor kétméteres emberek mozognak légies könnyedséggel, és úgy bánnak a labdával, hogy a kiskölkeknek tátva marad a szája. Aki kézzel labdaügyes, az lábbal is az. Annak idején kispályás futballban elvertük a város első osztályú láblabdásait, amikor pedig edzőtáborban a futballisták kiálltak ellenünk basketbálozni, a fülükön szedték a levegőt, és az edzőjük bevallotta, azt tudta, hogy a kosárlabdában többet kell futni, mint a futballban, de, hogy ennyivel, azt nem sejtette.

Egyáltalán, legalább három-négy év edzés szükséges csak ahhoz, hogy a kosárlabda pályára lépve a delikvens minden második lépése ne legyen szabálytalan, míg futballozni meg mindenki tud, csak Orbán nem, de ez az ő baja. És most, hogy elmeséltem az ifjúkoromat, elmondom azt is, hogy tegnap nem láthattam városom csapatának első osztályú mérkőzését sehol. Azét a csapatét, amelynek alapítója voltam úgy harminc-harmincöt éve, most pedig bajnok, a BL-ben játszik, az vesse rám az első követ tehát, akinek nem fájna a közvetítés hiánya.

Nem vagyok telhetetlen. Azt is megértettem, hogy amikor Spanyolországban játszottunk BL meccset, az M4 ifjúsági labdarúgást közvetített, azt is belátom, minden bajnoki kosárlabda meccs nem kerülhet képernyőre, vannak fontosabb dolgok, mint például a sporthorgászat vagy a tollaslabda. Pedig a kosárlabdáért rengetegen rajonganak kies hazánkban, aki otthonos a szakportálokon, az tudja. Sőt, nálunk sokkal többen járnak kosárlabda meccsre, mint futballra, pedig tizenöt milliárdos stadionunk van. És még számos más magyar városban is ez a helyzet.

Ezidáig csendben, megadóan tűrtem, tegnap viszont nem csak én, hanem a komplett kosárlabda társadalom lázadt fel, olyan durva kommenteket kapott Orbán Viktor, mint a bajok oka, mintha valamely ellenzéki sajtótermék törzsközönsége szidta volna az anyukáját Putyin miatt, mert minden mindennel összefügg. Még egy éve tán, belenyugodva abba, hogy M4-ileg a kosárlabda mostohagyermek, a rajongók megelégedtek a városi tévék neten közvetített adásaival, minden szép volt, mindent lehetett látni, mindennel meg voltak elégedve.

Egész pofás adások voltak szerte az országból, Zalaegerszegről, Körmendről, Szolnokról, akárhonnan, szpíkerrel, ilyenek. Aztán egy Fidesz közeli cég einstandolta az összes közvetítést, onnantól egy mozgásérzékelős kamerával, ami mindig mindenről lemaradt, az üres félpályát mutogatta, kommentár nélkül, és úgy láthatta az ember a csapatát, hogy egyfolytában lefagyott minden. Több volt a szünet, mint az adás, és sokasodtak a kurvaannyák, amelyek tegnap csúcsosodtak ki. Tegnap volt az első nap, hogy ezért a szarért is pénzt kért a Fidesz közeli cég, a kosárlabdabarátok pedig pofára estek.

Forradalmi hangulat alakult ki, a kosárlabda kedvelők rájöttek, hogy nem tudnak a régi módon élni, míg a Fidesz közeli cég meg nem tudott a régi módon közvetíteni. Ha vér nem is folyt – csak majdnem -, pár tízezer szavazatot megint vesztett Orbán Viktor, mert sorsának rosszra fordulásáért őt hibáztatta a kosárlabda társadalom nagyon lényeglátóan. Mindig ez a vége, ha a saját torz világát akarja az emberekre erőszakolni a hatalom. Őt nem érdekli a kosárlabda, más se akarja nézni tehát, ő nem érti Nádast, más se olvassa, ő álkeresztény, más is legyen az.

Ilyesmit lehet játszani egy ideig, azonban egyszer csak betelik a pohár. Az összesűrűsödő apróságok miatt lázadnak fel az emberek aztán, szétdöntik a hivatalt, fölborítják a villamost, ilyenek. Mert emlékezhetünk, a nyugdíjukat ellophatták, a netet viszont nem adták, hogy kátyús az utca, az elmegy, de, hogy kosárlabdát se lehessen nézni, az már mindennek a teteje és hallatlan. Mert a lélek bozontos útjai kifürkészhetetlenek. Így tegnap nem tudtam, bánkódjak, mert nem nézhettem meccset, vagy legyek elégedett, hogy megint és ezzel is közelebb került Orbán bukása. Ezen még méláznom kell máma.

Szóval, ahogyan emlékezhetünk, Szombathelyen az ellenzék átvette a hatalmat, amiről szóltam már kétszer is (Nyomorultak, A szombathelyi forradalom állaga), ami a nem fideszesnek örömteli fordulat, viszont nem egyszerű folyamat. A mi polgármesterünk nyakaskodik, és, mivel a törvény szerint városunknak ő egy személyben Orbánja, Kövérje és Áderja is, így, a megtárgyalt, elfogadott határozatokat azonmód dobja vissza új vitára és szavazásra azzal az indokkal, hogy azok nem egyeznek meg a város érdekeivel. Ebből is kitetszik, hogy csakis a Fidesz érdekei esnek egybe a városéval, ezért nincs még például költségvetése sem a nyugat lerongyolódott királynőjének.

Ma viszont csak médiázok, mert, amit az országos lapok nagy hirtelen és a győzelembe teljesen belemámorulva szerteharsogtak a világban, hogy kirúgták a helyi tévé igazgatóját, az is másképpen volt. A polgármesteri időhúzás miatt csak másodjára, és nem kirúgták, csak leváltották, visszasorolták, viszont ez már tény. És ezzel a lendülettel szűnt meg az Orbán-féle Kossuth Rádió-béli heti szeánszok szombathelyi kishúga, a Péntektől péntekig című polgármesteri alányalás, amikor a stáb a város vezetőjének irodájába települt, ő pedig beszámolt hatalmas munkájáról. Pedig a televízió nem is brigádnapló, legalábbis nálam nem.

Ez a nézőnek nagy öröm, mert példádul én is, a távkapcsolón zongorázva időnként odatévedtem a helyi csatornára, ahol többnyire a polgármester dadogott, Hende Csaba beszélgetett riporterként (mert ő a kupakokon kívül ehhez is ért) mindenféle elvbarátaival, ezen kívül csuhások szoktak mutatkozni a képernyőn. Ezen senki ne ütközzön meg, én csak miniszterügynök elvtárs ifjúkori szóhasználatát vettem át (Térdre csuhások!), ha valaki érzékenységét zavarja, nála lehet reklamálni. Szívem szerint mondhattam volna tiszteletest vagy plébános urat is, de mindez másodlagos, mert most polgármester úr elveszített műsoráról beszélgetünk.

Emiatt pedig prüszkölés van, a fideszesek hörögnek, mert kiűzték őket a paradicsomból, ahová jogtalanul telepedtek. S mivel fideszesek, sajtóközleményben tudatták nyomorukat a nagyvilággal, de jobban jártak volna, ha ezt nem teszik. Azt mutatták meg, hogy pitiánerek, tudatlanok és egyszerűek, persze ettől fideszesek, s ha úgy vélik, ez a szöveg, amit sikerült közös erővel előállítani, az igazukat vagy netán, ami óhajaik netovábbja, erkölcsi fölényüket példázza, ki kell ábrándítsam őket: ez csak öngól, szánalmas vagdalkozás, de mást úgysem várhattunk. De nem csigázom tovább a jóra éhezőket, olvassuk el közösen a műalkotást:

„…A Fidesz-KDNP szombathelyi közgyűlési frakciója megdöbbenéssel értesült arról, hogy a Szombathelyi TV Péntektől péntekig című adása megszűnt. A több mint nyolc éve meglévő műsort, amelyben Szombathely polgármestere minden héten beszámolt tevékenységéről a város polgárainak, a szocialisták által kinevezett új tévéigazgató, Halmágyi Miklós mindenféle indoklás nélkül megszüntette. Ez a döbbenetes cenzúra is jól illeszkedik a legsötétebb kommunista időket visszaidéző politikai tisztogatások sorába, amelybe a bevándorláspárti szocialista politikusok kezdtek a Jobbik és Molnár Miklós támogatásával – miután megszerezték a közgyűlési többséget. Ez lenne a szólásszabadság érvényre juttatása, tisztelt Nemény András? Egyúttal követeljük: egy elvtelen együttműködés következtében tizenegy politikus bizalmát élvező Halmágyi Miklós szocialista tévéigazgató nyilvánosan magyarázza meg, milyen szakmai indokok alapján tagadja meg a több mint tizenkétezer szavazattal megválasztott polgármestertől, hogy tájékoztassa az itt élőket a szombathelyi történésekről!

Fidesz-KDNP szombathelyi közgyűlési frakciója…”

Gondolkodjunk el ezen. Egy televízió – nem fideszes olvasatban – nem pártfaliújság. (Továbbá másik ötvenezer meg nem választotta meg mesterünket – kiegészítésképp) Így nem arra szolgál, hogy a polgármester szobrát farigcsálják, hogy hetente elmesélje, ezt tettem értetek, ezt adta nektek a Párt. A polgármester munkáját látják a városlakók, például akkor, ha sétálgatva nem törik ki a nyakukat a gödrökben, működnek az óvodák meg járnak a buszok, illetve más cukiságok. A városlakó nem dedós, hogy hetente kellene a fejébe verni a jótéteményeket. Neriában lehet, hogy ez a divat, a világ boldogabbik szegleteiben nem igazán. Ott hagyják élni a polgárt, és nem sikálják az agyát VIM-mel, ami ma már CIF.

És továbbá, nem ártana tisztában lenni alapvető fogalmakkal. A cenzúra a tartalmak ellenőrzése, szűrése és kozmetikázása, nem pediglen a műsor megszüntetése. Ezt csak miheztartás végett, másrészt viszont elmondom én a választ arra, hogy polgármesterünk mért nem folyhat a csapból. A fenti indokok miatt, hogy a televízió se nem brigádnapló, se nem mosoda, bár a jelek szerint a helyi fideszesek annak szánnák. Ez abból is kitetszik, hogy most is ott tartanak, az ellenzéket, aki valami különös módon már diktál nekik, bevándorláspártizzák, mert erre futja a horizontjukból. Mondhatnám azt is, hogy a televízió nem a szellemi környezetszennyezés terepe. Így talán érthetőbb.

Ezen kívül mértéket is kellene ismerni. Tizenöt évvel ezelőtt az akkori szocialista polgármester havonta egyszer, a közgyűlések után kapott fél órát, s akkor sem azért, hogy beszámoljon arról, mennyit szorgoskodik a városért, hanem, hogy értelmezze és értékelje a közgyűlési döntéseket, amelyeket akkor sem szórt vissza újratárgyalásra, ha nem tetszettek neki. Ezt a havi fél órát onnan tudom, hogy én szoktam kérdezgetni, sőt, ő bejött a stúdióba, s nem kellett az irodájába vinni azt. És még aztán a polgármester után mind az összes frakció is elmondhatta a véleményét, és ezt is hasonló okból tudom, mint az előzőt.

Ennyit szólásszabadságról és cenzúráról, és mindezt is csak azért meséltem el, hogy lássuk, a fideszesek hogyan képzelik a világot. Nincs igazság és nincs élet az övékén kívül, s ha mégis azt tapasztalják, hogy van, akkor világvégét visítanak. Olyanok, mint némely kedves kommentelőm, aki bájosan le aljas-mocskosoz, és elvárja, hogy én elismerjem a szellemi nagyságát és mosolyogjak neki mindezek után. Aztán, ha én mégis visszaszólok neki, hogy ő meg ganyé, akkor fölhúzza a mimóza orrát, megsértődik és a nyelvezeten háborog. Pedig fiúk, tudhatnátok, hogy az élet nem habostorta, meg, hogy csapásokat adunk és kapunk.

És ezt nem más mondta, ugye, mint a fideszfiúk eszmei előképe, bizonyos Virág elvtárs.

Így élünk mi mostan Orbániában, ezt sikerült összehozni nagy nehézségek közepette. Nem ragozom én ezt, mert albérletben lakok, és kurvára nehézkes elérni a rohadtul szeretlek téged opciót, mármint Orbániát. Ez az, ami nem megy. Itt volt nekem este a Józsi az ő összes bájával. Nem részletezem. Ő bele van derülve Kádár Jánosba. Hogy attól igen szar az élete, és éppen most.

És ezért vagyok én neki kommunista. Ha nem sikerült eddig kiderülnie, most fölfödöm, hogy min jár az agyam. Szeretném valahogyan kideríteni, hogy mért vagyok én komcsi, és mért kurva az anyám az ő összkomfortos urnájában, porilag. Ez egy nagy föladat, mindennek utána járni.

Á, dehogy! Van itt nekünk Szombathelyen egy televíziónk. Ebben például egészen elképesztő dolgok történnek. Az alapjárat, az az, hogy Hende, őtet lehet látni kifulladásig, valamint a jámbor polgármesterünket. Ők ketten kitöltik az adásidő felét. Mindezek mellett még papok vannak ájtatosan, de nem lógnak ki, olyanok ők, mint a műsorvezetők.

Összeérnek a talpaik. Pár napja azonban még annál is nagyobb csodát lehetett a dobozban figyelni, mint ami alig elképzelhető. Menekülőztek egy orvosbácsival, aki elmesélte nekünk az inkák történetét, amely ugye, arról szól, hogy nem a barom spanyolok végeztek velük, hanem a himlő. Amit odavittek nekik a drága keresztények ajándékba, mintegy.

A főorvosbácsi szerint a mi spanyoljaink a migráncsok, és az ő baktériumjaikkal fognak minket eltörölni ennek a Földnek a színéről. Tök komolyan elmélkedett erről a kamerák kereszttüzében, és csak azért nem iszkoltam az utca túloldalára, mert közismerten kormányközeli beállításódú helyi potentát ő, ebből fakadólag ő pénzeli azt az operatőrt, aki előtt elmondja a tutit, ami meg olyan, ahogy.

Viszont, hogy teljesen biztos legyek a dolgomban, kinéztem az utcára, hogy merre van a Santa Maria. Egy sem sikamlott a flaszteren, és pláne nem menekült senki, és sehová. Gondolkodtam, mint a rosseb, hogy akkor én merre szaladjak a veszélyek elől, aztán beláttam, hogy járni is alig megy nekem, ezért visszatértem a szuterénba. És ezért vagyok komcsi. Ez már ziher.

Látszólag egy sorozatról beszélek, amely „Agymenők” címen fut, mert ezt is el lehetett baszni, ugyanis „The Big Bang Theory” néven anyakönyvezték, amely inkább mutatja, miről is szól ez az egész, azaz, magáról a világról, ha jól odafigyelsz. Nos, e sorozat főhőse az elébb emlegetett Sheldon, aki zseni, következésképp idióta, és nem nagyon érti azt a világot, amelyet amúgy fizikusként kutat. Szar ügy.

Ő az, aki, amikor poénnak szán valamely mondatot, hozzá kell fűznie a bazinga szót, hogy a többi pórok érthessék, most nevetni kéne, és mégsem, sohasem tudnak. Azért meséltem most itt el az egész életemet, mert valahogyan bazinga állapotúnak érzem a redves szülőhazámat, amelyben az uralkodó réteg rohadtul boldog, és erről akar engemet meggyőzni, hogy én is az vagyok. Bazinga, mondja, és nem vonódik mosolyra a szájam.

Tegnap például végzetes hibát követtem el, amikor kies szülővárosom helyi televízióját néztem, mert oda szögezett az elképedés. Polgármesterünk, aki egyébként az újraélesztéshez remekül ért, már az egész kócerájt meglélegeztette, olimpia-ügyben is kifejtette álláspontját, és reményének adott hangot, mondván: az érmek száma majd sokszorozódik. Így tudta le a kötelezőt, és mesélt nekünk még nagyon sok érdekest.

Ezt minden vasárnap megteszi egyébként, a helyi érdekeltségű televízió erre van fideszileg kitalálva, mise van benne, polgármester, valamint Hende Csaba. Kifulladásig. Ő szarta itt a spanyolviaszkot minálunk, utak, stadionok, munkahelyek teremtője ő, ez folyik belőle ellenőrizhetetlenül. Viszont sohasem mondja nékünk a varázsigét, miszerint bazinga. És nem is röhögünk. Csak mindig elszomorodok, hogy én ennek a kócerájnak voltam a főszerkesztője hosszú évekig. Le kéne tagadnom.

Valamint azt is, hogy magyar vagyok. Ezt is kisajátították már kedves fasiszta honfitársaim, ilyképpen az maradt, hogy zsidó, buzi, cigány, valamint migráncs lehetek, más identitásom nem maradt. S mielőtt kedves kommentekben küldenének el nyájas olvasóim az édesanyám valagába, megkérem őket, ne tegyék. Hogy ilyen lettem, leginkább ők tehetnek róla. Európainak kell lennem a fehérek közt. Bazinga.

Viszont egészen megnyugodtam, amikor az NVB arra hívta föl a figyelmet, hogy ami mocsok szombatig folyt a csapokból, az nem választási kampány volt, csupáncsak tájékoztatás. Mostantól tehát olyan ez az egész, mint egy hagyma, rétegenként bontakozik ki az alávalóság, csak ki kell várni, le köll fejteni a héjakat, mint alább kitetszik.

Ez a spot, amit a pofánkba tolnak szünet nélkül, nem tartalmaz semmi különöset a drágalátos televízió szerint: „”A ‘Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!’ szlogennek nincsen politikai áthallása. Az Európa-bajnokság alatt a francia stadionok is zengtek ettől a rigmustól, pedig nem politikai viaskodások, hanem labdarúgó-mérkőzések zajlottak a pályákon. A szlogen tehát csak azt fejezi ki, amit jelent: a magyar közmédia az országgal együtt drukkol a magyar sportolóknak Rióban is.””

Ezt válaszolták a kíváncsiskodásra, tudatva egyszersmind, hogy bekaphatjuk. Úgy vélem mindemellett, hogy a közmédia ne szurkoljon, hanem közvetítsen. Ez a dolga ugyanis. De mit látunk helyette minduntalan, kék táblákat, meg a kérdést, hogy „Tudta?” Egy nagy kékség már az egész rohadt televízió, amelyben mellékesen olimpiát is mutatnak.

Arra észveszejtően kíváncsi volnék azonban és mindemellett, hogy azok a sportolók, akiket képileg elhasználtak ehhöz a kampányfilmhez – úgymint Hosszú Katinka, Kenderesi Tamás, Cseh László, Kapás Boglárka, Szász Emese, Szilágyi Áron, Imre Géza, Sidi Péter, Sárosi Laura, Szivós Márton és Benedek Tibor – vajon tudták, hogy visszaélnek az arcmásukkal? Tudták?

Nem tudom, azt viszont igen, hogy itt az agyunkkal játszadoznak, következésképp az ellen okosabb, mint eddig hittük. Mert ezzel a flessel a tudatalatti mocsaras vidékére tévedtek, és a mélyben rejlő asszociatív képességekre építve cipollai módon próbálják a halandó fejébe fészkaltatni magát őtet, az egyetlent.

Mindehhöz Freudot forgatott Habony, vagy nem, de az ő gondolatai köszönnek vissza ebben az egészben. A szakállas ugyanis ezt irkálta „Rossz közérzet a kultúrában” (Das Unbehagen in der Kultur) névre hallgató dolgozatában: „Azt lehetne mondani, hogy egy nagy emberi közösség megalkotása akkor lehet a legsikeresebb, ha az egyén boldogságát nem kell figyelembe venni.” Nem is veszik, mert a katona ne legyen boldog, a katona legyen fegyelmezett.

Viszont a totális gyönyörök eléréséhez Jungot és az ő kollektív tudatalattiját sem ártana harcba hívni, amikor is kiderülne, hogy valójában mi mindannyian kumisztól megrészegülve és hátrafelé nyilazva védjük meg magunkat és – nem utolsó sorban – Európa latin-görög kultúráját (Copy by: Németh Szilárd professor emeritus, bár még szuszog), és ehhöz elengedhetetlen ez az egész trágyalé.

És azt is megtudtuk tegnap, hogy semmit sem bíznak a véletlenre. Állítólag magasabb fokozatra állítják a kéklő őrületet, ami annyit tesz, hogy a kenyérünnep után személyesen is fölkeresik a proletárt, hogy vasököllel verjék bele az agyába, amit az éteren keresztül nem tudnak, azaz: szavazzá nemmel, mennyé a fülkébe forradalmárkodni, basszad meg!

Mindez szánalmas magunk közt szólván. Ha fölébe szállunk, onnan szemléljük ezt az egészet, és azt hazudjuk magunknak, hogy nem mi vergődünk a pöcegödörben, akár egész szórakoztató is lehet az a zárt osztály, amelyet látnunk adatik. Viszont nincs ilyen szerencsénk, és arra is emlékezünk, hogy Luc Besson filmjében addig játszadozott a nagy kékséggel a főhős, míg az magába nem szippantotta teljesen. Belefulladt egészen közönségesen, és már nem tudott semmit sem.

Minálunk a család férfi és nő szimbiózisában leledzik csakis, valamint a homofóbiát a menekültek terjesztik az országban. Ezek Orbán Viktor feudális alapigazságai, és mindeközben az ő tévéjében egy betyár – mint a magyarság eszenciája – karikás ostorral veri a riporternőt, mert az olyan magyarosan jópofa. Neki és a tévé szerint, aki így lojális a gazdához.

Közben ilyeneket kurjongat a légbe a gatyás ember:

„Ott marad, nem mozog, mert adok én neki! A kutyafáját, így neveljük mi az asszonyt! Nem főzött vacsorát? Adok én neki! Így neveli a betyár az asszonyt! Így kell ezt csinálni. Emberek, az ilyen nőt meg köll becsülni, okvetlen, mert bírja a verést, ebből jó asszony lesz!”

Ott a pont neki, nagyon és igen sajnos. Ez Magyarország a huszonegyedik században.

Általában könnyedén írok, ahogy Babits rögzítette: „Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas, fényes, páncélos, ízelt bogarat…” Mindez amúgy senkire sem tartozna, most azonban igazából leginkább ordítani lennék képes, amely állapot nem igazán kedvez a míves szövegeknek.

Azért próbálkozzunk csöppet.

Miközben a Budapest Pride-ot úgy általában karikás ostoron nevelkedett jóravaló úriemberek szokták tojással üdvözölni, az országra szépen, csöndben rátelepedett a vakkomondor effektus. Ezt az irányzatot, ezt a nívót a Parlamentből szorgalmazzák elsősorban, pedig nem is kéne igazán. Amúgy is tele van őstulkokkal az ország.

„…A nők az önmegvalósítás, emancipáció mellett elfelejtenek gyereket szülni. Ha önök azt szeretnék, hogy ötven-hatvan év múlva legyen még magyar…majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni. Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak…”

Ezeket a szelíd tekintetű Varga István képviselő (Fidesz, mi más) találta mondani, összefoglalva mintegy, hogyan is gondolkodnak a férfi-nő viszonyról a középkorban megrekedt fiatal demokraták. Még számos példát hozhatnánk, de minek. Ebbe a sodorba legoként illeszkedik a televízió attrakciója, amely ugyanazt meséli, mint a képviselő bácsi, azzal a különbséggel, hogy jópofának tartja, holott nem az.

A magyar nyelv csodálatosan érzékletes, és az ilyen produkciót bunkónak nevezi. Ótvarnak esetleg. Kérdéses azonban, hogy ki véli annak, és tartok tőle, hogy virágzó populációnk nagy része éppen nem, sőt, szétnézve zilált környezetemben inkább látom, hogy az általános közfelfogás pont ez: az asszony verve jó.

Ez valami népi bölcsesség volna, amit, ugye, óvni kell, megőrizni mintegy, s hogy ma még mindig itt tartunk, megmagyarázza azt is, hogy a liberális mért szitokszó, valamint, hogy egyes alakoknak mért áll föl a szőr a hátán attól az egyszerű tulajdonnévtől, hogy Európa.

Ahol egyébként rendetlenség van. Így vélekedik országunk első embere, aki ezt két napja fejtegette, és lám, televíziója rögtön megmutatta, hogy minálunk meg mért van mindent legyűrő és szabályzó katonás fegyelem. Ezért. Viszont ez a rendmánia nem csak a férfi-nő viszonyra jellemző. Általános a paranoia.

Rend van a Pártban, rend van a gyárban, rend van az óvodában, meg rend van az iskolában. Katonásan testet nevelünk, katonásan énekelünk naponta, talpaink katonásan egymásra lépnek. Kerítéssel óvjuk a rendet, rendőrökkel óvjuk a rendet, a buzikat kipicsázzuk, asszonyainkat megneveljük. Vasárnap nem plázázunk, vasárnap misére megyünk, vasárnap húst klopfolunk. Férfiember meccsre jár, asszonyállat harisnyát stoppol, asszonyállat szoptat, asszonyállat szaros pelenkával táncol. Megfőzzük a pálinkát, megisszuk a pálinkát és böfögünk, megisszuk a pálinkát és fingunk. Kolbászt töltünk, gumicsizmában trappolunk, Trianont siratjuk bús órákon, Horthyt éltetjük vidám napokon. Idegen, titkos hatalmak játszanak ellenünk. Megvédjük a hazát, és megvédjük a karikás ostoros kultúránkat. Megvédjük Európát, sőt, az egész Univerzumot megvédjük. Nekünk latinos műveltségünk van, ugye. Kisvasúton pöfögünk, lopunk. Sokat lopunk. Még mindig lopunk. És most jó, nagyon.

Íme, hölgyeim és uraim, az orbáni világbölcsesség foglalata. Hogy messzire jutottam volna a karikás ostortól? Egyáltalán nem. A produkció, amelyet a televízió prezentált nekünk, ennek az egész orbáni világnak az eszenciája, ebben minden benne van. Hogy hogyan látják ezek az emberek az életet, benne magukat, és az alattvalókat, akik mi vagyunk. Így. Ezt a szerepet szánják, ami viszont már száz éve is avítt volt. Viszont a kerék teljesen körbe forgott, és Ady megint megszületett:

„Jöttem a Gangesz partjairól, / Hol álmodoztam déli verőn, / A szívem egy nagy harangvirág / S finom remegések: az erőm. /Gémes kút, malom alja, fokos, / Sivatag, lárma, durva kezek, / Vad csókok, bambák, álom-bakók. / A Tisza-parton mit keresek?”

Ezért – ahogyan az már közismerten természetes folyomány – előbb szétverte a készüléket, majd egy gázpalackot tett a cserépkályha mellé, ami később fel is robbant, mert kinyitotta a száját neki. A nyolcvankét éves asszonyt égési sérülésekkel jelenleg is kórházban ápolják.

Mindebből kitetszik, hogy a televíziózás veszélyes üzem. Ha nem duruzsol megszakítás nélkül a szobában, egészen elképesztő dolgok következhetnek be, különösen így ünnepek után. Margit néniben shrekvonási tünetek alakultak ki, amely állapot okozta a megmagyarázhatatlan jelenséget, az idős asszony észvesztését.

Brit tudósok már vizsgálják az esetet, magunk azonban sejtjük a megoldást. Nem sokkal előbb történt itt minálunk a karácsony és szilveszter névre hallgató össznépi játék, amely során a televízióból olyan töménységben folyik a szeretethazugság, hogy azt hirtelen abbahagyni nem lehet.

Átmeneti állapotként, mintegy levezető edzésként szolgál Shrek, aki a maga zöldségében rajong Fiónáért, így kihagyhatatlan történet az övé az új év lelki sivatagában. Még jó, hogy tehetetlen dühünkben szétbarmoljuk a dobozt, ha nem kapjuk meg az adagot.

Viszont nem kevés erő is kell miszlikbe aprítani a bűnöst baltával, kalapáccsal vagy csak egy kézre eső vasrúddal, az eszközről nem szólnak a híradások. Arról viszont igen, hogy a gázpalackot mint könnyű pillét kapta föl a matróna, hogy a tűz mellé helyezze elképzelhetetlen haragjában.

Mint az közismert, vészhelyzetben különös kémiai folyamatok indulnak meg az emberben, elönti őtet az adrenalin vagy epinefrin. Ez egy a mellékvesevelő által termelt hormon és neurotranszmitter, így a Canon-féle vészreakció egyik kulcshormonja. Legfőbb élettani feladata, hogy a fokozott izommunkához biztosítsa a megnövekedett energiaigényt.

Ez történhetett most is, Shrek hiánya fölébresztette Margit néniben az oroszlánt, a tévé pedig így járt. Mielőtt szó érné koszos házunk elejét, sietünk leszögezni, hogy nem szórakozunk az idős asszonyon, csak próbáljuk a tiszta ész által, mintegy posteriori elemezni a helyzetet, amely a skandalumhoz vezetett, hogy lefösthessük, mire képes a televízió megvonása a magyar lélekben. Meg a testben.

Nem sokkal előtte a tiszadobi Ica néni különös esete borzolta az egész országot, bár ő fordított utat járt be, és egyáltalán nem élt a doboz adta mákony lehetőségével. Így történhetett, hogy amikor ott állt előtte maga az igazi ogre Lázár miniszter képében, nem ismerte föl, és nem engedte be a rohadt kastélyba, holott lehet, reá ott várt volna az ő Fiónája, de ezt már soha nem tudjuk meg.

A fentiekből is kitetszik, miért kell annyira rohadtul a filmügyi biztosnak a csigatévé. Ez olyan erő, amely gázpalackokat képes megmozgatni, kapukat lezárni igen nagy emberek előtt, és még ki tudja, mire nem alkalmas. A D-209-es annak idején azt mondta a most őt éppen kitüntetőknek, ha annyira akarnak tévét, vegyenek maguknak. Éppen ezt teszik. Tudják, hogy a Margit és Ica nénik bozontos lelkéhez általa vezet az út.

Ők cipelik a palackot, ők rejtik a kastély kulcsát az otthonka zsebébe.

Így van ezzel a mi fideszkdnp-nk, amely alakulat számos bizonyítékát adta már eddig is, hogy szereti az efféle játékokat. Az utolsó a sorban: törvénnyel érte el, hogy vasárnap ne lehessen parizert venni. Most megint készül életbe lépni egy jogszabály, amely arra való, hogy szétbassza az emberek életét. Az MTVA javaslata és a médiatanács döntése alapján az első csatornahelyekre kerülnek az állami tévécsatornák. Az ajánlás július 1-jétől vezeti be a sorrendet, de a Telekom például már június 30-ától, azaz mától megváltoztatja a csatornakiosztást.

A változás azt jelenti, hogy a jóval nézettebb kereskedelmi csatornák az eddiginél magasabb sorszámú programhelyre kerülnek, mindez a nézők több mint kétharmadát érinti. A sorrend ezután: 1: M1, 2: M2, 3: Duna TV, 4: M4 Sport (július 4-én indul), 5: Duna World, 6: M6 (december 21-én indul), 7: M3, 8: M5 (július 4-én indul, csak Budapesten és környékén). Mindez mire jó? Semmire se. Illetve egyvalamire igen.

Azt épp nem tudom, hogy az egyes szolgáltatók úgynevezett alapcsomagjában hány programhely van. Túl sok nem lehet, így értelemszerűen alig marad hely a nem agymosó csatornák számára, s ezzel sikerül elérni, hogy szegényebb polgártársaink lehetőleg csak a propaganda adókat bámulják, már ha van, illetve lesz hozzá kedvük. Gyönyörű idea. Adolfnak is volt egy rádiója, amelyen teletutulhatta a világot, abban az időben azonban suttyomban, pincék hűvösében, padlások fülledt homályában hallgatták a jó németek a BBC-t.

Minálunk is volt ugye Szabad Európa, a diktátumokat könnyen le lehet győzni, ha félelmek közepette is. Az orbáncsapat nem először bizonyítja, hogy nem ezen a világon él. Hiába, ha a vezér arra büszke, hogy képtelen megírni egy sms-t a huszonegyedik században, akkor így jár. Ez a médiafétis még Antall idejében alakult ki, emlékezzünk csak a nagy csatákra, és azóta is tart.

Elfoglalni most már nincs mit, így megpróbálják az értelmet kirekeszteni a dobozból, s ha ez ideig-óráig menni is fog, győzelem ebből nem lesz. Ugyanis ez megint egy olyan lépés, amely az undort generálja. Pár millió ember megint kurvaanyázik, s hiába jött be pár szavazat a menekült-riogatással, az most megy a lecsóba. A rév, meg a vám, fiúk. De csak sikerül megint néhány szar napot szerezni nekünk, és jól van ez így. Csináljátok csak, és meglátjuk, mi lesz a vége.