A nagy vízen túl momentán egy félőrült kőbunkó került hatalomra, amely esemény már csak a káoszelmélet és a pillangó-effektus okán is hatással lesz Józsi-jómunkás minden napjára, de ez őtet egyáltalán nem érdekli. Kicsit közelebb gyilkolásszák a népeket, háborúba ájulnak a városok, csecsemők fröccsennek szét páncélököltől, nőket erőszakolnak, embereket fejeznek le, menekülők vesznek a vízbe szép csöndesen.

Józsi-jómunkás baszik rá, magunk közt szólván. És az sem érdekli, hogy kilopják a talpa alól a földet, jobbágysorba taszítják, megeszik a kölke jövőjét, miközben az anyja a kórház penészes falai között pusztul el valami fertőzésben. Sok mindent lehetne még sorolni, ami alkalmas volna arra, hogy Józsi-jómunkás fölhorgadjon csöppet, de nem. És nem azért, mert itt minálunk mindenki bódhiszattva volna. Ez valami egészen más.

A magyar fajtának kialakult egy egészen sajátos komfortzónája. Ez, mint tudjuk, azon viselkedésminták összessége, amelyek között az ember szorongás-mentesen tud mozogni, és anélkül tudja megválasztani cselekvéseit, hogy kockázatot vállalna. A komfortzóna tehát az a kényelmes, jól bevált mód, ahogy eddig is élte az életét Józsi-jómunkás, ahol a tudatalattija biztonságban érzi magát, mert tudja, hogy ha eddig nem érte baj, ezután sem fogja.

Mindez erősen leszűkíti a mozgásterét, és nem utolsó sorban az alattvalói tudatát, amibe – úgy látszik – a napi rutinon kívül nem sok minden fér bele. De a Nat Geo igen. Vagy a Nat Geo Wild. Meg a Fox. A Telekom bejelentette, hogy januártól ezek nem láthatók majd a dobozban, helyettük mondjuk Timi nagyasszony fánkjait meg csöcseit mutatja a televigyor. Ez ütötte át a Józsi-jómunkások ingerküszöbét.

Kölykeit védő anyatigrisként ordítottak föl, a Telekomot folyamatosan bombázták a közösségi médiában, meg telefonon és e-mailen is, sőt, még petíció is indult a változások ellen. Meghátrált tehát a nagyhatalmú szolgáltató, és továbbra is lehet lesni az oroszlánok üvöltését vagy a lődözéseket meg az autós üldözéseket, amelyek esténként segítenek abban, hogy Józsi-jómunkás elfeledhesse, hol is él valójában.

Ilyen elemi ösztön akkor tört még elő belőle, amikor – mint emlékezhetünk rá – az internetjét akarta megpiszkálni a hatalom. Magasra tartotta hát a mobilját, elfoglalta a hidakat, és akkor is győzött, mert veszélybe került a hermetikusan elzárt kuckója. Mindez nem tanulságok nélkül való. A Népszabadság legyalulása nem érdekli a Józsi-jómunkást, ha a bulvármocsok szűnne meg, ami termék napi tápláléka neki, egyből meglenne a baj.

Ha most én az ellenzék Finkelsteinje lennék, akkor innék egy kakaót, és ráfognám az Orbánra. Mert tudnám, hogy elvont eszmények, úgymint demokrácia, sajtószabadság, meg ilyenek, egy csöppet sem érdeklik a népet. Mindezekre szarik, ám ha a kedvenc műsora vagy a fröccse kerül bajba, akkor fölemeli a seggét.

Le kell tehát süllyedni fideszi szintre, amely brancs hat évet tudott sikeresen abszolválni két jelszóval: rezsicsökkentés, illetőleg migráncsok. Szélesebb horizontra a jómunkásembernek szüksége nincsen, viszont ez máshol is így van. Ezt az usákoknál történtek is mutatják, valamint a Goebbelsig visszanyúló történelmi tapasztalat. Ilyen egyszerű a világ. Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Semmi más nem játszik.

Egyszer csak hirtelen, váratlan szétment a vonal, és a jódógos polgár sörrel a kezében nem láthatta a felemelő produkciót, ami a magyar ugaron zajlott, amelyet stadionnak neveznek. Egy pillanat alatt omlott össze a varázs. A televíziónak most épp az égvilágon semmi köze nem volt az elsötétülő képernyőhöz, a Telekom rondította szét az élvezeteket.

Épp a meccs idején én sem tudtam telefonálni jó ideig, a kütyü azt írogatta ki, hogy csak segélyhívásra használható, meg hogy nincs hálózat. Istenem, van ilyen, még annak is örülhetünk, hogy a hőségben szétolvadó vezetékek közepette egyáltalán működik valami Isten segedelmével. Hanem a reakció, amelyet a vadonás új csatorna produkált, no, az egy méretes lakmuszpapír.

A rettegés valamitől, ami megüli a szerkesztőség lelkét, hogy ilyen karakán képzavarral illusztráljam mondanivalómat. Hogy az M1 emlékezetes debütálása után nem lehet hibázni, mert baj lesz. A vezér autodafét rendez, esetleg a csalódott honpolgár valahol a sötétben megpicsázza a műsorvezetőt vagy a kommentátort, itt már semmi sem lehetetlen.

Az még belefér a kalapba, hogy kiadják a közleményt, miszerint a közvetítés a Telekom hibájából szakadt meg, ez rendben volna. Ám a folytatás, amely azt tudatja, hogy a szétesett vonal ideje alatt született gólt a kedves néző egy későbbi időpontban megtekintheti, és nem máshol, mint az M4-en. Ez valahol lehangolja az embert.

Mert ki a faszt érdekel már az a rohadt gól másnap? Úgy képzeli a tekintetes csatorna, hogy mostan a polgár napokig el nem mozdul a tévéje elől, lesi, és várja a gólt, amit elmulasztani felérne valamely önkínzással, mert luk támadna az életében, ha kimaradna belőle a nevezetes öt másodperc. Mi tagadás sajátos egy dolog ez, és az ember immár mást nem is érez, mint sajnálatot.

Azért emberek ők, akik a vezéri tévénél dolgoznak, ha eladták a lelküket, akkor is. Viszont ebben az egy momentumban benne van az egész ország lényege, hogy fortélyos félelem igazgat itten. Elsősorban is azokban, akik közvetlenül függnek a hatalomtól, meg persze áttételesen mindahányunkban, mert közel az idő már, amikor kartotékok leszünk. Mint hírlik, sorra kéregetik ki a facebookos adatokat a demokrácia bajnokai. Mit mondjak, szar így élni.