A Nagy Testvér előszeretettel hivatkozott arra a felhatalmazásra, amelyet választóitól kapott. Igaz, mindenki tudta hogyan, mégis, a még csírájukban úgy-ahogy létező ellenzéki alakulatok teljesen tehetetlenek és töketlenek voltak, ezt az is jól mutatja, hogy még az ellen sem tudtak tenni egy szalmaszálnyit sem, hogy az amúgy még mindig – ki tudja mi okból? – közszolgálatinak nevezett adó párt-tévévé alakuljon. Mindenki csak lesett szemre-fejre – ez a mondás még megmaradt a régi időkből valahogyan -, tartalma azonban már nemigen volt. Azt jelentette, hogy azt csinálnak mindenkivel, amit épp akarnak, ahogy úriasodó kedvük engedi. Mert dzsentrisedtek. Annak idején, amikor elhajtották a vér nélküli forradalomban az előző kurzust, az volt a baj ellenük, hogy urizálnak a nép nyakán, vadászgatnak orrba-szájba a közösből.

Ehhez képest most nem is ez volt a legfőbb baj, sokkal inkább az, hogyan juttassák el igazságaikat a néphez, amit pedig mindennél jobban szerettek volna. Még mindig meggyőződéssel vallották, hogy a propaganda helyettesíti a valóságot. Ezt egy Árpi nevű ismeretlen alak – aki valahogyan mindig ott volt, ahol éppen ők, mégse ismerte senki – verte beléjük még jó régen. De azóta is hittek neki. S mivelhogy a nyolcvanmilliárdból gründolt köztévét baszott nézni a nemzet, megint csak törvényt kölött fabrikálni, hogy valahogyan rászorítsák ezeket a nyomorultakat, hogy őket lessék. Így született meg az Átállás Napja. Ez a törvény pedig arról rendelkezik, hogy az összes műsorszóró nyamvadt cég a hozzáférés tekintetében elsőbbséget köteles biztosítani a közszolgálati műsorok számára. Ezekből hét lesz, ha kifut a projekt. Ez van. Kamerát egyelőre nem szerelnek a polgárok budijába. De bekövetkezik egyszer.