Este kilenckor ledőltem tehát kicsit, hogy tizenegykor már készen álljak a feltehetően végtelen hosszúságú napra. Első feladatként hullócsillagokat kellett nézni az égen, kiültem hát a kertbe, a rozzant székre, fejemet peckesen megtámasztottam a ház falánál, és vártam a csodát. Csak hunyorogtak ott ezek az ékszerek, repülők húztak el kérlelhetetlenül, és talán az űrállomás is, vagy egy UFO. A képet csak néha zavarta meg egy-egy denevér, és semmi akadálya nem volt annak, hogy elmélázzak időről és végtelenről. Már épp a Tejút peremén, a Teremtés Oszlopainál jártam, amikor huss, átsuhant a magasban egy fénylő csík, hogy kívánni sem volt időm.

Nem tudom, utólag lehet-e, vagy egyet, esetleg többet, gondoltam mégis valamire, ami olyan titok, mint emlékkönyvek behajtott sarkai. A ház horkolt esetlenül és sután, amikor a kert végében, ahol a bukszusok mögött a zsidó temető rejtezik, szürkülni kezdett az ég alja, hogy fölkeljen a Nap, ami káprázat csupán. Mert a Föld forog, és vele együtt a székem, kábé ezerhétszáz kilométer per órával. Az összes F1-es pilóta csak jelenthet, pedig csak ülök, és mégcsak nem is szédülök. Ugyanakkor keringek is a Nap körül mintegy százezerrel, de a Nap is suhan a Tejút ölében nyugvó fekete lyuk körül olyan nyolcszázezerrel, és mégis csak kétszázhúsz millió év alatt ér körbe az égi stadionban.

Idáig jutottam, a székem meg sem rezzent, amikor fölbukkant a Nap apró kis szelete, a rigók elnyugodtak, a denevérek már valahol fejjel lefelé pihentek, és, amint kezdtek megjelenni a tikkadt szöcskenyájak, és a város is nekilátott szuszogni, elindultam a piacra, ami kétszáz méter. Különös intézmény ez. Van, akinek itt ér véget az éjszaka keresztbe álló szemekkel és lángost majszolva, kerekes bevásárló izékkel, bicegve meg itt kezdődik a napi nyomor kósza nyugdíjasok számára, meg kiföstött, kiló púderes dzsentriknek is, egyszer meg kell írni a regényét. Most viszont valami különös gyümölcsöt kell majszolnom, mert ezt kérte a tanár néni.

Öreg vagyok már, minden szart összeettem, itt, a piacon sincs semmi újság, ezért egy körtét választok, de nem azért, hogy fölfedezzem, hanem, mert ezt Császár István már bemutatta, midőn elmesélte, hogy az édes ízéért szereti a hőse. Minden más szó felesleges. Visszabaktattam hát az udvarra, és a sarokban álló trambulinra – hogy hogyan került oda – feküdtem hanyatt, és nem csináltam semmit. Ez a feladat jól ment, a Hold már csak fehér folt volt világoskék alapon, a kondenzcsíkok úgy foglalták keretbe, mintha égi amőba játék folyna. Már készültem ikszet rajzolni, de eszembe jutott, hogy táncolni kell, esőben vagy asztal tetején.

Ez énnekem gondokat okoz, tánc közben lomha vízilónak érzem magam, ezért soha, vagy alig is űzöm, de a trambulin adta magát, néhányat ugráltam rajta, de fájt a térdem, és a szomszéd is hülyén nézett. És mégis jó volt, mert ugyan magamban, de nevettem a szomszéd ostobaságán, és az egész világén is, úgy éreztem, azt csinálok, amit csak akarok. Cérnán gyakoroltam a fonást, és rájöttem, tudnék karkötőt készíteni, ha akarnék. Főzni is tudnék, ha kellene, és nincs az a sport, amit boldogult úrfi koromban ki ne próbáltam volna. Na, jó, a bézból, ezért egy fadarabbal messzire küldtem egy kavicsot, és ez is jó volt, tisztára, mintha pilinckáznék a nagyanyám udvarában ötven évvel ezelőtt.

Fényképezőgépem nincsen, de azért kinéztem az utcára egy turista szemével. Elég lehangoló volt a látvány, de azt is tudtam, két perc alatt beérnék a város szívébe, ahol kalapos alakok mindig fényképeznek, mert látják azt, amit nekem a több mint fél évszázados megszokás nem enged, rejtett stukkókat, kapualjakat, épületeket meg romokat. Ekkor jöttem rá arra is, hogy miért nem tudok máshol élni, és menekülök mindenhonnan őrült iramban, mert itt itthon vagyok. Erre vezetett rá a tanár néni a házi feladatjával, amit ím, elvégeztem, és egyben megköszönöm neki azt is, hogy módot adott rá, ha csak rövid ideig is, de ne arra a mocsokra gondoljak, amiben élek. Már ezért megérte.

Kész az élménynaplóm, és bizakodva várom a szeptembert. S hogy nem vagyok teljesen idióta, itt a bizonyság, csak megcsináltam a leckét:

„Hédi Katalin, a tardosi Fekete Lajos Általános Iskola tanára ilyen feladatokkal bocsátotta bele a nyárba az osztályát:

Sok-sok örömet a megvalósításhoz, szeptemberben szigorúan számon kérem: Hédi Katalin (osztályfőnök)”

Ez a dokument’ a 2014-es évet vizsgálja, s ha figyelembe vesszük, a helyzet azóta csak exponenciálisan romlott, akkor minden joga megvan a választópolgárnak arra, hogy berúgja a Lendvay utcai kupleráj ajtaját, és a kopaszokat félrelökve keresetlen szavakkal illesse a portást és a vezérigazgatót.

A górcső alá vett évben harminckétezer magyarnak nem kellett volna meghalnia, ha megfelelő ellátást kap, amire esélye sem volt. Az én anyám az előző év őszén kapott egy jófajta szepszist a sebészeten, hogy három héten belül ne kelljen már neki nyugdíjat fizetni.

A szomszéd Józsi combjából narancs nagyságú daganatot operáltak ki alig egy hónapja, három nap múltán emittálták – hogy miket nem tudok -, és két hétig naponta sántikált vissza kötözésre. Valami megmagyarázhatatlan ok miatt még mindig él, így mutatva fityiszt a maga módján a magyar egészségügynek.

Ez a 2014-es harminckétezres lista egyébként az évi veszteség több mint negyede, ami emberes adat. Van egy rossz hírünk is vezénylő csillagunk számára: ha ez így megy tovább, nem lesz elég a kettőegészegytizedes szaporodási ráta, s mire megvénül, és teljesen elmegy az esze, nem lesz kit etetni a hülyeségeivel.

Kövér házelnök et. akkor állította, hogy világszínvonalú a magyar betegségügy, amikor az is kiderült, hogy a rendszerváltás utáni nyomorban, 1992-ben kies hazánk a GDP hat százalékát költötte gyógyításra, most meg, hogy erős és büszke, már csak négyegészhetet.

További cukiságok még ebben a Barbie-világban, hogy alig van orvos, kétmillió keményen dolgozó panelproli fél órán belül nem jut el sürgősségi osztályra, az esetek ötödében a mentőre negyed óránál többet kell várni, a listához pedig mindenki tegye hozzá a gusztusának és tapasztalatának megfelelő toldást.

Ami viszont engemet a csillagokról való elmélkedésre késztetett, az az egy mondat, miszerint „Az egészségügyre költött pénzek a háztartások egyötöde számára katasztrofális terhet jelentenek.” Mondhatnám, hogy ezen el lehet gondolkodni, de minek, hiszen ilyen, drága polgártársak a kövéri világszínvonal, legalábbis a Gyalog galopphoz képest, ahol kordéval gyűjtötték a megboldogultakat a falu közepén.

Visszük a hullákat, hozzátok a halottakat, mondá a vásári kikiáltó a filmalkotásban, és tényleg, a tapasztalatot és módszert át is vehetné Balog páter, az erőforrások atyja, aki hullazsukokat küldhetne szerte az országba, és az összegyűjtött szavazni már képtelen állampolgárokat közmunkások vakarhatnák a föld alá.

Nincsen most jó kedvem, sőt, ha belegondolok, egészen szar kedvem van nekem, hiszen azt is be kell látnom, hogy a magyar emberek nagy részének nem csak az egészségre költött pénz jelent katasztrofális terhet, hanem úgy általában az egész létezést bajos finanszíroznia. Hiába, nem lehet mindenki decens Bözsi néni.

Visszatérve még házelnök/mester elvtársra, azt kell megvizsgálnunk, hogy mért hazudja le a csillagokat az égről ő meg a főnöke is, sőt, hogy ebben a kontextusban egyetlenünk álló, avagy hullócsillag-e, ha már itt tartunk. Nincsenek jó híreim egyáltalán.

Állócsillag nincsen, azt csak a Fidesz lódítja. A mi Napunk is a Tejútrendszer Perseus-karában kering a középen ücsörgő bazi nagy fekete lyuk körül, úgy hozzávetőlegesen egymillió kilométer perórás sebességgel, és, ami érdekes, még csak a menetszél sem fújja a hajunkat.

S ha már a fekete lyukaknál tartunk, azok halott csillagok, amelyek egy szupernova robbanás után maradtak meg, előtte még azonban az a rohadt csillag mindenféle anyagokat gyártott le, hogy azok szertelökődve a végtelen térben belőlük éppen itt és éppen most Kövér és Orbán képződjön, hogy cseszné meg dartvéder a fénykardjával.

Egyébiránt, ha egy csillag megmurdel, nem válik feltétlenül mindent, még a fényt is felzabáló Orbán/oppardon fekete lyukká, lehet belőle neutroncsillag, pulzár, kvazár, vagy tűzoltó, esetleg katona. A lehetőségek száma végtelen, mint a magyarnak, aki szabadon választhat az egészségügy kínálta halálnemek közül.

A hullócsillagok is, amelyek a világűr szemetjei, légypiszok nagyságú meteoritok, még ezek is becsaphatják a népeket, mintha Finkelsteintől tanultak volna. Képzeljük el drága polgártársak, midőn egy ilyen átsuhan az égen, és csókra ingerli a szerelmeseket.

Rosszabb esetben ez nem egyéb, mint az űrállomásról kilökött, csonttá fagyott szar, amely kulacsomó elhagyva a geostacionárius pályát a légkörbe érve felizzik, a honleány pedig ettől a harmatos fűre hanyatlik, és széttárja a combjait. Tiszta átverés, de nincs ebben semmi nóvum, megszoktuk már.

És abba is gondoljunk bele, hogy drágalátos Napunk a maga észvesztő sebességével is csak kábé kétszázharminc millió év alatt kerüli meg a Tejútrendszer középpontját. Ebből a szempontból, amikor a dínók hatvanmillió évvel ezelőtt végleg megmurdeltek, mert hosszú volt a várólista, akkor még csak a tavasz vége volt a mi csillagunk évében.

Ma június elseje van, éjfél után pár perccel, és egészen biztosan nem érjük meg a kakasszót. Ha erre gondolunk a koszlott várótermek roggyant székein, helyzetünkkel, ha nem is valami rózsás, voltaképp elégedettek lehetünk. Ezt nem azért meséltem el, hogy a házelnököt felmentsem, csak úgy, játszásiból, meg, hogy teljen az idő, míg nem szólítanak.

Mindezt még csuklyás pillái mögött révedezve döntötte el, és azt is tudta, el kell hagynia megszokott hűsijeit, mert ezek ugyan segítik az utazást, ellenben megzavarják a tiszta gondolatot – ahogyan ő nevezte álmodozását a reá törő fennköltségben -, ezért váratlanul így szólt: – Adj egy kávét!

A fröccsök ura értetlenül nézett rá, mert ilyennel, ilyen óhajjal már nagyon régen nem találkozott barátjától, mégis szó nélkül sziszegtette a gépét, aranyozott alumíniumra rakta az üvegpoharat, meg a két mokkacukrot. Visszhangzott a koppanás, ahogyan az asztalon landolt a készség, amely jelezte, hogy új időknek új dalai következnek, beláthatatlan kimenetellel.

Béla – a bádogbánostól ellesett rituálét utánozva – a két édesítő szert koszos szalvétával takarta le, hangtalanul mozgatta ajkait, majd egészen váratlanul a fröccsbe dobta a cukrot, a poharat fölemelte, az ajtóhoz lépett, és egy határozott mozdulattal öntötte ki az utcára az egészet. A hülye, bárgyú és pofátlan galambok alig tudtak odébb iszkolni a maligánzápor elől.

A kocsmáros hosszan, értetlenül nézte a megmagyarázhatatlant, attól tartott, hogy valami eszetlenségbe torkollik az egész, aminek a végén vagy a mentőautó, vagy a rendőrök jelennek meg, mint az mostanában szokásban volt. De ránézve barátja őszbe hajló tekintetére azt kívánta, bár csak így történne, és ne valami eddig ismeretlen cirkuszi előadás vegye kezdetét.

Erre minden esély megvolt, mégis egészen váratlan fordulatot vettek az események. – Kéne papír és toll. – Ezt böffentette bele a világba Béla uralkodói hanghordozással, aminek lehetetlenség volt ellenállni. A fröccsök ura eléje tett egy papírszalvétát, de ezzel nem volt megelégedve a leendő időutazó. Kapott hát egy szép nagy spirálfüzetet, hogy semmi se szabhasson gátat révedezésének.

Vasárnap volt, amikor visszaérkezett a temetőből, és amikor megszállta a révület, mert csak annak lehet nevezni, ahogyan Bélából fokozatosan szállt el a józanság, holott épp kerülte a fröccseit. Majdnem egy hétig tartott az ihletett állapot, ami terjedelem a kocsmáros számára maga volt az örökkévalóság, Bélának azonban csak egy múló pillanat volt az egész.

Megvárta, amíg kihűl a kávéja, fölhajtotta és újat kért. Szemben vele, a falon ott ketyegett, dübörgött egy légyszaros óra, amely gyerekkorában valamely vasúti váróban szórakoztatta az utazókat. Már senki nem emlékezett rá, hogyan került ide, zakatolt csak, és Béla belefeledkezett. Véreres szemekkel meredt rá, a fröccsök ura látta, hogy egy percig lesi, majd csukott pillákkal fejét másodpercenként ingatva utánozza a ritmust, amit az óra vert.

Le akarta igázni az időt, és amikor végzett vele, kinyitotta a füzetet, írni kezdett, szuszogott. Innentől kezdve szűnt meg számára a világ, egészen elképesztő, váratlan dolgokkal lepte meg barátját. Az órát leste, a harangot hallgatta, mindenbe belekapaszkodott, amiből valami ritmust lehetett kifacsarni. Szemei lázban égtek, arca beesett, ősz borosta lepte el, alig lehetett ráismerni.

Mindeközben nem szólt senkihez sem. A fröccsök ura néha eléje tolt egy zsíroskenyeret, amely fél nap múlva kőkeményen, érintetlenül állt ott, mégis, folyamatosan főzte neki a kávét, egyre erősebbre, mígnem olyan lett az ital, mint a higany. Béla a harmadik napon szó nélkül fogta a székét, és hátra vonult vele a kertbe.

A füvek erdeje mögött magányos, rozzant budi kókadozott, a fás sufni összerogyni készült, éppen úgy, mint százezer éve mindig. Rigók kergetőztek, ugráltak és futottak, hangyák rohangásztak, ahogyan millió éve tették, ugyanúgy. A megvilágosodni készülő rájött, hogy itt találja, amit az óra ritmusában hiába keresett.

Motyogott, a kocsmáros úgy vélte, Ferencet játszik, és a madarakkal társalog, pedig csak a saját mantráját mondogatta, amiből néha-néha kiszüremkedett egy kósza fél mondat. – Semmi értelme. – Ezt ismételgette, mígnem hátra nem szólt a barátját kérdve: – Milyen nap van ma? – Csütörtök. – felelte a fröccsök ura, de Béla csak a fejét ingatta. – Vasárnap van. – Jelentette ki határozottan, majd ellentmondást nem tűrőn ezt: – Gyere ki!

Valami történni fog, ezt mutatták a rezgő levelek, de nem zuhant le a mennybolt, csupán annak jött el az ideje, hogy Béla elmesélje, mire jutott a több napon át tartó áttetsző gondolkodásával. – Nincsen idő. – Ezt mondta ellentmondást nem tűrően, majd miután barátja semmit sem szólt, csak várta, hogy mire akar kilyukadni, így folytatta.

– Illetve nekünk nincs. A rigóknak sincs, a hangyának sem. – A madarak megszokták már, nézték az embert, aki rájuk mutatott. – Ezek itt raptorok, mi meg cickány-szerű lények vagyunk az avarban. – A kocsmáros szeme elkerekedett, de Béla nem állt le. – Az idő csak óriási távlatokban létezik, felülről. Veled meg velem mindig ugyanaz történik. Reggel, délben, este, ma, holnap, holnapután. Körben forog minden, vasárnap van örökké. Fingok vagyunk a porban, az egész hülye világ is az, országok, népek, handabandák, ennek semmi értelme. Itt, a székem alatt valamikor tenger volt, aztán megint az lesz. Az egész elcseszett falu elsüllyed, miközben a Föld száguldozik az űrben. Kétszáz millió évvel ezelőtt mi volt? Gondwana. Meg ázalékállatkák. Tudtad, hogy akkor ugyanott voltunk, mint most? Ez a rohadt Nap ennyi idő alatt megy körbe a Tejúton. Mire újabb kört tesz meg, a majmok lesznek az urak, vagy a gépek, vagy egyik sem. Négymilliárd év múlva a Nap fölfúvódik, és eléget mindent, aztán kihűl és jégként száguldozik tovább, de ez sem elég. Ötven milliárd év múlva jön a Nagy Reccs, az összezuhanás, vagy a Nagy Szakadás, amikor az atomok is széjjel hullanak, egyik sem rózsás, de legalább messze van. – A fröccsök ura furán nézett a barátjára, aki nem állt le. – Ezért mondom, ez itt, amit látsz, nem idő. Ez csak egy kimerevedett pillanat, a sötét anyag…

A kocsmárosnak nagyon hirtelen lett elege. – Tudom, cseszd meg. Én is nézek tévét. – Béla elhallgatott. A józanság, ami épp készült elvenni az eszét, hirtelen nagyon távolinak tűnt. Barátja még ennyit tett hozzá. – Amikor iszol, normálisabb vagy. – Béla fölállt, megfogta a széket, és visszasétált a valóságba. – Adj egy fröccsöt! – Adta meg magát, és már nem hallotta az óra kattogását, helyette a kölkek műanyag dömperei zúgtak odakint, a melegítősök cívódtak, ugyanúgy, mint akkor, amikor hősünk odahagyta a világot napokkal ezelőtt. – Mondom, hogy vasárnap van. – Ezt gondolta, de nem mondta ki, csak kajánul nézett a pult mögé, mint a pajkos óvodás. Így kezdődött el újra minden.