A madarak elmondják nekünk, mikor jön a tavasz, írta az újság, és a rigók holléte ekkor derült ki, elmentek a városba celebnek, fotóztatták magukat meg illegették, címlapra kerültek meg videókra ebben az elátkozott modern világban, egyet-kettőt füttyentettek, a sok hülye ember pedig következtetett, kombinált, hogy most a rigó azt mondja, hogy mindjárt tavasz van, míg a másik meg, hogy jajj, hosszú lesz még a tél, pedig csak azt mesélték a szárnyasok, hogy nézzétek ezt a sok hülyét. Béla viszont, aki értett a nyelvükön, ott maradt magára a jégtől gőzölgő vodka fölött, és senki sem volt, aki megmondta volna neki, meddig kell még várnia a kikeletre, amit azért várt már annyira, mert öreg volt nagyon, és ezt ő maga is most vette csak részre.

A várakozás legocsmányabb fajtája várt reá, mégpedig az, amelyikről nem tudható, mikor lesz vége. Mert, ha akár ezer évet is kell viselni türelemmel, míg eljön, amit annyira akarunk, legalább tudjuk, hogy bekövetkezik, az időben elhelyezhetjük a sövényt, jelzőkarókat, gátakat, míg azonban ilyen fogódzónk nincs, akkor a végtelennel találjuk magunkat szemben, ami maga a halál. És mindezt a rigók okozták a rivaldafény miatt. Nézte hát Béla az árnyékok hosszát, a nap állását és a csillagokat, de csak a kémények pipáltak reménytelenül, a duplagyűrűsök sóhajtoztak és a bánatos szeműek klopfolták a húst kilátástalanul, mintha mindig ugyanez lett volna, és valójában ez is volt mindig, mert nem változott semmi sohasem.

Ekkor, a reménytelenség közepén egy alak jelent meg az utca végiben fekete ruhában és kalapban, bronzbarna bőrrel és illatosan, pálcával a kézben és termosszal a hóna alatt, nem jelenés volt és nem álom, hanem hús vér való, és Florentino volt az, don Floro másképpen nézve, aki túlélve és teljesítve a Ferminára való kilátástalan és végtelen várakozását, sőt beteljesítve a reménytelenség célját most Béla segítségére sietett, hogy megtanítsa módszeresen várni őt, ütemesen múlatni az időt. Kanyarogni benne látszólag céltalanul de úgy, hogy végső célunkat soha el nem feledjük, csak zsebre tesszük kissé hogy alkalmas időben vegyük elő, amikor jelesül Urbino doktor a nyakát töri, Béla esetében viszont kivirít a kikelet.

Pedig tudhatta volna Béla, hogy ilyesmire várni nem érdemes, várakozást pazarolni a tavaszra úri huncutság, a lusta feslettség, a lélek elteltségének bizonyítéka, mert várni másokra kell. Fermina Dazára vagy Madame Cauchat-ra, de ezt már Hans Castorp mondta neki, aki szintén megjelent a sétapálcájával, és akkor döbbent rá Béla, hogy mit akar tőle ez a két szerelmes bohóc, mit is beszélnek neki nagyképűen a várakozás tudományáról, mert amit mondanak, érvénytelen. Ha célja van az idő pergetésének úgy könnyű, ha a reggelit várjuk, a király halálát vagy a naplementét, az nem vaszisztdasz, fél lábon ki lehet bírni ezer évet, az az igazi kihívás, ha nem tudjuk, mire várunk és hogy az mikor jön el, sőt, ha el is jött, egyáltalán észrevesszük-e.

Mert a tavasz eljövetele mint kitűzött cél hazugság volt csupán, mert attól nem változik semmi. És ekkor, a reménytelenség elfolyása előtti utolsó pillanatban a cseresznyefa felől felhangzott egy eddig ismeretlen hang, mert ott állt maga elől kikötözve a vénöreg José Arcadio Buendia, és engedelmet kért, hogy beleszóljon a beszélgetésbe kifejtve azt: már számos alkalommal bebizonyította, hogy az idő körben forog, a várakozás gesztusa így értelmetlen, mert ami lesz, az már volt egyszer, ami volt, pedig újra lesz, semmi sem változik és az egész soha nem is ér véget. Már épp egymás torkának ugrottak volna ezek hárman, amikor a Szentháromság téren meglátták Liszt Ferenc ötvenhét éves hóembert, aki pont egy nőt hajkurászott, mire Florentino a maga elegáns stílusában zárta le a vitát azzal: hát, kérem, itt a tavasz.

Megállt az idő Isten két kiválasztottjának, de két éve kiderült, hogy a mindenható irgalma is véges. Vagy szándékai nem is őszinték, esetleg Kántásnéra bocsát próbát, hogy lássa, mire megy, ha megszorongatja az élet. Mindenesetre két hét alatt ment el az ura, úgy fogyott el, mint a gyertya, csak fájdalmaktól kipréselt káromkodásokkal, a pipa, kávé és forró csokoládé illata mellett megjelent a lakásban a gyógyszerek keserű szaga, ez ülte meg az urát, ahogy fakult a szeme, míg egy tavaszi napon, – két éve – elszállt belőle a lélek, ki, a függöny alatt.

Kántásné így maradt magára teljesen egyedül, kapta meg az Özv. előnevet, és szokatlan méltósággal viselte is. Nem töpörödött bele a bánatba, nem görbült meg tőle, nem sivalkodott és sírdogált minden jöttment vállain, sőt, olyan keménynek mutatkozott, hogy az utca kezdte kibeszélni. Hogy nem is szerette sohase az urát, többen már sejteni vélték, hogy csalta is, a szomszédja arra kezdett emlékezni egészen tisztán, hogy olykor – amikor az ura dolgozott – látott is besurranni hozzá valakit.

De csak Kántásné, immár az Özv. előnévvel, a plafonon át kémlelődő ura, a kifakult falak és a jóisten tudta, hogy mennyire siratta, hogyan rágcsálta a párnáját éjszaka forgolódva, miként gyújtott pipára, gőzölgetett kávét, hogy elvegye a gyógyszerek keserű illatát és a halál édeskés bűzét. Két évig viselte a gyászt, hogy ezért is kibeszélték, két évig járt talpig feketében, és két évet várt, hogy visszataláljon beléje az élet, de most is csak az ura unszolására enyhített a szorításon, aki a plafonon át kérlelte őt, hogy térjen észre.

A húsvétot jelölte ki önkényesen, hogy virágos otthonkát ölt megint, hogy ajtót tár a madarak szavára. Függönyt mosott, ablakot pucolt, hogy a szivárvány beférjen az üvegen át. Tojásokat festett és kalácsot sütött, sonkát főzött, sőt, kétszázas érméket rakosgatott félre, ha jönnek a locsolók ismeretlen kölkek formájában, akkor legyen mit adni nekik. Régen is így volt, és nem volt oka feltételezni, hogy megváltozott a világ, amíg ő a gyász miatt kizárta magából azt.

Így jött el a hétfő, és úgy érkezett meg a reggel, hogy Özv. Kántásné két év óta először sírdogálás nélkül aludt, mert nem kereste az ura szemét a plafonon. Sőt, úgy ébredt, hogy a lába átlógott a széles ágy másik oldalára, az ura kihűlt helyére, és nem fájt neki, lefőtt a kávé és már nem két csészét készített neki, mindközönségesen Özv. Kántásné a száműzetés után készen állott arra, hogy szembe nézzen a világ ostobaságával, belesimuljon mintegy a konformitás langymelegébe.

Ennek jegyében rendezgette el a konyhaasztalon a hímes és csokitojásokat, zörgette otthonkája zsebében a kétszázasokat, és úgy állt ott a kockaköveken, mint romantikus regényhős a bűnös város felett, hogy akkor ők most meg fognak küzdeni egymással. Így telt közben az idő kérlelhetetlenül, Özv. Kántásné azonban csupán a locsolókat várta, hogy segítségükkel értse meg újra a rigók szavát, és újra elhitesse magával, hogy értelme van annak, aminek amúgy nincsen.

A locsolóknak azonban nem akarózott jönni. Így potyogtak ki a vekkerből a percek és az órák, és Özv. Kántásné már föladta volna a várakozást, amikor úgy, olyan hangon szólalt meg a csöngő, mint a végítélet, és mégis ettől költöztek virágok az özvegy szívébe. Tojást vett magához, így nyitott ajtót, de nem maszatos képű gyerekek álltak ott bambán vigyorogva, hanem két éltes alak, és nem kölni volt náluk, hanem papírok, hogy Özv. Kántásné írná alá a hét pontot.

Nem szólt semmit az özvegy, csak ujját emelte fel várakozásra szólítón, benyúlt az ajtó mögötti tartóba, elővette az ura fanyelű esernyőjét, majd sietség, indulat és további hangok nélkül kezdte darabokra törni az aláírásgyűjtők hátán, hogy alig is bírtak elmenekülni. Épp, hogy szuszogott, amikor eliszkoltak vinnyogva, s amikor a szomszédok kitódultak, hol van disznóölés kíváncsisággal, látták az egyoldalú küzdelmet, és megállapították, hogy Özv. Kántásnénak a gyász elvette az eszét.

Ő viszont azt tapasztalta, soha jobban nem érezte magát, karjai acélosak voltak, mint negyven éve, és az ura is elégedetten kacsintott a plafonon. A rigók is annyira rázendítettek, mintha muszáj volna nekik énekelni, olyan tavasz lett, hogy ihaj, csak az esernyőt sajnálta az özvegy, de azzal nyugtatta magát, van még egypár az ajtó mögött, és most már valóban igazi regényhősként állt a kockaköveken, hogy megküzd a világgal, amely ott morajlott alatta. És meg is nőtt hirtelen, de ez nem egészen biztos.

Elek, a rigó ült a körtefán, nézegette a pitymallatot, hogy mit rohangászik alatta ez a Tihamér, az egér. Elgondolkozott az Univerzumon, az ősrobbanáson, a táguló világegyetemen és a kozmikus állandón a sötét anyagra és sötét energiára figyelve, konstatálta Einstein zsenijét, fejet hajtott előtte mintegy. Szögmérőt vett elő, hogy meghatározza a Nap égi pályáját, és rájött, hogy tavasz van, ami gyönyörű. Nekilátott hát ordítani, ahogy számára az írva van, és özv. Kovácsné, minthogy tele volt a kamra már, és a fagyok sem fenyegettek, vele fütyölt, hogy ezt a telet is túlélte valahogy. Sajtot vett elő a kamrából majszolódni, és látta ám, hogy egérrágta az, egérfogókat tett ki hát és ízletes mérget, hogy kiirtsa életéből a kis szemeteket. Nézte ezt Tihamér, és úgy vélte, hogy az emberi faj menthetetlen.

Ottó, a bigott hangya az ötujjas kesztyűből levette a szemüvegét, hogy mi ez a hangzavar odakint, félretette a bibliáját, hogy Isten nevében rendet rakjon. Nézte Tihamért, az egeret, özv. Kovácsnét és Eleket a körtefán, ahogy az arcukat a Napnak fordították mind, a maguk módján köszöntve a tavaszt, a gyönyörűt. Ottó hülye volt magunk közt szólván, semmit sem értett az örömökből. Neki mindegy volt, tél vagy tavasz, dolgozott csak, mert a munka alapú társadalomban hitt. Erre nevelte a négy gyereket, akik már egymás talpára is tudtak lépni, fociztak, kispuskával lövöldöztek, bár a helyesírás nem ment nekik. Annyi baj legyen, gondolta Ottó, mindig lesz összeszerelni való, így a butaság bátorságával ordítani kezdett, hogy kuss legyen. Azonban özv. Kovácsné süket volt, Tihamér bosszúból fölrakott egy kis Clasht ráeresztve a basszust, Elek meg szart az egészre, csak fütyölt tovább, mert a Nap úgy állt, ahogy.

A kert végiben János, a tücsök kitörölte szeméből az álmot, böffentett egyet, és buli van kiáltással elővette a hegedűjét. Úgy cifrázta, hogy Mága sem cifrázta úgy soha a rózsazsín budoárokban és hatalmasságok előtt. Sírt az a hegedű János kezében, mert a télen Grapellit hallgatott csak, megfertőzte őt az öreg, s bár a keze még nem volt elég gyors, mégis olyan hangok töltötték be az udvart, hogy mindenki elhallgatott, özv. Kovácsné és Elek is, Tihamér pedig kikapcsolta a Clasht, úgy fülelt, hogy Cilikét is elfelejtette teljesen. Úgy mászott ki az a zene a fűből, úgy kacskaringózott elő a vakondtúrásból, hogy sírni kezdett a Nap és bólogattak a fák. És mit tett erre Ottó, a bigott hangya? A tücsök felé hajította a bibliáját. Röpült a szentírás, mint a malomkő, majd szétloccsantotta János fejét, hogy szanaszét ment az egész, és csönd lett hirtelenül.

Beborult ekkor mahomet felhőkkel, hogy özv. Kovácsné becsukta az ablakot, föltámadt a szél, visított, nekivágta a ház falának Eleket, a rigót, hogy csak úgy nyekkent, Tihamér bajuszát ráncigálta, letépte kesztyű házának ujját, keringett az, szállt a magasba, hogy Tihamér nyafogott, de már késő volt. János feküdt kiterítve, hegedűje is eltört, és Ottó, a bigott hangya letörölgette a szentírásról a tücsök életének maradékait, rendnek kell lenni motyogással, de nem mutatott megbánást, biciklire ült és elment dolgozni. Egy álmatlan denevér suhant be a képbe, fölkapta János élettelen testét, s ahogy repült el, hallatszott, ahogy ropog a foga alatt. Ekkor toppant be Cilike, az egérlány, aki idejövet özv. Kovácsné kívánatos mérgéből csent el egy darabot, és azt majszolgatta. Még csak reggel nyolc sem volt.

„…A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok…” – Ilyeneket gondolt Örkény szerint a pogány Süttőfia Süttő, miközben az abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták.

Sőt, drága polgártársak, nékünk az a helyzeti előnyünk is megvan a pogánnyal szemben, hogy túl vagyunk már minden jón és az összes rosszon. Akinek meg kellett hasonlani, megtette úgyis, akinek más sorsot szánt a teremtő, az abba fog belepusztulni. Mindenki elbattyog abba a rohadt fülkébe, és két keresztben lévő vonalat húz a megfelelő helyre, itt pedig futása véget ér.

Maximum még a szomszédját viszi oda a fülénél fogva. De ezzel is legyünk óvatosak, mert még leszakad neki, és kénytelenek leszünk kocsonyát főzni az egyre melegebbé váló tavaszi légben, holott hasznosabb lenne zöldséget zabálva sírni. De mire mennénk azzal is, drága polgártársak, semmire sem, magunk közt szólván. Könnyeinket tehát, ezt a drága nedűt tartogassuk nemesebb célokra.

Tele van a világ ostobasággal úgyis. Tegnap szóba elegyedtem az udvaron az egyik rigóval, aki elfoglalta jól megszokott helyét a vödör csorba peremén. Elmesélte, nagyon várja már, hogy hőségriadók idején fejest ugrálhasson bele hűsítendő magát, mint tavaly is. De egyfolytában az asszonyra panaszkodott, hogy be nem áll a szája, különösen pirkadatkor ordítozik.

Ezen kívül a korai cseresznyét reméli nagyon, pedig még virága sincsen. Rá is szólt a sün a gödörből, hogy csak ne panaszkodjon, mert mikor lesz az, amikor ő meg almát szúrva a tüskéire mászkálhat, mint hülye mesék rajzain, és ezen röhögtek nagyon. Eközben kinyílt egy pitypang hirtelen, a sün tüsszentett tőle. – Az a rohadt allergia. – Csak ennyit mondott, és nem kezdte el szidni a rigó kurvaannyát.

Ettől annyira felbátorodtam, hogy átmentem a piacra, ami hely tele van kedvességgel. Az ismeretlen zöldséges reggel ötkor sem morcos, hanem előre köszön mosolyogva, a cigis már nem kérdezi mit, csak annyit, hány dobozzal, a pékséges árus meg úgy pakolja a kosaramba a tejet meg a kiflit, mintha a jóságos anyám volna.

Az alkeszek is boldogok, mert hozzájutnak a hajnali életmentő feleshez, és mindenki úgy teszi a teremtőtől rámért dolgot, mintha más nem is létezne ezen a világon. És voltaképp tényleg nincs is, ilyen apró örömök vannak, mindig a nagy egészet nézni árt az egészségnek, és teljesen fölösleges. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy örömöt szerzek a sünnek.

Vettem egy almát a vigyori zöldségestől, hogy azzal a hátán futkározhasson, ha annyira ezt akarja. A rigónak cseresznye híján egy csótányt vittem, amely a piac kövezetén menetelt, és azt is köszönte szépen. Azt mondta, nagyon jól esett, de az asszonynak ne szóljak, mert egy falatot nem adott neki. Van bennem férfiszolidaritás, hallgattam tehát igen mélyen.

Sőt, a lépcsőházban ki volt állítva két levél, amelyeket valami Orbán Viktor írt errefelé lakóknak, de már senkinek sem kellett. Odaadtam azt is a sünnek. – Szuper. – Ordított föl, hogy csak úgy rezgett az alma a hátán. – Asszony, asszony, – kiabált még – milyen klafa alom-alapanyagot kaptunk. – Így szaladt vele el, de csak zsörtölődés hallatszott a kesztyűből, hogy: – Már megint idecipelsz minden szart? – Ezt mondta sünné, és vitának nem volt helye már.

A patkánynak ez már sok volt, ez a földöntúli fény, és nem azért, mert nem akarta volna látni Isten reá meredő háromszög-tekintetét, hanem, mert bántotta a szemét, és előjött az allergiája is. Visszamenekült hát a pincébe, a macska pedig csajok után kajtatott a tetőn – elfeledve a nyüves udvart, ahol gyilkosból egy kicsit emberré is változott -, mert mindent legyőzött a hormonok megállíthatatlan zubogása, és úgy vernyogott, hogy elnyomta a műanyagdömperesek zaját is, ami viszont azt mutatta, hogy a falu is felébredt.

De még mennyire. A fogatlanok, akik a dunna alatt reszketve várták, hogy túléljék a telet, megmenekülve a mindent megszépítő fagyhaláltól, délcegen bicegtek a botjaikkal, és a duplagyűrűsök, ó, a duplagyűrűsök is odahagyták az állukon csomózott kendőket, kacér, virágmintás otthonkájuk lobogott a friss szélben, amely a bánatos szemű fiatalasszonyok sóhajtásait cipelte fokhagymaszaggal elegyest. A bádogbános pedig úgy kongatta a harangját, mintha a tatár állna a falu határában, aztán kiderült, azt is hiszi.

Ezt prédikálta a miséken, és a báva közönség, aki Istennel akart randevúzni a dohos falak között, párttaggyűlést kapott vigasz helyett, és a malacszemekben megjelent a bizonytalan félelem, amitől a bádogbános elégedetten csettintett. Egyébként is ellepték a falut ilyen különös, öltönyös emberek, és olyan dolgokról meséltek a báva népeknek, amikről azoknak fogalma sem volt, de egy kósza este, amikor az egyik olajos hajú a szénrakodás kormával az arcán indult a kocsmába, hogy kiengesztelje a testét, nem jutott el a megmentő fröccséig.

Az ivó előtt, a nagyságos Szentháromság szobor tövében törték be a fejét, félelemtől reszkető kézzel ugyan, de alaposan. Aztán köréje gyűltek szelíden, és nézték, hogy ez nem is olyan allahista, hanem a Józsi, jé, tényleg, az Ödön bácsi fia. – Mér’ nem szólt. – Ennyi volt az oppardon, de látszott, hogy az összes teljesen megzakkant. Minél több gyűlés volt a kultúrban, a bádogbános minél többet ájtatoskodott a szószéken, ezeknek a szeme úgy lett egyre véresebb és üresebb, a fülükön keresztül pedig fütyült a huzat.

Béla csak nézte ezt az egészet szenvtelenül, újra rájött, hogy egyáltalán nem való erre a világra, és érezte a menekülés bizsergését is a lábában, ami még nagyon régen buszra ültette, hogy meg se álljon a város bűnös forgatagáig, ahol nem volt pállott ugyan a levegő, ezzel szemben vér-, és puskapor szaga volt. Ezért ült itt a kocsma udvarán azóta is, meg a jól bejáratott székén, ahol néha előadott valamit, hogy ne legyen ott se, elemelkedett a székéről, és mozivászonná változtatta a légyszaros falat, hogy azon nézze élete filmjét.

Ezek a mutatványok azonban csak a vodkával lefojtott fröccsök illékony tüneményei voltak, de most annyira csatatérré vált a falu meg az egész világ, hogy komoly, kézzel írott menekvést kellett celebrálnia, hogy lerázza magáról azt a szart, ami most épp virág helyett csöpögött az égből. Tehát komolyan el akart merülni a lelke legsötétebb mélyére, hogy megtaláljon ott valamit, amitől nem kell visszajönnie, és elnyugodhat az a zizgés, amely a falakból, a templom tornyából és mindenhonnan kísértett, hogy csak úgy vibrált tőle az égbolt, és a rigók is csak fészkalódtak, de nem tudták, miért.

Béla tehát nagyon komoly képpel lótuszülésbe merevedett a cseresznyefa tövében, hogy csak úgy nyögött a sajgó térde meg dereka miatt, és fennhangon elmondta a bódhiszattva fogadalmat: – „A szenvedő lények számtalanok,/ fogadom, hogy mindnek segítségére leszek./ A szenvedélyek kötelékei sokfélék,/ fogadom, hogy mindtől megszabadulok./ A tanítások sokrétűek,/ fogadom, hogy mindet megismerem./ A Út a teljesség elérése,/ fogadom, hogy végigjárom.” – A rigók elámultak, de még a fröccsök ura is csak nézett, mi lesz itt, milyen varázslat, de nem történt semmi.

Ücsörgött Béla a fa tövében, és látni akarta az egészet. De csak a poros utca képe jelent meg a lehunyt szemű házakkal, és abban volt suttyó kölök, pattanásos suhanc és csalódott felnőtt. De minden egyszerre történt, mint a hagyma héja, úgy tolongott ott az egész élete, hangokkal, dalokkal és mennydörgéssel, de akármi zajlott, bágyadtan sütött a nap mindig, szállt a por, és az utca üresen ásított örökké, hogy csak úgy dőlt belőle a végtelen magány, miközben állt az idő. Ekkor döbbent rá arra, hogy ez a halál, ami nem rémisztő, de nem is kívánatos, mert nincsen benne semmi.

Nézte, csak nézte a fröccsök ura a barátját, aki hősiesen ücsörgött hunyt szemmel, utazgatott magában borostás arccal és zilált hajjal, és sehogyan sem akart kiülni az arcára a megvilágosodott mindenen túli nyugalma. Szúrt a térde, a langymelegben életre kelt hangyák futkároztak rajta, megakadályozva, hogy megtudja, miért? Rájött, hogy istenné válni nagyon macerás foglalatosság, és nem is lehet. Csak az idő képes rá, a megszépítő messzeség, amely dogmákba rendezi a babonákat, meg képeket rajzol, hogy legyen kinek megalázkodni, Béla azonban nem bírta kivárni, hogy szobor legyen belőle.

Miközben az élet elől menekülve kereste annak értelmét, le is győzte az. Futkároztak rajta a hangyák, az egyik tiszteletlen rigó a vödör pereméről a feje búbjára repült, és a tavasz első darazsa is ott csapongott az orra előtt. Ezt még tűrte, a teste viszont megtréfálta, ahogyan az egész fenségesen elzsibbadt, hogy már semmit sem érzett, és úgy dőlt el összegabalyodott tagokkal, mint egy zsák krumpli. Ott feküdt, és nem bírt felkelni. A fröccsök urának kellett kicsomagolni őt szorultságából, és mégsem esett csorba a méltóságán, mert rögtön mesélni kezdett a halál mibenlétéről, amit megtapasztalt.

– Tényleg? – kérdezte a kocsmáros –Tényleg? Két percet ücsörögtél ott összesen. – Béla azonban nem jött zavarba, rátért az idő különös, kettős természetéről szóló előadására, a fröccsök ura pedig megadóan támogatta el a székig, és olyan lágysággal keverte és sprickolta a fröccsét, amitől maga is meglepődött, de nem nagyon. Rájött, hogy most vette észre csak, mennyire öreg.

Ekkor jött rá arra, hogy korai volt az öröme, hiszen a télből, amelynek hosszát önkényesen szabta meg százhúsz napban, még mindig van hátra tizennyolcszor huszonnégy óra, sőt, arra sem volt semmi garancia, hogyha tényleg beköszönt a március, azonnal nekilátnak dongani a bogarak a fű között. Hiszen arra is emlékezett, hogy pár éve már épp készült rövidnadrágba bújni, hogy októberig le se vegye azt, amikor mindent elborított a hó, és valami ismeretlen távolból kapott sms-t, hogy üljön át másik autóba, holott egy sem volt neki.

De nem ekkor tanulta meg, hogy a tavasz nem akkor jön el, amikor Béla óhajtja, és előírja neki, hanem, amikor az ő úri kedve tartja. Emlékezett egy ötven évvel ezelőtti áprilisra, amikor olyan hóvihar kerekedett két perc alatt, hogy kutyaszánok buktak föl a mélyből igézve őt, hogy üljön rájuk, és együtt fedezzék fel a coca kólát hörbölő jegesmedvék világát. De aztán el is porladtak, mert nem a hó győzött, hanem az aranyeső, amelynek úgy pattantak szét a rügyei, mint valami rossz buborékok, hogy a friss szirmok záporozása váltsa fel a fehér, kavargó tébolyt.

Már régen megtanulta, hogy kár siettetnie az időt, amely szintén úgy telik, ahogyan csak akar, mert kiszámíthatatlan egy alak. Míg fénysebességnél lelassul, amit volt szerencséje tapasztalni züllött éjszakákon, Béla ideje telvén pedig egyre csak gyorsul, s míg azon van, hogy tavaszért imádkozik, csak oldalra néz, és máris sárgán hullanak a levelek, de mire a földre érnek, már bimbózik alattuk a gyöngyvirág. Így rakódnak egymásra az évek, mint a guano, és tenni ellene semmit nem lehet, csak megállítani, kimerevíteni belőle egy pillanatot, ami maga az élet.

Mert a múlt már sehol nincs, csak Béla fejében, és a jövő sincs itt, így, ha fényképet csinál a mostról, akkor örökre benne marad. Így képzelte ezt Béla, de nem gondolta végig igazán, mert a fényképek is elsárgulnak és megfakulnak, sőt, olykor nem is azt mutatják, ami volt, hanem csak, ami lenni óhajtott. Most is rögzíteni kívánta az ihletett pillanatot, ahogyan Ferencként a madarakat megigézi, de mire végzett volna vele, a macska már ott sem volt a háládatlan, és kezdhette elölről az egész cirkuszt.

Ebbe bele lehet fáradni egy idő után, és az ember azon kapja magát, hogy az örökös ifjúság italát kevergetve megfájdul a bütyke, a térde, meg a válla. Egyszerűen mindene sajog, miközben fehér szakálla nő, és aztán rájön arra is, hogy a tavaszt nem azért óhajtja, mert hiányzik neki a kikelet, hanem, mert megszűnik a vész, a lehetőség, hogy valami jeges pocsolyán megcsúszva töri cafatokra magát, seggre ül dicstelenül, és szégyenszemre ebben a pozitúrában kell rádöbbennie, hogy visszavonhatatlanul megöregedett, és ez így egyben nem valami biztató jövőkép, valljuk be.

Ezt, hogy a hasraesés veszélye miatt menekül a téltől, bár eddig is tudta, de mégis most vált bizonysággá, és mégsem volt annyira rossz, mint amennyire várni lehetett volna. Elsősorban is azért, mert arra is rájött egyben, hogy már régóta ebben él, csak nem mondta ki. Mert nemcsak a dicstelen totyogás volt a sajátja már évek óta, hanem a teste minden szegletét megülő fájdalom is, és milyen örömöket nyújtott már egy fehér pirula, ahogyan bevette, és érezhette, ahogyan a kín kúszik ki belőle, tekereg elő az ujjai végein meg a feje búbján, hogy másban verjen tanyát, és, ha nincs a közelben tükör, akkor szívtipró kamasz lesz újra.

Igaz, a rigókat egyáltalán nem érdekelte, hogy ő miket képzelődik magáról, önmagáért szerették, mondhatni, amit azzal mutattak ki, hogy ugyanúgy szartak a fejére, mintha húsz éves lett volna. Semmi előítélet nem volt bennük, és most, hogy Béla minderre rádöbbent, hogy vén szaros vált belőle, mégsem érdekelte, mert öreg csak a mások szemében lehetett, emberekkel meg már régen nem foglalkozott, a fröccsök ura meg nem számított, mert mért számított volna. És a tavasz is kegyes volt hozzá, mert úgy döntött, hogy még nem jön. Szempillantás alatt kezdett ugyanis zuhogni a hó, mint a régi áprilison, bizonyítva, hogy az idő visszafelé is tud telni, ha az ember nagyon akarja. Azt nyugtázta tehát elégedetten, hogy a tavasz nincs itt még, csak mindjárt, és így jó volt, nagyon.

Ott lógott már a bűzös vászon templom poros tornyán, lengedezett a szélben, csak egy erősebb fuvallat kellett, hogy imbolyogva alászálljon, és betakarjon minden házat, minden kajla fülcimpát, és a zsíros füleken át undorító kígyóként betekergőzzön az agyakba, kitöltve ott a tátongó űrt, amit a Bádogbános, a plakátok és a teleképekből folyó szürkés mocsok hagyott. Ettől a falusiak feje piramis alakú lett, szemeik kiüresedtek, így veszítve el azt a maradék emberformájukat, amit a lassan nyolc éve záporozó srapnelek ütései még meghagytak nekik.

Béla kilépett a dohos templomból, ahová valami ördögi erő terelte be, aminek még nem ismerte az eredőjét, csak azt, hogy hatalma van rajta, olyannyira, hogy meg sem fordult benne a degeneráltakkal való kajánkodás. Tehát nem bocsátott mosolygó Buddhát az oltárra, nem levitált ott nekik, hogy elképessze őket, mert nem is tudott volna. Ez a vonzás, mint valami mágnes uralkodott rajta, és rájött, minden erejére és az összes tudására szükség lesz, hogy megőrizhesse a maradék eszét, amire egy eshetőség volt a tapasztalatok szerint, ha átmenetileg zsebre teszi, és be is gyömte jó mélyre.

Viszont ahogyan ez sikerült, azonmód vált a szeme üvegessé, a feje elkezdett csúcsosodni, és igyekezett a kocsmába, hogy bejusson, amíg még tudja, mire való a kilincs. Tragédia készülődött tehát, mert az a veszély fenyegetett, hogy a nehezen, sok év fáradságos munkájával felépített magánya összeomlik, és ő is bizakodva tekint az előre leharcolt jövőbe, miközben Zámbó Jimmyt hallgat, és menekülteket keres a fás kamrában, a stelázsi mögött meg a falvédő alatt. A világ, amelytől eddig oly kitartóan óvta magát, vigyorogva fogadta a tévelygő bárányt, szívta volna magába, és, ahogyan bambán belépett az ivóba, a fröccsök ura látta a bajt, és barátja megmentésére indult a feledés mangrove erdejébe.

A kocsmárosnak volt már tapasztalata Béla szétcsúszásairól, olyat azonban eddig még nem látott, mint most, hogy úgy néz ki, úgy beszél, és úgy ül a széken, mint akármelyik traktorista, hogy már maga is kezd az egyenmassza részévé válni, olyannyira, hogy a lobotómia halványpiros hege kezdett terjedni a halántékán. Kúszott egyre előre kérlelhetetlenül, amit csak drasztikusan lehetett megállítani, és a gyógymód első lépcsője az volt, hogy egy irtózatos pofont kevert le a barátjának, hátha kitisztul a feje. A piros csík megtorpant, de Béla szeme nem tisztult ki, olyan jámbor-szerencsétlenül nézett a maflás után, hogy a fröccsök ura majdnem elsírta magát, és úgy döntött, addig itatja, míg el nem ájul, attól talán kitisztul, vagy ha nem, legalább tudni lehet, mitől ment el az esze.

Tudta, hogy borokkal itt semmire sem megy, telitöltött hát egy nagy poharat vodkával, hogy barátjába diktálja, mert tudta, ez az a varázsszer, amitől lábra kel a megfeneklett képzelete, és még azt is bátran kockáztatta, hogy mozit rendez neki megint élete cafatjaiból, elképesztő zenéket keres a neten, amitől zokogásban tör ki, mert bennük találkozik gyerek önmagával és porokból újraformálódó nagyapjával, vagy akármivel, amit mostanában a feledés fiókjába zárt, mert akkor majd visszatér beléje az élet, amit a templomban elvettek tőle. – Igyál. – Noszogatta a barátját, aki egy túltáplált, bamba óvodás üres tekintetével meredt a tévére, és még vigyorgott is elmerengve az abból folyó dumákon, és a fröccsök ura ekkor látta meg a baj igazi okát.

Kikapcsolta a dobozt, amitől az asztalokon lévő üres vázákban tavaszi csokrok jelentek meg, a plafonból pedig sárga szirmok szitáltak, mert, amíg a kocsmáros fél percig odavolt, Béla egy hajtásra itta meg a kancsó vodkát, mint az élet vizét, és azonmód fény gyúlt üveges szemében, ahogyan érezte, hogy az ital alászivárog a lábaiba, és felkúszik a fejébe. A heg eltűnt a halántékáról, és a feje is kezdte visszanyerni régvolt alakját, mint amilyen volt, amíg el nem torzította a szutykos világ, amit óvatlanul beleengedett. A fröccsök ura látta, hogy ez így jó, újra töltött hát, hogy Béla feje teljesen kivirágozhasson, és ezek a bokrok nyújtsanak jótékony menedéket az ablakon kopogtató elhülyítő veszedelem elől.

Amikor Béla az udvarra indult, szokásos megvilágosodásai templomába, és elszántságát sem a harangszó, sem a traktoristák sületlenségei, amellyel elkínzott agyuk elképesztő tartalmát osztották meg egymással, és ugyanaz csorgott belőlük, mint a teleképből és a bádogbános villás nyelvei közül, tehát elvesztek az élet számára már teljesen, amikor már ez is úgy pergett le hősünkről, mintha burokban lett volna, akkor a kocsmáros megnyugodott és megpihent, hogy készen van a mű, megmentette a barátját a kárhozattól, és ez akkor vált bizonyossággá, amikor Béla felemelte ujját, és újra szavalni kezdett a rigóknak.

A rend helyreállott. S miközben a traktoristák, a duplagyűrűsök, az olajos hajúak, a csorbult protkósok mamuszban, büszkén vagy járókerettel vonszolódva hangyasorként haladtak a kultúr felé, hogy ott rosszul szabott öltönyben dagadozó emberformájú lény sziszegje a fülükbe az újabb méregadagot, Béla csillagokról, göncölökről, mázsás boldogságokról mesélt a rigóknak olyan erővel, hogy még a macska is odaült közönségnek a vödör peremére, és még ő is elfeledkezett a vér ízéről. És amikor a kultúrt beborította a templomtoronyból leereszkedő éjlila vászon, a kocsma udvarát éppen ekkor ülte meg az a nyugalom, ami Béla szájából szivárgott, a fröccsök ura pedig fütyörészni kezdett, mint aki jól végezte a dolgát.

Úgy üdvözölte Bélát, mintha le sem lépett volna a szilveszteri muri kellős közepén, és tényleg nem látta meg, hogy barátja már megint egy szokatlan létformát próbálgat, pedig így volt. Odakint, a téren mindent fölfalt a fagy, a bukszusok jéggé dermedtek, varjak potyogtak az égből, és nagyot reccsenve, darabokra törve landoltak a kőkemény földön. A bádogbános alig lépett ki a parókiáról, úgy merevedett meg, egyik lába még a levegőben, és a harangok hangja sem jutott tovább, a templomtoronytól egy méterre koppanva zuhant a földre, és nem jutott el Isten hívó szava a falubéliekhez, akik ezért ki sem tették lábukat az utcára, a duplagyűrűsök karja megállt klopfolás közben, és a műanyag dömperesek sírása is a szájukba fagyott. Nem volt mit tenni.

Olyan lett a falu, mint egy befagyott tó feneke, és Béla az is látta, hogy éppen emiatt itt rekedt ő örök időkre, vagy legalábbis míg el nem jön a tavasz, és visszahúzódnak a gleccserek, mert olyan hatalmat nem ismert, aki rávette volna, hogy kilépjen a jeges világba, és nem azért, mert a hidegtől rettegett volna, hanem mert minden egyes bizonytalan lépésében benne rejtőzött az elcsúszás, elvágódás veszedelme, így az is, hogy darabokra töri magát ezen az utolsó útján. Nem volt kedve még távozni az árnyékvilágból, ezért életének egyetlen értelme lett ezekben a nehéz időkben a tavasz örökös várása, napokra bontva, számlálva, mintha gyerek lenne, aki a karácsony eljövetelét várja reménytelenül, hogy hányat kell még aludni addig.

Miután tehát eldöntötte, hogy ki nem mozdul az ivóból, míg pirkadat előtt újra meg nem hallja a rigók ordítozását, papírt kért és ceruzát, akkurátusan naptárat gyártott, amit a fröccsök ura nem értett, mert ott volt a falon már az idei, a friss, ami ugyan nem látszott rajta, mert a legyek, akik ősszel valahogyan az ivóban rekedtek, éppen valami nyaraláson érezték magukat, és máris összeszarták az egészet. Ez a hivatalos különben sem lett volna jó, mert Béla órája – mint már eddig is annyiszor bebizonyosodott – teljesen más ütemben járt, mint a kinti világé. Ő volt az eleven példa arra, hogy az időnek tényleg sajátos természete van, és ez az elkövetkező hetekben be is bizonyosodott. Ennek az egésznek viszont a kocsmáros itta meg a levét, mert tűrnie kellett barátja rigolyáit, de helyt állt, mégpedig böcsülettel.

Amikor Béla cafat ceruzájával bekarikázta a január elsejét, megkezdődött a hosszú küzdelem, mert kiszámolta, hogy tavaszig még hátra van ötvenkilenc nap, és ettől teljesen kétségbe esett. Nyávogott és nyüszögött, mint egy elkényeztetett óvodás, amit a kocsmáros úgy orvosolt, hogy sorra tologatta eléje a fröccsöket, azt remélve, hogy ettől majd elálmosodik és elhallgat. Ez időnként be is következett, de nem volt benne köszönet, mert amikor Béla magához tért mesterséges kómájából, és kinézett az ablakon, mindig ugyanazt látta. Hogy a gleccser ropogva elsöpörni óhajtja a Szentháromság szobrot, a templom csúcsa nem látszik a ködben, és hogy áll az idő. Holott a karikák már szaporodtak önkényes naptárában, egyfolytában azon panaszkodott, hogy még mindig elseje van.

Így telt el egy hét, de a tél odakint nem engedett. A fröccsök ura, hogy vendége és barátja hallgatási időszakait megnövelje, olykor nagy gonoszan vodkát kínált neki, vállalva azt a veszedelmet, hogy Béla a már megszokott különös átváltozásokat produkálja neki, mert nem tudta, hogy nincs az az erő, ami barátját az utcára vinné. Viszont elérte azt, hogy két hét elteltével, amikor Bélának már tizennégy karikája volt az egyre koszosabb papírlapján, nem úgy ébredt, hogy még mindig negyvenöt nap van tavaszig – mert március elsejét várta cefetül, mint a megváltást -, hanem kijelentette, már csak negyvenöt nap a remélt boldogság és szabadság. Innentől kezdve felgyorsultak az események.

Béla minden egyes karikájának gyermekien örült, nem nyafogott, hanem úgy viselkedett, mintha másnap már ott volna a kikelet, pedig odakint semmi sem változott. Sőt, már tévét is óhajtott nézni, és az sem zavarta, hogy abból is csak fagyott világot mutogattak neki, most már úgy vélte, hogy ez legalább elfedi a többi ostobaságot, és nem is tévedett nagyon sokat. Ebben az általános boldogságban – bár a kocsmáros nem látta, de Béla igen – az óramutató iszonyatos pörgésbe kezdett, és amikor már harminc karikája volt Bélának, akkor hajnalban megtörtént váratlanul a csoda. Alig világosodott, és felnyerítettek a rigók.

Odakint a fagyott, széttört varjak életre keltek, mint valami rossz terminátor, a bádogbános befejezte a régen megkezdett lépését, a harang kongása fölemelkedett a földről és útjára indult, meghallották ezt a duplagyűrűsök, és lesújtottak a szelet húsra, a műanyag dömperesek teli torokból ordítottak újra, a gleccser nem fenyegette már a Szentháromság szobrot, a bukszusok fehérből zöldre váltottak, a templom tornya kibontakozott a ködből, és fölüle kibukkant a Nap, besütött az ivóba végig cirógatta Béla arcát, amitől irdatlan haja és szakálla emberi formát öltött, és amikor az ereszről az első csepp olvadék is útjára indult, azonmód iramlott meg Béla csukott pillái alól is a könny, kifejezve a hálát, hogy túlélte ezt a nyolcezer éves utazást is.

A faluban, ahogyan elszabadultak a hőfokok, mostanság nem terjengett a Béla gyerekkorából ismert ganészag. Disznót otthon már senki sem tartott, macerás is volt, meg nem akadt mindehhez moslékuk nekik, hogy belegyalogoljunk egy klasszikusba. De hősünknek ilyen finomságokról a leghalványabb fingja sem volt, hogy kellőképp cizelláltan jellemezzük létbeli állapotát. Mindenesetre szenvedett színpadiasan. Fölidézte a nyarakat, amikor még süldőként a teheneket várta, akik hazatérve egész napi legelészős munkájukból épp oda tértek be, ahol laktak.

Mindez Bélának, akinek akkor még suttyó rövidnadrágos polgárként mindez igencsak keveset jelzett a világ végtelen folyásából, valami csoda volt. Megmagyarázhatatlan misztérium, isteni kinyilatkoztatás, hogy ezek a nyammogó, jótét lelkek éppen oda haladtak be, ahol az otthonuk volt jóféle alom fölött. Mindezek egészen halovány emlékek voltak csupán régvolt nyarakról, amikor Béla a bakon ülve azt hitte, ő irányítja a lovakat, hogy vigyék be a tejet az elosztóba, miután a tehenek oly varázslatosan hazatértek. Ám mindez az elernyedés csak pillanat volt. Máma most élünk, és Béla izzadott ennek megfelelően.

A picsába. Mindezt elgondolta magában, és a tehenek régi útvonalán elindult igazi otthonába, a fröccsök urához, akivel jól elvoltak, modernül. Tisztára kapitalizmus. Béla fizetett, a pultos merített, és mindenki elégedett volt a maga módján. Hősünk leginkább úgy, hogy az ivóban örökké villódzó televíziót bámulta, amely egyetlen kapcsolata volt neki az összes külvilággal. Ebből fakadtak félreértései is. Mindig tévútra ment, egyfolytában azt hitte, hogy tudja a valót. A maga módján persze igaza volt, azt hitte életnek, amit mutattak neki. Ebből persze fakadtak félreértések, de ezeket nagyon rövid úton el lehetett rendezni a fröccsök urával.

Most épp, a hirtelen jött mai furcsa napon azonban nem úgy folyt a világ, ahogyan az szokásába volt már neki mérhetetlen idők óta. Izzadott még a két közmunkálkodós ember is a parókia alján, akiket innen az ivoldából Béla már ismert, mint sorsosokat. A bádogbános is nyugalmasnak mutatkozott ezen a napon, semmi furfangra nem készült, és még csak a duplagyűrűsök sem tébláboltak a parókia környékén. Béla megkocogtatta csorba pohara szélét, amelyre a fröccsök ura fölkapta fejét a megszokásból. – Mi van máma? – Így tette föl az obligátot a mi jó emberünk. – Pünkösd. – Válaszolta néki a fröccsök ura, és ebben maradtak.

Mindenki magának, ahogyan ez már szokásban volt, amikor beütött a ménkő, amelyről Bélának fogalma sem volt, de most hirtelen-váratlan tapasztalta meg. A szemben lévő parókia tetejébe csapott bele az Isten nyila. A bádogbános, a sekrestyés és néhány duplagyűrűs úgy futkosott, mintha elkövetkezett volna a végítélet, amelytől – ha belegondolunk – nem igazán volt mit tartaniuk, ha nem lettek volna igazán őszintétlenek, de ezt csak maguk tudhatták. Két perc alatt olyan vízözön zúdult a falura, hogy Béla azt vélekedte magában, bárkát kéne ácsolnia befektetésként. Ezt előadta a kocsmárosnak is, aki röhögött. Megtehette, miközben törölgette a poharait, de nem sokáig. Amint elült az égi csoda, egy perc alatt telt meg a csehó embernépekkel. Bélának ez már nem volt a világa. Hazaindult, és úgy gondolta, napnyugtával visszajön. Addigra összesűrűsödnek a dolgok. Ez volt a reménye neki.

És mivel hiába kapnának sms-t, hogy üljenek át másik autóba, rajtuk kívülálló okok miatt ezt öléggé nehezen tehetnék meg, így ebben az aktusban a társadalmi szolidaritás összes formája kimerül, amelyet ez a rezsim biztosítani tud, ergo másik aluljáróba ülnek át, és ottan várják a TEK-et, hogy jöjjön már, ha jönnie kell, mert annyit is érnek – lézeres szóhasználattal – azok, akiknek még egy koszlott Audira se futja, élhetetlen banda.

Viszont és azért még csípősek a hajnalok, így a magunk részéről nem vagyunk igazán biztosak abban, hogy amíg az igazi kikelet megérkezik, nem hűlnek ki, vs. fagynak meg még többen. Október óta e magyaros szerencsében részesült százhúsz honfitársunk, akik odavoltak a téli sportokért, de nem utaztak el Ausztriába élvezkedni, úgy döntöttek, hogy az itthoni welnesst választják a hidak alatt. Mivelhogy a szegénység látványosan csökken, sőt EMMI szóhasználatban nincsen is, ez valami fatális véletlen lehet csupán, esetleg liberális felforgató és egyben hazaáruló elemek magánakciója.

Érkeznek a gólyák, néhány helyen fészkeket építenek nekik a gondos emberek, hogy otthon érezzék magukat ezen a világon. Ezzel párhuzamosan pedig megszűnik a kilakoltatási moratórium, így a jósorsukba belekábult magyarok is elvonulhatnak a kémények tetejére társbérletbe, de amíg egynéhány szerencsésebb kelepes csirkezúzát kap a gondoskodó emberektől, hogy ne maradjon éhes – mint olvashatni erről -, a lakásokból elűzendő polgárok a farhátról szőnek omladozó álmokat. Mivelhogy arra sem futja nekik, de szegénység az nem létezik itt minálunk.

Másképp látják ezt némely emberek a lakótelepen, akik a fölösleges kiflit, kenyeret a kuka szélére akasztják egy nejlonban, és nem a madaraknak teszik ki. Ezek a szeretetcsomagok rendszerint el is tűnnek, mire a kukásautó szuszogva megérkezik, és akkor vagy néhány jól szituált honfitársunk csap le rá, mert nincsen kedve éhen dögölni, vagy az EMMI beépített embere tünteti el, és hordja a száraz serclit valami fedett sportlétesítménybe futballistát etetni a gyöpön. Más épeszű magyarázat nincsen.

S mivel minden azt mutatja, hogy a szegénységet – oder mélyrászorultságot – mint olyat végképp eltüntette a rezsivel együtt ez a bagázs, ezt megüneplendő a Frühling eljövetelével a segélyek nagy része is megy a lecsóba. Örvendezzünk tehát, és menjünk misére. Lehetőleg abba a templomba, amelyik a tél derekán rendőrt hívott valamely elvetemült alakra, mert az az Istennek a rohadt házában óhajtott volna melegedni. És most, hogy elérkeztünk ebbe a szép, új világba, énekeljük el együtt a nemzeti összetartozás dalát.