Ha pedig épp tényleg valamely menekülő ember kaparta ki a tíz körmével, mert nem hihető, hogy ásóval és csákánnyal keltek át a vad vizeken, el kell vinni őtet manikűröshöz, mert kárt szenvedhetett a lakkozott körme. Így jár a hatalom, amelyik permanensen hazudik. Ezért, ha tényleg jön a farkas, az ember már akkor is csak a pofájába röhög, és más látnivaló után néz, mert sajnálatos módon van dögivel. Mert ugyanekkor, amikor fölfedezték a lukat, kiderült, hogy orosz nyelvű rádió is indul minálunk, és a kettő elég szoros összefüggésben van egymással.

A Dunayskaya Volna, azaz, a Dunai Hullám holnap kezdi meg tevékenységét az alapítók indokai szerint azért, mert Magyarországon extrém módon megnőtt az orosz anyanyelvűek és az oroszt második nyelvként beszélő belaruszok, ukránok, kazahok, azeriek, örmények és grúzok aránya. Olyannyira, hogy ez a jelentős tömeg komoly vásárlóerőt képvisel. Én ezt készséggel elhiszem, csak azt kérdem, hogyan kerültek az országba, tán ők ásták a lukat? Hogy tisztába tegyük, engem nem zavar, hogy itt vannak, csak akkor ne nézzenek madárnak, és nevezzenek bevándorláspártinak.

Valahogyan nem stimmelnek a dolgok a kereszténység védelmével sem, amikor Erdogan janicsárképzőt nyithat, vagy a kínaiak egyetemet. Ezzel sincs bajom, cimboraságban vagyok a taoval (pinyinben dao), de erről meg kellene kérdezni Semjén fővadászt, a görög-római rezsiharcost, de nem utolsó sorban Kövér pedellust, aki mindeközben és ezzel egy időben azért aggódott, hogy az óvodákban a fiúkból lányokat, a lányokból fiúkat nevelnek, és keresztényellenességet hirdetnek. Kik? Az óvónők? Ők lesznek az új filozófusok?

Mindebből jól látszik, hogy a kereszténység értelem és indok nélküli ordibálása, a homofóbia, a masszív hazugság az, ami a hazafias és honvédelmi nevelés esszenciája, és ezt nem véletlenül kapcsoltam ide. Mert, miközben a magyar diákok a Parlament előtt az élhető bolygóért tüntettek, de senki le sem szarta őket, odabent az óvodások lelki üdvéért aggódtak, fölfedezték a lukat, és izzították az orosz rádió mikrofonjait, mert ezek szerint nem volt elég hatásos a kedves vezető rinyálása, hogy ruszkik haza. Előbb-utóbb rárohad a hazugság mindenkire, csak addig abban kell élni.

Holnaptól fog beleájulni az ország az adventbe. Már előre látom, mi lesz itt karácsonyig, hogy a pogány bevándorláspártiak hányszor és hányféleképpen fogják megszentségteleníteni a kiválasztott napokat, veszélybe sodorva nemzetünk hitét, létét és minden egyéb kirakati bábut. Boldog karácsonyt, mondhatja majd újra a kedves vezető, ha kényes témáról kérdezik, díszek mögül kukucskálhat újra a világra, és azon is elmerenghet, hogy a pravoszláv karácsonyhoz hogyan viszonyul, hogy tart-e az advent akkor január 7-ig.

Vagy, hogy a pezsgőbontással megvárja-e a kínai újévet, ami különben már farsang, s mindezek után húsvéti nagyböjtöt tart-e vagy a Ramadánban utazik, vagy mindkettő. Ugyehogy, illetve, na ugye. A kedves vezető globalizáció ellenes, keresztényvédő és nemzetállamos retorikája már rég megbukott, csak a képibe kellene mázolni. És akkor a kerítés alatti lukat mutogatják elhűlve meg annak bizonyítására, hogy veszélyben a keresztény haza. Hogy visszatérjünk a kiinduló pontunkhoz, ne nézzük egymást madárnak, illetve, ha már hazudunk, hazudjunk olyat, ami megéri. Mert ezt így nem.

Ez épp Egyházashetye térségében, a nyugati végeken történt jelen időben, és akkor öntött el az a megmagyarázhatatlan, síráshoz hasonlítható érzés, hogy itthon vagyok ebben a ránk kövült szürreális világban.

Egyébként a hófehér égi küldeményt mindenki – kortól, nemtől, felekezettől és párthovatartozástól függetlenül – szidta, mint a bokrot. Azok is, akik karácsony magasságában zokogva és szakállukat tépve átkozták a teremtőt, hogy az égi színjáték nem ad nekik kellő hátteret a langymeleg szeretet-andalodásukhoz, mert az ember már csak ilyen állatfajta. Soha, semmi sem jó neki, és ezért permanensen boldogtalan.

Pár napja rigófüttyöt és bimbózó virágokat posztolgatott, mint szíve vágyát, és a hőhullámot várta reménytelenül. Nyáridőn pedig, amikor bugyborékol az aszfalt, és sült gerlicék potyognak az égből, hóemberekről álmodik, igazolva a vén Buddha örök igazságát vágyakról és szenvedésekről. Ha megvilágosodni óhajtanak ez ügyben, tessenek szent iratokat olvasgatni, de jobb híján megfelel Schopenhauer vagy Füst Milán is.

Az ürühúst zabáló német a kívánatosabb tankönyv, mert, mint emlékezhetünk, róla szokott beszélgetni Orbán Viktor és Leslie Mandoki. Mindegy. Tegnap, legalábbis erre, nyugaton ellepett bennünket a hó, és déltájt már arról lehetett olvasni a neten, hogy ez a mi, jól fejlett vidékünk összeomlott a kései tél súlya alatt.

Viszont épp ebben az időben, amikor a világvége reánk telepedett, a fővárosban az ellenzéki pártok sajtótájékoztak, mert kiderült, hogy Orbán családja bűnszövetkezetben fogant. Ezt ugyan minden jóérzésű ember tudta eddig is, most azonban pecsétes papír is van róla, amelyet az OLAF állított ki vezérünk hirtelen gazdagodó önálló lábú vejéről, amelyet a net volt szíves megszellőztetni a maga rögvalójában.

Ilyenek után jobb helyeken a keresztapa kimenekül a világból lemondása után, nálunk viszont ezt is belepte a hó. Mintha meg sem történt volna, sem a házi MTI, sem a különféle pesti és más prostik nem is hallottak ilyenről, ellenben a Vona térgye kalácsáról igen.

Mindebből az fakad, hogy a hó alól kikandikáló panelproli csökött agyában az fixálódik: vezérünk ma született bárány és végvári vitéz egyszerre, következésképp a helyzet kilátástalan, és még reménytelen is, mint a szűnni nem akaró hóesés.

Ezt követően most és mindörökké, továbbá minden aljas eszközzel folytatódik Orbán saját bejáratú tőkésosztályának építése. Ez a bőséges retyerutyából, valamint ismeretlen identitású haverokból képződik, érteni semmihez sem kell, míg él és virul a közbeszerzés. Hanem aztán.

Ha egyszer óhatatlanul bekövetkezik, hogy a piac diktál, hogy akkor mi lesz, azt nem lehet tudni. Olyasmi tehetséggel állnak majd az éles helyzetek előtt, mint tegnap a közút a hó alatt füvet nyíró traktorjával, és az ország, mielőtt végleg összeomlana, kis ideig még ellébecol az egyik csavart illeszd a másikba technikai fejlettségű, közkeletű nevén összeszerelő üzemnek nevezett iparával. Aztán magára marad a keresztény, kretén, analfabéta választópolgárok hadával.

Addig is azonban közbeszereznek, ami fogalom ma a lopás szinonimája, és nem tudni, vége lesz-e azelőtt, mielőtt elapadnak a csapok, vagy a Soros elzáratja a migráncsaival. Momentán teljesen bizonytalan, meddig tart a fékevesztett szerzés.

Viszont, mint oly sok mindent, azt is Sheldontól tanulhattuk meg, mi is ez a felhalmozási jelenség, ami új földesuraink és gázszerelőink sajátja. A lökött fizikus szerint a közgazdaságtan a hetvenes években vezette be az exponenciális javak fogalmát. Ez az ő olvasatában olyan tulajdon megszerzését jelenti, amelynek attól van értéke, hogy nem a másé. Azt is kifejtette, hogy ilyen fogalom híján ezeket a javakat csak úgy lehetne jellemezni, hogy bibí.

Innen érthető, hogy mért zabál föl mindent Orbán csapata, hogy naponta milliárdokkal gyarapszik, pedig semmi szüksége nincsen rá. Fityiszt mutat, és azt mondja, bibí. Akinek ez pedig nem tetszik, a jelen felállásban olyan tehetetlenül mered erre az egészre, mint közút a hóesésre, vagy a taoista Micimackó, aki csak úgy van.

A mézédes napkeleti bölcs szerint: „Sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk.” Ilyen merevségben leledzik jelen pillanatban drágalátos ellenzékünk, ami nem egy forradalmár habitus.

De térjünk vissza Sheldon bölcsességéhez még egy kicsit, aki a kilátástalan várakozást egyszer ekképp jellemezte: „Sztálingrádnál is azt hitték, egyszer csak eláll a hó, aztán azokat ették meg először.” Mindebből nem az következik, hogy több Agymenőket kell nézni, bár ez sem árt, hanem, hogy össze kéne szedni magunkat.

Tegnap is, száz év után először talán, kimentem az utcára, és eltisztítottam a havat. A végén doromboltam elégedettségemben, hogy lehet közlekedni a járdán, és most mindenki döntse el saját maga, hogy mi a francra gondolhatott a költő, amikor ezt vetette rá a képernyőre, keresztül a göcsörtös ujjain.

Ekképp vagyunk átverve mi itt, s főként az a kétmillió, aki még mindig hisz a boszorkányokban. Ezért, miközben abba merül bele kötésig, ahogyan az ő sárkányölője megvédi őtet, a hazát, Ajrópát meg a bicebóca tornyú templomot, benne a hitével, nagy ámulatában nem marad ideje fölfedezni azt a csodát, hogy adott mennyiségű pénzért tegnap még két csirkelábat kapott, máma viszont csak egyet. A bambaság soha nem vezet semmi jóra.

Épp tegnap bukkantam az internetes gépezet egyik eldugott szegletében arra az érdekességre, hogyan baszik ki velünk a NER. (Azon túl is, hogy fölzabálja a lelkünket, tehát konkrétilag) Ilyeneket csak elvetemült alakok vesznek észre a dzsungelben, mint én is, ám még voltam úttörő, sőt, és emellett elsőáldozó is így egyben, tehát ahol tudok, segítek meg imádkozok, aztán csak kisül valami belőle, mondjuk fogvájó, ha el nem cseszem.

Azt írta a net tegnap suttogva, hogy országunk sokféleképpen nem passzol Ajrópába. A szellemi-lelki sötétség mellett most épp abban, hogy Pártunk és kormányunk fű alatt és sutyiban pár röpke hónap alatt a felére csökkentette a társasági adót. Így óhajtván nyalni az utált multik valagát, hogy tartsák meg még kicsit országunkat az összeszerelő üzem katonás és olajszagú állapotában. Hogy ők ott aztán döngethessék a tyúkmellüket a foglalkoztatásról.

Meg azt is írta ez a net a foga között, hogy ezzel kies hazánk az egész Ajrópai Únijóban a legalacsonyabb tao-rátával rendelkezik. Minálunk amúgy is különös ez a tao, amit így a jelek szerint vagy stadionokra hivatkozva ellopnak, vagy be sem szednek. A költségvetés azonban zéró összegű játszma, s ha – a választónak, hogy legyen neki hite – szidjuk a multit, ámde közben kinyaljuk a valagát, az így elvesztegetett pénzt valahonnan pótolni kell. És ez a te pénztárcád lesz, nyájas olvasó.

Mert a fogyasztási adók meg emelkednek, ez pedig, hogy kevéssé költőien de jól érthetően a tanulmányt idézzem „a legszegényebbeket, (valamint az alapvető fogyasztási cikkekre nyugdíjuk nagy részét elköltő időseket) érinti a legjobban.” Drága nyugdíjasok, ebben a tudatban nézegessétek a Böskéteket, ami júdáspapírt szemfényvesztésként kaptatok. És továbbá, kedves jódógos kismanus, amikor azon csudálkozol, hogy bár nem vettél most se mást, mint eddig, de huszadikán mégsincs pénzed, a magyarázat ez. Te fizeted a kéretlen tánctanárt, mert ez az élet ára a Kárpátok alatt.

Mindig tudtam, hogy ocsmadékok ezek, ezért is kardozok velük olyan kitartóan, de az aljasságnak ez a foka elég ritka a történelemben. Hogy a jobb kezével mutogatja a krémest az ördög maga, a ballal meg a koldus zsebéből szedi ki az utolsó fillérjeit. Sőt, az még tapsol is a mutatványnak, meg isteníti a tolvajt. Ilyen ország még egy nincs. Tudjuk, hogy minden determinált, és adott időben és adott helyen csak az jöhet létre, amit a körülmények és a kiinduló ok megenged. De, hogy nálunk mi volt ez az ősbűn, ami a mostani cifra pokolhoz vezetett, arra képtelen vagyok rájönni.

Orbán sem csak úgy kibimbózott a trágyadomb tetején, valami oka annak is van, hogy ilyen szaralak lett. Ilyennek nem születik az ember csak úgy Isten hírével. Aki kitenyésztette, az a bűnös.

A sors fura fintora, továbbá Isten és Orbán országló szándékai miatt a külügyeket fölzabáló futsalzseni Szijjártó et. most éppen „új világrendről” sző omló álmokat. Mindeme delírt arra alapozza, hogy a nagy vízen túli Trump adminisztráció egyelőre nem rúgott a valagába, de eljön az ideje annak is, mint ahogyan mindennek.

Szijjártó et. annak örül, hogy Donald kacsa nem akarja „importálni a demokráciát”, mint dekadens elődei, pedig nagy üzlet lenne benne meglátásunk szerint. A jólfésült elnök egyelőre saját hazájának szétkúrásával foglalatoskodik, viszont minden diabolikus baromsága mellett megvan az az előnye a mi hülyéinkkel szemben, hogy nem a saját zsebét tömködi.

Emlékezhetünk, még a saját csicsás tornyát is alig akarta odahagyni, pénzügyeinek intézéséről pedig lemondott. Itt, minálunk ezzel szemben éppen a pénzügyek vannak a kormányzásnak mondott ákombákom centrumában, erősen kihegyezve a szerzésre, és ennek törvénybe iktatására. Hosszú volna hét év ganajságait számba venni, imhol azonban két friss, ropogós példa.

A tao-pénzekhez úgy ragaszkodnak, mint vak komondor a csontjához. A bíróság úgy döntött, tizenöt napon belül ki kell adniuk, honnan jön ez a lóvé, és hová vándorol, mert közadat a közpénzek felhasználása. Viszont, mint tudvalévő, a közpénz jelleg el szok’ veszni minálunk, következésképp kellemetlen volna beszámolni róla. Az ítélet a mi fiainkat egyáltalán nem hatja meg, basznak rá, mondhatni, és a Kúriához fordultak, hogy a mocskot rejtegetni tudják.

A másik cukiság az eljövendő szerzéseknek ágyaz meg. Pártunk és kormányunk kitörölte a szankciókról szóló bekezdést a Nemzeti Kommunikációs Hivatalról szóló rendeletéből, emellett létrehoztak egy új, ámbár meglehetősen nehezen körvonalazható kategóriát a „kiemelt fontosságú kormányzati kommunikációs feladatokra”. Innentől mindenféle skrupulus nélkül lehet szórni a pénzt, akinek csak akarják. Sőt, azt sem büntetik, ha nem veszik figyelembe a közbeszerzési törvény vonatkozó rendelkezéseit.

Hát nem délibábos rónaság az élet minálunk polgártársak? Lófaszt mama, hogy egy másik klasszikust idézzünk. És mi ezt itt, Hunniában guvadt szemekkel és bamba lélekkel nézzük, panelprolistól, ellenzékestül együtt, aminek nem nagyon lesz jó vége. Ez a „kiemelt fontosságú kormányzati kommunikációs feladatokra” kitétel azt takarja, hogy mindjárt itt a kampány, és az a szarmennyiség, amely eddig is hullott bele a pofánkba, hatványozódni fog. Ha már gondolatmenetünket a Bizottság tánczenekar kis színesével nyitottuk, zárjuk is azzal, bemutatva kies jövőnket, íme:

„Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.”

Amikor pedig a magyar milliárdos jódógában megalapította budija tövében az ő kies akadémiáját, amely az elmúlt öt évben kilencmilliárd forintot kapott TAO címen a közösből, akkor nem számolt a személyzettel, amelyben Zeffa ugyan nincsen, mert a gazdának elég a szotyola, a kolbászt is máshol tölti, a pálinkát is másutt főzi, egyéb földönfutók ellenben bőven akadnak fatornyos stadionja tövében, az ő banános földjén.

Huszonkét takarító, huszonhárom karbantartó, a marketingigazgató öt főállású munkatársa, aztán három archívum-igazgató, öt edző, kilenc irodai asszisztens, egy iskolaigazgató és még sokan mások. Összesen százhárom főállású cseléd, akiket etetni kell, ezért százhárom milliót kértek még a bérük felére onnan Felcsútról. (Megkapták, perszehogy) A kilencmilliárdról, ami semmire sem elég ezek szerint, nemrégiben derült ki, hogy közpénz jellegű, ez a százhárom millió szintén, de ez voltaképp nem is tétel már.

A jó kuzinoknak a filmben (Nincs kettő négy nélkül ) – ami beugrott erről az egészről a rongyrázás okán – mindenféle üzleteik vannak, amelyből fussa a népes szolgaseregre, és pláne Zeffára, ez a mi kuzinunk viszont a népe farkával verdesi a csalánt, mert így szokta ő, amióta az eszét tudja, és amióta semmit sem dolgozott, mégis gazdagabb, mint a Coimbrák, pedig még szaxofonozni sem tud.

Azért, hogy visszatérjünk a magyar rögvalóhoz, a legjobb magyar akadémiának minősített debreceniek négy munkahelyre kértek támogatást, igaz, aztán nem is kaptak semmit. Különös hely ez a Felcsút tehát, amióta az ide született megváltó valóságosan is istenkirállyá vált. Stadion, kisvasút, fűtött pálya, milliárdos Makovecz-kazánház és igen tehetséges polgármester OKJ-s gázszerelő tudással, ami éppen elég egy jachthoz, valamint mindenhöz, ami OV szemének, szájának ingere lehet.

Sok ingere van neki. Annyi, hogy sorolni is tereh, legutóbb épp Népszabadságot óhajtott, és meg is kapta az ő alteregoja – akit Mészáros Lőrincnek hívnak – által.

„Eliot Vance: Olimpia asszony szereti Proust-ot, Baudelaire-t, és Whitmant. Megőrül Thomas Mannért, Beckettért, és Joyce-ért.
Greg Wonder: Jó kis cafka lehet.”
Ezen a röpke párbeszéden jót lehetett röhögni, amikor a filmben elhangzott.

Akkor már kevésbé vidám az ember, ha tudja, hogy nagyjából ilyen nívón álló mókus veszi meg a fél országot, amelyet „exponenciális javak”-nak tekint minden bizonnyal. Más épeszű magyarázat a szerzésre nincsen. Ez a fogalom azt takarja, hogy valami azáltal válik értékessé a tulajdonosa számára, hogy azt más nem tudja megvenni, vagy nem veheti meg. Viszont nem foglalja magában ez a meghatározás, hogy amikor minden megvan, még a fenntartását is a közösből fedezi a burokban született. Ezeknek ez is sikerült.

’Egáll az ész. Tényleg, ’egáll az ész. Nem ment el teljesen az eszem. Ezt a mondatot meg a haverom, Sheldon mondta, amikor önkényesen úgy döntött, hogy ezentúl nem használja az „m” betűt, száműzi úgymond az ABC-ből, és be is tartotta a fogadalmát egy darabig. Hogy ez hülyeség? Persze, hogy az, mégis jobb annál a szürreális masszánál, amit Magyarországnak neveznek, s ahol a nincstelen proletár fizeti az ő pénzéből síbolt banánültetvény munkásainak bérét is, hogy egy fillérbe se kerüljön az egész rohadt élet a tudjuk, kinek. ’Egáll az ész. Tényleg, ’egáll az ész.

A legfrissebb felmérések szerint négy és félmillió olyan töketlen honfitársunk van, aki képtelen megállni a saját lábán, mert az Isten pénze nem elég neki, ugyanis két lapáttal szórja hó közben a lehető legnagyobb, elöljáróink számára elképzelhetetlen luxusra, úgymint csirke farhát – vagy uram ne hagyj el, egyenesen csirkeláb – esetleg még tescós parizer meg ilyenek. Nem tudják már a népek, mit csináljanak jódógukban.

Azonban élhetetlenek ezek, és hónap nem telik el, hogy annak végén ne visongnának, mert nincs nekik egy büdös vasuk se. Ideje jött el tehát annak, hogy beiratkozzanak Felcsútra, a PAFC nevű láblabda csapatot működtető gazdasági társasághoz a tanfolyamra, hogyan is kell hatásosan a fogunkhoz verni a garast témában, mert ezt ők tudják, nagyon tudják. Soha nem látott eredményeket produkáltak ugyanis a világ közepén ugyan, de mégis csak egy lófasz faluban a ganaj sűrűjében.

Ami ott folydogál, az maga a csoda. Annak kell lennie, hiszen minden bevett, a földteke más részein működő gazdasági modellnek ellentmondanak az ottani történések Mert azt ugye nem feltételezhetjük, hogy a bőségszaru azért nyílt meg arrafelé, mert a Szűz itt szállott alá, vagy épp, mert a megváltó, nem az ács, hanem a bányász fia ott látta meg a napvilágot. Ezeket a gonosz feltételezéseket elvetve utánajárnánk mi az oknak, ha hagynák, de nem teszik. De lássuk, mit tudunk!

A magyar reformok működnek, ez ugye alapvetés, valamint az is, hogy az unortodoxia igencsak hasznos. Már, akinek. Aszongya, hogy: adott ez az ezernyolcszáz kóbor lelket számláló falvacska, amelynek van egy háromezres stadionja. Vagy azorbánnak, ezen még viták folynak a szájtátik között, mindenesetre ott van, ahogyan a kisvasút is zakatol a homályban. Ebben a fatornyos stadionban láblabdázik a PAFC névre hallgató alakulat, akik mérhetetlen teljesítményét folyamatos lelkesedéssel százak – háromszázak – tekintik meg a helyszínen.

Ez pedig akkora reklámértékkel bír, hogy mágnesként vonzza a dellát. Egy Barca kutyafasza ehhöz képest, aki katalánoknak ennek megfelelően nincs is TAO-juk, és annyit is érnek. Viszont ezeknek itt igen. Lángoktól ölelt kis országunk cégei, gazdasági társaságai és minden olyan alakulata, amely meghallotta az orbáni hívó szót, sehol máshol nem tudja elképzelni a nem közpénzt, csakis itt. Hogy ezek a varázslók éppen készülnek kizuhogni a magyar mennyei bajnokságból, az sem zavar senkit sem, a pénznek, ha szakad, vagy ha törik, ’csútra köll megérkeznie. De nézzük a csodát!

2015-ben a Puskás Futball Kft., amely az első osztályban játszó klubot működtető gazdasági társaság, 259 millió forintos nyereséget realizált. A tavalyi nyereséghez főként az járult hozzá, hogy több mint a duplájára tudták növelni a nettó árbevételt: a 2014-es 706 millió után 1,445 milliárd forint folyt be a kasszába. Az azonban, hogy minek köszönhető pontosan a növekedés, nem derül ki, a kiegészítő mellékletben ugyanis egyetlen szó erejéig sem térnek ki az árbevételek összetételére.

Így megy ez, bizony. Folyományok az élhetetlenek számára a következők: Józsik és Bélák, Marik és Jucusok, rokkantak és szerencsétlenek, ápolók és közmunkások, ergo a magyar nemzet java: alakítsatok kft-ket fotballra, működtessetek csapatot a panelben meg a falu végin, és dőlni fog a lé. A konyhapénz látványosan sokszorozódik meg szempillantás alatt, lesz szőlő meg lágy kenyér. Ezt tanítja nekünk a felcsúti példa. Mást tenni nem kell, mint tudományos alapossággal bizonyítani, hogy azorbán nálunk, a mi konyhánkban látta meg a napvilágot, és egy életre feledhető a farhát, sőt, bizonyos idő után eljön a pillanat, amikor a saját lábunkra állunk. Vigyázó szemetek Ráhelre vessétek!

Most pedig kihúzom a kezem a biliből és összegzek: baszódjál meg orbánviktor!

„Úgy tűnik, nagyon is gyakran épp az ész miatt tévedünk rossz irányba, aztán bóklászunk napestig, követve a fák tetejét lengető szél visszhangját, amely pedig olyan valódinak hangzott! Miért nem hallgatunk inkább arra a belső hangra, amely megmutatja az igazi utat?”
(Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao)

És lám. Van ez a Szittyaicum itt minekünk, amely a megtisztelő „TAO” nevet nyerte el a keresztségben. Rögzítsük sebesen, hogy ez nem az a micimackós fajta, amely a sokkal dallamosabb „Pinyinben dáo” névvel is illethető, és amely arra tanít, hogy a természettel való összeolvadás az ember végső célja kell, hogy legyen. A tao, azaz a mindent átható végső és kiindulási ok, a világtörvény megismerése pedig önmagunk megismerésével egyenértékű. Tudjuk, hogy a taóval eggyé válni, a mindenséget ezáltal megismerni, elfogadni, az ember létezésének egyetlen értelme.

További bevezetés a demagógia jegyében:

Háromszáz milliárd forint egyszeri befektetéssel a magyar egészségügy szőröstül és bürkéstől rendbe tehető. (Ezt vedd figyelembe nyájasom, míg az alant lévőket vizslatod!)

Ámde mifelénk a sorsból fakadón nem Lao-ce a nagy tanító, hanem valaki sokkal emelkedettebb lélek, aki – és barátai az egész Százholdas Magorban – azonban kész eggyé válni a TAO-val.

És mégsem hülyültem meg.

Toldás:

Még 2010-ben, ugyan nem szeplőtelenül, de mégis ifjonti hévvel, az ugar feltörésének és az új világ építésének hajnalán, egyszóval a NER bimbódzásának idején egy-két magyar összehajolt élükön egyetlenünkkel, aki szólott, hogy te, Lajos – aki akkor még nem úszott testnedvekben – kéne egy kis zsé. És lett TAO, a lenyúlás zseniálisan ördögi módszertana.

Akkoriban még a nyugdíjakra sem nagyon gondoltak, kerek volt, egy volt a világ. Viszont orcát kellett adni a szülöttnek, hogy el lehessen adni a parasztnak, és lett is képe neki. Oly igen alapos, hogy az utolsó szöget is szabályozták benne. Példának okáért írásba foglalták, hogy egy kézilabda egyesület ezerötért vehet belőle zoknit, háromezernyócér’ sapkát. Ámult mindenki a mesterművön nagyon.

Aztán atyailag odahatottak – ha nem is épp lófejjel a paplan alatt -, hogy a baráti cégek adakozzanak. Olyan élénken rázták a csöngőt nemzeti templomukban a padsorok között, hogy az idei elrugaszkodás évében a lóvé, amelyet tarhálni sikerült, eléri a háromszáz milliárdot. Ez nagyon sok sapka. Látjuk is, amint ott csúcsosodik mindahány azok fején, akik szotyiznak lehangoló láblabda eseményeken.

Kérdés akad nertársak? Nem igazán. Gondolj magad olvasó, gondolj, ahogyan Micimackó mester is hangsúlyozza gyakorta.

Oldás:

A TAO a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen, és nem szabad ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon.

Ezt jól vésd az eszedbe, ha stadionra és zsebpénzre vágyol proletár!

Végecsapó, megazámen.

A mi egyetlenünk álmot látott, ám szerencsétlenségére nem Mária ereszkedett alá a felcsúti rónaságon, hanem az ugribugri Micimackó, aki elhozta néki a TAO-t. Azóta másképpen szemléljük a világot mi magunk is. Tudjuk, hogy a természettel való összeolvadás az ember végső célja kell, hogy legyen, a tao (lánykori nevén Pinyinben dáo), azaz a mindent átható végső és kiindulási ok, a világtörvény megismerése pedig önmagunk megismerésével egyenértékű. Tudjuk, hogy a taóval eggyé válni, a mindenséget ezáltal megismerni, elfogadni, az ember létezésének egyetlen értelme.

Micimackó elmesélte szellemi iránymutatónknak, hogy a tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen, és nem szabad ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. Ekképp szólt az álom, ámde mivel árvízi mentésből jött épp, és a gumicsizmáját magán felejtette, szokás szerint félreértette a tanítást a mi egyetlenünk.

Úgy vélte, a medve azt kéri tőle, készíttessen szakrális teret, amelynek forrásául a nem közpénz TAO-t jelölte volna meg a méztől csöpögő ajkú bundás, egyszóval minden összekeveredett, ahogyan ez már az álmokban szokásos. Így épült meg a stadion a budi tövében, ám mint az közismert, a mi csillagunk nem ismeri a mértéket. Új vallásos buzgalmában sem történt ez másként. Most épp tiszteli a TAO-t örök áldozattal, és nem sajnál semmit. Amióta a medve megvilágosította visszeres elméjét, kilencmilliárd forintot juttatott a TAO-ból az új szentélyhöz, amelyet egyébként Puskás Akadémiának hívnak, és a medve nem tért vissza megróni őt. Mért tért volna, álom volt csupán.

Mert kéne a tömeg. És nem is elsősorban azért, hogy a szurkolók besóhajtsák mintegy leheletükkel a gömböt az ellen kapujába, így segítve győzelemre a ‘zakadémián pallérozódott délszláv honfitársainkat. Mert mindenki magyar, ha jól utánanézünk, ugye. Ám sokkal inkább a bohócsipkás királyfinak van olhatatlan szüksége a sokaságra, amikor budija szív formájú ablakán kitekint a széles világra a még megmaradt Magyar Hírlap olvasásából felpillantva, miközben nyögve sóhajt, és elhagyják alfelét a böjti szelek. Nem bír meglenni a népek nélkül, akik fenséges intésére hallelujázzák őtet. Bizony, így megy ez.

Cézárosat játszó mókusok egyedül szoktak maradni a történet egy bizonyos pontján mindenfajta álmoskönyvek szerint, és ezt még az Árpinak is tudnia kéne. Biztosan lapul valami akta a Guccijában erről az okosságról. Ha meg nem, az legyen az ő saját bejáratú baja. Minket sokkal inkább izgat ebben az össznépi kirándulásdiban, hogy honnan lesz erre a della. Az imbolygó forint. A Puskás Fröcsi nevével megalázott helybéli akadémia állja a lóvét, amely műintézményt maga a sámán alapította, következésképp nem közpénzből garázdálkodik már jó ideje, hanem törvényes juttatásokból. Ezeknek fütyölt a törvényhozás rigaja, amikor hogy, hogynem megszületett a rendelkezés a TAO nevű csodáról. Ezeket az állami forrásokat – ami nem közpénz – lehet irányítgatni, utat mutatni a folyás irányának.

Így történt ez a reklámokra szánt apanázsokkal is. Ha a sámán emlékezne arra, hogy mikor mit nem hazudott, tán még el is csodálkozna a lelkem, de nincsen ilyen képessége neki. A mór megtette kötelességét, a mór mehet, vélte a tábornok, és egyetlen jól irányzott mozdulattal zárta el a pénzcsapot – mintha ukrán gázvezeték lett volna – azoktól a sajtótermékektől, amelyek amúgy az ő dicsőségét zengték hosszú éveken át. Most ezek a nemközpénzek a nemközpénzből működtetett, és közmédiának csúfolt valamibe folynak mindenfajta korlát és ellenőrzés nélkül. És éppen ez az: hogy elfelejtették még a látszatot is, mindenfajta skrupulus és erkölcsi aggály nélkül tenyerelnek rá a lóvéra, mert azt hiszik, ami az állam kasszájába befolyik, az övék. Isten meghalt, minden hazug, mindent szabad. Ezért egyébiránt bevallom megtörten, magam az idők kezdete óta vagyok PAFC szurkoló. Megérdemlek hát egy taxit ide, a Derkóra. Full extrás is megteszi, indulnék a láblabdás színházba. Ui.: a pom-pom lányokat se feledd, vezérem.

Kedden viszont szerződtette James Rodríguezt a Real Madrid (honfitársai csak Hamésznak nevezik), de a mezéből negyvennyolc óra leforgása alatt 345 ezret adtak el a csóró spanyoloknak, vagyis a kolumbiai labdarúgó máris „törlesztette” húzós vételára egynegyedét, ami húszmillió euró, azaz testvérek között is hatmilliárd forint, és még fingani sem volt ideje Madridban az ifjúnak. Mindeközben itthon mi van? Hát ez: Muszbek Mihály sportközgazdász a Sportgazdasági Nagyító elnevezésű elemzését ismertető szerdai sajtóbeszélgetésen azt mondta, hogy a 16 NB I-es klubot működtető gazdasági társaság kiadása összesen 17.8 milliárd forint volt, ezzel szemben csak 13.8 milliárd forint bevételt könyveltek el.

Ez azt jelenti, hogy a csapatok csak évi kétszáz-háromszáz millió forint tulajdonosi hozzájárulás mellett tudnak működni, a társasági adókedvezmény (TAO) és az állami szponzori bevételek nélkül a liga teljes vesztesége megközelítette volna a nyolcmilliárd forintot. Ami a klubokat egyenként illeti, a 2013-as mérlegek alapján csak az MTK (+73 millió), a Mezőkövesd (+51 millió), a Haladás (+2 millió), a Lombard Pápa (+11 millió) és a Ferencváros (+139 millió) volt nyereséges, a zöld-fehér klub azonban ezt úgy tudta elérni, hogy olyan, 1.9 milliárd forintos egyéb bevételt is elkönyvelt, amelynek forrását a mérleg kiegészítő melléklete nem részletezi. Ugyanakkor öt csapat, a Videoton (-811 millió), a Debrecen (-382 millió), a Győr (-520 millió), az Újpest (-1642 millió) és a Diósgyőr (-543 millió) veszteséggel zárta a tavalyi esztendőt.

Muszbek kitért arra is, hogy 2009 óta az NB I halmozott vesztesége meghaladta a 10 milliárd forintot, mert a bevételek lassabban nőnek, mint a kiadások, illetve a beérkezett pénzek egyre nagyobb hányada nem piaci, üzleti alapú, hanem valamilyen költségvetési forrás, illetve közpénz. A profi magyar labdarúgás kétszer annyit költ, mint amennyit piaci alapon költhetne, ugyanakkor az MLSZ gazdasági licensz és az UEFA fair play előírásai nem érvényesülnek a csapatok gazdálkodásában. – állapítja meg az anyag.

A sportközgazdász hozzátette: a liga játékoskereskedelmi mérlege a tavalyi évben 750 ezer euró veszteséget mutat, pedig a környező országok – Románia, Horvátország és Szerbia – ugyanezen a területen egyenként 2-3 millió euró nyereséget értek el. A gazdasági szakember hangsúlyozta, hogy a tavalyi esztendőben egyetlen 500 ezer eurót meghaladó játékosexport sem volt, s a külföldön játszó magyar labdarúgók piaci értéke is negyvennyolc százalékkal esett vissza.

„Az OTP Bank Liga változatlanul nagy részben a levezető, kis tudású idegenlégiósok gyűjtőhelye” – jelentette ki, ezért a külföldi játékosok számának drasztikus csökkentését, és tizenöt százalék alá szorítását javasolja. Muszbek Mihály szerint a magyar labdarúgás a közpénz alapú infrastruktúra és sport fejlesztése területén előrelépett, ám problémának látja, hogy ez differenciáltan, nem pedig az esélyegyenlőség figyelembe vételével valósult meg. Kitért arra, hogy 2013-ban a központi költségvetésből 42 milliárd, a TAO-ból 16.6 milliárd, míg az önkormányzatoktól 8-12 milliárd forint érkezett a magyar futballba.

A sportközgazdász stagnálást tapasztalt a sportgazdasági teljesítményben – a jövedelmezőség és a források tekintetében. Súlyos visszaesés jelentkezett viszont szerinte a sportszakmai, valamint a sporteredményesség terén, illetve a sportági imázs népszerűsítése tekintetében, mivel egy felmérés alapján a 29-49 éves korosztály felét nem érdekli a magyar futball.

Mért érdekelné. Tegnap a fradisták zöme az első félidő előtt hazaindult, mert látta, hogy az állítólag imádottjai elvéreznek egy amúgy nem túl acélos horvát csapattal szemben, előtte, még ezen a héten meg a magyar U-19-es válogatottnak csúfolt gyülekezet két nagyszerű szeánszát, amikor is mindösszesen kilenc gólt zsebeltek be Ausztriától és Portugáliától a hazai rendezésű EB-n. Felcsúton esett meg ez a csoda, a magyar futball akadémiák fellegvárában, amiről egy belga cég tanulmánya állapította meg, hogy szart sem ér.

Mindez nem is teljes egy hét története, de fel a fejjel, egy az utunk mint párt, mint nép. Gyártsunk Rodrigez mezeket, és a haza fényre derül. Ki ismer egy megbízható pólógyárost? Én magam úrfikoromban űztem az ipart, az egy másik történet, de most a hon érdekében feledje a jótékony homály, elfogadunk esélyesebb indulókat is a nagy vágtán.