Hejj, de otthon érzem én magamat ebben a szarban (is).

A kínai hülyék bezárták az iskolákat, üldözték az értelmiséget, a fékevesztett „osztályharc” volt a jelszó, és e harc érdekében kreáltak ellenséget szó szerint egymásból, nem lévén már igazi burzsoázia. A kulturális forradalom a külföld elleni kultúrharc is volt egyben az idegengyűlölet felszításával. Slágvortokban ennyi arról, hogy ugyanaz folyt akkor a nagy falon túl, mint minálunk most a kerítésen belül.

Tudom én, hogy eleddig a hitlerájjal riogattam, sorra fedezve fel a hasonlatosságokat a bajuszos és a mi potrohosunk zakatolásában, most azonban, hogy minden kétséget kizárólag elment a mi egyetlenünk maradék esze is, az eddig sem túl rózsás kép még lehangolóbb lett, még lepusztultabb, kibővülve a kínára hajazó egyenmassza kétségbe ejtő látványával is. Mert mit tegyünk, ha ez a mi debilünk mindenből a legpenetránsabb szart szippantja fel.

Tanévnyitó volt ugyanis, amely esemény – mint minden ezen a világon – csak ugyanazt juttatta eszébe a mi kreténünknek, aki hovatovább Virág elvtársi mélységekbe liftezik, éppen már csak a pont hibádzik az „i” betűről: „…Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló…”

Bár, ha belegondolok, rajta van már azon az elcseszett írásjelen a pötty, szívecskével ábrázolva, mint rügyező kamaszlányok emlékkönyveiben. Aztán ők lesznek azok, akik vén fejjel arra döbbennek rá, a hagyományos szív ábrázolás egy fordított emberi segg voltaképp, így egész süldő korukban egy nagy valaggal vallottak forró szerelmet, és akkor elsírják magukat a protkójuk mögött, hogy tán ezért ment szarrá az életük. Nem. Orbán miatt.

Most, hogy így leföstöttem a derűs jövendőt, halljuk, mit mesélt nekünk ez a drága ember a pécsi tanévnyitó álcája mögé bújtatott kampányon. Két út áll a mostani fiatalok előtt – mondta a nagy ő -: az egyik a saját út, a másik az európai sodorvonal. Erről a másodikról villámgyorsan bebizonyította, hogy míg 1989-ben követendő példa lehetett az ő generációja előtt, addigra mára ez eltűnt. Ha ezt az utat követik a mostani fiatalok, az az önfeladásba fog vezetni, mert Európa el fog tűnni. Ha azonban azt az utat követik a maiak, amit a 89-esek mostanra kijelöltek, akkor fennmarad a nemzet.

“A mi jövőnket ma ismét azok a fiatalok jelentik, akik, mint az 56-osok, vagy a rendszerváltók nemzedéke, mernek az árral szemben evezni. Akik a családot és a nemzetet választják a multikulturalizmussal szemben.”

Íme, hölgyeim és uraim Orbán Vi-tung forradalma, amely abból áll, hogy minden nyüves fiatal valami vajákos mimézis folytán leharcolt Semjén vagy Harrach lesz, aki elborult aggyal és szemmel klopfolja mise után a húst, és révült tekintettel, csak a nemzet fennmaradására gondolva, kizárólag szaporodási céllal hántja le a jányról a tábori szürkét, és, midőn élvezkedik megvetendő módon, mozgalmi dalokat vagy gregorián slágereket énekel.

Minden elemző, aki még képes józanul gondolkozni, bánatosan mondja, hogy ez a nemzetvesztő manus minimum 2022-ig rontja nekünk itt a levegőt, és ebben lehet is valami, ha jól belegondolunk. Addig a kölkeink napi éneklés, testnevelés, hit-, és erkölcsi oktatás, és – mindjárt – a lövészet lelket alakító nyomorúságában nőnek fel. Olvasni már nem tanulnak meg, hiszen szükség sem lesz ilyen úri huncutságokra.

De, hogy megint a Harmadik Birodalom bájával hozakodjak elő, Himmler bácsi is, midőn meglátogatta az átmenetileg meghódított orosz pusztaságot, és szőke ukrán csajokkal bájolgott, azt is elmesélte, igaz, nem tanévnyitón, hogy ezeknek elég annyi, ha le tudják írni a nevüket, és tízig el tudnak számolni.

Ha netán működne addig olyan lélekellátó intézmény, amilyet Faludy György tartott fent a recski priccsek homályában, akkor marad még majd néhány tisztább elme itt, aki érti a hexametert is, és rámutat az Orbán-féle nemzedék nyomorára Fejes mondatával: „…Csak zabáltok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal, böfögtök, és ágyba bújtok, kedves Hábetler elvtárs…”

Viszont akkor veszi észre azt is, hogy már megint itt tartunk, ez már egyszer megtörtént, csak akkor a krumplileves volt a menü, meg a sakk, és nem a futball. Mindig azt vonyítottam, hogy az idő körben forog. Igaz, erre az öreg Buendia jött rá még Macondóban, de nem hallgatott rá senki sem, és a falu egyszer csak huss, elszállt a forgószélben.

Ne nézzenek engemet teljesen hülyének. Azok a szavak ott föntebb jegyzetek, de máris vázolom a dolgot. Nos. Éppen az volt, hogy balomon volt a tévé, itt szemben pedig velem maga Bill Gates ült egyenest. Képernyő, valamint billentyűzet formáját öltötte a kapitalista, de ez mindegy, maradjunk a forgatókönyvnél, amely boldog tudatlanságot ír elő az ilyen váratlan esetekre, és milyen igaza van. Azt mondja az első pont, hogy meccs. Röhejes eset, a Fradit vártam volna a placebóból, és egy tanévnyitó ugrott elő a nyomkodós készségből, bele a pofámba egyenest. Szép egy dolog volt, ültek ott férfiak, nők, és emberek is talán.

Szeánsz készülődött a kamerák össztüzében, tanévnyitó-szerű, országos pörformansz. Fiatal férfi állt a fókuszban, nyakkendője ide-oda, valamely – hát persze – szentéletű gimnázium tizenharmadik évfolyamos tanulója, a szegény. De mindegy is, beszélt, sőt, megnyilatkozott nékünk a’la Pilinszky, amely szöveget a vezénylő atyák gyömöszölték a szájába, hogy onnan folyjon ki manna-mantraként egy egész szezonra szóló áhitat. Szegény kölök azt sem tudta, hol van, és ezért én felettébb sajnáltam őt. Előtte azonban fiatal leányok énekeltek tényleg nagyon szépen a színpadon, miközben a kamera pásztázott az ünneplő sokaságon, mutatva a meglett, a nemzetet komoly gonddal építő férfiak deres fejét, és az asszonyokét is persze. Ők a konyha mellől fölállva kicsinosították magukat, és odaültek fehér blúzban az éneklő süldőkkel szemben, mutatván nékik a kontinuitást, és jelezve, ti jöttök. Mi megszültünk titeket, ti pedig a szavaló fiatal hím karjaiba dőltök hamarost, hogy gyarapítsátok a nemzetet, meg hogy legyen nyugdíjatok.

Szép idő volt, a takony csendben folydogált az ajkakon. Ekkor, már későn, ámde még épp idejében rájöttem a cselvetésre. Színház ez itt, amelyet tán épp Kerényi rendezett mostani alaptörvény-asztalos elvek szerint. Megvolt ennek a matematikája. Szemben a színpad, ahonnan száll az ige, ezt vörös, ki tudja honnan szerzett gyönyörű párnázott székek puhaságából szemléli a nagyérdemű, aki mi is volnánk a kamerának köszönhetőn. Kétoldalt szeleburdi leendő – mától teljes jogú – elsős állampolgárok rajzolgatnak a szcéna szerint, de hát picik még testben és lélekben is. A szövegkönyv szétcsúszott, és a díszlet pulyák nem tökéletesen töltötték be a reájuk mért szerepet, inkább az őket vizslató kamerát nézgelődték, mint érdeklődő hódok, azaz kicsike kaka került a propellerbe.

Így volt ez fölépítve szépen, gyönyörűséges pántlikás falvédőképpen. Beszéltek, énekeltek, tapsoltak, megmentették és gyarapították a nemzetet a jövőre tekintve. Akárha magam itt száz éve a Petőfi Úti Általános Iskolában lázáros reggelen, amikor elhangzott, hogy aszondja: 498-as számú úttörőcsapat vigyázz, zászlónak tisztelegj! Közben pedig pörgött a dob, mint a kivégzéseken. Ez ment itt is, csak kifordítva. Ebbe a felismerésbe bele is nyugodtam volna, hiszen az idő – mint Marquez óta tudvalévő – körben forog. De akkor megjelent szpíkerként az MTV híradójának vezetője, és rá kellett jönnöm, hogy ez más minőség. Ez itt már a Kim Dzsong Orbán világának építése, és tényleg, a díszletek, meg az egész hóbelevanc ezt jelezte, csak későn kaptam észbe. A Fradi meg kikapott, de ez ki a jófrancot érdekel.