Amiben az az elborzasztó, hogy ezek az emberek aztán megtérvén iskolájukba ilyen hülyeségekkel etetik a tanárokat, ha meg akarják tartani az állásukat. A tanárok pedig tovább fertőzik a gyerekeket, szintén, mert meg akarják tartani az állásukat. A gyerekek pedig, nos, ők a gyerekek. Ha az édes jó anyukájuk és apukájuk megóvja őket az iskolai ártalmaktól, akkor akár normális felnőttek is lehetnek. Viszont kevés anyukának és apukának van annyi pénze, ideje és főként késztetése arra, hogy kivédje az iskolai rontást, így sajnálatos módon a gyermek elhülyül. Mondjuk, ez is a cél, ezért is tartja ezt a Káslert a köpcös.

Kásler miniszter „emberhez méltó életformát és gondolkodásmódot” akar közvetíteni a csiszolatlan lelkeknek, ami a NER-ben kivitelezhetetlen feladat. Az organizmusok ugyanis a mindhalálig és reggeltől estig végzett munkára vannak tartva, ez az életforma, meg a szotyola. A gondolkodásmód pedig az idegen utálatától a hajléktalan nyektetésén át a menekült éheztetéséig terjed, megspékelve a lopás szentségével, hogy egyéb nyalánkságokat ne is soroljak ebből a romló világból. De Kásler miniszter mondott mást is, amitől ilyen dohos szag terjengett és tömjénfüst. Amit hablatyol, abban a szavaknak egyesével van is jelentése, mégsem érthető, mit is akar.

A koszos körmű azt szorgalmazza, hogy „a gyerekek az ősi kultúra, értékrend, az európai és keresztény értékek mentén élnék le az életüket, abban, ami a magyarság elmúlt ezer évének gondolatiságát meghatározta”. Ezen most így külön, szavanként lehetne élcelődni, de ehhez nekem már semmi kedvem. Elég csupán, ha megérezzük belőle a monolit, masszív korlátoltságot, ahogyan odahányja a szavakat, hogy ősi, keresztény, ezer év, ilyenek. Nem tudható mit is akart a költő, de a balladai homály jött össze neki, és arra kell rájönnünk, hogy Kásler miniszter voltaképp misztériumjátékokat tart szünet nélkül.

Kis híja van, hogy nem fordul ki a szeme és vonaglik az ördög szorításában, aki jószágot állandóan megidéz. Kásler miniszternek izzadság és fokhagyma szaga van, feszületet hord a zsebében és szentelt olajat, habitusában pedig inkább egy tébolytól szenvedő remete. Ez is szép foglalatosság, ha nem terjeszti az igét a hős, de terjeszti, és mennyire, hogy nagyon. A következő tétele, hogy „az emberi élet célja a gyermek”. Különös meglátás, ami egy kőszáli kecske agytörzsi működésével azonos. Istennek állat nevű teremtményei, akik az ösztönök által irányítottak, nos, ők ilyenek. Evés, az élet féltése és a szaporodás kényszerítő ösztöne. Ezek működtetik a kecskét.

Kásler miniszter fentebbi olvasatában az embert is. „Az emberi élet célja a gyermek” – ez megható és érzelemdús, a magam részéről azonban más célokat is látok, sőt, például Madách a tragédiájában rengeteg szöveget szentelt a cél keresésére. Végig ment az egész nyüves történelmen, de alig is találta. Ezek meg, akik a nemzeti Madách-csal kurválkodnak nemzeti ünnepen a nemzetiben, mint valami kinyilatkoztatást fogalmazzák meg: a cél a gyermek. Ebből is kitetszik a rendszer, s benne Kásler miniszter gazdag gondolatisága, amely egy kecske nívójával korrelál, de ne legyünk telhetetlenek.

Mindez azt mutatja, hogy a NER agyilag zokni alattvalókat óhajtana, ezen kívül azonban sajnálatosan egy teáskanna dús érzelemvilágát várja el a hívőktől. Ugyanis tetézve az eddigi örömöket, Kásler miniszter mintegy slusszpoénként azt is kinyilatkoztatta, hogy „a családi lét értelme a nemzet fenntartása”. Én ehhez már nem teszek hozzá semmit, csak elmélázok, hogy nem lennék a miniszternek sem a gyereke, sem a felesége, ahogy ránk néz, és egy lukas zászlót lát a szemünk helyén. Ezt most itt nem azért adtam elő, hogy elborzasszak akárkit is, mert ezt már rég tudjuk. Hanem így iskolakezdéshez közelítve arra intenék inkább, hogy óvjátok a gyerekeiteket ezektől. Óvjátok nagyon.

Csakhát, a saját jövőnkről való efféle gondoskodás eredménye alsó hangon is kilenc hónap múlva jelentkezik, akkor érik be a termés úgymond. De itt van nekünk a mai nap is, égető gondként az, hogy most kéne a nagyobbacskáknak iskolai ez-megaz. Aki annyit is ér a kasztokat meghatározó szlogen szerint – akárha India, ami ugye Kelet -, most van bajban, mit neki rózsaszín jövőbeli ígéret, hogy krőzus lesz ő nagypapa korában, ha körülzsongják az utódai mindenféle füzeteket, magába fordult, előre fizetett, aztán majdmegkapja tankönyveket követelve, a valóság olykor mellbevágó. Mégis, most is szeretne élni picinyt, ha erre engedélyt kap. Ennek beláthatatlan távlatait nyitja meg ez a banki ajánlat, amelytől a még oly józanul gondolkozó családfő tudata is megbicsaklik, mert fölsejlik előtte a nyárvégi kánaán üzenete és lehetősége. Ha nem vigyáz, bekapja a horgot, hogy aztán alámerüljön.

Abban a bizonyos ótvaros javaslatban, amelyet ősszel tárgyalni is fog a leszedált országgyűlés, azonban ennél több is van. Úgy látszik, az igen nagyhatalmú Népesedési Kerekasztal – amelynek agyament javaslatai nyílegyenesen vezetnek el a parlamenti vitához, vajon mért – nem érte be ennyivel. Azt is delirálta, hogy a nyugdíj meghatározásába számítson bele, mennyire tanult a jövő nemzedéke, amely a honpolgár fészkét elhagyja. Innentől minden – nem a gyerekei, hanem a saját jövőjét szem előtt tartó – polgártárs páros lábbal rugdossa kölkét az egyre inkább bezáruló felsőoktatás felé, ha jót akar magának.

Ördögi kör ez, hitelből vesszük meg ivadékunknak a palatáblát elsőben, és hitelből fizetjük neki a tandíjat, ha annak jön el az ideje. A befektetés megtérülésére azonban semmi garanciát nem kínál a tébolyt az országra szabadító civil – de nem kém, nem idegen hatalmakat kiszolgáló – egyesület. Erre nincs gondja, csak arra, hogy az abszurdot – amely minden józan megfontolásnak masszívan ellenáll – reánk szabadítsa csőstől. Mert lázáros víziói nem csak a Fidesz-nek, de a vele csatolmányos, amúgy nem létező KDNP-nek is olyannyira tetszenek, hogy ebben a megközelítésben maga a kefélés is támogatandó cselekedetté vált. Hiszen csak nemzésről van szó, ugyebár. (Merengve táncolok itt gúzsba kötve, akár maga az ország.)

Ha elszabtuk, hát elszabtuk. Mégis javaslattal élnék a szerelembe újólag belemerülő honfitársaim épülésére és okulására. Tessenek azt a hitelt devizában fölvenni, akkor biztosított a kettős haszon. A kölök megkapja a Barbie-s tolltartót most, az állam pedig megment minden egyes honpolgárt későbben, így önt is kedves buckalakó a végleges éhkopptól, aztán özönvíz, vagy a mennyek. Mert mint tudvalévő, nem hagynak az út szélén senkit sem, a gyurmára költött frankhalmok is csak olyan nyomot hagynak a köz tudatában, ekképp gondoskodásában is, mintha szaros panelbe fektettük volna a jövőnket. A tolltartót leverjük a rohadt bankon, ahogyan ez már efelé szokásos. Nincs itt baj, minden ki van találva úgymond, más föladat nincs immár, mint szerelmeskedni vég nélkül. Úri a muri, csak a boroskancsók hiányzanak a totális boldogsághoz, de majd az is meglesz a jóisten segedelmével.