Erről az új csapásról a bádogbános számolt be híveinek, akik pedig kirajzva a dohos falak közül adták a helyiek tudtára, milyen baromságot mért rájuk a hatalom már megint. Hogy pedagógus-felkelés van. Béla nagy csodálkozásai közben, amikor csak úgy nézte a fejéből ki a világot, furcsa alakokat tapasztalt, akik kockás és színes ingekben közlekedtek, négyen voltak, a falu iskolájának teljes tanári kara. Béla azt hitte, még nem ért véget a farsang, és jó mókának vélte ezt az egészet, és szaladt haza, hogy elővegye a saját molyszagú flanelját, hogy de jó lesz a buli, amikor a fröccsök ura közölte vele, hogy ez mégsem az.

Így zökkent vissza a valóságba nagyon hosszú idő után, végtére is, már a karácsonyi éjféli misés botrány után sodródott csak, nehezen értve, hol is van. Arra lett szánódása, hogy beül az ivóba a feneke formáját örök időkre őrző székre, és információkat szerez arról, mi is folyik itt, ebben az országban. Rossz választás volt. Az ivóban – mert a fröccsök ura egy faszrágó alak volt, mint az kiderült nagy bánatokra – csak ilyen központi csatornák voltak foghatók. Emmesek, ahogyan Béla nevezte magában.

És hiába törekedett, kapcsolgatott ide meg oda, mindenhol csak migráncsok voltak a legkülönbözőbb formákban. Tutajon meg gyalog, sínek között és kerítések alatt meg fölött, ilyen képek, és hozzájuk számtalan szakértő a számtalan csatornán, és mindegyik ugyanaz. Fújja, egyre csak fújja. Két napig leste ezt Béla, hogy kihüvelyezze az igazat, aztán, amikor rá kellett döbbennie, hogy ez olyan lufi, mint a kereszt a kocsma előtt, egyszer csak kiszakadt belőle a szentlélek, és ezt tette szóvá: Bekaphatják. Többet nem mondott.

A fröccsök ura értette, de nem tudott mit kezdeni az igazság ekkora töménységével. És valljuk meg, Béla sem. Elnézegette a körötte tomboló tébolyt, aztán a bádogbánosra gondolt, a duplagyűrűsökre, a szerencsétlen polgármesterre, a beragadt közmunkásokra, a dübörgő óvodásokra, és rájött, hogy ő kiválasztott voltaképp.

Mert megadatott neki az a kegyelem, hogy olyan messziről nézze az állatkertet, ami távolság az illó ammóniaszagot messzi álommá teszi. Így, amikor véget vetett a televízió nézésének, örömmel nyugtázta, hogy semmivel sem jutott előrébb, mint amikor indulni készült. Viszont azt már tudta, hogy ebben az országban ilyet nem is remélhet. Csupáncsak lassú adagolásokat, a mérgek csurgatását.