Az adófizető polgártársak idén még előtte állnak az adó egy százaléka fölötti rendelkezésnek, s hogy, hogysem, ha a térdre csuhásoknak adakoznának, a nagyhatalmú NAV lehetővé teszi számukra, hogy a felajánlásuk ne egy alkalomra szóljon, hanem mindhalálig. A homlesszeket pátyolgató sorosisták javára ilyet tenni nem lehet.

A csuhásoknak szóló, sírig tartó adakozás vissza is vonható persze, de jure tehát semmi baj, csak de facto üli meg a lelkeket az iszap. Nem tudható ugyanis, illetve persze igen, hogy mért nyalja Tállai et. az egyházak valagát, és miért igazgatja vissza tündöklő országunkat a digitalizált középkorba. Az egyházuk az a kampányeszköz, amely az üdvözülést Orbán valagához köti, a kampány meg pénzbe kerül.

Kivethetnének tizedet is – magyarul dézsmát – az Isten munkájára való felajánlásként, amit például Aranyszájú Szent János keresztényi kötelességnek tartott. Igaz, még abban az időben, amikor piros pöttyös seggünkkel keleti rónaságokon nyargalásztunk, vagy épp a Szíriuszon volt a haligali. Viszont ez az adófajta minálunk éppen 1848 után szűnt meg, az összes aradi vértanú forog most tehát a sírjában.

Orbán azonban beteges vonzalmat érez a feudalizmushoz, ami berendezkedéshez ebben az országban ölég sokaknak nem fűlik a foga. Fideszék kurválkodnak itt a hittel, amire oly igen érzékenyek, pedig ez, ami itt van, nem nevezhető annak. Hite a totem előtt leboruló pápuának van, a magyar Béla nénik csupán egy félkatonai erőszakszervezet mórikálásának áldozatai.

Elmondhatnám a keresetlen véleményemet az egész ájtatos bagázsról, úgy is, hogy visítva szaladnának ki a világból, és mégis több lenne bennem a transzcendens mint az összes püspökökben együttvéve. De máglyára majd később óhajtok kerülni, most jó lesz a fekete autós fogda is egy időre. Az is eljő majd, ha kiteljesedik a téboly.

Máma azonban nem tartok hittanórát, hanem azon elmélkedek inkább, mire jó az, ha a manus úgy nyilatkozhat, hogy amíg meg nem murdel, a csuhások fixen kapják a lovettáját. Emögött, bár üldözési mániám még nem komplett, bizonyos listák készítésének lehetőségét tételezem. Nyilván lehet tartani, ki a jó keresztény és ki nem az.

A NAV jelen halmazállapotában sok mindenre alkalmas. Czeglédyket lehet vele lesittelni, régebben fideszes cégek lába nyomát eltüntetni, amikor a Lajos még nem világosodott meg geciileg. A NAV-al pokollá lehet tenni a keményen dolgozó kisember életét, nagyobb hatalom akármely perzekútornál.

De megint csapongok csak. Visszatérve a cinizmus bájos ösvényére azonban, arra veszettül kíváncsi volnék, hogy a nemzetvezető rendelkezik-e adójának egy százalékáról, s ha igen, mely felekezet javára. Hiszen, mint tudvalévő, száz gyerekét ezernyiféle első szentségben részesítették, a Gáspár meg most egyenest új egyházat alapít.

Az egész família ilyen ambivalens viszonyban van Istennel, amiben az a ciki, hogy a keményen dolgozó kisember szívja miatta a csöcsöt. Olykor nem mehet boltba vasárnap, máskor a mindenható nevével az ajkain kell teleszülnie a Kárpát-medencét, most meg egy életre nyilatkozni arról, hogy azokat tartja el, akik a templomok ajtaján óvnak az éhező embertársak etetésétől.

És akkor még csodálkoznak, ha az ember ferdén néz rájuk. Egyből eretnek, hitetlen, és nem magyar. Most durva vagyok, ha azt mondom, hogy tele van a tököm az egésszel? Döntsd el te, én nyájasom.

A Mennyországot vagy a Kánaánt Lázár et. egy módon tartja elérhetőnek, mégpedig úgy, hogyha a népektől újólag felhatalmazást kap arra a szeszélyes áprilison, hogy továbbra is ügyködhet, monyákolhat a nagy fazék körül, akkor eltörölteti a sírhelymegváltás intézményét. Ehhez kéri a támogató voksokat meg a hátba veregetést.

Tudjuk, ez az a kulturális képződmény, amikor drága halottunkat huszonöt év után kidúrják, mintegy kibasszák, akár a macskát szarni végső és örökös nyughelyéről. Csontjait és hamvait pedig szanaszét engedik a szélben, és százezer év múlva a kis zöld marslakók nem tudják majd vizsgálni Hódmezővásárhely és vidéke hajdan volt temetkezési szokásait.

A jelenben pedig megfosztják az anyókákat attól az örömtől, hogy a sírok közt halkan sírogassanak, ha nem perkálnak le sok pénzet. Emberszerű elképzelés ez ettől a Lázártól? Perszehogy, viszont én mégis belekötök, és nem csak azért, mert ő mondta (de), hanem, ahogyan, és amit még kiegészítésül hozzábiggyesztett. Azért.

Lázár et. vagy nem járt még temetésen, és azért nincsen tisztában a papság ilyen alkalmakkal foganatosított vajákossága felől, vagy csak tapír egyszerűen. (Erre nagyobb esély mutatkozik) Tudjuk, mi, egyszerű halandók, hogy a csuhások annyit sürögnek ilyenkor, hogy a kántor elénekli a körülvett a fájdalom kezdetű slágert, a pap elvtárs pedig mond ezt-azt, meg lóbálja füstölőjét.

A föld, amelyben szerettünk nyugszik, nem az egyházé – most még -, aztán, ha ebben elpihent, akit megsirattunk, utána a drága egyház maximum évfordulókon tart jó pénzért megemlékező miséket, ha arra van igénye az itt maradónak. Sírokban a plébánosok nem szoktak turkálni sohasem.

Ehhez képest Lázár et. azt pöndítette meg mintegy mellékszálként, ha eltörlik – ő maga kegyesen eltörölteti, ezt el ne feledjük – a sírhelymegváltást, akkor az a pénz az egyházak bevételi oldaláról fog hiányozni erősen, így őket a kormánynak kell azonos mértékben kompenzálni.

Ilyen kurva nagy keresztény ez a Lázár, aki azt sem tudja, hogy az egyház nem temetkezési vállalat, és nem szülőszoba, ha keresztelésről van szó, és pláne nem koton, ha meg esküvőről és nászéjszakáról. De hát, itt tartunk, illetve itt tart ő, mert valamit mondani kell, ugye.

A legegyszerűbb beleállni a zsigerekbe. Dávid Ibolyának is az örökösödési illeték volt a heppje, aztán úgy járt, ahogy, és nem az induló vonatok miatt. De megint csak csapong az ujjam a betűkön. Visszatérve ehhez a Lázárhoz, úgy tűnik, mintha a nálánál kevésbé szerencsés, vagy kevésbé gátlástalan népekért aggódna.

Mielőtt elalélnánk szívbéli jóságán, minden külön értesítés helyett idézzük fel, hogyan vélekedik azokról, akikhez ezzel a sírhelymegváltással dörgölőzni óhajt: „..Akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem…”

Erről momentán nincsen több mondandóm, arról viszont nagyon is, mért kampányolnak ilyesmivel ezek a narancsosok. Nem tudnak mással, a tér véglegesen beszűkült ugyanis. Globálisan az Orbán óv minket a migránsoktól és Sorostól, lokálisan krumplit, tojást meg tejet osztanak, és a kettő közti űrt töltik ki az ilyen egyedi ötletek, mint a sírhelymegváltás húsba vágó gondja.

Nincs mit ígérniük már. Rezsi nincs is, az oktatás és egészségügy szárnyal, ha konzekvensen pofáznak, mit is mondhatna mást ez a Lázár, mint a sírokat. Viszont hogyan fog kinézni már, hogy körzetenként más a lényeges, itt a sírok, Tállainál a benzinár, s ki tudja, hol, mi még a csali.

Ígérhetnének más földet is, nem csak ezt a darabkát, de a rétek, mezők, szántók, vetések, gyümölcsösök, szőlők már elkeltek. Ígérhetnének gyógyulást is, ehelyett a halállal foglalkoznak. Ha teljesen elment volna az eszem, azt hihetném, Lázár Marquezre figyelmez az ötletével.

Ez a Gábriel arról elmélkedett, hogy a halálban is megvan a másik halál, és ez a feledés. Tűnhetne úgy is, Jánosunk ez ellen harcol, de nem igazán. Mert lehet, hogy hülye vagyok, de egy biztosan nem vagyok, mégpedig hülye (by: Family Guy). Ebből fakadóan azt is látom, ha ez szemét is, de legalább húzgál valami mézesmadzagot a panelproli orra előtt.

A vele szemben fölsorakozóknak még ilyen madzagja sincsen. Ezeknek eszméik vannak, mint demokrácia, meg Európa, ilyenek, amiről a már emlegetett anyókák azt sem tudják, eszik, vagy isszák. Kilátástalan csörte következik, mert ha igazán belegondolok, egyetlen épeszű elképzelés született az ellenoldalon, és ez a Kétfarkúak örök élete meg ingyen söre. Ezzel már lehetne valamit kezdeni.

Mert főszerkesztő. Édes, jó, Istenem. Így mossák a szaros pelenkát.

A Nemzeti Adó- és Vámhivatal szerint a NAV mindenkori vezetője főszerkesztői, szerkesztési feladatokat lát el az Adóvilág hivatalos szaklapnál és az Adó és Vámértesítő lapnál – derül ki a szervezet az MTI-hez elküldött közleményéből. Továbbá, a közszolgálati jogviszonyra vonatkozótörvény alapján nem összeférhetetlen munkaköri feladattal összefüggő egyéb szellemi tevékenységet végezni, erre irányuló jogviszonyt létesíteni

Ezt mondják nékünk a talpasok.

Nem megbántva e nagyon fontos periodikák munkásait, annyi kérdésünk volna, milyen már ott a slapaj, ahol Tállai a főszerk’? Mindezt akár ki is kérhetném az újságíró társadalom nevében, hogy nem teszem, azért van, mert ilyen állatfajtából egyre kevesebb leledzik az országban. A nagy többség inkább rendszerszolga és mikrofonállvány. Egyébként vizsgáztatnám az átadóbiztost. Ha a következő fogalmakról – kolumna, flekk, kurzív, verzál, fett vagy tipométer – megmondja, eszik, vagy isszák, vigye a szaros félmillióját.

Különben maradjon az átadásoknál, mert ez egy szakma. Állítólag.

De az egész történet vagy kabaré, vagy tragédia. Lehet választani.

Miniszterelnök úr, aki oly sok más dolog mellett az információt és annak áramlását is szeretné a fennhatósága alatt tudni, s mint az közismert, nem is sajnálja rá a keményen dolgozó kisember pénzét, évi nyolcvan milliárdból tart fenn egy olyan média-gólemet, amely semmire sem jó, és MTV-nek nevezik összefoglalóan. Viszont a keményen dolgozó kisember szarik rá magunk közt szólván.

Kitartó, hosszú és verejtékes munkával sikerült elérni, hogy a fél nyolcas híradó – amely a zászlóshajója volna a miniszterelnöki szándéknak – nézettségét a nem is oly rég volt közel milliósról alig több mint százezresre redukálják, ami jelenség voltaképp biztató is volna, ha nem hozná magával a téboly köreinek újabb szintjeit. Első lépcsőben a Vajnatévével, amellyel újólag megtörtént az a csoda, hogy nem érdekli a népeket, ha a bigott hívőket kivesszük a pakliból.

Miniszterelnök urat ezek az eredmények fölöttébb elkeserítették, és nem arra – az egyébként normálisnak tekinthető – belátásra jutott, hogy lazítani kellene a gyeplőn, és nem kizárólag hamisságokat kínálni a választópolgárnak eledelül. Ő másképpen működik. Ennek a különös üzemnek az az ismertetőjegye, hogy Mészáros Lőrinc fölvásárolja, amire miniszterelnök úr rábök, gondolván, ha nem muzsikál az egyik, legyen akkor másik, most épp legutóbb az Echo TV lett a csoda friss, ropogós letéteményese.

Újat mindezzel aligha mondtam, a nóvum eztán jön, a szándék és az ultimátum, amely szerint a Magyar Időkkel mészároslőrincesített Tv-nek szinte a nulláról indulva kellene megvernie konkurenseit, és van határidő is. Orbán Viktor környezetéből származó információk szerint miniszterelnök úr 2018 nyarát jelölte ki, amikor már „olajban kell úsznia a kormánymédia gépezetének”. – Ezt a saját bejáratú lapja fogalmazta meg ily plasztikusan, viszont nem kezdett el halálra váltan hörögni, ami szívességet én most megteszek, és helyetted is, nyájas olvasó.

Mert nézzük csak, hol is élünk. Miniszterelnök úr egy – állítólag – magánpénzből felvásárolt magántelevíziónak megszabja a szellemi – vagy szellemtelenségi, gusztus dolga – irányát, és ad neki másfél évet, hogy olyan eredményeket produkáljon, amilyet ő maga, mint Móricka elképzel, különben…Ez itt a hangszóróra irányuló kérdés, hogy mi lesz különben. Levágja Mészáros úr becses tökeit? Száműzi őtet Borsodba, vagy újabb felvásárlandó médiumot, mint célt tűz elébe? Ez a jövő fogós, ravasz kérdése.

Viszont innentől leveszi rólam azt a terhet, hogy kacifántos módokon és tényekkel bizonyítsam a zsarnokság tényállását, mert íme, megtörtént. Azt hiszem, nem szükséges részletezni mi által, röviden azért: demokráciákban magántévék működésébe nem pofáznak bele, ultimátumokat meg pláne nem adnak neki. Ilyen egyszerű ez. Kisebb aggódásra ad azonban okot a kitűzött cél elérésének dátuma, amely bőven a következő választások utánra datálódik. Ebből az a következtetés fakad, miszerint miniszterelnök úr nem számol azzal a lehetőséggel, hogy gyalázatos hatalmát másnak kéne átadnia. Itt volna hát az ideje, hogy leváltásának módszertanán elmélkedjünk immár.

Mivel a regnáló ellenzék meglehetősen töketlennek mutatkozik, a fellazítást egészen más módon kell véghez vinni. Meg kell tanítani a szürke, folyvást csak legyintgető masszát vigyorogni, mert – a jelek szerint – a regnáló hatalom nem szenvedheti a jókedvet, nincs annak helye a permanens háborúk közepette. Ha az ember elkezd röhögni, legott megszabadul a talpaink egymásra lépnek csikorgó, falvédős világszemléletétől, és tán kedve támad szavazni is, ami jó móka lehet, ha odafigyel az ember.

Tudta ezt a pajkos kedvű Kierkegaard koma, aminek ékes bizonyságát adta a következőkben: „Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. Szeretnél – mondta Merkúr -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot. Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint.”

Mindezek szellemében vegyünk példát arról a holládi fiatalemberről, aki új gazdát keres házi kedvencének, amikor idomított legyét kínálja megvételre, az alábbi feltételekkel: a zümmögő jószág nem lopott, és nem a tucatlegyek közé tartozik. Az idomított rovar egy vékony madzagon éli mindennapjait, az állapota miatt nem kell aggódni, a tulajdonos ugyanis – állítása szerint – nagyon figyelt az egészségére. Törzskönyvvel rendelkezik, így természetesen féregtelenítve van, és a veszettség elleni oltásait is megkapta. Az ára azonban igencsak borsos: ötvenezer forint, amelyből a hirdető egy fillért sem hajlandó engedni. De legalább ajándék póráz jár az állathoz, azzal már nem kell törődnie az új gazdának.

Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata. Aki legyet idomít, az bízik a fényes jövőben. Nem retteg attól, hogy a migráncsok elveszik a munkáját, megerőszakolják kedvencét, és azzal sem törődik, hogy Tállai avató szakmunkás mit ad át épp, vagy Rétvári örömhozó milyen boldogságokat talál a nyugdíjasok, nagycsaládosok vagy az óvodások számára. A légyidomítás nemes feladata az ember minden idejét kitölti, nevet csak a világ ostobaságán, és miniszterelnök úr szokásos skizofréniája is csak egy messzi galaxis bárgyú visszfényének tűnik csupán. A légyidomítás maga a szabadság, tartsd jól tehát a legyedet, és jó szóval oktasd, valamint játszani is engedd! Ez börtönünk csikorgó zárának kulcsa.

A műalkotás a kedves vezetőt Puskás Fröcsi (by: Végh Antal) társaságában ábrázolja, és a „Két sportbarát” címet viseli. Ez a mű szépen illeszkedik legújabb kori művészettörténetünk vonulatába, gondoljunk csak Torgyán úr freskójára, továbbá Kerényi úrnak az alapszarba rendelt képeire a teljesség igénye nélkül.

Tállai András politikai pályája akkor emelkedett éteri magasságokba, amikor hogy, hogysem, a Fidesz-be lépett bele, mint aki halkan. Momentán épp NAV elnök. A történet azért ugrott be, mert mindeközben a mezőkövesdi csodacsapat tulajdonosa is ugye, aki alakulatot – az ínyencek kedvéért – most Pintér Attila, bukott szöv. kap. tolódtatja a pompastadionban.

És itt jutunk el a kályhához. Tállai András NAV elnök az általa felügyelt közpénzből folyamatosan kapja a dellát miniszterelnök úrtól az ő csapatára. A summa most épp egymilliárdnál tart. Ám ez nem elégséges, szállodája is lesz a stadionnak, amely a közbeszerzési értesítő szerint másfél milliárdba fog kerülni.

Jobb helyeken, amilyen Magyarország már sosem lesz, az adóhatóság elnöke nem igazán szokott pénzt kapni a miniszterelnöktől, mert ezzel függetlensége, vagy mi a rosseb veszik oda. Igaz, ez régebben sem volt másképp. A régebbi szép időkben, még a „G” nap előtt Simicska Lajos APEH elnökként a „hosszú bájtok éjszakáját” prezentálta édes gazdájának – némi székházpénzek elvarázslására -, most meg van, ami van.

Azt a rendszert, ahol a jobbágyok némi ellenszolgáltatásért kapnak ezt-azt az uraságtól, hűbéri rendszernek nevezzük, igaz, a nagyúr önkénye aztán le is csaphat, lásd Simicska sorsát. Tállaira nem tudni, mi vár, egyelőre önti bele a pénzt a nagyúr.

Ez a feudális rendszer hátrányokkal is jár azonban. Olyanokkal, hogy a hűbéresnek fingja sincs arról, amivel megbízták, mint most Tállai úrnak az adóügyekről. Jól példázza ezt az az interjú, amelyben arról kérdezték a NAV elnökét, mért kerül a nyugdíjasok választási tízezre tizenötezerbe. Íme, a csoda:

„HírTV: A miniszterelnökség azt mondta, a Nemzetgazdasági Minisztérium tudja majd megmondani, miért jön ki tizenötezer forintra egy tízezres Erzsébet-utalvány. Mit lehet erről tudni?

Tállai: (hosszú csend) Mi a kérdés?

HírTV: (Kérdés megismételve.)

Tállai: Úgy gondolom, hogy a kormánynak joga eldönteni, hogy most tízezer forint vagy tizenötezer forint. A kormány ülésén fog megszületni, hogy ez az összeg mennyi lesz. Ha a Miniszterelnökség ezt javasolja, nyilván megvitatja a kormány. Így van?”

Ez is minden pénzt megér. Viszont az inkriminált kép nem, az ugyanis ingyenbe’ volt Tállai úrnak. Az alkotó Járó Ferenc mezőkövesdi nyugdíjas, aki régóta ismeri az államtitkárt, korábban együtt fociztak, ezért haveri alapon alkotott. Látjuk, mit fialt a műalkotás Tállainak, hány milliárdot. Járó Ferenc pedig megkapja a tízezrét karácsonyra, ami tizenöt. Viszont, hogy mért, azt titok lengi be elnök úr tudatában.

Házaik falán csorgott alá, mint sötétlő fájdalom, autóikat is ezen mód tartották karban az ismeretlenek, akik a feltételezések szerint meg akarják félemlíteni a becsületes munkában megőszült városatyákat-, és anyákat, mert bejárást tartottak az üdülőövezetben, a helyi tó partján, ahol is több olyan szabálytalanságot tártak fel, amelyek sérthetik „egyesek érinthetetlenségét”.

A négyek ezt a legendárium szerint többször is szóvá tették az önkormányzati üléseken, érdemi változás azonban egyáltalán nem történt. Semmi se. Mályiban hét főből áll a testület. Öt képviselő, valamint a polgármester és az alpolgármester. A négyek tehát masszív többséget alkotnak, ezért, ha semmi se történik, akkor ott a maffia dolgozik, vagy rossz a szavazógép, de ezt már soha nem fogjuk megtudni.

Idáig a felszín, amely csak fecseg. Most jön a mélység.

Mályiban június huszonharmadikán tartanak testületi ülést, amelyen Viszokai István polgármestert szeretnék valagba rúgni „sorozatos törvénysértő tevékenysége miatt”, s hogy, hogysem, ideiglenesen épp Sömjéni Éva venné át az ügyek vitelét. Viszokaival régebben nem sok baj akadt, például magával Tállai Andrással avatott óvodát, meg különben is, az elmúlt években számos avatni valója volt, a falu tehát dübörgött, úgymond. A polgármester jól működött, túl jól.

Mi lehet a baj? Viszokai István független, tán ez épp. Nem tudhatjuk, a lapokba nem látunk bele. A jelek szerint azonban a háború megkezdődött, s bár mindezt holmi tóparti gyaloglással indokolják a négyek, tán mégis, mintha valami hatalomátvétel készülne. Ugyanis a hét fős testület további három tagja független, a polgármester és az alpolgármester is, ilyeneket pedig – lásd Esztergom – nem szeretnek az angyali szelídségű Fidesz-KDNP berkekben, mint az tudvalévő.

Ez a polgármester nem az ő kutyájuk kölke, ez világos.

Viszont a harc módja. Ez újdonság minálunk. Mert gondoljunk bele, micsoda lelki erő kell ahhoz, hogy férfias szemérmünket leküzdve a drogériában kotont vásároljunk feledve kamaszkorunk legszebb nyarát. Továbbá abba fáradt olajat töltsünk, ne – mondjuk – vizet vagy vizeletet, mint holmi éretlen suhancok. Mindezideig mindenféle pártirodákat szoktak megtámadni az ellenállók és forradalmárok főképp választások idején, most az otthonok kerültek sorra, ahol békés vak komondorok heverésznek, mondjuk.

Hová vezet ez? Tehetnők föl a kérdést, de nem tesszük. Orbán Viktor pártelnökminiszterelnök egyik kedvenc bölcsessége, hogy aszondja: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Mályiban most épp így. Mondjuk, a négyek még örülhetnek is magunk közt szólván, hogy – khm – nem a rendeltetésszerű használat után kapták a képükbe a gumit. Bár ahhoz nagyon sokat kellett volna kefélni.

A legfennköltebb esetben még óvodai ünnepélyeken is hangsúlyos szerepet kaphat, ha jól odafigyelünk. Mindezek ellenére, vagy éppen ezért eltekintünk attól, hogy citáljunk belőle, mivel óvjuk nemzetünk lelki egészségét, éppen ez okból nem idézgetjük furcsa hajnalokon a „Nemzeti összetartozás dalát” sem. Van bennünk ugyanis jóérzés, és a két alkotás nívója közt szoros összefüggést vélünk fölfedezni, ami ráismerés szomorúsággal tölti el a mi szívünket. Egy dolog azonban egészen bizonyos, a Parnasszus kurva messze van innen.

Akit érdekel az alkotás, egy tanács: a neten minden megtalálható. Viszont egynéhány dolog nem hagyja nyugodni az embert. Ezek közül az első, hogy megrendelésre született-é a nagy mű, vagy csak úgy magától? Egyik sem jobb a másiknál, mert mért lennénk boldogabbak attól, ha valaki önerőből hülye, mint, hogyha utasításra. A végeredmény ugyanaz, a magyar köznép szelleme annyira le lett lakva, hogy ilyen elképesztő teljesítményekre képes, mint ez a szöveg is. Ha rendeletre íródott, az megint nem komilfó.

Tállai elvtárs – emlékeim szerint – festményt rendelt be, és az is elkészült. Mint ahogyan ez is, és ami még nagyobb gond, a népeknek tetszik, és nagyon. Egy túlművelt bokszoló azt rittyentette hozzá kommentben, hogy ez már Szózat. Hogy a kettőnek nem sok köze van egymáshoz, az fidesz-olvasatban nem nagy baj. A jódógos-jómunkás kisembernek elég, ha kalapálni tud, maximum ganajozni. Az irodalom ez lesz neki, a zene a Nóta Tévé, a színház az nem érdekes, jó helyette a futball és a szotyola. Itt tartunk épp, viszont nem kéne Orbán szintjére jutnunk, amíg nem kötelező. Tessék választani!

Már megint fújt az a hülye szél, a világnak ebben a szegletében mindig fújt, ami dolog télen tudott igen kellemetlen lenni. Még a híd alatt sem lehetett elbújni előle, ahol a szerelmesek töltötték az éjszakákat rendszerint, de egyáltalán nem a suszterbogarakat utánozva, sokkal inkább, mint a malacok az ólban, melegítve egymást, összebújva. Ez a mostani azonban már majdnem nyári fúvás-lengedezés volt.

Ebből fakadón mindenféle koszt cipelt magával, az őszről itt maradt fáradt leveleket, műanyag flakonokat, használt papírzsebkendőt és kotont is tisztesség ne essék szólván. Meg az elmaradhatatlan újságpapírokat, amelyek kettős célt szolgáltak: lehetett velük védekezni az éjszaka hűvöse ellen, és meg lehetett tudni azt is – igaz némi fáziskéséssel -, hogy mi történik a világnak azon a részén, amely a parkon túl terül el.

Momentán ez utóbbi feladatát látta el a hömbölgő papírhalom, amely görgetegből a nő légstoppal vett le egy adagot. A szakadt nejlonszatyor mélyéről valami nagyon oda nem illőt, egy szemüveget halászott elő. Egyszer, amikor igen-nagyon krőzusok voltak, és a Coopban grasszáltak a párjával, a pénztár előtt egy állványon lelt rá, mindenféle látó eszközök voltak ott egy ezresért. Fölpróbált egyet, és amikor fölfedezte apró sikollyal, hogy lát, a férfi jóváhagyólag bólintott.

Nagy kincs volt ez azóta. Föltette magára hát az okulárét, és élvezkedett, olvasott. Ezt látta a gyűrött lapon: „Tállai András, NAV-ot vezető államtitkár bejelentette, hogy újabb nagy könnyítések jönnek a pálinkafőzőknek, mert a pálinka nemzeti kincsünk és nemzeti italunk. A magyar nemzet jövője is a pálinkáról fog szólni. Épp ezért új jövedéki törvényen dolgozik a Nemzetgazdasági Minisztérium, amely segíteni fogja a pálinkakészítőket”.

Laposan pislogott oldalra, mert párja zörgött a saját szatyrával, matatott benne hosszan, és az aljáról előhalászott egy félig telt üveget. Alaposan meghúzta, hogy kimossa magából az éjszakát, csuklott és csettintett. A nőből pedig, akárha hamvas siheder, arcát meghazudtoló, csilingelő nevetés fakadt föl. A férfi buta arccal nézett rá. – Mit röhögsz? – Kérdezte. – Most ittad meg a magyar nemzet jövőjét, drágám. – Válaszolta, és még jobban vihogott. – Mi van? – Kérdezte a férfi, mert semmit nem értett, mégis örült, hogy párja boldog, mosolygott hát ő is. Mondom, nagyon szerették egymást.

A kisböske meg azonizgút, hogylegyünk azé nagyonjok, hogy emehessünkmer ottan bisztos adnak valamisütit. Mindiga zételen jár azesze a böskének, nemértem, amikó migráncsnézőbe vótunk, akkóse attak ennise semmit, csak néznilehetet a kerittésen át. A böskemeg bisztossan megymer őmeg versetmond a tálai navbácsinak, nemhaggyák itthó azbisztos. Nem vótunkjók, asztán mégisjött abusz máma regge.

Nagycsöcsére vagyhovavitt minketabusz, ottan valami kukkerok vótak a kisböske szerintde, a pityu vihogot, hogyazok nemkukkerok, hanem valamikamerák, amika a teret figyelik. A böskese értette, énse, de éneküni köllötmeg táncóni, ahogyan gyakorótuk márhetek óta. A kisböske izgút nagyon, aligis tutta emondani a versét, a zibojnéninek köllött sugnineki mindig, de azé megvót. Énnekem táncóni köllött, a bácsik mega nénik csaklestek meg tapsótak.

Atálai bácsibeszét sokat, hogyjobban teljesitt, nemtuttam, mi teljesitt jobban, a bácsie vagymi, semmitse értettem. Asztán nénikis énekűtek, szépvót, rezgetnekik a hangjuk, a nézőnénik megabácsik csaklestek, csillogotta szemüknekik. Tapsótakis. Atálai bácsiasztán szallagot vagdosot, és örüttnagyon. Apityu mega kisböske iskapott a szalagbóegy darabot, nekemnem attak. Pedig szerettemvóna.

A kisböske meghüjütt teljessenmer vótpogácsa, de nekünk mennikelett innen a nagycsöcséről, hogyaz ebédre hazaérjünk azoviba. Deott nemlesz pogácsacsak valami főzelékbisztos, a kisböske majdnem elbőgtea magát. De vótneki szallagja. Asztmeg azibojnéni evette tölle abuszon, meg mindenkitő evette, hogyaza zovinak emlék, majdő eteszi. A kisböske hüpögöt, hogy sepogácsa, seszallag, megmég a mútkó homokotis tömteka szájába. Csakúgy fojtaka könnyei, de azibojnéni nem figyettrá. Csak szorongatta aszallagokat, és ojan furcsán csillogotta szemeneki.

Megisjöttünk a nagycsöcséről, a dadusnéni hosztais az ebédet, főzelékvót, persze, furcsavót a színeneki, a kisböske szipogot, deette, ezmindent fölfal, télleg kéneneki kökénythozni. A zibojnéni mesétt a dadusnéninek az ünnepségrő, hogymijen szépvót, meghogy a tálaibácsi mijenföss ember. Mutogatta nekia szallagokatis. Nemtudom, nemis érdekel, éntáncótam nekik, de eza főzelék ez nemtudommi, a mútkó apityu ijethányt. Nemköll, vára dömperemmegyek.

Amúgy is vészterhes idők jártak. Még hosszú évekkel ezelőtt a főpap kijelölte a vadászmezők határát, egészen egyszerű, a görényektől ellesett módon. Körülhugyozta a területet, amelyet az eljövendő minimum húsz évben uralni akart, és boldogítani lakosait. Nem egészen az összeset, csak azokat, akik, amikor esténként világítani kezd a Hold, helyet foglalhatnak a nagy tábortűz és a bödönök mellett. Erre unortodox módokat talált ki Kajlaszem névre hallgató cimborája. Nem tudta senki, ez mi a búbánatos jóistent jelent, de olyan klafán csengett, volt valami felkent bukéja a beléje csavart tébolynak.

A fiatalabb harcosoknak azonban nem tetszett a rendszer, egyre többen fogták az íjukat, és elindultak más, idegen törzsekhez szerencsét próbálni azzal az indokkal, hogy ott a vadnak még a püspökfalatját is megkapják. Özönlöttek a pisálós vonalon túlra, ami ugyan a főpapot nem nagyon zavarta, a helyben maradt vadászok azonban erősen morgolódtak, tehát ki köllött találni valamit, hogy befogják a rohadt pofájukat. Ez volt a „Gyere haza fiatal” nevű projekt. Erről köllött most dicshimnuszokat zengeni, mert egészen különös dolgok történtek.

A húggyal megjelölt vonalat egyre több lerongyolódott alak lépte át. Csak az ágyékkötőjük volt mindenük, azt állították, hogy a saját törzsük kannibáljai elől menekülnek csecsszopós kisdedjeikkel a karjukon, de ez a főpapot nem hatotta meg egyáltalán. Kihegyezett karókat veretett le fennhatóságának határára azt képzelve, ezzel megakadályozza az ágyékkötősöket az ő nagy vonulásukban. Így e téren jól végezve dolgát úgy vélte, el köll magyarázni az ő együgyű népének, hogy a betolakodókat már elzavarta, sőt, eltévelyedett bárányait meg egyenesen visszacsábítja, és a haza fényre derül.

Semmi sem volt drága, hogy a nagy terv sikerüljön. Mint a sámánhelyettes elbeszéléséből kiderült, már másfél milliárd pénzt költöttek a píárra, ami fölöttébb hasznosnak bizonyult. Igaz, saját bevallásuk szerint háromszázezer, a suttogók szerint fél-, a bérrettegők károgásában meg egyenesen egymillió fiatal harcos hagyta oda a húggyal körülölelt területet, de az elkúrt vagy csak úgy egyszerűen zsebre vágott lóvé soha nem látott eredményeket hozott a nagy hazacsábítási akcióban. Ahogyan a sámánhelyettes beszámolt róla, egészen pontosan tizenegy fiatal harcos már vissza is tért, hogy a nemzeti színűre mázolt kókuszdiót majszolja.

Hogy ez az amúgy statisztikailag amúgy szinte kimutathatatlan mennyiség sok vagy kevés? Minden viszonyítás kérdése. Amióta a főpap agya végképp elborult, és egyre-másra irtatta ki a dzsungelt iszonyatos pénzekért, hogy pálmalevelekkel borítva azokat fedett sportlétesítményeket alakítson ki, mindent futballban számoltak, lévén ez minden öröm kezdete és vége. Legalábbis a főpap szerint, aki nem átallott olyan kijelentést tenni, hogy ez a láblabda játék az igazi kultúra. Így, amikor megkérdezte a sámánhelyettest, hogyan is állnak a hazacsábítós játékkal, ő már készen is állott az adekvát válasszal.

Egy futballcsapatnyi már visszatért fenség. – Ettől a főpapot elöntötte a végtelen boldogság, további pénzeket különített el dzsungel-irtásra, és elégedetten paskolta meg egyre nagyobb hasát, vakargatta csüngő valagát, röfögött szinte. A sámánhelyettes pedig végképp megnyugodott, kilépve a főnöki sátorból megtért varázsdobjához, és éktelen módon püfölni kezdte határtalan jókedvében. Akkora volt a hangzavar meg a káosz, hogy azt sem vette észre, amint a mennyekből aláereszkedik egy lepedőkbe burkolt alak, és azt suttogja: itt pedig épüljön kisvasút, miközben egy pálmalevelekkel frissen befedett területre mutatott. A főpap épp arra csörtetett, ment a budijába. Kerek volt, egy volt a világ.