Az új szerződésből nem derül ki egyértelműen, pontosan mennyi ideig tölthetik majd be posztjukat az érintett vezetők. A munkaszerződésben az van ugyanis, hogy „a megbízás a főigazgatói pályázatok kiírásának eredményes lezárásáig vagy legfeljebb öt évre” szól. Csakhogy azt senkivel nem közölték, kinek a posztját kívánják megpályáztatni, és kiét nem.

A papír aláírásával pedig lényegében tudomásul veszik, hogy a kórházfenntartó bármikor kiírhat a posztra pályázatot. Az egyik érintett úgy véli: a főigazgatói pályázatok lebegtetése aligha tekinthető másnak, mint a kórházvezetők zsarolásának. „Aki jól viselkedik, maradhat, a többinek mennie kell, aki pedig nem értene a szép szóból, annak három hónapos próbaidőt is szabtak a meghunyászkodásra.”

Úgy tűnik, arra törekszenek, hogy valamennyi főigazgatói és gazdasági igazgatói pozícióra minél hamarabb kiírják a pályázatot. Az egészségügy, amellett, hogy szétrohad, ideológiailag szűz terület lehet, mert nem mindegy a rezsim szerint, hogy az appendictis elleni küzdelemben jobbról vagy balról metsszük-e fel szikével a delikvenst. Valami ilyen lehet a vezérlő eszme, mi más?

Török Gábor, aki hajdan egész jó kapus volt a kispályás focicsapatban, ahogyan megnőtt, hajlamos hülyeségeket beszélni. Most is belenézett a varázsgömbjébe, és kijelentette, hogy a Fidesz nyer ugyan 2018-ban, de a NER megszűnik. Énnekem ezzel igen élénk vitám van, és csak Gyurcsány örökzöldjével tudok reagálni a hóbortos állításra, amely ez: lófaszt mama.

Orbán már nagyon régen, még az őrület felé vezető útjának az elején azt jelentette ki, hogy hatalomra kerülvén első dolga lesz átírni a telefonkönyvet, amivel arra utalt ez a drága, hogy a felsőbb szinteken lecseréli a manusokat, s valóban. Első országlása legelején meg is tette.

Most viszont a második delírium nyolcadik évében ücsörgünk, és mindenütt az ó strómanjai ülnek, iskolák, egyetemek, múzeumok, színházak meg a többi élén. Ezek az üzemi párttitkárok pedig maguk alá a sajátjaikat vitték, leszivárogtatva a NER-t a legalsóbb szintekig, egészen a takarítónőig és a ványadt közmunkásig. Így függ az ország összes polgára áttételeken keresztül – mert mindenre azért ő sem figyelhet – a kedves vezetőtől.

Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Beállsz a sorba, vagy éhen döglesz. Ezeket a túlélési alternatívákat kínálja a rezsim, ebből fakadóan a NER ott van minden kilométerkőnél és az összes zsigerben. Generációváltás kellene ahhoz, hogy a téboly kimosódjon az idegpályákról, ebből fakadóan, ha valami csoda folytán nyerne is az ellenzék, a rossz szellem akkor is itt marad. Ki van ez találva nagyon.

Hitleri időszámítás szerint most 1940-ben vagyunk, Európa térden, az ellenség épp a csatornán át menekül, Sztálingrád meg még sehol. Bármily hazafiatlannak, sőt, egyenesen hazaárulónak tűnhet is, valami ilyesmire lenne szükség, amely a jelenlegi helyzetben egy lehet, valami módon elzáródik az uniós pénzcsap.

Akkor egy szempillantás alatt omlik össze minden, a NER embereiből partizánok lesznek egycsapásra, a patkányok pedig visítva hagyják el a hajót, aranyrudakkal teli bőröndöket húzgálva maguk után. Helyi erőből itt – Botkára nézve fejcsóvál – sosem lesz változás. Viszont a friss levegőt én már nem érem meg, ötvenhat vagyok. Itt hagyom hát nektek a testamentumot: szerettelek titeket.

Így gondolhatták ezt a koronaőrök, akik a hajdani vonatról addig-addig álmodoztak „Tihany 1-es” (ez is) díszegyenruhájukban a cucc mellett feszengve, míg el nem érték az áhított célt. Lesz vonat, illetve kocsi, uszkve nyolcvan millióért. Ez olyannyira nem tétel a mai viszonyok közepette, hogy kár is megemlíteni, csak a történeti hűség okán raktam ide.

Nyolcvan évvel visszaálmodni magunkat minden pénzt megér, a többire ott van a MasterCard. 1938 egyébként elég sűrű év volt a háború előtt, így minálunk is történtek említésre méltó események az alkar pöfögésén kívül. Például az első zsidótörvény lépett életbe, Imrédy Béla hivatalosan is nekilátott Hitler seggét nyalni, az első Bécsi Döntés okán pedig Horthy úr seregei élén bevonulhatott Komáromba.

Ezt az örömöt később kétszázezer honfitársunk fizette meg a Donnál, ahol akadhatott olyan is, aki azt hitte, mindjárt eláll a hóesés. De ne szaladjunk előre ennyire, hiszen 1938 még boldog békeév volt, amikor is uszkve hárommillió honfitársunk nélkülözött és éhezett zsíros kalapban, csüngő bajuszok és áll tövében csomózott fejkendők alatt. Megvan a kép a falusi idillről, azt hiszem.

Mindez azért jutott eszembe, mert annyira jobban teljesít az ország, hogy friss felmérések szerint máma minden negyedik ember, a teljes lakosság huszonnégy százaléka, tehát nagyjából annyi organizmus éhezik, mint a kormányzó úr idejében. Villámléptekkel haladunk tehát az űrkorszakban, ezt az is mutatja, hogy most már nem éheznek az emberek, inkább tartósan nélkülözik az élelmiszert.

Különösen érdekes ez abban az összevetésben, hogy szerte a Föld nevű bolygón ma minden kilencedik ember nem eszik csülköt Pékné módra, s ebbe az adatba beletartozik például Etiópia is a puffadt hasú kölkeivel. Itt, minálunk tehát még ennél is drasztikusabb a helyzet. Öt év alatt, ami nem az eemúttnyóc, ugye, közel a duplájára nőtt a gyomorkorgatók száma.

Ebből is kitetszik, hogy soha nagyobb szükség nem volt az alkaros vonatra. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy elkerüljem a demagóg dumát, és ez fogós, nehéz föladat. Ezért egy kis életképet pittyentek ide a hajdani Sztálingrád környékéről, ahol a hatodik német hadsereg is erősen nélkülözött. Erről a Führer – mint ahogyan ez a miénk szintén – nem igazán akart tudomást venni.

Viszont volt neki egy tökös tábornoka, bizonyos Zeitzler nevezetű, aki úgy irányította a főnök mindig elkalandozó figyelmét a problémára, hogy a vezérkar étkezésein mindig csak annyit evett, amennyi egy Sztálingrádban bekerített német katona fejadagja volt. Pár hét leforgása alatt olyan rossz állapotba került, hogy Hitler személyesen parancsolta meg neki „diétája” befejezését.

Most leszek szájbarágós hülye, és azt javasolom például a jól táplált annyit is ér Lázár úrnak, hogy nyüves életét tengesse ezentúl csirkeszárnyon vagy farháton, jobb napokon vehet magához tescós parizert is vízzel meg száraz kenyérrel. Ilyen edzésmódszerek után alaposan megváltozna a világlátása, és eljuthatna még az Agymenők Howardjának szintjéig is, aki, amikor űrutazásra dresszírozták, nagy nyomorúságában, némileg elborult tudattal ezt szkájpolta haza a cuki kis asszonyának: „Megettem egy pillangót. Olyan kicsike volt, és gyönyörű, de nagyon éhes voltam.”

Az átfedést képek bizonyítják, viszont a fidesznek (sic!) meg persze, hogy semmi köze nincsen hozzá, ahogyan a saját székházuk védelméhez sem, a 2006-os szedjük fel a macskakövet és ugorgyunk című szintén elsőáldozós szabadidős tevékenységhez meg pláne nem. Különben is, nem a komcsikkal foglalkoztak ők, hanem emberbarátok, akárha úttörők, és mert Erdősi Lászlóné nyugdíjas igenmagyar asszony is oda látogatott épp. A még mindig csípős reggelen pedig nem volt tudható, hogy itt-ott, erre-arra nem rejtezik-e néhány megbúvó jégfolt a flaszteron, s má’ nehogy elcsússzon a matróna. Szóval neki segédkeztek a körülményes haladásban. A combnyaktörés csúnya egy dolog tud lenni.

Aztán most minden kockás inges nyüszög, és azt mondja, hogy juj! Magunk ezt nem tennénk, mindez csak a fidesztempó természetes folyománya ugyanis, olyan nagyon csodálkozni tehát nincs min. Erdősi Lászlónét magunk személyesen nem ismerjük, ellenben a fajtáját azt nagyon. Nem is oly rég polgári körökben itták a habos kakaót, és a földre szállt kezét csókolgatták, amikor elhaladt mellettük. S mivelhogy az ember hite az oly szent dolog, mint a kurvák élete, mindezzel szórakozni nem illő, hagyjuk hát szegény asszonyt. Megkapta a maga tizenöt perc hírnevét, minden rendben van, és még istenének is megadta, ami jár. Szerinte.

Viszont, hogy mi lesz itt? Semmi se lesz. Ellenzékünk teszi a dolgát, úgy, ahogyan eddig is, legalább olyan töketlenül. Aszondják, hogy feljelentést tesznek, parlamenti vizsgáló bizottságot alakítanak, miegyebek, mintha ennek az egésznek volna valami értelme, ami nincs. Ugyan már, királylány. Van nekünk, illetve a fidesznek van Poltja, Pintérje, van olyan rendőrsége, aki a vonatról lecibálja az embert, mert úgy véli, hamis valamilyen utazási papírja. Ilyen reggeleken meg sehol sincs, ellenben a Telekit úgy veszi körbe kockás inges ügyben, akár a Wermacht Sztálingrádot a dicső napokon.

S ha már Wermacht. Nem tudom megunni a párhuzamosságokat, amelyek a mai végtelenben találkoznak. Ezek a kopaszok tisztára SA. Most kondicionálódnak arra, hogy majd választások idején az urnák tövében is noszogassák a polgárt, de ne legyen igazam. Hagyjuk is a rosszízű riogatást. Figyelő szemünket vessük picinyt ezekre a tar hazafiakra, akiknek a tekintetéből egyenesen sugárzik a misztikus értelem. Hol is teremnek ők, és honnan jön majd az utánpótlás, amikor az első generáció nyugalomba vonul, és az unokáknak meséli a családi tűzhely körül hajdanvolt idők hőstetteit. Egyenesen az iskolapadból érkezik majd az újabb sereg.

Úgy tűnik, mintha ez a KLIK bántott volna engemet, és emiatt megorroltam volna, ezért basztatom őket mostanság minduntalan, pedig dehogy. Csak úgy sűrűsödnek a dolgok. Persze folyományok ők is csak, viszont ennyire baromnak mégse kellene lenni. Jó, tudom én, hogy az az ukáz, hogy a magyar iskola kiskatonákat neveljen, ilyen új kopaszokat, akik írni-olvasni ugyan nem, szaladgálni, felnőttként meg bődülni viszont tudnak nagyon ütemes tapsra. Ellenben most, amikor amúgy is dörög az ég, nem kéne látványos öngólokat lőni, és mégis megy nekik. Félmilliárd forintért szerzett be ez a KLIK sportszereket a nebulóknak. Csocsót meg ördögbotot.

A csocsó, az érthető. Ha már sorkatonaság nincsen, mert a libsibolsik megszüntették a nemes intézményt, akkor annak szellemét hozzuk előrébb. A körítés, az már adott az iskolában, futkározás atlétában a folyosón, dalolás, tábori mise is lesz valahogy, viszont csocsó nélkül ilyen helyeken élet nincsen. A csocsó a kaszárnya nélkülözhetetlen kelléke, lehet pörgetni bávatag tekintettel két szolgálat közt. Ilyen emlékei lehetnek a KLIK-ben parkoló elvtársaknak a bakakorból, s úgy vélik, a magyar iskolának óhatatlanul csocsóra van szüksége, hogy a rá mért, kopasz-utánképző szerepét hiánytalanul betölthesse, s mint kitetszik, ezen is van az igyekezete.

Viszont az ördögbot. Te sem tudod olvasóm drága, hogy ez meg mi a szar, ugye? Segítek. Így reklámozza a csodát egy erre szakosodott oldal: „Az ördögbot kiváló zsonglőr játék fiatalok és idősebbek számára egyaránt, hiszen azon kívül, hogy szórakoztató, látványos; fejleszti a kézügyességet és a koncentrálóképességet. Akár többen is lehet játszani hasonlóan a tollaslabdához: háló felett dobálva egymásnak. Rengeteg trükköt sajátíthatsz el vele, amellyel elkápráztathatod barátaidat.” Világos, hogy úgy kell ez, mint egy falat madárlátta. ’Vásájjunk! És ’vásátak, így megy ez. Messzire mentem a választási irodától? Egyáltalán nem. Képzik a tarfejű utánpótlást, és nem veszik észre, hogy mért visít a magyar tanerő. Ezért, testvéreim a NER-ben. Ezért. És mindenki annyit ért meg belőle, amennyit akar.