A szlovénok hümmentettek egyet, és közölték, náluk nincs szokásban beleszólni abba, ki és mit jelentet meg a lapokban, amit Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet asszonyelvtárs nem értett meg. Az ilyen jelenség ugyanis teljességgel idegen attól a közegtől, amely kitermelte őt, mint nagykövetet. Mifelénk ugyanis a vezér még ki sem mondja, csak gondol rá, és máris legyalulnak mindenféle szerkesztőséget, beszántják vagy megveszik és váltót állítanak rajta, amelyik szórakozni mer a mi nagyhatalmú zsírdisznócskánkkal.

Nem vagyunk egyformák, Krisztusban testvéreim. Illetve teljesen mások vagyunk, amit viszont királyságunk nehezen tolerál, a minket körülölelő országok azonban üdvözölnek, úgyhogy ebből még gondok akadhatnak a jövőben, mint most is. Nagyon hülyén bír kinézni egy sivatag az oázis közepén, sőt, ilyen képződményt a földtörténet nem is ismer. Párhuzamos univerzumokban azonban minden bizonnyal akad rá példa, már csak a nagy számok törvényszerűségei szerint is, amit viszont avatatlan lelkek véletlennek neveznek.

De nem az. Törzsfejlődés eredménye, valamint gondos munkáé, hogy nekünk ilyen tuskó lett az országunk, hogy nagyjaink leginkább belehugyoznak a zongorába a klubban. Sok mindent ki lehetne hüvelyezni ebből a jegyzékből a sajtószabadságra, demokráciára és egyéb ilyen cukiságokra nézvést, de nem vagyunk fölnyírt hajú kiscsoportosok, tudunk már mindet, mert ez az életünk. Az incidens után a szlovén lap megállapította: „Egy ország, amely fel mer szólítani egy másik kormányt, hogy lépjen fel újságírók ellen, komoly biztonsági fenyegetést jelent az egész régióra.”

Itt tartunk éppen, de Isten és a párt segedelmével lesz még rosszabb. Viszont mindenki a saját meggyőződése, agymacskája és habitusa szerint dolgozta fel a kies hazánknak adott újabb maflást, és ebből a szempontból a cikkek alá írt kommentek különösen érdekesek. Ezek ugyanis hű képet adnak egy ország ideg, elme és morális állapotáról, ha úgy tetszik, a komment szakosztály voltaképp egy szociológiai és pszichiátriai szakrendelés ezek minden kínjával és gyönyörével, tűvel a karban és a kényszerzubbony szorításával.

Esetünkben is működött a rendszer, kurvaanyázták a polgártársak Orbánt, a szlovénokat, valamint egymást. Mindenki kiadta magából a saját kínját és nyomorát átkozva a fasizmust vagy éltetve azt filozófiai vagy morális neveltetés szerint, illetve, amit a kocsma gőze vagy az M1 belepárologtatott az agyába. És ebbe a kétszólamú szimfóniába, mint valami üstdob vagy fénysugár betüremkedett egy hozzászólás, ami olyan volt, mint egy sikoly vagy segélykiáltás, hogy aszongya: „És a káposzta is négyszáz forint már.”

Érezni lehetett, ahogyan ezen a ponton kicsit lemerevedett a képernyő, de rövid szünet után ment tovább a mocskolódás, és a hölgy – mert ő panaszkodott ekképp – magára maradt a gondjával és legfőbb bajával. Egyszerűen átléptek rajta a begőzöltek. Ehess, ihass, ölelhess, alhass – tudjuk J. A.-óta az élet alapvetéseit, de tőle tudjuk a fasiszta kommunizmust is. Ezek így ölelkezve fakadnak egymásból, és létrehozzák a teli gyomor és a szabadság dichotómiáját, hogy kinek mi a fontosabb. Petőfi átlőtt oldalú farkasának az utóbbi, Mari néninek meg a töltött káposzta.

És bár voltaképp jól van ez így, mert nem mindenki lehet kivont kardú szabadságharcos, mégis megmutatja, mért tartunk ott, ahol. Elvont dolgokat ugyan nem lehet elrágcsálni és cupákolni, mégsem árt, ha az embernek van érkezése a magasabb eszmékhez is, mint szabadság és szolgaság. Ennek híján a vége akkor az lesz, hogy teli gyomorral és bávatag-boldogan tapsikol a lelki nyomorához, és ez sem egy ideális helyzet. Viszont az ember egymillió év evolúció, kultúrák és civilizációk felemelkedése és elbukása után is egy szőrtelen állatfajta csupán.

A lét határozza meg a tudatát, s ha nincs káposzta, az baj, mert rövid időn belül csak arra bír gondolni, és ez tölti ki minden óhajtását, ez lesz az élet alapkérdése. Ezen az elven működik a választási krumpli, ami olyan, mintha egy csontot dobnának a kutyának. Kitetszik, hogy az anyagi bajok még mindig jobban fájnak a lélekénél, amire utal egy tatabányai eset is. Itt egy férfit közmunkára ítéltek, mert egy boltban üvöltözött, szidta az összes népek anyukáját, és leköpött egy nőt. Ezután földöntött egy polcot, ily módon pedig eltört tíz Kinder tojást.

És nem azért ítélték el, mert gyalázta az embereket és leköpte egyiküket, hanem, mert a nyüves tojások összetörésével 2.890.- forint kárt okozott. Sem az őrjöngő zaklatott lelke, sem a leköpött nő méltósága nem érdekelt senkit sem. Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, így élünk mi káposztától és Kinder tojástól terhesen, s ezekből a magasságokból mit nekünk kósza szabadságeszmék és emberi méltóság. És az a csavar mégis, hogy voltaképp az lenne az ideális, ha tényleg a káposzta ára lehetne a fő fejfájása az embernek. Viszont nem olyan időket élünk egyáltalán.

Vérecskében született 1991. június 25-én, amikor kikiáltotta Jugoszláviától való függetlenségét. A JNA, tehát a Jugoszláv Néphadsereg csak kicsit volt morcos, kétheti lövöldözés után csönd lett, és véget ért a tíznapos háború. Srebrenica messzire volt, meg különben is, Pusztai Gyula, a Vas Megyei Közgyűlés akkori szoci elnöke elsőként ismerte el a szlovén államot, az ellen meg mit tehettek a tankok? Semmit se, ugye.

Szlovéniának eurója van, úgy általában vigyorog, nem akarja sem a szerbek, sem a horvátok torkát átharapni, nincsenek diktátor cimborái, és nem jár nyári egyetemet tartani se Ausztriába, se Olaszországba, hogy onnan üzengessen haza, Ljubljanába. Egyáltalán nincsen benne a történelem fő sodrában, senkit nem hajt el az anyjába a külügyminiszterük, és olyan élhetetlen népség, hogy a harcias hírekben alig is szerepelnek.

Tegnap megtört a nagy csend, mert az elnökük, ez a Borut Pahor nekilátott sétafikálni az országában a fiacskájával meg két újságíróval, hogy jövő hétfőre, napi negyven kilométert poroszkálva átszelje kies hazáját, és megérkezzen a tengerhez. Induláskor el is mondta, hogy ő kampányol, meg különben is, a szabadsága alatt azt tesz, amit csak akar. Ez valahogyan jobb módszer, mintha Hodostól Koperig teleszarná kék plakátokkal a hegyeket, erdőket meg az anyja valagát is.

Akik szeretik ezt az elnököt, dicsérik a sportosságát, de a népszerűségen kívül más előnye is van a gyaloglásnak. Fitneszguru honlapok szerint ettől lesz lapos a has, és feszes a fenék. Nekünk is van közjogi méltatlanságunk, akire ráférne egy kis séta, nem csak a mangalica termet miatt, hanem orvosi szempontból is. Azt mondják a tudós doktorok, hogy a gyaloglás minden mozgások szent grálja, ezért egyetlenünknek is meg kéne fontolni, hogy egyszer az apostolok lován szeli át a birodalmát, de hát, azt várhatjuk.

Pedig egy ilyen túra a számos lehangoló tapasztalat mellett rengeteg előnnyel is járna. A gyaloglás csökkenti a szívbetegségek és a stroke kockázatát, megelőzhető vele a cukorbetegség. A gyaloglás során javul az ember erőnléte, rugalmasabbá válik a teste, és növekszik az állóképessége. Segít a fogyásban és az ideális súly megőrzésében, emellett hozzájárul a jó alváshoz, a fokozott szellemi tevékenységhez, sőt még a depressziós érzések leküzdésében is támaszt nyújt.

Továbbá, gyaloglás közben endorfinok szabadulnak fel az agyban, olyan vegyi anyagok, melyek fájdalomcsillapítóként működnek, és segítenek lazítani, a nyugalom és a jóllét érzésével töltve el az embert. Tisztára haszon, és ha én gráci orvos lennék, csak rábeszélném prime minister O. V.-t egy ki sétára a páncélozott kisbusz helyett, ami törekvés, valljuk be, hamvába halna. A paranioa ugyanis eléggé behatárolja az ember mozgását meg a gondolkodását is, ami utóbbi a mi esetünkben a nagyobbik baj.

Viszont más gondok is akadnak. Amellett, hogy minálunk rendszerint a kedves vezető szotyolázásáról, parlamenti csokizabálásról, vagy lakótelepi, partedlis pörkütt-tunkolásról születnek képek, a népek sem tudnák elviselni a menetelését. Vagy – mint Briannél -, megtalálnák az ő tökét, és a rajongók követnék a sivatagba meg a hegyekbe, esetleg másik opcióként morcos alattvalók fölhúznák őt egy lámpavasra. Más kimenetel nincsen, marad hát nekünk a sétafikálás két formája, az egyik a CÖF, a másik meg az éhségmenet, és ezzel mindent el is mondtunk hazánk lehangoló állapotjáról.

Ilyen fennforgások közepette már csak egy, nagyon halk kérdésre futja: Tessék mondani, Ljubljana, az már Nyugat?

Újra előkerült az egyszer már feledésre ítélt őrület, és szorgos degeneráltak imaláncot hoztak létre Orbán Viktor lelki üdvéért. Fél éven át naponta öt percet kell erre szánni, ami igazán semmiség. „Az Úr legyen előtted, hogy a jó utat mutassa néked! Az Úr legyen melletted, hogy téged karjába zárjon, és megvédjen a veszedelmektől! Az Úr legyen mögötted, hogy megvédjen a gonosz cselvetésétől!”

Így kezdődik az ima, ami a maga műfajában egy csoda, egy műremek, és én mégsem erről óhajtok értekezni, sokkal inkább arról, milyen világot hozott létre az az organizmus, akit az imádság erejével kell megóvni a reá leselkedő veszedelmektől. Mert kitetszik, hogy az Úr nem volt előtte, és nem mutatta meg neki a jó utat. Sőt, elég szar utat mutatott néki, ha már ilyen emelkedettek vagyunk a keresztségben.

Szeretett népe éppen hogy éhen nem döglik. Morcosak lehetünk emiatt? Csöppet sem vethetjük a szemére, hiszen mégiscsak földi halandó ő, akinek a feje egyáltalán nem káptalan. Ezért a migráncsok ügye, az Unióval vívott permanens háború, a kerítések megalkotása, stadionok fölhúzása és a kisvasutak gondja mellett ilyen mellékes dolgokra, hogy az alattvalóknak élni is kellene a birodalomban, már nem futja az idejéből és erejéből.

Azért nézzünk szét a homokos, vizes síkon. Született egy tanulmány, amelyben hozzáértő elmék megállapították, hogy a magyar népek negyvennégy százaléka deprivált. Ez a szó eufemisztikus nagyon, s ha lefordítjuk, azt takarja, hogy ennyi nyomorult mókus tengeti magát kies hazánkban. Több mint négymillió, ugye. Ez pedig nem csak azt mutatja – miközben az ország jobban teljesít -, hogy nagy az egyenlőtlenség, s emellett szegény az ország, hanem, hogy a magyar gazdasági fejlettség alacsony az Európai Unió országainak gazdasági fejlettségi szintjéhez képest. – Mondja nekünk ez a dolgozat.

És továbbá: „Magyarországon az európai életformát és fogyasztási mintákat követni képes középosztály kicsi és nem erős, a képzetlen, tartalékokkal nem rendelkező, hónapról hónapra élő népesség nagysága viszont nagyon magas. Ez torzulást jelent a társadalmi szerkezetben, ami markánsan eltér attól, amit Észak- és Nyugat-Európában láthatunk, de rosszabb annál is, ami a környező posztszocialista országok közül például Csehországban vagy Szlovéniában tapasztalható.”

De merülhetünk mélyebbre is akár. Pitypangos hazánkban létezik egy település, amelyet Csenyétének hívnak. Ahol a legszegényebbek a népek, és annak a hozzávetőleg ötszáz embernek, aki itt él nagy boldogságban, harminchatezer forint a havi átlagjövedelme, ami mégsem az álombéli negyvennyolc, ugye.

A polgármester asszony halkan annyit mesélt még, hogy hatvanhét embert tudnak foglalkoztatni közmunkásként, a férfiak öt hónapig dolgoznak egy évben, a nők három hónapig, mert olyan nagy az igény erre a munkára, hogy cserélgetni kell az embereket. De van „normális” munka is. Az óvodában két csenyétei asszony dolgozik, az iskolában szintén kettő. Ami testvérek között is négy, és nem öt.

Mindez pedig azért kapott kiemelt figyelmet, mert itt egy kupacban vannak együtt a nyomorultak. De azt senki nem tudja, hogy szerte az országban, a nagyobb városokban még hány Csenyéte rejtőzködik, illetve, hogy hány csenyétei van csak úgy magában, ha már eposzi jelzővé emeljük a szerencsétlenségnek ezt a non plus ultráját.

A tanulmányra visszautalva, uszkve négymillió. Mindebből kitetszik, hogy ez a világ nem e lehető világok legjobbika, hiába mesélt ezzel párhuzamosan Kósa Kupakos ilyesmiket: „A bérszínvonal most is folyamatosan emelkedik, november-januárban állapítják majd meg, hogy lehet-e jelenleginél nagyobb mértékben növelni a reálbért, és mit jelent a további emelkedés a foglalkoztatásban, gazdasági egyensúlyban, növekedésben.”

Meg Mészáros úr is megmondta, hogy jobban élünk, miközben kilóg a valagunk a szakadt gatyából. És amikor ilyeneket hall az ember, képtelen eldönteni, hogy direkt hazudnak, vagy tényleg ennyire hülyék ezek. Továbbá, mikor Bencsik rovatvezető – akit igen jól tart a gazda – kijelenti, hogy minden középosztálybéli proletár a mellényzsebéből kipönget egy kevéske helikofferezést, még akkor sem. Mindkét opció játszhat végül is. Az igazi kérdés azonban mégsem ez. Az sokkal inkább, hogy az ilyen csenyéteiek mégis mi a búbánatos jó francért szavaznak erre a bagázsra, mert rájuk szavaznak, mint kitetszik. Ez a bozontos magyar lélek egyik nagy, örökre megfejthetetlen rejtélye.

Ezeket az istentelen mondatokat a renitens Ferenc pápa mondta, és most itt állunk tanácstalanul, mert mégis csak bántotta a mi Európa-védő hős országunkat. A kiszólás kinek másnak címződött volna, ki épít ma falakat? Csakaviktor. Így hát be kellene rendelni a külügyre a Vatikán nagykövetét, ha lenne olyan, ámde bánatunkra: nincs. Így magát a pápát kéne megidézni, hogy Szijjártó kioktathassa a mi ezer éves államiságunkról. De azért nem lennénk most a tarajos helyében, logisztikailag csapdába került úgymond, tehát baj van. Javasolnánk egy jegyzék átnyújtását, miszerint őszentsége fogja be a pofáját, amikor mi éppen őt védjük végvárainkban, lám Dugovics Titusz is mily igazi mélymagyar volt az iszlám elleni heroikus küzdelemben.

„Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe. Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.”
(Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei)

Lám, lám. Mi mindenre képes a hős nemzet fia, és akkor itt pofáznak nekünk, akik egyedül állunk a vérzivatarban. A minap is védtük a keresztény Ajrópát a szlovén határokon, ám nagyjaink azt sem tudták, mit cselekednek. Éccaka fölhúzták a drótot, aztán, amikor kiderült, hogy ez nem épp komilfó, elkezdtek hülyeségeket beszélni, meg rögvest bontani is persze.

Egyetlenünk szerint csak tereprendezés folyt, két hét alatt rendet teszünk Sándor meg gyakorlatról delirált. Érdekes ez. A szerb oldalon már fölhúztak majd kétszáz kilométert, és szükségét látták, hogy itt is gyakoroljanak. Ki érti ezt? Az a szerencsétlen drót elhagyatva áll már ott, mégis jönnek a népek más utakon, mi pedig jó fuvaros módján azonmód tosszuk tovább őket Ausztriába. Azaz, megfontoltan szarunk mindarra, amiről egyetlenünk pofázott és pofázik szüntelen, elfedni óhajtva a gyalázatot.

És akkor még ez a Ferenc is beletenyerel a levesbe. Mit tudhat ez az argentin a magyar lélekről? Semmit se tudhat róla. Különben is, mi már akkor keresztények voltunk, amikor ő még meg se született, tehát jobb, ha nem nagyon ugrál. Így aztán érthető, ha itteni beosztottjai szarnak reá, és a helyi egyházfő, azaz egyetlenünk szavait követik. Hiába, az apanázs tőle jön, két urat meg nem lehet egyszerre szolgálni, ugyebár. Itt tartunk most, és csak azért is építünk, nem állíthat meg se Isten, se ember. Erősek vagyunk, faszagyerekek, szarunk mindenre és mindenkire.

Azt mondja Bostjan Sefic, a szlovén belügyminiszter államtitkára, hogy: „Az éjszaka folyamán vettük észre az aktivitást a magyar határon, amikor elkezdték odaszállítani a drótokat és az anyagokat.” – Akár egy hadijelentés.

A hadüzenetet pedig ekkor még nem is továbbította a magyar fél, azaz, a kerítésépítésről csak később értesítették őket, akárha Japán a támadás után az Államokat. És szomorú a naiv Bostjan, mert több együttműködést várt volna el egy szomszédos országtól, szerinte ugyanis közösen kellett volna megállapodni a menekültválság kezeléséről.

Mindebből kitetszik, hogy ez a jóember egyáltalán nincsen tisztában a NER működésével. A szlovénok most lesnek szemre-fejre, és ismerkednek a magyarok Istenével. De kollégája, Karl Erjavec külügyminiszter sem ismeri a kollégista észjárást, őt is meglepte, hogy Magyarország nem értesítette Szlovéniát a kerítésépítés tervéről.

A szlovén külügyminisztérium figyelemmel kíséri a fejleményeket, és felvette a kapcsolatot Magyarországgal – mondja. Kis bohókás naivák, pufók kiscsoportosok ők csupán egyetlenünk homokozójában. Mert az ő esze is jár, csak nem tudni, hogyan. Illetve dehogynem.

Csak úgy a miheztartás végett. Eddig mi voltunk Európa védelmezői, az utolsó bástya, rajta egyetlenünk, mint végvári kapitány. Ezt az éccát ha nem is vállalhatóan, de azért valahogy mégis el lehetett adni Szerbia és Horvátország esetében, a szlovénok azonban sehogyan sem illenek bele a képbe, lévén ők is schengeniek.

Mindemellett még egyszer, és nem utoljára tán, elmondom: ha prime ministerünk azzal fenyegeti az Uniót, hogy továbbpasszolja a menekülteket, hazudik. Most is ezt teszi. Mennek a buszok szép sorban. Egy hét alatt húszezer regisztrálatlan embert passzolt tovább a gépezet.

És itt nyer értelmet Körmend is. Eddigi dolgozataimban eufemisztikusan csak vasi kisvárosként emlegettem egy helyet, ahová beköltöztek a katonák. Nos, ez Körmend. Tán egy hete vannak ott, bekvártélyozódtak, és senkinek halovány fingja nem volt arról, mi a jó francot keresnek ott, lévén egy menekült sem kószál a vidéken.

Két napja azzal álltak elő, hogy gyakorlatoznak. Lófaszt, mama. A munkaerőt gyűjtötték a suttyomban megkezdett építkezéshez, azaz: felsőbb köreink már nagyon régóta tudtak a szlovénokat – meg mindenkit – oly igen nagyon meglepő akcióról.

Hazudtak tehát a szlovéneknek, hazudtak a körmendieknek, hazudtak a nagyvilágnak, hazudtak az Uniónak, hazudtak a médiának, hazudtak a menekülteknek, hazudtak az országgyűlésnek, hazudtak a ’zembereknek, hazudtak mindeneknek. Úgyhogy csatlakozom a sorhoz: elmennek ezek a picsába!

Mindeközben mitőlünk kicsit délre, és csöppet nyugat felé hajlongó aprócska országban megszavazta a nem kétharmaddal bíró, és nem is NER kompatibilis országgyűlés, hogy ezentúl a melegek is házasodhassanak, sőt – horribile dictu – még kisdedeket is örökbe fogadhassanak a karmaik közé. Ez az ország az élhetetlen Szlovénia. Innentől Semjén ura legyen velük, mert föltartózhatatlanul jutnak a pokolra, ahol meg majd furcsa mód igen jól fogják érezni magukat velünk ellentétben, akik K&K morálunkba beleájulva döglünk meg harsonaszóra.

Kitetszik hát, hová igyekszünk, Rákosi Jenő korába megint. Ő volt az az áldott úriember, aki a mostani kurzus vágyott időszakában a félfeudális Magyarország – ahová tartunk épp -, meg pláne Tisza Pista, a geszti bolond ellen fölhorgadó Ady Endrét négyeltette volna föl szívesen. Az ő iszákjából nőttek elő a Wass Albertek, akik tananyagok máma a bevezetőben emlegetett szoborcsoport stíljében készült irományaikkal, miközben a nemzet főtere tövéből József Attila is száműzetett az ő Dunájától. Mindez azonban mellékszál, fecsegő felszín csupán, ha nem is lényegtelen.

Sokkal érdekesebb minekünk ez a Slovenija Pride, ami zajlik közvetlenül a határaink mellett, és mégis milyen távol. Fölteszem, kormányzó nagyjaink számára értelmezhetetlen az a vircsaft, ami ott zajlik. Mindez annak fényében tüneményes, hogy az ilyesfajta elhajlást, mármint a melegek pátyolgatását még Cameron, a brit is támogatja, holott ő meg a csúti bolond haverja lenne az Unió elleni küzdelemben. De míg Cameron pragmatikus, józan manus, a mi vezérünk csupán szellemi kövület. Zsákutca az összes szoborjával, keleti cimboráival, és amúgy sohasem volt eszméivel egyetemben, ami magunk közt szólván tragikus.

Nem neki. Nekünk. Európa szerencsésebb helyein általában népeik üdvére próbálnak meg kormányozni a fölkentek, csak nálunk van az, hogy egy ember lidérces álmai öntetnek bronzba törvények által. És ehhez minden eszköze meg is van. Mert épp e nevezetes napon, amelyen a fent taglalt dolgok történtek, a mi drága parlamentünk harminc évre titkosította Paksot és folyományait. Ehhez kétharmad kellett, amijük már nincs, és mégis van. Jobbikos segedelemmel átment ez is. Mindez épp akkor történhetett, amikor a tábori püspökök kérték az – úgy tetszik végképp elfajzott – Isten áldását a kurzus új csodájára odakint. Tán harangoztak is. Szlovénia délre van, kicsit nyugatra. A tektonikus mozgások minket sodornak egyedül kelet felé. Nem jól van ez így.