Felteszem, ha a kedves vezető bélyeget gyűjtene, azért lenne oda, akkor meg abban élne a nemzet. Egyébiránt meg, ahogy körbenézek, leginkább klottgatyában vagy olajos overálban meg svájcisapkában él a nemzet, sőt, ganyés gumicsizmában. Mindezt csak azért, mert unalmas már az a pátosz, amivel ezek még a seggtörlést is körbelengetik, a valagukból is böjti szelek fújnak, és kegytárgy lesz a nyüves szánkó, mert decemberben rakják ki a térre.

Viszont az a baj, hogy el is olvastam a dolgozatot, és ettől hirtelen olyan rohadt sok mondanivalóm támadt, hogy vissza kell fogni magam, rendszerezni a sorjázó kurvaannyákat, és szolid, fogyasztható állapotba hozni lelkemnek éjfekete gondolatjait, amit ez a Nemzeti Sport előhoz belőle, akárha állat. Mondanám elsőnek azt, hogy Széchenyi apánk fordul egyet a sírjában, majd pedig okádik, midőn ilyeneket olvas a Nemzeti Sportban.

Mert közkeletűleg ő mondta volna, hogy „nyelvében él a nemzet”, midőn 1825-ben egy évi jövedelmét ajánlotta egy tudományos társaságra, amit a fociban élő nemzet épp most rohaszt szét. Szerencsétlen egybeesés, és Széchenyi apánkat csak az óvja meg a holtában hányástól, hogy nem ő mondta, amit mondott.

Grétsy tanár úr derítette ki, hogy a szólás atyja egy XIX. századi, a saját korában igen jól ismert erdélyi történetíró és lapszerkesztő, bizonyos Kőváry László. A „Székelyhonról” című kötetében írja ezt: „Mert ha bémegyünk egy fővárosba s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. (…) Itt veszi elő az utazó csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férjfiait, tudósát, művészit, előkelőit, polgárát st. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.”

Ezt csupán azért tartottam fontosnak konkretizálni, mert, mint majd tapasztalni fogjuk, a futball kapcsán trianonozik a decens szerző, így, amikor a nyelv dicséretét lerántja a futball porába, akkor az édes Erdélyével szórakozik.

Márai viszont sokkal szebben mondta mindezt, igaz, ő mostanában nem annyira komilfó szegény. Szerencsétlen ember, sem a fasiszták, sem a kommunisták nem kedvelik, ilyen örök száműzött pária, tán ezért annyira fontos neki a magyarsága. És szebben meg mélyebben fontos, mint ezek közül bármelyiknek, hiába van nemzeti pántlika még a tökükön is. Márai így ír a nyelv kapcsán: „Nincs más haza, csak az anyanyelv…Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, népből – akkor lesz haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek.”

Ezzel szemben meg Neriában a futballban él a nemzet, hogy a méreg szedi szét az embert, ha meglátja, hová jutott a hazája, és azt is tapasztalja, hogyan kreálnak nacionlista, soviniszta, irredenta vallást a futballból itt, Európa közepén a XXI. században. Mert az írás, ami fölzaklatott, erről szól.

Megmutatok belőle azért egy szeletkét, nehogy az a vád érhessen, alaptalanul kívánom a jó édes anyukájába ezt a Nemzeti Sportot, ami súlyos állítás, tehát igaz. Nos, akkor előtárom a csodát:

„…Mi köze a labdarúgáshoz Mátyás királynak és a fekete seregnek? Miért olyan fontos a felvidéki magyaroknak a kettős kereszt jelképe, hogy a kereszttel ellátott egyenpólóban vonuljanak a meccsre? Hogy jön ide Trianon? Miért éneklik meglett férfiemberek egy futballmeccsen felváltva a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt és azt a kilencvenes évekbeli popslágert, hogy az Éjjel soha nem érhet véget?… Magyarországon a labdarúgás sokkal több, mint sport. Határtalan szeretettel és határtalan dühvel egyformán találkozni a lelátón, a történelemhez való hozzáállást pedig már a meccsek elején felhangzó himnusz meghatározza. Azt pedig az anyaországi magyaroknak nehéz elmagyarázni, mit jelent határon túli magyarnak lenni. Miattuk igazán fájó a vereség, de mi, magyarok, amíg élünk, remélünk…”

Ilyeneket kap a szavazópolgár a NER-ben a képibe sportújságírás címén. Először azt hittem, Szöllősi főszerkesztő jegyzi a dolgozatot, aki közkeletűleg Orbán valagából szemléli a világot, onnan akarja létrehozni az újságíró kamarát. Hogy csak ilyen tollú legények írhassanak. De mégsem, bizonyos Pór Károly irkál ilyeneket kettős kereszttel, Trianonnal, határon túli magyarokkal és labdarúgással, mint nemzetalkotó tényezővel együtt, a saját szégyenére, és a jódógos kisember nyomorúságára.

E kapcsán is annyi mondanivalója lenne az embernek, például csak a kettős kereszt ideidézi nekünk Cirillt és Metódot, Nagymoráviát, Szent István apostoli keresztjét vagy III. Béla jelvényét, de ennek is csak egy a célja, amit a „Felvidék ma” 2009-ben megfogalmazott, s így: „Már lassan egy éve annak, hogy Ján Slota, a szlovák nemzetiek elnöke kitalálta, és elkezdte terjeszteni, hogy a kettős kereszt egy szlovák szimbólum, amihez nekünk, magyaroknak semmi közünk. Szegénynek az nem tűnt fel, hogy a magyarok szívesen fogadják ezen keresztek felállítását.”

Tulajdonképpen az egész dolgozat értelmét ez adja, rúgni egyet a szlovákokba, búsongani az idegenbe szakadt hazánkfiai sorsa fölött, akik maguk száz év múltán köszönik, de egészen jól elvannak, amíg Orbán és pribékjei oda nem dugják a képüket. Ez megy körben a határok mellett – Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja -, s mindeközben Trócsányi az EU bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős biztosa lett. Röhej.

Hülyének néznek ezek mindenkit, viszont ezt tudtuk eddig is. Ez az írás sem született volna meg, ha nem zajlana mindeközben a kosárlabda világbajnokság Kínában, s nem akartam volna megnézni egy eredményt. Erre ez jön a képembe, hogy a futballban él a nemzet. Ha így van, akkor viszont vessünk rá keresztet. Kettős keresztet talán.

Ezt a komfortot, az otthonosság csalfa érzetét a tágas és szellős Kárpát-medence egészében vélte megtalálni, ahol is önmagát építgette ilyen delikátokkal: “Ha el tudjuk magunkról hinni, hogy össze tudunk fogni, akkor együtt be tudjuk szellemileg lakni azt az erőteret, amelyet ezeregyszáz esztendővel ezelőtt a történelem ura nekünk rendelt.”

A kormánybizonytalan nem tudja, mert csak beszél ki a fejéből, de ez – és főleg Szlovákiában okádva – ölég kemény revizionista duma, amiért egyszer majd az ilyen grezsák tökeire lépnek. Mert képtelenek fölfogni, hogy amit ők szavazatok megszerzése okán összedelirálnak, miközben azt hiszik, hogy fennkölten elemelkednek a földről, az csak ócska fasiszta duma.

Grezsa főnöke, ez az Orbán nevű még 2002-ben ábrándozott a magyar élettérről, ami óhajok egészen a Washington Postig szálltak, nem kevés bonyodalmat kavarva. Egészen addig, hogy az akkori amerikai adminisztráció szívesen látta volna Orbán et. bukását, mint ahogyan ma is, Trump ide vagy oda, ami nem kis teljesítmény, ha belegondolunk.

Annyit tizenöt évvel ezelőtt megtanultak, hogy ilyen élettér szavakkal nem jó dobálózni, mert nagyon könnyen Lebensraumnak értik, és ilyet kultúrember bizonyos áthallások miatt nem vesz a szájára. És hiába pofázza azt Orbán, hogy kétszer kettő az négy, ez minden nyelven másképpen van, a mocsok akkor is csak mocsok marad.

Az életteret egy huszárvágással helyettesítették tehát az erőtérrel, amit szellemileg be kéne lakni. Ezt mondta ez a Grezsa, és megtört szívvel be kell vallanom, én nem érek fel ilyen magasságokig, nem foghatom fel, mi az az erőtér. Talán a pilisi szívcsakra szétsugározása, de, hogy ezt hogyan lehet belakni, főleg szellemileg, ahhoz én kevés vagyok.

Sőt, tetézve azzal, hogy ezt az egészet a történelem ura rendelte nekünk ezer éve. Ez az egyik olvasatban azt jelenti, hogy Isten csak a mi pöttyös seggünket látja itt szívesen, és mindenki más húzzon el a jó francba. Ezért vizionálom a grezsák tökön rúgását a szlovák, román, szerb, meg az összes nagyrabecsült és lenézett szomszéd népek által.

Más megközelítésben Grezsa, és az, aki őt odaküldte Révkomáromba tutulni, egészen egyszerűen barom. Ennek a leépülésnek egyébként a fetisizált Antall J. az oka, aki az ő lelkében tizenöt millió magyar miniszterelnöke volt. Orbán ezt a lebegést manifesztálja máma, és már tizenegy milliónál jár. Ez az ő játéka határok nélkül.

És szét is cseszi az egész országot, mert képtelen fölfogni a történelem menetét. Darwin bácsi evolúciójából ugyanis tudjuk, hogy nem a legerősebb marad életben, hanem az, aki a legjobban alkalmazkodik. A mindig emlegetett Szent István bácsi is ezt tette, ezért keresztelkedett. Orbán et. meg még mindig itt tart, ezer évvel ezelőtt, meg erőről ábrándozik vicsorogva. Így megy az ország a lecsóba tarhonyának.

De én vagyok a hülye, hogy ilyen bonyolultságokat tételezek a futballista lelkéről, hogy a kreacionisták elcseszett útját járja, és tudatosan. Ugyan már, ilyeneket, de más dilemmákat sem ismer, a parasztudvar sara még ott van a gumicsizmáján. Grezsát is csak azért küldte veszélyes mondatokat böfögni a végekre, hogy tavaszra összekalapozzon pár szavazatot, más egyéb nem számít.

És ez a mi vesztünk, hogy ilyen mókusok ugrándoznak a fejük tetején főnéninek képzelve magukat, holott még ápoltnak is kevéskék. De, ha ez így marad, márpedig így marad, helyzetünk amilyen, reménytelen, olyan kilátástalan is lesz az idők végezetéig. Békés karácsonyt egyébként, majdnem elfeledtem az ilyentájt bevett törzsi formulát. Meg még az erőtér is legyen veletek, drága polgártársak.

A Besztercebányai kerületben, a Breznóbányai járásban, Breznóbányától kilenc kilométerre délre, a Fekete-Garam partján fekszik. 2011-ben 5227 lakosából 4657 fő szlovák és 289 cigány volt. Olyan Felcsút méretű emberi tömörület ez tehát.

Van neki síközpontja, Szűz Mária temploma, farsangi fesztiválja, erdészeti múzeuma, és uram, ne hagyj el, erdei kisvasútja is van neki, és pláne gőzös, bizony, ha már gyerekkori álom, ugye. A Fekete-garami erdei vasút Kisbalogból Feketebalogba vezet, építése 1908-ban kezdődött.

De mindez semmi. Futballpálya is van ebben a Feketebalogban, és ez a kisvasút ott pöfög el a pálya és annak nézőtere között. Felcsút kutyafasza ehhöz képest, ilyen idillt akkor sem tud produkálni, ha Mészáros Lőrinc ülve hugyozik.

Tessenek tanulmányozni képünket, amint a zakatoló alkalmatosság épp elhúz a népes szurkolósereg, valamint a futballpályán zajló öldöklő küzdelem között, megzavarva mintegy a néző és láblabda elválaszthatatlan és örök szimbiózisát, és mégis utolérhetetlen kéjeket okozva. Látszik, amint a B-közép tapsorkánban tör ki, ahogyan a mozdony füstje megcsapja őtet.

Ebből csak az következhet – ha ezeket a tótokat le akarjuk győzni, márpedig mért ne akarnánk -, hogy örökös miniszterelnökünk, leendő királyunk megszentelt szülőhelyén téli olimpiát fogunk rendezni. Esetleg az ő kis vasútkáját valamilyen fondorlattal a stadionjának a kezdőkörébe applikáljuk, a VIP páholyba, vagy a szotyolaárus zsebébe. Valami ilyesmi.

Másképpen nem megy.

Ott, a nagy vízen túl rendeztek egy Real Madrid-Manchester United labdarugdosást, amit ezek a szemetek nem átallottak a helyszínen megnézni olyan száztízezren. Nonszensz, ilyenek nem valók magyar szemnek és fülnek, aláássák a stadionépítő Nemzeti Együttműködés Rendszerét, ergo felérnek egy hazaárulással. Teljesen negligálják Orbán tusványosi pörformanszának velejét, olyan ez az egész, mint egy rossz álom. Semmi illiberális győző eszmeiség, oszt mégis működik, semmi magyaros jónapot nincs a dologban. De ugorgyunk, ahogyan Pósalaki bácsi mondaná.

Szóval az van, hogy abba az egy meccsbe beleférne az egész magyar enbéegy össz nézőszáma cuzammen hatszor. Két forduló zajlott le, és máris esik a nézőszám itt minálunk. Ez azért különösen érdekes, mert azt hihettük volna, hogy a nyitó forduló gyalázatos érdeklődése után már nem lehet hová visszavenni a tempóból, aztán kiderült, hogy de, igen. Gyenge kezdés után erős visszaesés volt tapasztalható, és ez a tendencia nem igazán lep meg már senkit sem. Az első felvonást mindösszesen 20 476-an nézték meg a helyszínen a magyar arénákban, s miután sokan rájöttek, hogy hibáztak, a másodikra már csak 17 385-en voltak képesek elmenni. Nyolc meccsre cakomapakk, hogy félreértés ne essék. Ez utóbbi 2173-as átlagot jelent, amely adatot azonban csak sunyi megfontolásból tett közzé a sportok napilapja.

Ez az orgánum leheverve a hülye hatalom trónusa elé, fölvéve annak torz világképét – amely stadionépítésekről és a magyar futball felvirágzásáról delirál folyamatosan – nem azt teszi, ami a dolga volna. Nem azt állapítja meg egy nagy darab gőzölgő barna kupacról, hogy ez uraim bizony szar, hanem viszonyítási pontot keres, hogy máshol azért büdösebb ugyanez, éppen ezért nekünk a miénkbe még belenyalni is érdemes. Így tesz bennünket kaján ínyenccé a sportújságírást is megfekvő szervilizmus. Szlovákiában rosszabb. Ennyi az általa levont következtetés.

Kapóra jön neki, hogy minálunk csak per has a nézőszám megállapítása. Ezért írták félve, hogy Felcsúton, a Pancho Arénában olyan négyszázan lehettek az elvakultak. Igaz, arányaiban jó ez az érték, hiszen a falu hatoda végül is ott tombolt a derbin, de ilyen nézőseregnél óhatatlanul felvetődik a kérdés, mi a rossebnek? De ez már túl messzire vezet, vizsgálgassuk ehelyett Szlovákiát.

Az alapos összefoglaló megmutatja minekünk, hogy ott aztán tényleg teljes a nihil, nem lennénk a helyükben. „Szlovákiában öt bajnokin összesen 8295-en voltak, ez meccsenként 1659-es átlagot jelent. Eddig a legtöbben a második fordulóban Dunaszerdahelyen, a DAC–Spartak Trnava mérkőzésen voltak, 4811-en, míg a legkevesebben az első fordulóbeli Zlaté Moravce–Ruzomberok találkozón, Aranyosmaróton, ahol 1048-an látták a helyszínen a találkozót.”

Itt a hangsúly az 1659-es átlagon van, ez mutatja a mi 2173-asunk felsőbbrendűségét, a dolgok a helyükre kerültek. Ilyen gyönyörű összehasonlítások után már ki emlékszik a Maracana-ra, mit nekünk Amerika, ha itt a szomszédot ilyen izmosan lenyomtuk. Minden viszonyítás kérdése, vigyázó szemünket nem kell túl messzire vetni. Elég nekünk a gémes kút, malom alja, fokos, hazaérkeztünk. Itthon vagyunk a mi kis dagonyánkban, és jó nekünk nagyon.