Múlt, jelen és jövő így sűrűsödött össze Tihamér egyujjas kesztyűjében. És ezt a terhet, hogy kéretlen s váratlan gyilkossá vált, nehezen viselte, holott ő csak diskurált volna kicsit Kovácsnéval életről, irodalomról, zenéről és a szalagos fánk receptjéről talán, aztán ez lett belőle. Eszébe jutott még, hogy meg is látogathatná virággal a kézben és a hajtókájában, nem voltak azonban jó tapasztalatai az emberekről úgy általában. Itt, a házban is a múlt héten volt rágcsálóirtás, mahomet, munkaruhás emberek raktak mindenhová lassú mérgeket, amin Tihamér csak mosolygott, viszont nem értette, miért nem lehet békében élni egymás mellett.

Ő például egész jól elvolt még Kelemennel, a macskával is a 3/b lakásból. Igaz, fogatlan volt már és vedlett is a szőre, hullott, potyogott, meg hályogos volt az egyik szeme, de épp ez az elesettség indította meg Tihamért. Megosztotta vele olykor a kincseit, olajos halat, kolbászvéget, ilyeneket, kánikulai időben együtt szoktak hűsölni a körtefa alatt, aminek akkor árnyat adó lombja volt, és kis körtecsökevények hordozták magukban a mézédes gyümölcs ígéretét, de az ősz eljövetelét is egyben. Tihamér elbeszélgetett volna Kelemennel ilyen ráismerésekkor az idő természetéről, térről és relativitásról, de Kelemen hülye volt az ilyesmihez magunk közt szólván.

Viszont a körtefa most csupasz volt, ami arra jogosította fel a csízt, hogy a haverjait odacipelje csikágózni, köszönteni, és naponta egyre többet. Hiába sült el rosszul az utolsó vendégség Tihamérnál a két gerlével, ez egyáltalán nem zavarta a csízt. Úgy hitte, amit egyszer megírtak, hogy ő karácsonyra hivatkozva csinálhatja a fesztivált a fán szinte vég nélkül, annak úgy is kell lenni, eltérni attól nem lehet. Semmi képzelőereje, önálló gondolata nem volt ennek a csíznek, most, a hetedik napon már ott bandázott ő, hét hattyú, hat tyúkanyó, öt szélkakaska, négy nyafka macska, három veréb-zenész, meg a két gerle, és így, együtt mentek Tihamér agyára.

A szomszédjai, a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár és a rövidlátó hangya egy szót sem szóltak, ezek is úgy voltak vele, ha meg van írva, akkor meg van írva. Őket is csak megírták, s ha a fán handabandázó galerit megkérdőjelezik, akkor a saját életük illékonyságára is fény derül, így ragaszkodtak a nyomorukhoz. És ez nem volt elég, még fenn is hordták az orrukat, mint valami felsőbbrendű kaszt, amelyik a konvenciónak és a kiegyezésnek köszönheti a létét, csak azt nem tudták, ha a történetükben bármi kicserélődik, elpárolognak, megszűnnek létezni. Tették, ami írva volt, a hangya kötögetett, meg ilyen hülyeségek, amit az óvodásoknak mesélnek gonosz óvónők, dadusok és édesanyák.

Egy nagy káprázat volt az egész világ, imbolygó hologram, árnykép a falon. A csíz bandája olyan hangos volt a csupasz körtefán, hogy Tihamér nem bírta már, megtolta őket a hifijéből egy kis Rolling Stones-szal, maximumra tekerve a basszust, hogy csak úgy lüktetett a kesztyű oldala, azt remélve, hogy elhallgatnak, meg a rövidlátó hangyát is megeszi a penész tőle, de nem. Sőt, papírtrombitát fújt a vén csápos, nyakában szerpentinnel, és Tihamér ekkor döbbent rá, hogy a hetedik nap egyben az év utolsója, magyarul szilveszter, amikor az eddig szeretet mímelő népek vidámságot hazudnak, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.

Ilyen hazugságspirálokkal hitetik el magukkal, hogy élnek, éspedig boldogan, mint mindenki, a szerencsétlenek. Tihamér kikapcsolta a zenét, ezek ott kint ordítottak tovább, neki viszont eszébe jutott Kovácsné a szepszisével, meg, hogy már csak két napja van, és úgy döntött, mégis csak meglátogatja, hogy ne egyedül érje a halál. Előszedte a rollerjét, hogy azzal indul el, aztán csak bejut valahogyan a kórterembe, és sötét is lett, petárdák durrogtak, tele volt az utca menekülő kutyákkal, így föl sem tűnt Tihamér senkinek. Gurult, haladt, fölrohant a kórház lépcsőjén, és akkor ért a haldoklóhoz, amikor Áder beszélni kezdett a tévében. Megsimogatta Kovácsné haját, és a fülébe súgta: imádkozzunk! És imádkoztak.

Még hosszú pillanat sem volt, ha lehet osztályozni ezt a soha nem létező és le sem írt egységet, mert senki nem tudta, hogy a másodperc milyen tört része lehet ez, vagy hány óra, év vagy évszázad. A rigóknak, akik az átélt borzalmak után bambán ücsörögtek a vödrük peremén, amely nyáridőben trambulin volt, most pedig buszmegálló, ahol még csak dohányozni sem tudtak, végtelennek tűnt minden, a félelem, amely megbénította őket, az időt is foglyul ejtette. Olyan volt, mint egy fekete lyukba csomagolt búra, amely jobb börtönőr minden lakatnál, mert semmi, soha ki nem szabadulhat belőle, ha van ott egyáltalán valami a csupasz elektronokon és reszketésen kívül.

Ilyen fennkölt elmélkedésre azonban a mi rigóink képtelenek voltak, és nem szellembéli hiányosságok okán. Mert tudtak annyit, mint akármelyik traktorista, bádogbános vagy sekrestyés, hanem, mert be voltak szarva magunk közt szólván, amire ékes bizonyíték volt a Béla karján csordogáló, belőlük eredő szürkés puding, amely eleinte jó mókának tűnt, másodjára és jobban belegondolva viszont bizonyság volt arra, hogy még egy macskától is összecsinálják magukat, és ezért kellett átértékelni a pillanatnyilag megmerevedett életüket, ami nem kis feladat, ezt meg kell vallani. Így ücsörögtek a rigók a rémület kellős közepén, mint ideális állampolgárok, a jelek szerint örökre odakozmálva, mert csak még nem is fagyott.

Béla számára viszont, alighogy búcsút intett a sofőrsapkáján tisztelgő varjúnak, minden felgyorsult, akárha valami nyamvadt ringlispílen ült volna a teremtett világ közepén, a peremen pedig festett és kopott lovacskák helyett a falu iramlott iszonytató sebességgel. Az összes traktorista, olajos hajú, bánatos szemű és duplagyűrűs suhant el a bejglijével, töltött káposztájával és rántott halával egyetemben. Még a csendes éjt sem énekelték el, az utolsó dallamok még el sem oszoltak, s már hülye papírcsákóban fújtak műanyag trombitáikat, hajigálódták a petárdáikat, csillagszóróikat, a kutyák a kukoricásba menekültek, hogy éjfélkor, a himnusz elóbégatása után egyszerre zuhanjanak bele a nemlétbe, a falut pedig egy csapásra megülte a súlyos, tapintható csönd, és megállt az idő.

Nem végleges-visszavonhatatlanul, mert a kémények pipáltak, és egyszer a Nap is derengeni kezdett a ködök mögül. Csak a hangok, az illatok és légzések akadtak el, mintha megszűnt volna az élet, és csak a Föld keringene tovább a jeges és végtelen űrben, testén hordozva az utolsó tangó nyomait, okádások és konfettitengerek hullámzását. Olyan nesz nélküli volt a világ, hogy a rigók csőrének reszketése géppuska-zakatolásnak hatott, és Béla most először haragudott rájuk, hogy elcseszik a tökéletes pillanatot, ami évente csak egyszer adatik. Mert nem akkor kezdődik el a nap, amikor fölkel az ő csillaga, hanem, amikor az első fejfájós, másnapos kitátja csipás szemeit, de addig béke van.

Béla erőt vett magán, nyújtotta a csend hangjait, és nem a traktoristák, nem a bánatos szeműek, hanem a bádogbános, ki más, okozta a gyalázatot, megkondítva a rohadt harangját, ezzel messze űzve a Bélában bontakozni készülő áhítatot. Mert szokása szerint nem értett az ünnephez semmit sem, csak a sajátjához, amelyet a naptárban be lehetett jelölni. Ezért barmolt szét minden mást, és most, hogy kiűzte az örömöt Bélából, akire ráhullott a kétszer kettő józansága, a hirtelen támadt kiábrándultságban ő úgy döntött, hogy felvilágosítja a rigóit, hogy a macskák azok kofák, kasok, csahos kutyák, és nem farkasok. Ezért szavalni kezdett nekik, a fröccsök ura pedig elégedetten figyelte az ablak mögül, ahogyan minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Ekkor kezdődött el igazán az új év. Kilenc perccel nyolc óra múlt épp.

Ilyenkor kimegy az ember az utcára, és várakozó álláspontra helyezkedik, a jobb lábáról a bal lábára váltakozva nehezedvén, hogy föl ne boruljon, meg hát a hideg miatt is pláne. Nem hiszem, hogy migráncsforma volnék, gesztenyebarna hajammal, valamint tisztes ősz bajuszommal, kezemben nejlonszatyorral, amiben még egy nyamvadt kalasnyikov sem fér el.

Az utca, ahol lakok, az sem a város peremén terül el, két perc a Fő tér, oldalvást piac, szóval a népek mennek rajta ide-oda gyakorta, és még csak a szél sem fútt, hogy gyanús, nyikorgó hangokkal félemlítse a jódógos, jómunkásembert. Maga a béke ez itt, ahol még csak egy megveszekedett hajléktalan sem jár és kel, hogy riadalmat okozzon a keresztényi szívekben.

És most, hogy így elmeséltem az életemet, nézzünk valami vidám dolog felé, ami az én ácsorgásom volna, taxira várván. Máma már másodika van, és voltaképp még most sem tértem igazán magamhoz a szürreális történések után, ami így volt. Szóval két perce várok a taxira, amikor mögöttem fölpattan az ablak, és ezt hallom:

– Maga meg mit csinál itt?
– Várom a taxit.
– Itt kell várni a taxit?
– Ide hívtam, itt várom.
– Hogyan hívta?
– Telefonon.
– Mikor jön?
– Ha én azt tudnám.

Öregasszony volt, vagy nem is tudom. Nőnek nevezhető, lesett. Arra vártam, hogy rám hívja a rendőröket, de csalódnom kellett, viszont nem hagyott magamra egy percre sem. Mondom, szilveszter napja volt, a taxi sokára jött. Álltam, ő pedig lihegett a nyakamba az ablakból, így telt az idő reménytelenül.

– Na, jön már. – Ezt állapította meg, helyzeti előnyben volt ott a magasban, és csak akkor húzta be a fejét, és zárta be az ablakot, amikor engemet elnyelt a gépjármű, és hirtelen az addig bennem munkáló indulat átcsapott végtelen szomorúságba, mert sajnáltam ezt a nőt.

Milyen ótvaros szar lehet így élni, rettegésben a függönyök mögött, örökösen az utcát figyelve, honnan jön a veszedelem. De az is biztos volt abban a pillanatban, hogy ez a szerencsétlen nem ön-, és jószántából reszket a körötte lévő világtól, hanem, mert ilyenné tették neki. Félelmét fokozta és fokozza minden egyes kék plakát, minden egyes rohadt híradó, és kormányzó erőnk manapság divatos összes megnyilvánulása kerítésekkel, TEK-es tankokkal, egyebekkel. Visszaszóltam volna neki, hogy a rinyás életét köszönje miniszterelnök úrnak, de a taxi már messze járt, és fölösleges is lett volna ott, ahol a fortélyos félelem igazgat. Így köszöntött reánk az új, vidám esztendő.

Ez védte meg őket évszázadok óta a valóságtól, tulajdonképpen ez tartotta életben ezt a szerencsétlen hordát a rónaságon, miután uruk itt hagyta az evilágot halványuló emlékké válva, de annyira azért mégis, hogy legyen erejük naponta kikelni a dunnák alól, és göcsörtös ujjaikkal, hajlott hátukkal neki tudjanak látni elvégezni azt a feladatot, amit életnek neveznek. A fröccsök ura és Béla szótlanul battyogtak a kocsma felé, olyan hosszan, hogy a közmunkások ámulva nézték a kettőket, mert nem volt világos, hogy előre haladnak, vagy hátrafelé.

Karácsony előtt indultak el a rövid pörformanszra a templomba, s amikor lebegve, remegve, káprázatok közepette visszaérkeztek az ivóhoz a száz méteres kimerítő túra után, már szilveszter napja volt. Haladtuk közben háromszor áztatta őket az eső, háromszor eredt el a hó, és háromszor söpört végig szélvihar a téren, miközben a Nap őrülten bukott le és kelt föl, ahogy száguldozott a falu körül. A kocsmáros látta, úgy iramlik az idő, mintha versenyezne velük, és már azt is tudta, miként lehet megállítani, vagy játszani vele. Csak a megfelelő italt kell Bélába tölteni, és úgy mászkálhat a múltban meg a jövőben, mintha képeskönyvet lapozgatna.

Most, hogy kiismerte barátja sajátos működését, már hatalma volt fölötte, amit azonban semmi másra nem akart használni, mint hogy ez a rohadt nap, amely arra volt hivatott, hogy átsegítse őket az új esztendőbe, hogy legalább ez teljen el minden bonyodalom nélkül, maradjon belőle holnapra valami halvány foszlány, ami azt igazolja: tulajdonképpen élnek, és nem Béla zaklatott tudatának árnyékai csupán. Emberes feladatnak ígérkezett a szesszel teli kísérlet, aminek első lépcsőjeként fröccsöt csúsztatott az idő ura elé, hogy a jelenben tartsa valahogyan. Tévét nem kapcsolt, mert pár perccel ezelőtt, amikor még karácsony volt, az okozta a földindulást.

Egyáltalán arra jött rá a kocsmáros, hogy a valóságtól óvnia kell a barátját, mert annak utálata olyan töménységben halmozódott föl benne, hogy a legkisebb találkozás is életre keltette a benne nyugvó vulkánt, aminek beláthatatlan következményei lehettek. – Hallgassunk egy kis zenét. – Ezzel próbálkozott a fröccsök ura félénken, mert emlékezett rá, hogy a megfelelő ritmusok, taktusok és dallamok Béla jobbik felét veszik elő, s ha jól választ, barátja megandalodik, nem ugrálnak benne az emlékek, hanem valami ősi állapotba merül, amikor még nem ismerték a beszédet, hanem csak érzések léteztek és ösztönök.

Arra emlékezett még, hogy nem is olyan régen Béla a Gotan Projektbe ájult bele, ezért ezt babrálta elő, és nem is kellett csalódnia, mert ahogyan a harmonika bánatosan szuszogni kezdett, barátja lehunyta szemét, és semmi nem bugyogott ki belőle a szemközti falra. Így sikerült pórázba fogni az időt, a falióra zaklatott ugrálása is megállt, és ahogyan a másodperc-mutató megtalálta az évmilliók ritmusát, hogy tik, tik, tik, a kocsmára rátelepedett a béke, ingatagon ugyan, de mégis jelenvalón. Béla nem tagadta meg magát, és nekiszegezte a kocsmárosnak a kérdést, tudja-e, mi az idő. A fröccsök ura ekkor már érezte, hogy az első menetet megnyerte, és megadó-boldogan hallgatta az előadást téridőről, húrelméletről és relativitásról.

Olyan béke telepedett hirtelen az ivóra, hogy a falu traktoros legényei is levetkőzték félelmüket, és bemerészkedtek Voland birodalmába, ami felelőtlenséget már nagyon régóta nem tettek meg. Egészen váratlanul tért vissza az élet a savanyú szagú falak közé, az olajos hajú fiatalok egymás szavába vágva ordítoztak, ahogyan évszázadok óta ez volt a módja az ünnepnek errefelé, mindez pedig, elvegyülve a harmonika lüktetésével hasonló burkot képzett a kocsmában, mint amilyet a duplagyűrűsök kaptak a templomban a valóság ellen, és a kocsmáros Bélával együtt döbbent rá arra, hogy így lehet elviselni az életet. Így, vagy sehogy.

Ez a ráismerés késztette a fröccsök urát, hogy megelőzze Béla vodkát óhajtását, forralt bort tolt elé, hogy a melankóliáját megőrizze, és elejét vegye a bajoknak, de fölöslegesen aggódott, és ösztönösen választott jól. A fűszeres gőzök fölszálltak ugyan, de semmilyen emléket nem ébresztettek Bélában, mert nem volt szokva ehhöz az italhoz, és ahogyan belehörbölt, elárasztotta a múlt és jövő nélküli jótékony bambaság, és vigyorogva figyelte a traktorosok vigadását. Most, hogy ő döbbent rá, lehet élni az életet az örökös kínok nélkül, azt hitte, a forralt bor volt a gyógyszer, és még kért, pedig csak a falai omlottak le, de nem tudott róla.

Ismeretlen vidékre ért, jól érezte magát benne, és már azt is tudta, hogyan őrizheti meg a nyugodalmat. Akkor, amikor a legények visszaszámolva várták az éjfelet, Béla csöndben kiosont az ajtón, hogy az új év dicsőségét megszerezze, de nem az alkoholista módján, akinek az az érdeme, hogy első vendég egy kocsmában, hanem a veszett lélek örömével, aki elsőként ér ki a temetőbe, és nem perverz szándékkal, hanem boldog új évet kívánni a halottainak. Mert végre észrevette, hogy ők azok, akikkel már nem kell vitatkozni, mert mindenen túl vannak, ők azok, akik megértik, mert előttük nyitott könyv az élete, és ők azok, akik tárt, csontkarjaikkal zörögve ölelésre várják, hogy együtt örvendezzenek az új évnek. Így is lett.

Aztán nemes egyszerűséggel kihajították az utcára, és Béla ott állt megyéjének székhelyén, ahol az idők kezdetekor járt utoljára, amikor hirtelen felindulásból pláza-nézőbe indult.

Ilyen hirtelen elhatározások keverték bajba mindig, ahogyan az emlékezetes meccsnézés is ezt igazolta, és most is így járt. Valahogyan haza kellett volna jutnia, de ez nem mutatkozott egyszerű feladatnak karácsony első napján, amikor az egész világ gyantaszagú álmokat látott még kora reggel. De ami a legnagyobb bajnak ígérkezett, kocsma sem volt nyitva sehol, hogy enyhíthesse súlyos másnaposságát.

Be kellett látnia, hogy a kisded, akinek elrontotta a 2015-ik születésnapi buliját, korántsem olyan irgalmas, mint azt a bádogbános szerette volna hazudni, hanem bosszúálló egy alak, aki nem kegyelmez az ellene vétkezőknek, pedig mennyit kérik rá még a duplagyűrűsök is, akik igazán bűntelennek tűnnek.

Ilyen felismerések mellett vonszolta magát nehezen a buszpályaudvarra azt remélve, hogy talán ezen a kietlen napon is lesz egy járat, amivel elindulhat vissza, a biztonságot hazudó poros faluba. Szerencséje volt, csak két órát kellett várnia, és ez az idő elég volt arra, hogy forgathassa a kezébe nyomott határozatot a harmincezerről.

Tudta, hogy nem fizeti be. Ha lenne pénze, akkor sem, de momentán annyija volt csak, hogy sajátos életvitelét a kocsma és az otthoni szendergés között valahogyan kihúzza januárig. – Legyen tehát közmunka. – Ezt mormolta magában a koszos váróteremben, és agya úgy működött, mint gyerekkorában. Ha valamit nagyon kívánt, akkor odaképzelte magának, és már meg is volt.

Ezt a templom és az ivó közt elterülő szakrális térben történő kapirgálást ugyan nem óhajtotta, de tudta, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik. Így vált valósággá egyből, és már látta is magát sárga mellényben a nem is oly távoli jövőben. Ebbe annyira belemerült, hogy majdnem lekéste a buszt.

Nagy rohanás után aztán elérte. A szokatlan élénk mozgástól meg a katzenjammertől azonban annyira felfordult a gyomra, hogy az egész utazást abbéli igyekezetben töltötte, hogy ne okádja tele a koszos padlót, amelynek ugyan mindegy lett volna, neki azonban csöppet sem hiányzott, hogy emiatt dili támadjon. Igaz, csak egyedül ült a járgányon, de a sofőr arcán látszott, hogy ellenségnek tartja őt, aki miatt ott kellett hagyni a bejglijét.

Jó volt hát leszállni végül, és az első útja persze, hogy az ivóba vezetett, hogy gyógyíthassa magát. A fröccsök ura túláradó örömmel üdvözölte a sárkány barlangjából hazatért barátját, s amikor az mutatta neki a még mindig a kezében szorongatott határozatot, csak legyintett. Főleg akkor lett igazán elégedett, amikor megtudta, hogy ennek fejében Béla az ajtaja előtt fog kapirgálni hosszú időkig. Ez valahogyan boldoggá tette őt. Az élet így huppant vissza a megszokott kerékvágásba, és az idő is fölvette konok ritmusát.

Ebben az ismert ütemben peregtek a napok. Amikor elmúlt a karácsony, Béla lerendezte a büntetés ügyét, megegyezett, hogy kapirgálásra váltja a szenteste démonát. Huszonegy napot kapott, január közepén kellett jelentkeznie a purgatóriumban, hogy megtisztulhasson, és bűntelenül állhasson újra a világban.

Így hát minden rendben volt, már csak a szilvesztert kellett megúszni valahogyan, amelyet – mint oly sok ideje már – a kocsmában tervezett abszolválni. Így is lett persze, úgy zajlott minden, mint évek óta már. A fröccsök ura földíszítette az ivót, várta a megalázottakat és megszomorítottakat, akik ugyanannyian voltak most is, mint egy hete, karácsonykor, most azonban nem szégyellték nyomorukat, mert a szilvesztert olyan férfias ünnepnek tartották.

A hülyék. – Ezt már Béla tette hozzá magában, ahogyan végignézett a társaságon, akik kötelező jelleggel voltak boldogok, azt sem tudták, mit ünnepelnek, a vesztüket például.

Hősünk tudata mélyén megkereste hajdani olvasmányát Camus-től, azt a szerencsétlen Sziszüfoszt, akinek a nevében a francia a hiábavalóságról értekezett, és ettől oly módon emelkedett el az este hangulatától, hogy elhatározta, az éjfélig hátralévő röpke időt elmélkedéssel tölti. Egyébként is ez tűnt az egyetlen értelmes elfoglaltságnak. Az időről gondolkodott, porszem voltáról, ilyenekről. A Natgeón szerzett összes kozmológiai ismeretét összekaparta a négymilliárd éves földgolyóról, a Nap majdani kihunytáról, a nagy reccsről, csillagokról meg göncölökről.

S miután így magába feledkezve el is jött az éjfél, sőt, még csak hóttkoki sem volt, mint más alkalmakkal, és most is körötte oly sokan, jóindulatú aláereszkedéssel hallgatta a himnuszt a dobozból, és ezt a kegyelmi állapotot még az őt körülvevő részegek óbégatása sem zavarta meg.

Annak ellenére sem, hogy ugyanaz volt ez, mint az éjféli misén a duplagyűrűsök visítása. Ők az Istenben, ezek itt a magyar földben találták meg elhülyülésük zálogát, így minden esély megvolt arra, hogy Béla megint elveszítse az önkontrollját, de valahogyan kikecmergett ebből a gödörből.

Tudata akkor roskadt össze visszavonhatatlanul, amikor elnök úr ott a dobozban szólásra emelkedett. Így kezdte az igét: „Békés új évet, nagyvilág, nyugodt új évet, Európa, sikeres új évet, Magyarország, boldog új évet, magyarok!„ Béla fölvisított. Ránéztek az ünneplők, de nem foglalkoztak vele, csak a fröccsök ura látta, hogy megint közelít a baj.

Ahogyan a viaszfejű alak a tévében szeretetről meg vezérlő elvekről hadovált, úgy vált egyre vörösebbé hősünk feje, de a kocsmáros tudta a gyógymódot. Valahogyan ki kell menekítenie a valóságból, s míg a sokaság elégedetten hümmögött, hogy jól mondja, és mint a hétfejű sárkány, egyként böfögött boldogan, a fröccsök ura fogta a vodkás üveget, és odavitte a barátjának.

Béla azonban megbabonázva bámulta a dobozt benne az újévi dumával, ajkai szó nélkül mozogtak. – Legalább ez nem szaladgál a kamera előtt. Igyál! – Így csitította a fröccsök ura. – Nem szaladgál. – Ismételte katatón módon emberünk, és akkorát slukkolt az üvegből, hogy a fele eltűnt. A fröccsök ura várt. Kétféle kimenetelt ismert: haverja vagy ordítani kezd, mint egy hete a misén, vagy elsírja magát.

Így szokott reagálni a világ ostobaságára, a levitációt a kocsmáros egyszeri és megismételhetetlen alkalomnak vélte. A nem is tudható már minek az elnöke keretbe foglalta a hülyeséget, és megint elmondta a refrént: „Békés új évet, nagyvilág, nyugodt új évet, Európa, sikeres új évet, Magyarország, boldog új évet, magyarok!„ Ezzel fejezte be.

Béla slukkolt megint, a fröccsök ura várt, hogy milyen formában érkezik el a baj. – Még jó, hogy azt nem mondja, hahó, Öcsi! – Értekezett Béla, és fojtatta. – Meg eljöhetne Kököjszi meg Bobojsza is. – A kocsmáros már látta, hogy nem lesz gond, pedig a háborgó ember rázta a fejét, és nem talált szavakat. – Hhhss… – Bbbasz… – Ilyeneket préselt ki a fogai közt, majd egy értelmes mondatot is. – Azt hiszem, elveszítem az önkontrollomat. – Ezt még kimondta, majd beesett az asztal alá.

A fröccsök ura megnyugodott. A többi birka trombitákat fújt, és kitódult az utcára petárdákat hajigálni. Az ivóra béke telepedett meg szeretet, a kocsmáros szeme pedig furcsán kezdett csillogni. – Vezérlő elv. – Motyogta, és a vodkás üveg után nyúlt. Béla békésen szuszogott az asztal alatt.